NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-04-20 04:48 Összes olvasás: 54417| 215. | [tulajdonos]: A rakodópart alsó köve | 2018-11-26 15:27 | ""A rakodópart alsó kövén ülve…
Ha napjainkban a költészet napján, egy-egy versmaraton -hír hallatán alig kapja fel valaki a fejét a napi gondok és terhek súlya alatt, akkor nem állunk messze az igazságtól. A vers a rohanó életünk kilométerköveinek árnyékában csendesen pihen. Pedig a költészet, a vers olyan , mint egy falat kenyér, egy pohár tiszta, éltető víz. Néha az élet, néha a sarokkő, Déva-vár. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, még verssel nem nyertek háborút, nem tódultak százezrek az utcára hiánya vagy éppen fennköltsége okán, mégis háborgó lelkünk csendes, érintetlen szigete- a szó. A költészet, a vers, a világpiacon ma nem árucikk. A szó nem ,,józsefattilai” értelmében került a rakodópart alsó kövére. Van-e még visszaút, van-e még helye a költészetnek mégis az életünkben? A válaszom: igen! A vers egy olyan tömény eszenciája a nyelvnek, a szó szépségének, melyhez nincs fogható a világunkban. Olyan, mint tavasznak a virág, mint a nyárnak a gyümölcs íze, mint ősznek a levélhullás, mint télnek a menyasszonyfátyolos hótakaró. Vajon milyen lenne a magyar nemzet Balassi, Ady, József Attila, Nagy László vagy Illyés Gyula nélkül? Aki nem olvas verset, még nem érintette meg a szépség, a valóság, a magasság, vagy a mélység. Aki nem vitte még át a szerelmet a túlsó partra, aki nem tört be Dévénynél új időknek új dalaival, aki nem térdelt le a virág elé, az nem tudja milyen a haza a magasban, s még nem volt maga is szem a láncban. Leülni egy percre a rakodópart alsó kövére és nézni, hogyan úszik el a dinnyehéj ma megnyugtatóbb kép, mint valaha. Ott ülhetünk a mindig magunkban hordozott költővel, együtt írjuk a verset, s ő fogja a ceruzánkat. Együtt vagyunk költő, olvasó, vers, nyelv, szó, történelem, édesanyák és tanítók, osztálytársak és iskolák, gyermekkor és az első betűvetés. Ott vagyunk egymás mellet a zavaros víz forgatagában. A dinyehéj-hajókon. Ott úszunk s jutunk el egymás kezét fogva az értől, az óceánig, s mint fel-fel dobott kő, mindig visszahullva Góg és Magóg fiaiként. Kérdezhetnénk ,,Az ólak véres melegében ki mer olvasni? És ki mer a lemenő nap szálkamezejében, az ég dagálya és a föld apálya idején útrakelni, akárhová?“
Nem tudom. Csak egyben vagyok biztos, hogy a költészet nélkül nincs túlélés. A költészet maga az élet. Végigkocogni az üvegtengeren, és kinyitni a könyvet!""
Hrubík Béla | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
