NAPLÓK: A VERS LEGYEN VELETEK Legutóbbi olvasó: 2024-04-19 08:01 Összes olvasás: 32130| 180. | [tulajdonos]: TEGYETEK FEL VERSET! | 2019-06-11 05:07 | Azt is bajnak tartom - ezért mondom, hogy az ilyen fanyalgó maga a probléma - ha valaki nem tesz fel bírálatra verset. Miért nem? Ez a probléma. Bent a lélekben van valami - Bátainál nem tudom mi, másnál valamilyen lelki seb - ami ezt meggátolja. Kár. Kár itt lenni "megmérettetés nélkül". Hiszen ez a hely erről szól, az állandó megmérettetésről. Azzal együtt, hogy ezt a megmérettetést a helyén kell tudni kezelni, például nem szabad "megharagudni érte". (Ha valaki erre nem képes, az itt probléma.) Én még sosem haragudtam meg szerkikre, meózásért.
Nem is fogok.
Minek?
Nem szerkikre, szándékos karaktergyilkossági kísérletért már megharagudtam. Ezért kell az elkövetőnek a bíróság előtt felelni tettéért. Amin nincs mit megbocsátani, hiszen nem vagyok haragtartó, mindössze arról van szó, hogy ha valaki nem ismeri el, hogy velem szemben megsértette a törvényt, én pedig úgy vélem, hogy igen, akkor ezt a kérdést - mivel mi ketten sajnos nem tudtuk eldönteni - a bírónak kell átadni. Ennyi. Más lett volna a helyzet, ha az illető az elkövetett törvénysértésért kéri a bocsánatomat.
De ezt nem tette meg.
Ő szerinte nem történt törvénysértés.
Szerintem meg igen.
Civilizálzt ember ilyenkor nem vitatkozik, hanem a vitás kérdést átadja a hivatalos döntnököknek. Az én esetemben is ez történt.
Ezzel sincs több problémám a Dokk-on.
S ha valaki visszakeresi a károgók, huhogók és a fanyalgók valahai ellenem intézett kirohanásait, miszerint úgymond "szétverem" a Dokk-ot, belátható mára, hogy nem én vagyok - éss és voltam - itt a probléma. Hanem a károgók, huhogók és elégedetlenkedők, akik közül - értelemszerűen - többen el is mentek már. Aki meg nem akart, de helytelenséget követett el velem szemben, azt a Dokk egy évre kizárta alkotóközösségéből.
Semmi komoly bajom nincs tehát ezzel a fórummal. Mert - mindezek után és a kötetem kiadásával - nagyjából én is rendben vagyok. Mindjárt fölteszek például egy újabb bírálandokk verset. A most megjelent könyv számára újítottam fel. 1980-ban írtam. Ma már tanulok belőle - van benne valami, ami jobb, mint "a sokévi átlag", mégsem jelent meg és nem írtam véglegesre soha (csak idén tavasszal). Benne van minden már abból a népzenei "akusztikus könnyen szólásból" (nincsenek beszéd közben torlodó mássalhangzók - például szóvégek és szókezdetek esetében, hanem mindig a legkönnyebben kimondható nyelvállások és hangképzési helyek működnek, szemben több olyan "írott verssel", amelyek magunkban olvasáskor tökéletesek, hangos olvasáskor - vagy megzenésítve - viszont csikorogni hallom őket. Egy megzenésítette "Dani gyerekversnél" ért legutóbb ez a csalódás. Nem olyan tökéletes (a fentiek miatt) mint mondjuk ez a népdalunk, amely akusztikus remeklés - íme:
Sem eső nem esik, sem felhő nem látszik, mégis az én orcám/ kétoldalról ázik."
Különösen a "mégis az én orcám/ kétoldalról ázik" szakasznál érhető tetten a varázslatosan jóleső akusztikus kimondhatóság. A hangképzési helyek jótékonyan segítik a hangképző szervek működését. Az orcám m-je és az utána következő kétoldalról szó első k-ja csodálatosan könnyen mondható/énekelhető ki. Nos: a most feltett régi versem hasonlóan "hangképzési hely könnyed" hatású, talán mert dalénekesként kezdtem szépirodalmat írni? Talán igen. Nézzük tehát a "Száz hét magányt". A holnapi kötetbemutatón majd azt is elmondom, hol volt ez a munkahelyem - ugyanis ott írtam fejben, állandóan magam elé mormolva. Kányádi jól írja: a vers az, amit mondani kell. (Vagy énekelni - teszem hozzá, nem véletlenül.) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
