NAPLÓK: Anyu mesél Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 07:32 Összes olvasás: 4887Olvasói hozzászólások nélkül| 14. | Vezsenyi Ildikó: Hát jó! :-) | anyu-mesél: nem-jut-most-jobb-eszembe | 2020-07-11 14:06 | Akkor, én, most ,ezt, fel akasztom a falra, mer' egy kukkot sem értek belőle.
Van olyan, hogy rossz vonal? :-)
Van, hellyel közzel egyenes, vagy girbegurba, vastag vagy vékony, szaggatott, vagy ilyen-olyan színű. Rossz, csak akkor lehet ha nem felel meg a célnak, amiért létrehozták.
Akkor, az egy céltévesztő vonal.
Amit bután húznak, akkor viszont csak jó lehet.
Így?
Ha egy véletlen vonalat akarsz, akkor az csak jó lehet, nem?
Piszok meleg van ma! :-)
| |
Olvasói hozzászólások nélkülOlvasói hozzászólások nélkül| 12. | anyu-mesél: nem-jut-most-jobb-eszembe | Vezsenyi Ildikó: u.e. | 2020-07-11 13:42 | | „A szén a papíron van, a mozdulat a kezemben, már közben tudom, hogy jó lesz, ez a vonal jó lesz, olyan, amilyennek lennie kell, és tudom, hogy nem szabad erre gondolni, nem törődhetek azzal, hogy jó lett, persze, ha rossz lenne, azzal törődni kéne, de ha jó, akkor nem számít, csak azt jelenti, hogy nem kell abbahagyni. A papír fehér, a szén fekete, a rajztanár nem magyarázta meg, hogy ez mit jelent, húzom, és ahogy kibomlanak a vonalakból a törzs görcsei, megértem. Azt jelenti, hogy butának kell lenni, rajzolás közben butának kell lenni, nem vaknak és nem hiúnak, csak elég butának ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy a vonal csak egy vonal, akkor is, ha több akar lenni.” | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 11. | Vezsenyi Ildikó: u.e. | anyu-mesél: valahogyan-másképp | 2020-07-11 13:36 | Ugyan ez az én gondom is.
Ez butaság?
Akkor én is buta vagyok!? ;-)
Akkor vesszen minden a múltba?
Vagy inkább maradjon meg egy verziója?
Képzeld, találtam valakit tegnap, vagy inkább ő talált meg engem, aki fültanúja volt annak, mikor (biztos nem először), kijelentettem, hogy író leszek. S apukám válaszának, hogy akkor éhen fogok halni.
Tudod, honnan tudom, hogy nem vagyok író?
Hogy élek, és 70 ennyi-hány kg vagyok.
Tehát, nem lettem.
A butaság, a hely, az idő, a pontos esemény, és a körülmények, nem ismerete.
Ki mit tett, vagy nem tett, kivel, mivel, hol és mikor.
Ha ezeket pontosan leírod, nem lesz tovább vele dolgod.
A fennmaradást a hazugság, vagyis a szándékos butaság biztosítja.
Szólj, ha nem értesz egyet! :-)
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 10. | anyu-mesél: valahogyan-másképp | Vezsenyi Ildikó: várom folytatást | 2020-07-11 12:50 | Köszönöm, Ildikó, az érdeklődést. Valamilyen formában én is remélem, hogy lesz folytatás. Nehéz megoldani, hogy őszinte is legyek, meg ne is (mert a szereplőket, és itt még a mesélőt is) védeni kell. Egy okos lány biztosan meg tudná ezt oldani. Én ehhez buta vagyok.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 8. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-27 13:17 | De térjünk vissza a nagyanyámékhoz, meg a Mamáékhoz... Még azt se fejeztük be, hogy mi volt a háborúban. Mama annyit mesélt a gyerekkoráról, hogy 12 éves korában odaadták egy... urasághoz, vagy mit tudom én, hogy mondták, egy úrhoz libapásztornak. Földesúrhoz. Az egy alkalommal molesztálta. Így mondta mama, nem részletezte, mi történt, csak annyit mondott, hogy ő hazaszaladt, elmondta nagyanyánknak, nagyanyám nem szólt semmit, de nem küldte vissza, és soha többet nem emlegették a dolgot. Mama ezt már csak idős korában mesélte el, amikor már mi is asszonyok voltunk. Beszélgettünk Körösújfaluban a konyhában vagy az előszobában. Nem emlékszem, hogy miért kezdte el mesélni, talán könnyebbíteni akart a lelkén, de lehet, hogy az ízületei fájdalmakról beszélgettünk, mert nekem már akkor sok gondom volt az ízületeimmel, biztosan arról panaszkodtam a Mamának, és eszébe jutott, hogy amikor libapásztornak adták, neki is nagyon fájtak az ízületei. Egyszer annyira begyulladt a lába, a térde, vagy nem tudom, hogy nem tudott járni. Hát, nem volt cipőjük, mezítláb jártak a késő hideg ősszel is az esőben, sárban, meg kora hajnalban amikor még nedves volt a fű. Azt még meséljem már el: négy elemit végzett a Mama, tudom, hogy te ötre emlékszel, de szerintem nekünk négyet mondott, de még az is lehet, hogy csak kettőt, mert dolgozniuk kellett, nem járhattak iskolába. Szükség volt az egész család munkájára, ahhoz, hogy meg tudjanak élni.
Mama gyerekkoráról ennyit tudok. A háborúról még azt mesélte, hogy a lányoknak bujkálniuk kellett az orosz katonák elől. Először az ólpadlásra, a szalma közé bújtatta őket a nagyanyám. Egy orosz katona, valami tiszt, bevágtatott a konyhába lóval, követelte, hogy hol vannak a lányok, és mivel nagyanyám nem mondta meg, belelőtt a kasztlinak a tükrös részébe. A kasztli egy 3-4 fiókos szekrény volt. Vajdics nagyanyádék Mihálydiba komódnak nevezték, nálunk kasztli volt. Nagyanyám nagyon megijedt. Felöltöztette édesanyámat és Róza nénémet férfiruhába, valószínűleg a nagyapám nadrágjába, kabátjába meg kalapjába, de ezt csak én gondolom, és elküldte őket Komádiba, a kommandóhoz, vagy mihez, lehet, hogy nem jól mondom, valami védelmi pont lehetett, mintha így mondták volna, oda küldte őket panaszt tenni, a kommandós azt mondta, hogy nagy szerencséjük van, hogy útközben nem fogták le őket a katonák. A komádi híd akkor már fel volt robbanva, a Sebes-Kőrösön kellett átmenniük éjszaka. Nem tudták, mennyire van megáradva a Körös. Szencsére scak derékig ért nekik a víz. Valami rokonnál bújkáltak napokig. Róza néném aztán végül mégis csak teherbe esett egy orosz katonától. A főtiszttől. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 6. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-11 16:35 | Húsvétkor Mama mindig lefürösztött és ünneplőbe öltöztetett bennünket, ami legtöbbször sötétkék szoknya és fehér blúz volt. Bugyik Teruska néni varrta a ruhákat. Nyomorék kis asszonyka létére ő volt a környék legjobb varrónője. Újihrázon lakott, oda jártunk át hozzá ruhát varratni. Mama nem csak nekünk vett anyagot, hanem a Róza néném gyerekeinek is, a lányoknak, és egyformát varratott mindannyiunknak. Ahogy nőttünk, minden évben új ünneplő ruha kellett. Emlékszem az egyik fehér blúzomra: három leveles virágok voltak ráhímezve fényes szálú cérnával.
Vasárnap elmentünk nagyanyámékhoz a tanyára. Négy kilométerre volt a falunktól, Ihrázpusztától. Akkor még így hívták, később lett belőle Körösújfalu. Nagyanyám húslevessel várt bennünket, derelyemetszővel vágott kockatészta volt benne, amit nagyon szeretünk. Kürtös kalácsot is csinált, meg apró süteményeket, például szalalkális tésztát. Vízengőznek nevezték, mert tej helyett vízzel kavarták ki a tésztáját tojással, cukorral. A tetejét is kristálycukorral szórták be, és ha volt dió, azzal is. Felvert tojássárgájába mártották a tésztát, úgy forgatták a cukros, darabos dióba. Lekvárral, dióval vagy mákkal töltött vaníliás kiflit is sütött nagyanyám. Valami diós meg mákos rúdra is emlékszem, de azt inkább karácsonyra csinálták.
Nagyanyámnak járt a Nők lapja és a Fürge ujjak, onnan szedte a recepteket. A sutba volt berakva az újság. A sut mellett állt egy dévány, egy sezlonyhoz hasonló, ruganyos fekvőhely. Kerek henger alakú párna is volt hozzá dísznek az ablak alatt, ott üldögéltünk, és olvastuk az újságból a mesét.
Nanyáméktól Róza nénémékhez mentünk Bölcsibe, ami kb. három kilométerre volt a tanyától. Bölcsi pár utcából álló kis település volt. Róza néninél játszottunk és beszélgettünk az unokatestvérekkel. Sokszor ott voltak a szomszéd gyerekek is. Ez első nap volt, vasárnap. Az mindig látogatással telt. Késő este értünk haza. Nehéz volt annyit gyalogolni. Sokszor feltörte a szandál a lábunkat. Olyankor levettük, és mezítláb mentünk tovább. A szandált a kezünkben lóbáltuk.
Másnap korán keltünk, hat, fél hat fele. Felöltöztünk ünneplőbe, és vártuk a fiúkat. Közben besegítettünk mamának a zöldségpucolásba, mert oda kellett készíteni az ebédet. Hűtő akkoriban még nem volt: Mindent aznap kellett megcsinálni, hogy ne poshadjon meg az étel. Nem lehetett napokkal korábban megfőzni semmit. Egyébként mifelénk nem csináltak nagy ügyet a vallási ünnepekből. A mi falunkban nem volt templom sem.
Volt valamikor nálunk is egy katolikus templom, de azt az ötvenes évek elején átalakították iskolává. A régi szentélybe került a kémiaszertár, ott meghagyták a régi falfestményeket. Szép színesek voltak, a kupolás mennyezet is tele volt velük. Azok alatt végeztük a kísérleteket. A kémcsövekben kotyvasztottunk mindenfélét, már nem tudom, mit öntöttünk mihez, csak arra emlékszem, hogy pezsgett és bugyborékolt. A templom hajójában volt a többi óra. Egyetlen hatalmas nagy terem az egész iskola. A négy alsó tagozatos osztály együtt tanult benne. Felváltva. Amíg az egyik osztály hangosan tanult, a többi csöndben feladatokat oldott meg. Önállóan. A padok még az eredeti 3-4 méter hosszú templomi padok volt. Ott álltak két sorban, hatan-nyolcan is elfértünk bennük. Ebbe az iskolába havonta egyszer járt ki egy református lelkész, ő tartotta az istentiszteletet. A katolikusok átjártak Újihrázra. Az istentiszteletre általában csak az idősebb asszonyok jártak, a hetedikes fiúk konfirmáltak, ennyi volt a vallás. Az emberek nagy része dolgozott vasárnap is, volt, akinek húsvétkor is mennie kellett a földekre, vagy az állatgondozókba.
Édesanyám nagyon korán kelt. Négy-öt órakor ő már fent volt húsvétkor is. Hétfő reggel megfestette a tojást kék, zöld, piros, sárga, lila színűre mikor, milyen festéket kapott a boltban. Feltette a húslevest, megpucolta a zöldséget, pörköltet vagy rántott húst készített elő, délre szép sorban minden kifőtt. A süteményeket előzőleg sütötte ki, nagypénteken.
A fiúk (a rokonok, a szomszédok, az osztálytársaink, az én bátyám is) már korán reggel elindultak locsolkodni. A legtöbben már hatkor úton voltak. 10-12 óra is volt, mire körül járták a falut. Volt, aki az egész falut meglocsolta, mire hozzánk ért. A felnőtt férfiak, amikor mi gyerekek voltunk, még nem jártak locsolkodni, az csak évek múlva jött divatba, amikor már nagylányok voltunk. A fiúk hímes tojást kaptak a locsolkodásért. Csak a rokon gyerekeknek adott Mama egy-két forintot, vagy oda volt készítve egy tálkába pénzt, és abból osztogattuk a fiúknak, kinek amennyi járt. Elsős-másodikos koromtól emlékszem ezekre a dolgokra. Később általános szokássá vált, hogy minden locsolkodó kapott egy pár forintot, amikor már jobban éltek az emberek, és már tudtak mindenkinek adni. a háború után pár évvel születtünk, szegények voltunk. Nem csak mi, mindenki. A locsolkodás úgy zajlott, hogy elmondtak egy verset, mindig megkérdezték, szabad-e locsolni. A hajunkra vagy a ruhánkra szórták az illatos vizet. Nem volt mindenkinek kölnije vagy rózsavize, volt, aki maga készítette a locsoló vizet szagos szappannal. Az látszott mindig: zavaros víz volt az üvegben, nem örültünk neki, de nem utasítottuk el azt sem. Mi nem utáltuk úgy a locsolkodókat, mint a mai lányok, kifejezetten vártuk őket. A fiúk csapatostul vonultak az utcán, mi lestük a kaput, hogy bejönnek-e. Általában négyen-öten összeálltak, és úgy jártak. Mi meg számon tartottuk, és másnap az iskolában megbeszéltük, kinek hány locsolója volt. Hárman voltunk lányok. Kicsi korunkban mindegy volt, hogy ki jött, minden fiút vártunk. Majd nagylánykorunkban már nem jött be hozzánk mindenki, csak az ismerős fiúk, akiknek tetszettünk.
Nem mindegyik kölni illatát szerettem. A szegfű illatú kölninek émelyítő szaga volt, azt nem bírtam, mert hányingerem volt tőle. A papának akácfa illatú kölnije volt, azt nem utáltam. Ő is meglocsolt bennünket, de lehet, hogy ez már csak akkor volt, amikor a felnőttek is locsolkodtak. Ő nem csak húsvétkor használta a kölnit, ha ment valahova, és ünneplőbe öltözött, mindig beszórta magát, ez amolyan férfiszokás volt.
Volt egy fiú, a gyerekkori szerelmem, Far Jancsinak hívták, őt különösen vártam. Na, most, ez ott kezdődött, hogy az apja, akit szintén Far Jánosnak hívták, már pólyás koromban kiválasztott, hogy „ez lesz az én menyem”. Ezt Mamáék mesélték. Jó barátságban voltak vele, Komádiban lakott a családjával, valószínűleg ott dolgozott a faluban, mert bejárt hozzánk. Akkor költöztek Körösújfaluba (akkor már így hívták Ihrázpusztát), amikor én ötödikes voltam.
Jancsival mintha mindig ismertük volna egymást. Három évvel idősebb volt nálam, szép piros barna arca volt, fekete szeme, gesztenyebarna haja. Biztosan mesélt neki az apja rólam, mert az iskolában, amikor odakerültek, egyenesen hozzám jött oda, ha bármire szüksége volt, vonalzóra, körzőre vagy valamire. Tőlem kért mindent el, pedig sokan voltunk a teremben. Az ötödik és a hatodik egyben volt. Ő hetedikes volt. Nyolcadikosnak kellett volna lennie, de megbukott, mert nem volt valami jó tanuló. Volt egy folyosó a tantermük és a miénk között. Ez már az új iskola épületében volt, a tanácsháza mögött. Az is valami régi kastély volt. Az ő tantermébe is két osztály járt egyszerre, a hetedik és a nyolcadik. Onnan jött át mindig egyenesen énhozzám, pedig mehetett volna a többi fiúhoz is.
| |
| 5. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-10 08:27 | 2020. április 10.
Rosszat álmodtam. Körösújfaluban voltam Mamáéknál az udvaron. Valaki szólt, hogy baj van a kúttal. Én odamentem, és elkezdtem húzni a vödörrel a vizet. Egy rossz bádogvödör volt rajta, a láncon vagy kútostoron. Inkább lánc lehetett, mert nehéz volt felhúzni a vödröt. Folyamatosan mertem ki vele a vizet, és visszaöntöztem a kútba. És akkor elkezdett zubogni, és jött fel a víz a kút kávájáig, sőt ki is ömlött belőle, folyt át a szomszédba a tönkő alá. Tönkőnek fának a gyökere, Mihálydiban dücskőnek nevezik. Folyt alá a víz, elkanyarodott egészen a szomszéd háza felé. A szomszéd kijött, én elnézést kértem, mondtam, hogy én voltam. Visszamentem a kúthoz, de akkor már egy hatalmas nagy feketésszürke szőnyeg is jött ki belőle, utána meg könyvek, füzetek. Akkor már volt ott több gyerek is. Én is gyerek lehettem, gondolom. Mondtam a többieknek, hogy menjetek az iskolába, mert elkéstek, és szóljatok az osztályfőnöknek, hogy én csak később tudok menni. Valamelyikük azt felelte, hogy ezt így nem fogadják el. Eszembe jutott, hogy el sem olvastam a leckét, nem tudok semmit.
Aztán egy hosszú úton mentem előre. Fel volt törve, nagy földtömbök voltak rajta, és gödrök. Ott bukdácsoltam köztük. Egy lány karon fogott, hogy menjek vele. Sütemény volt nála egy fehér kendőbe kötve. Kérdezte, elfogadom-e. Elfogadtam, de mire ettem volna belőle, már átugrottam egy másik álomba. Ismét Mamáéknál voltam. Mama valami dióbelet adott, hogy egyem meg. Az egyik része nagyon törmelékes volt. Ez nem lehet így kiválogatni, mondtam. Valaki azt felelte, hogy nem is kell, majd kiszelelik, mint a pelyvát.
Aztán egy rossz biciklivel akartam útnak indulni. Az ülése billegett, vessző szerű vaspálcákból volt összetákolva, azt igazgattam, mondtam: „erre nem lehet felülni”, de nem volt ott senki. Az almatárolóba akartam eljutni, de akkor már gyalog. Fel volt túrva az út. Másztam át a gödrökön, amíg simább útra nem értem. Eszembe jutott megint az iskola, hogy elkések, ha gyalog megyek, fel kellene szállni a buszra. Volt is ott nem messze egy buszmegálló-tábla. Egy teherautó állt előtte. Hatalmas, fekete füst szállt fel belőle, úgy indult el. Akkor már ott álltam a buszmegállóban egy másik nővel. Együtt dohogtunk, hogy milyen emberek vannak, befüstölik a levegőt.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
