NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-03-29 09:18 Összes olvasás: 52687146. | [tulajdonos]: egy emberöltő | 2018-05-22 11:02 | Bizony, igencsak nehezen tellett az élet Misák Ábris mellett, no, nem mindenkinek, csak az asszonynak. Nagytermészetű, vadember hírében állott Ábris, akinek ha arra volt kedve, hát kimaradozott, idegen szoknyák után kujtorgott, ha meg arra, hát az ő gilicéjét, az ő Mariskáját csókolgatta, abajgatta álló napon keresztül. De jó kedve is kerekedett az asszonynak ilyenkor! Megelégedett volt a sorsával egy-egy ilyen nap után, és az emlékekkel bírta akár hónapokig is a mást. Azt látta odahaza, abba nőtt bele, hogy az asszonynak tűrni kell a háznál mindent, még ha nem tetszik is. Barna Maris tűrt békésen. Korán a munka alá hajlott a dereka, korán kifeslett a bimbaja virágja, szép szőke haja, barna, cipószín bőre, a szoknyája alól elősejlő formája miatt hamar kést nyitottak egymásra a fonó udvarán a legények, de Maris csak kinevette mindet sorba. Nem tudta még akkor, mi is az a szerelem, mi is az az örökidőktől tartó nyavalya, ami miatt a legszelídebb legény is megvadul, mint a kormos bika, s a legártatlanabb leány is odahagyja a szülői házat és lesz világcsúfjára elhált menyecske! Maris csak kacagott a legények fájdalmán, könyörgésein, huncutkodásain, csak bolondította őket, még akkor is, ha azt se tudta, mi is az a legénybolondítás. Szép volt és egészséges, az Isten is asszonynak, anyának teremtette, már csak az esküvő idejét kellett kijelölni odafenn a magas égben a nagyszakállú Teremtőnek, meg azt, hogy ki legyen majd a gyerekei apja. Sokáig egy legény se dobogtatta meg a szívét, mígnem aztán egyszer bekeveredett a faluba ez a Misák Ábris. Lovon jött, szép fekete csődörön, nyeregben ült, nem patracon, fényes csizma volt a lábán, hímzett ködmönében, fekete szalagos kalapjában olyan volt, hogy még a férjes asszonyok is utána fordultak, persze csak titkon. Ez a faluba bekeveredés lett a veszte a Marisnak. Olyan hevület jött reá mikor reápislantott erre a lovon ülő legényre, úgy megdobbant a szíve, hogy eltitkolni sem tudta volna, odaadná magát neki, ha kérné! Mit számít a szerelembe a pénz, a vagyon, a föld, ha a legénynek csak egy vászongatyája van, ha a leánynak csak egy pendelye, akkor is az övék a világ - gondolta. Neki könnyű volt így gondolkodni, hiszen szegények voltak, amolyan templomegerei. Ámde Ábris édesei tehetősek, gazdagok, akik egész életükben csak gyűjtöttek, csak raktak, kuporgattak. Hogy legyen. Mert lenni kell, ez a legnagyobb Isteni parancs, errefelé falun. Egykének jött erre a világra Ábris, nem osztozott senkivel hát, erős lett, szépszál legény, szép ruhákban járt, jókat evett, ivott, és hamar az övé lett a szülői vagyon is, a gazdagság. Jól élt vele, megbecsülte. Tudta, mi a dolga. Hogy tovább kell vinnie az életet! Most hát ezért jött át a szomszéd faluba, lányért jött, és meg is találta a Marist! Még az alatta prüszkölő Fecske is megugrott, mikor Ábris reánézett a leányra, merthogy olyat szorított a lábaival a ló bordáin. -Gyere mán ide, te jány! -Hát oszt mér’ mennyek? -Hát, hogy megnézzelek közelebbrül. Meg hogy félsz i a lútul. -Nem félek én, hisz’ az is csak egy teremtménye az Istennek. Szép lova van magának, hajja! -Van, kinek van! No, jösszte! Ment a Maris, mint a tejes bárány az anyja után. Egyszer csak Ábriséknál találta magát, odabenn a tisztaszobában, benne a paplanos ágyban, túl az esküvőn, túl a költözködésen, a leányságán, csórén, ahogy az Isten megteremtette. Hogy tudta szeretni ez az ember akkor! Védte, óvta az első időkben még a széltől is. Aztán, ahogy továbbszaladt az élet velük, akár egy jól befűtött gőzmozdony, úgy jöttek a gyerekek sorba, s egyre többet maradt a Maris egyedül a nagyszobában, a paplanos ágyban, ruhástól. Valami megváltozott. Pedig nem vastagodott meg, nem csúnyult el sem a teste, sem a lelke, még ugyanúgy remegett a lába, mikor az ura hazajött, mikor hozzászólt, mikor hozzáért. Pedig lószagu volt, meg izzadtságszagú is az ember, néha meg szerelmeskedés utáni szaga volt. Idegen asszonyszaga. Még akkor is szerette Maris. Az ura volt! Sorra temették el az öreg szüléket, a rokonokat, meglisztesedett mindkettejük feje, meg az Ábris bajusza is. Hiába, az idő az olyan, hogy legyen bármi, az csak folyik, akár a Tisza! Nem szeretett odabenn ücsörögni a házban az ember, mindene a gazdaság lett öregkorára, az állatok, a lovak, a birkák. Marisnál, meg a gyerekeknél is többet érő. Rakta a hegyre a halmot, szaporította a vagyont. Kellett! Nem tehetett mást! De volt is a Misák portán minden! Telve a kamrák, telve a padlás, a hombár, számolatlan a jószág, több tagba a szántóföldek, szőlők, erdők, rétek. Mindenhez gépeket állított be a gazda, még a padlásra is szállítószalag vitte fel a zsákokat. Modernizálódott. Csak a házasságban nem lett más, abban a régi maradt. Neki szabadott csalni, kimaradni, ha kedve úgy tartotta szárnyékba bújni a cselédlánnyal, az asszonyra rá sem nézni, vagy épp ráragadni, akár a pióca. A Marisnak nem volt szabad csak egy, csendben maradni. Sokat sóhajtozott emiatt, az évek múlásával még az is megfordult a fejében, hogy rá se kellett volna pislantani egykoron arra a lovas legényre, hogy egy másikkal, egy magafajta szegénylegénnyel tán szebb sora lenne most. A gyerekek sorra elhagyták a szülői házat, ki erre került el, ki arra, de mind tanult ember lett, Maris örömére. Ez legalább sikerült, nekik már jobb sorsuk, nem falusi életük lesz. Csak az elsőszülött fiuk, a kisebb Ábris maradt odahaza, aki csendesen, békésen várta, apja mikor adja át a gazdaságot neki, hogy mikor mehet át a szomszéd faluba szép fekete csődörön, nyeregben, fényes csizmával a lábán, hímzett ködmönében, fekete szalagos kalapjában, hogy leányt találjon magának az eljövendő, szépreményű életéhez.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|