NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 07:30 Összes olvasás: 54896| 166. | [tulajdonos]: az intelligens világ | 2018-07-28 09:48 | Valamikor… gyerekkoromban odahaza szóba sem kerültek bizonyos dolgok. Akárhogy is töröm a fejem, nem emlékszem arra, hogy beszélgettünk volna politikáról, űrutazásról, lombikbébiről, háborúról, terrorizmusról, bátorság napi felvonulásról, Budapest-parádéról, és sorolhatnám még tovább. Többször szóba került viszont, mi lesz velünk, ha kifogy a zöldség a kertben ásott veremből, mi lesz, ha apám keresetét nem tudja pótolni anyám, és nem lesz ruha, cipő, étel, könyv, (már akkor is sokat könyörögtem ki erre a „fölösleges úri passziómra”) ha a nővéremet nem alkalmazzák tovább, (14 éves volt, de nem volt még kérdés a gyerekmunka) és az ő fizetése is kiesik a családi költségvetésből, ha akkora hó esik, hogy nem tudunk átgyalogolni a szomszéd faluba a rokonokhoz, ha megbetegszik a disznó az ólban és nem lesz mit a bödönbe tölteni, füstre akasztani télvíz idején. Tudom, a szabad, kulturált világban ezek a témák (a fentebbiek is) már akkor elevenen befolyásolták a hétköznapokat. Tudom, úgy tűnhet az utóbbi felsorolásból, mintha életünk csak az anyagiakról szólt volna. Vannak élethelyzetek, mikor az egyes ember látótere beszűkül, de gondolkodása akkor is csak az életről szól. Mert az élet a túlélés, a folytonosság, a holnapi nap lehetősége akkor, amikor valós, vagy mesterségesen felállított korlátok falai között lépked. Nehogy azt higgyék, az ilyen ember nem kulturált, okos, belátó, hogy az ilyen ember cél nélküli. Csak annyi a különbség közte, és a mostani felfogás szerinti modern ember között, hogy az „életkorlátok” között lassabban lépked. Ha pipázni látok egy ráncos arcú öregembert a háza verandáján, tudom, az életet éli éppen. És ő is, az ilyenek is fenntartói a társadalomnak, ők is egy-egy mozzanattal, mozdulattal előrébb vitték, viszik azt a bizonyos szekeret. Őrizték a hagyományokat, megtartották az írott, vagy szóbeli erkölcsi szabályokat, a közösségeinket életben tartva átadtak minden fontos tudást, ami csak kell, hogy egy gyerekember tisztességes, és becsületes felnőtté váljon. Talán az igényeik kicsik voltak, de nem voltak igénytelenek. Sőt! Ha végig az ő elképzeléseik szerint alakulna a világ sora, nem biztos, hogy ott tartanánk, ahol jelenleg tartunk.
Hol tartunk tehát?… Igaz az, hogy emberi kultúránk az anyagi-technikai fejlődés ellenére sem haladt elébb? Hogy hiábavalóak a könyvek, a tudás, ugyanazokat a meddő köröket futjuk végig generációról generációra? Nézőpont kérdése csupán. Ha azt vesszük alapul, (és az ember csakis saját világának határai között tud gondolkodni) hogy száz évvel ezelőtt még egy jobb hintó is feltűnő volt, hogy a vasutat, a mozdonyt az ördög szekerének tartották, hogy elképzelhetetlen volt (illetve csakis elképzelhető) a szabad szárnyalás a felhők fölött, akkor nagyot haladt előre a „világ”. Ám, ha a közösségtudat, az erkölcs, a társadalom felépítése, a család, az egyes emberek kapcsolatrendszere a szemlélődés tárgya, azt kell mondanunk, hogy egyre mélyebbre zuhanunk. Nem lehet indok az, hogy régebben is ugyanígy éltünk, ugyanennyi háború, betegség, bűnözés volt, mára csak az emberiség létszámának arányában nőttek ezek a rossz dolgok, és nem lehet indok az sem, hogy mindig minden megtörtént már, csak az információ nem jutott el ennyire szabadon az emberekhez. Ez egyszerűen nem igaz! A technikai fejlődés áldást jelent az ember hétköznapi életének alakításához. Ugyanakkor a fejlődés az emberiség, emberiesség rákfenéjévé válik akkor, amikor kialakítja az egyénben a másokat és a tulajdont tiszteletben nem tartó szerzési vágyat. Szinte minden „bűn” (csak azért teszem idézőjelbe, mert bár mindenkinek mást jelent ez a szó, igenis objektív értelmezése van) erre vezethető vissza. Mára elfogadottakká váltak a zárt ajtók. Mindenki elbújik mögéjük, emberi kapcsolatainak ápolásával nem törődve. Önzőkké váltunk, olyanokká, akik saját sikereinek sem tudnak igazán örülni, nemhogy a másokéinak! Ha már megszereztünk valamit, akár a gyerekek, elbújunk házunk, szobánk sötétjébe, hogy szerzeményünk csak nekünk csillogjon, hogy fényessége csak nekünk ragyogjon. Ezt tesszük a hittel is, átfestve Jézus képét, a hitet, a parancsolatokat saját hasonlóságunkra. Ugyanígy teszünk legközelebbi hozzátartozóinkkal, rokonainkkal is. És ha az nem alakul hozzánk, mehet. Nem csoda hát, ha a család fogalma átalakult, a nagycsalád fogalma kikopott kifejezéseink közül. A válás, a házastársak különválása is a legtisztább önzőség következménye. Ha már öregszik a másik, legszívesebben lecserélnénk (és le is cseréljük) egy frissebbre, fiatalabbra, csinosabbra. Közben saját tokánkat, úszóguminkat, impotenciánkat (szellemi, testi), ferdüléseinket észre sem vesszük. Vagy ha igen, nem veszünk róla tudomást. A legkisebb problémák kezelésére is kezdünk alkalmatlanokká válni, és ha nem találjuk azonnal a sikeres megoldás lehetőségét, mindent-akarásunkban magunk ellen fordulunk.
A külvilág ingereihez alakulunk, hasonulni akarunk sztárokhoz, politikusokhoz, főnökeinkhez, a szomszédhoz, csak magunkhoz nem. Csak saját arcunk látványától félünk igazán, holott ugyanolyanok vagyunk mi is, mint bárki más. A külvilág már nem rettent senkit, mert mindig máshol halnak, máshol van árvíz, tornádó, földrengés, katasztrófa, mindig más hal meg, nem mi. Épp ezért, és éppen így eltűrjük, hogy csak történjenek velünk is a dolgok, viszonylagos, labilis lett mára minden.
Az intelligens világban az intelligens ember semmiféle kötöttséget, szabályt, törvényt nem tűr maga fölött. Magányos farkasokként járjuk az utcákat, néha rámordulva egy szembejövő magányos farkasra, aztán folytatjuk bolyongásunkat.
Így van ez az irodalomban is, ahol tán’ holnapra elérjük, hogy az eddig klasszikusnak számító költőinket „lefikázzuk”, maradinak, semmitmondónak, fűzfapoétának, gyáva, de hiú senkiknek nevezzük, vagy ha más „fogást nem találunk rajtuk”, hát származásukat nézve megkérdőjelezzük hovatartozásukat. Észre sem vesszük, hogy saját létünk jogosultságát is megkérdőjelezzük ezzel.
Ma nem ildomos a költőnek hazáról, hazaszeretetről, erkölcsi tanításról, szépségről verselni. Vagy ha megteszi, vállalnia kell, hogy esetleg kinevetik, bizonyos helyekről kiközösítik, nem jelentetik meg, nem fogadja be egy akol sem. S mi a hivatkozási alap erre? A „szakma”. És annak jelenlegi cél-nélkülisége, ars-poeticátlansága, mondanivalójának (sokszor teljes) hiánya.
Ami volt, elmúlt. Ami megtörtént, újra nem élhető. Ami így történt, nem történhet már másként. Ideje lenne a múlt hibáit, a jelen értékeit felismerni, s a jövő felé tekinteni!
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
