NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 05:51 Összes olvasás: 54892| 533. | [tulajdonos]: vid | 2023-09-07 19:33 | | https://www.facebook.com/watch?v=180444235002264 | |
| 532. | [tulajdonos]: Szörnyek évada... | 2023-09-06 09:12 | Szörnyek évada…
manapság nehezen alszom el
sokáig forgatom gondolataim malomkerekét
az elmúlt nap vagy hét eseményein
megpróbálom szintetizálni a számomra
értékesebb események tanulságait egy
örök és valóban általános igazsággá
akármerre járok mindenütt csak az ego
csaholó kaffogását hallom és azt hogy egyáltalán
nem kíváncsi az egyik ember a másik emberre
már meghallgatni sincs türelmünk egymást
és a hübrisz uralkodni akar mindenen
főképp saját emberi arcot hazudva
nézz rá valakire mondj neki egy mondatot
várd meg a válaszát és amikor először
bekerül az ÉN a szavai közé és amikor
már a harmadik mondatában nyúlós és
téveszméktől csöpögő teóriákat hallasz
menekülj menekülj menekülj mert megöl
szörnyű hogy szörnyszülött hübriszekkel
vagy körbevéve akik szentül megvannak
győződve arról hogy a hátukon lévő szőr az
nem az evolúció vadhajtása hanem a mennyek-
ből rajtuk maradt szárnymaradvány hogy ők
mások magyarabbak ők az igazi mennylakók
szörnyek évadát éljük ilyenkor jobb ha
az értelem hallgat mert bármit is mondana
minden szava szavának minden értelme
épp az ellenkezőjére lenne MAGYARázva
hiszen a nincs csak úgy lesz vala(k)mi ha
elhiteti hogy a vala(k)mi az nincs is…
| |
| 531. | [tulajdonos]: Huxley Beszélgetések az emberr | 2023-09-02 10:20 | VIII. fejezet
Az ember személyes élete
Ma az ember makroszkopikus és mikroszkopikus léte közötti kapcsolatról fogok beszélni. Milyen kapcsolat van az egyén és társadalma között, valamint aközött a történelmi folyamat között, amelynek mindkettő része? Ez nyilvánvaló és triviális kérdésnek tűnik, szerintem azonban nagy jelentőségű felvetés ez, hiszen semmi sem magától értetődő abban a kapcsolatban, ami az egyes ember, valamint a történelem és társadalom között alakulhat ki, amelynek az egyes ember is része.
Először egy fizikai nem pedig biológiai analógiával hozakodom elő, ugyanis azok a biológiai analógiák, amelyeket szociológiai témák megvitatásakor oly gyakran használnak, alapvetően hamisak. Nem hiszem például, sokak állításával szemben, hogy a társadalom valamilyen organizmus lenne. Az organizmus egy olyan teremtény, amelynek megvan a saját élete, képes irányítani önmagát, vannak szervei és valamilyen központi idegrendszere; a társadalom pedig semmi ilyesmivel nem rendelkezik. Közelebb vagyunk a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy a társadalom egy olyan szervezet, amelyben egyéni organizmusok helyezkednek el.
Nagyon egyszerűen a gázok és az azokat alkotó molekulák analógiáját szeretném használni. A gázok törvénye a kiterjedés, a nyomás és a hőmérséklet kölcsönös függőségét fejezi ki. Ezek a meglehetősen egyszerű törvények mégis nagyon hatékonyan mutatják meg számunkra, hogy milyenek bármely gáz lehetőségei. A gázokat alkotó molekuláknak azonban nincs hőmérsékletük és nyomásuk, kiterjedésük is csak alig. így tehát a gázokra vonatkozó törvények molekuláikra nem igazak. A molekulák csupán egyetlen tulajdonsága releváns a gázok viselkedésére is, és ez a kinetikus energia a véletlenszerű mozgásra való hajlam. Amikor kellő számú molekula van jelen, e két jellemző kombinációja hozza létre a gázokra jellemző, a gázok törvényén alapuló jellegzetes viselkedést. Itt azt kell tudatosítanunk, hogy a gázok törvényei teljesen különbözőek a molekulák törvényeitől, az, ami az egyik esetében igaz, a másikéban érvénytelen.
Így látnunk kell azt is, hogy hatalmas különbség van a között az általánosítás között, amit a társadalomról, és aközött, amit az egyénről mondhatunk. Például az egyénekkel kapcsolatban gyakorolt empátia révén a társadalomról semmit sem állíthatunk, és fordítva, azokat az általánosításokat, amelyekre a társadalom megfigyelése segítségével jutunk, nem vonatkoztathatjuk az egyén viselkedésére. Ezt nagyon világosan megfigyelhetjük a statisztikák esetében is, amelyeket állandóan és mindenhol megjelentetnek. A biztosítótársaságok statisztikáiból tudjuk például, hogy a férfiak átlagosan 67, míg a nők átlagosan 72 éves korukban halnak meg. Azonban ezzel nem jutottunk közelebb ahhoz a kérdéshez, hogy Jones úr és Jones asszony meddig él még. Itt tehát egy szakadék húzódik. Az egyén élete, amely az öntudat, az érzés, az akarat, a vágyak és szándékok élete, a társadalomra nem vonatkozik. A nagyobb, a társas szférát érintő általánosítások csak azért lehetségesek egyáltalán, mert azok nagyobb mennyiségekre és hosszabb időtartamokra vonatkoznak.
Általában azt tapasztaljuk, hogy bármely természeti jelenség minél nagyobb mennyiségét vizsgáljuk, általánosításaink – az úgynevezett természeti törvények – annál pontosabbak. Ez volt a 19. század nagy felfedezéseinek egyike, amelyet Ludwig Boltzmann nagyon világosan fogalmazott meg a hótól szóló klasszikus művében. Ugyanezen alapszik az egész darwini elmélet is, amely tulajdonképpen rengeteg egyed átlagos viselkedéséről állít dolgokat. A társadalmak egyedeinek száma egy egység gáz molekuláinak vagy az emberi test atomjainak számához képest nagyon csekély. Ebből következően a társadalom megfigyeléséből levonható következtetések alól sokkal több kivétel van, mint a fizikai vagy kémiai törvények alól, ráadásul a társadalmi törvények nem is olyan pontosak. Mindazonáltal mégis tehetünk bizonyos, a társadalom egészére vonatkozó általánosításokat, és bár sok szociológus túl messzire ment az ilyen irányú törekvéseiben, ezek a törvények mégiscsak érnek valamit, és elősegítik, hogy a jövőről beszéljünk. Ami azonban az egyéni viselkedést illeti, azt látjuk, hogy ezek a törvények nincsenek segítségünkre, ugyanis Tom, Dick és Harry várható viselkedéséről semmit sem közölnek. Hatalmas különbség van a természeti és a történeti tudományok között. A természeti tudományok azáltal redukálják a különbözőséget egységgé, hogy meglátják a hasonlóságot a tárgyak vagy események között, és aztán általános kijelentéseket fogalmaznak meg. A történeti tudományok, különösen a kis dolgok és az életrajzok vizsgálatakor az egyedi eseteket tanulmányozzák. A természeti tudományok esetében szükségszerűen számításon kívül kell hagynunk a csodát, mert a csoda megismételhetetlen, és mert az átlagok általános törvényén kívül történhet csak meg; a történelem esetében azonban a csodát, ha az esetleg megtörtént, mindenképpen figyelembe kell vennünk.
Most vizsgáljuk meg az egyén történelemhez fűződő kapcsolatát. Minden egyéni élet annak a kornak az általános történeti eseményeivel párhuzamosan halad, amelyben az adott ember él. De milyen mértékben létezünk a történelemben? Mennyire van az egyén jelen kora történetében? Előbb azt kell megtudnunk, mi is a történelem egyáltalán? Ideális esetben a történelem minden történés tárháza. Azonban ilyen nyilvántartás természetesen lehetetlen, hiszen túl sok minden történik egyszerre, ráadásul a múlt változásai és véletlenjei majdnem minden információtól megfosztottak bennünket. Valójában az, amit a történészek történelemként tálalnak az nem más, mint a múlt azon aspektusai, amelyeket a történészek, saját életfilozófiájuknak megfelelően különösen fontosnak és jelentőségtelinek tartanak. Nézzük meg, mit mond például a filozofikus történetíró, Arnold Toynbee korunk történetéről:
,,Mit tartanának évszázadokkal későbbi történészek korunk legfontosabb eseményének, ha visszatekintenének a 20. század első felére, és annak történéseit és tapasztalatait az idő perspektívájából szemlélnék? Feltételezem, hogy nem azokat a szenzációs, tragikus vagy katasztrofális politikai és gazdasági eseményeket, amelyek újságjaink címlapjait és gondolataink nagy részét lekötik; nem a háborúkat, forradalmakat, népirtásokat, kitelepítéseket, járványokat, az árubőséget, a tőzsdei összeomlásokat vagy a hirtelen konjunktúrát, hanem azt, aminek mi csak félig-meddig vagyunk tudatában, és amelyből csak nehezen írhatnánk vezércikket...
A jövő történészei szerintem a 20. század legjelentősebb eseményének a nyugati civilizáció bármely más élő emberi társadalomra gyakorolt hatását tartják majd.1
Ha a Nyugat más kultúrákra gyakorolt hatása valóban ilyen fontos ténye korunknak, akkor valójában mindnyájan a történelmen kívül élünk, hiszen nem vagyunk tudatában a Nyugat más kultúrákra gyakorolt hatásának, és más kultúrák a Nyugatra gyakorolt hatásának sem.
Valami hasonlót tapasztalhattunk a 13. században, a skolasztikusok és a katedrálisok korában, amelyet a legtöbb történész az emberi szellem egyik nagy aranykorának tart. Azonban, ha a moralisták műveit, Aquinói Szent Tamás és a katedrálisépítők kortársait olvassuk, akkor azt láthatjuk, mindnyájan úgy gondolták, koruk a dekadencia kora volt, hogy az emberek soha nem voltak olyan erkölcstelenek és bűnösök, mint akkor, hogy sokkal butábbak voltak, mint korábban és a többi. Kinek van igaza? Azoknak-e, akik a skolasztika és a katedrálisok korában éltek azt gondolva, koruk a dekadencia kora, vagy nekünk, akik azt tételezzük, hogy az a kor az emberi szellem fejlődésének aranykora volt? A kérdés megválaszolatlanul marad, sőt lehet, hogy mind a két álláspont igaz. Azonban mindebből azt szűrhetjük le, hogy mindaz, amit szubjektíven megélünk, rendkívül távol áll attól, amit későbbi történészek korunk lényegének tarthatnak majd. Tudatában kell lennünk annak a különös ténynek, hogy két világban élünk, és, hogy egyéni világunk nem szükségszerűen felel meg azoknak a nagyarányú folyamatoknak, amelyekkel a filozófus történész foglalkozik.
Mennyiben része az egyéni élet valójában annak a nagy történelmi áramlatnak, amellyel élete párhuzamosan halad? Minden emberi élet legmeglepőbb ténye, hogy annak harmada, ami a személyes tapasztalást illeti, a történelmen kívül, sőt téren és időn kívül zajlik; életünk harmadrészét álomban töltjük, és álmunkban, belülről szemlélve a kérdést, időn és téren kívül vagyunk. Ez az állapot abszolút jelentőséggel bír számunkra, mert valahogy meg kell szabadulnunk undorító egoista tevékenységünktől, annak érdekében, hogy józan eszünket és egészségünket megőrizzük, amelyeket tudatos cselekedeteinkkel folyamatosan aláásunk.
Shakespeare gyönyörű sorokat írt a Machbetben az álomról:
,,Az álmot, mely a gondot kibogozza
S napi halál, bús robot fürdeje,
Dúlt szív balzsama s második fogásunk,
Főtáplálónk az élet asztalán."2
Az álom pontosan ez, új élet és új belátás különös forrása, amely a huszonnégy órának abban a nyolc órájában lep meg minket, amikor képesek vagyunk elmenekülni saját magunk elől. Még a legerőszakosabb fanatikus, vagy a legbűnösebb gengszter is élete harmadában, e teljes öntudatlanság állapotában elfelejtheti egóját, és valahogy kibékítheti és összehangolhatja önnönmagát minden élőlény mélységes, isteni forrásával. Csodálatos gondolat, hogy még egy Hitler, egy Himmler, egy Dzsingisz kán, egy Jay Gould, egy Richelieu is elfelejtheti szörnyűséges napi tevékenységét egy pillanatra.
Rendkívül szembeötlő felfedezés, hogy a társadalmi szervezetek valójában sohasem alszanak. A társadalmi szervezetek, hogy úgy mondjam, a krónikus álmatlanság állapotában leledzenek, soha sem távolodnak el saját maguktól, és soha sem nyitják meg magukat egy új élet vagy új belátás előtt. Ezeket időről időre egyének javítgatják, olyan lények, akik részesülhetnek az álom jótéteményeiből, és így a társadalmi szervezetek racionális reformjára is képesek. Mr. Bumble úgy tartotta, hogy ,,a törvény szamárság", mégpedig azért, mert a törvény sohasem alszik.3 Az Egyház is hasonló dolgoktól szenved. Van egy himnusz, amit nagyon gyakran énekeltünk az iskolában, és ennek egyik versszaka így szól:
Köszönjük Néked, hogy nem alszik a Te
Egyházad,
Figyelő szeme az egész világot kíséri,
S nem pihen, sem éjjel, sem nappal,
Míg a föld a Fény felé halad.
Ez a figyelő álmatlanság felelhet az egyháztörténet siralmas tényeiért is. Az Egyházat időről időre megreformálják azok, akiket álmuk és mélyebb értelmük inspirál, és az Egyház ennek köszönhetően értelmes még valamennyire. De minden szervezet hibáit elszenvedi, azt hogy nem organizmus, hanem szervezet csupán, így nem képes arra, hogy saját magát kipihenje, és magától nyaralni elvonuljon, soha nem alszik és nem újul meg.
Az egyénre visszatérve azt találjuk, hogy az alvás idején kívül is rengeteg olyan idő van, amelyben az egyén a történelmen kívül van. Ide tartozik a csecsemőkor és a gyerekkor legnagyobb része. Ezekben az időszakokban az ember szinte teljes egészében magánéletet el csupán, amelyre a közügyek hatása igen csekély. Ugyanígy van ez az öregség és a vénség korában, a betegség időszakaiban, amikor az ember létszintje olyannyira lecsökkent, hogy teljesen kiesik a közéletből. A beszűkült figyelem, a krónikus fájdalom és frusztráció következtében külvilági kapcsolatai megszűnnek. Végezetül pedig a leginkább magánjellegű és leginkább történelmietlen tett a halál aktusa, amelyben a figyelem addig-addig szűkül, amíg az egyén teljesen kilép a történelem világából. Kétségtelen, hogy voltak olyan kiváló emberek, akik még a halálos ágyukon is igyekeztek történelminek maradni. Ismerjük például a Daniel Websterről szóló rendkívül fájdalmas történetet. Webster, miközben haldoklott, hosszasan beszélt barátaihoz, majd egyszer csak felkiáltva ezt kérdezte: ,,Mondtam valami rosszat Daniel Websterről?" Szörnyű, ha valaki még életének ebben a pillanatában is fontosnak tartja, hogy közszereplőnek, történelmi alaknak mutatkozzon, hogy azon aggódjon, megfelel-e a róla kialakult képnek.
Amikor tehát összeadjuk mindazt, amit az ember a történelmen kívül tölt: az alvásidőt, a gyerekkort, és az aggkort, a betegség időszakait, akkor azt láthatjuk, hogy az átlagos hetven év élettartamból az egyén nagyjából negyven évet teljesen biztosan a történelmen kívül tölt el. Egész egyszerűen semmilyen kapcsolat sem fűzi azokhoz a nagy ívű történelmi általánosításokhoz, amelyeket a történészek és szociológusok elénk tárnak.
Az ember még érett és öntudatos lényként is ideje jelentős részét tisztán magánemberként, és nem a történelemben élő személyként éli. A magam részéről a magánéletnek azt a meghatározását kedvelem a legjobban, amelyet az orosz esszéista, vaszilij Rozanov így fogalmazott meg negyven vagy ötven évvel ezelőtt: ,,A magánélet az, amikor az orrunkat piszkáljuk és a naplementét bámuljuk."4 Ez csodálatos meghatározás, és ha általánosabban is értelmezzük, azt jelenti, hogy a magánélet a tisztán fiziológiai, esztétikai és ihletettségi reakciók élvezetét tartalmazza. Természetesen hajlunk arra; hogy ezeket a tapasztalatokat az uralkodó kultúra értékei szerint értelmezzük és elmagyarázzuk. Ettől függetlenül azonban ezek meglepően magánjellegű tapasztalatok maradnak, és függetlenek azoktól az általános történelmi eseményektől, amelyek közepette élünk.
Érdemes egy pillantást vetnünk a költők és más művészek korukhoz való kapcsolatára. Wordsworth 1795 és 1807 között írta a Lírai balladákat5, a teljes Prelűd-sorozatot6 és nagy ódáit, köztük a ,,Halhatatlanság jele" ódáját7 is, abban az időszakban tehát, amely mindezidáig a legjelentősebb változásokat eredményezte Európa történetében. Ez a francia forradalom és a napóleoni háborúk kora, a modern kor kezdete. És bár a Prelűdökben Wordsworth szól a francia forradalomról is, e hatalmas költeményben azonban mégiscsak a természetmiszticizmus az igazán jelentős; ez az, ami megragad bennünket, és ez az, ami Wordsworthot még most, a modern korban is fontossá teszi számunkra.
Wordsworth egyik kortársa Jane Austen volt, aki a Büszkeség és balítélet8 című művét 1796-ban, többi regényét pedig 1811 és 1816 között írta. Azonban nem csupán Jane Austen életét befolyásolta alig a körülötte zajló történelem, gyakorlatilag minden egyes hőse érintetlen maradt a történelemtől. Itt-ott van valami homályos utalás, például egyes férfiak egyenruhában járnak, de az egész ennyiben is marad. Meglep minket, ha elgondoljuk, hogy ezek a regények, a mindennapi családi élet mélységesen bensőséges és ironikus elemzései a modern kor egyik legnagyobb felfordulása között keletkeztek.
Egy másik példa, aki engem egy időben rendkívüli módon érdekelt, a francia filozófus Maine de Biran, a 18. század legnagyobb metafizikusa. Magánéletéről nagyon sok dolgot tudunk, mert Biran felnőtt életének szinte minden napján részletes naplót írt. Érdekes látnunk, mi kötötte le figyelmét 1794 kora nyarán, amikor,,Dantont lefejezték, és amikor Robespierre hatalma és a terror a csúcspontján volt. Maine de Biran saját vidéki házában, Párizstól meglehetős távolságra élt. Ezt írta: ,,Ma május 27-én olyasmit tapasztaltam, amit soha nem feledhetek majd. A naplemente előtt néhány perccel egyedül sétáltam..." Itt egy meglehetősen hosszú rész következik arról, hogy milyen eksztázissal töltötte őt el a természet éjszakája, hogy az elragadtatást elragadtatás követte, majd így folytatta: ,, ... ha képes lennék megtartani ezt az állapotot, akkor itt, ezen a földön találtam volna meg a mennyei boldogságot."9
A száz nap alatt Biran kissé közelebb került a történelemhez. Napóleon első hatalomvesztése után lelkesen csatlakozott a királypártiakhoz – különben addig is a király lojális támogatója volt –, tehát igen kellemetlen és kényes helyzetbe került, amikor Napóleon visszatért Elba szigetéről. De még ekkor is képes volt arra, hogy a tiszta intellektuális spekuláció világába meneküljön. ,,A spekuláció e világában élek én, amelytől a külvilág iránti bármely érdeklődés idegen. Ezek a spekulációk gátolják meg, hogy kortársaim cselekedetem gondolkodjak, amely egészen nagy szerencse számomra, hiszen rájuk csak gyűlölettel és megvetéssel gondolhatok."10 Ugyanígy, egy évszázaddal korábban Montaigne vallomását olvashatjuk, aki lenyűgözően őszintén és tisztességesen mondja: ,,Nem hangsúlyozhatom eléggé, hogy fél életemben milyen nagy lelki békében élhettem házamban, miközben hazám romokban hevert."11
Ezek hatalmas jelentőségű tények. Azt mutatják meg ugyanis, hogy még ez a kisstílű, rövid távú és katasztrofális történelem is, amely viszont folytonosan és brutálisan zajlik, és ahogy Toynbee mondja: ,,az újságok címlapjait és gondolataink egy részét elfoglalja", valójában mennyire érdektelen számunkra. És bár bizonyos pillanatokban fájdalmasan bevonódunk, intenzív magánéletünket a legtöbb esetben mégis folytathatjuk.
Ezt rengeteg ember tapasztalta így az elmúlt évek katasztrófái közepette, bár hangsúlyoznunk kell azt a rendkívüli jelentőségű tényt, hogy korunkban – elsősorban a totalitáriánus rendszerek, de egyre növekvő mértékben a demokratikus rendszerek kormányai is – mindent megtettek annak érdekében, hogy megakadályozzák az emberek magánszférába menekülésének lehetőségét a válság pillanataiban. Hitler határozottan ellenezte, hogy az emberek a saját magánéletüket éljék, és az oroszok még mindig gátolják ezt, megkövetelve, hogy mindenki a rövid távú történelemmel foglalkozva annak hálójában éljen. Manapság Maine de Biran vagy Jane Austen igencsak nehezen élhetne a történelmi folyamatoktól olyannyira elzárkózva, főleg azért, mert ma már a forradalmak és háborúk egész népességeket érintenek, és nem csupán a hivatásos katonák kicsiny csoportját.
Mégis a magán- és közélet, a személyes életút és a történelem közötti különbség még mindig igen erős. Újságjaink jellege is világosan rámutat arra a tényre, hogy a legtöbb embert nemigen érdekli koruk közélete. Az újságok terjedelmének jelentős részét a magánélet szenzációs megnyilvánulásai, a gyilkosságok és válások esetei töltik meg, és viszonylag kisebb helyet kapnak korunk nagy történelmi eseményei. Ez a legszembeötlőbb"különbség a nyugati és a totalitárius típusú újságok között. A totalitárius rendszer újságjaiban nem közöl híreket a magánélet kalandjairól, és propagandacikkek formájában folyamatosan a közélet alapjaként szolgáló gondolatokat sulykolják az olvasóba. Ez, úgy képzelem, rendkívül unalmassá teszi az újságot, de az uralkodók befolyásolási célját, és azt, hogy alattvalóikat egy meghatározott irányba tereljék, jól szolgálja.
A magán- és közélet közötti különbséget legjobban a haladás gondolatán keresztül vehetjük szemügyre. Milyen mértékben vonatkoztatható a haladás gondolata mindennapi életünkre? A haladás valójában modern mítosz, amely a reneszánsz korában keletkezett, és a 18-19. században teljesedett ki. Korábban azt gondolták, hogy volt egy múltbéli aranykor, és ennek elmúltával csak romlanak a dolgok. A reneszánsztól kezdve folyamatos haladás az osztályrészünk, és az aranykor még előttünk, a jövőben van. E mítosz különböző változatait ismerjük. A 18. században rendkívül népszerű volt az a gondolat, mely szerint, ha megszabadulunk a papoktól és királyoktól, akkor automatikusan ránk köszönt az aranykor. A 19. század mítosza szerint pedig az iparosodás hozta volna el az egyetemes békét. A mítosz e kifejeződése meglehetősen fájdalmas véget ért ebben a században; az első világháború és az orosz forradalom már eléggé megtépázta, majd pedig a második világháború és az atombomba végérvényesen eltörölte azt.
És bár a mítosz nem tartható tovább, a fejlődés ténye mégis tagadhatatlan. A természeti renden belül a fejlődés nyilvánvalóan érzékelhető – a szervetlenből a szervessé alakulás alapfolyamata; az élet kialakulását lehetővé tevő, önmagukat reprodukálni képes óriásmolekulák megjelenése; a kirívóan egyszerű életformák bonyolultabbá, a különböző környezeti feltételekhez alkalmazkodóvá alakulása, végül pedig a környezet ellenőrzése. Látjuk az állatokon belüli fejlődést, azoktól, melyek tojásokat tojnak és így hoznak létre utódokat, az olyanokon keresztül, melyek embriókat hoznak létre és képesek testhőmérsékletük ellenőrzésére, egészen azokig, amelyek magasan fejlett központi idegrendszert alakítanak ki. És bár meglehetősen nyilvánvaló, hogy mindaz, ami korábban kialakult, mind a mai napig tovább él, hiszen az óriásmolekulák vírusok formájában léteznek; mégis azt mondhatjuk, hogy az evolúció végén található állapotot jogosan nevezzük fejlődésnek. Ez még az emberi világra is igaz, hiszen az evolúció nagyrészt megszüntette a biológiai és örökletes tényezők jelentőségét. Bár még mindig rendelkezünk azokkal a képességekkel, amelyekkel őseink bírtak, de a tudás felhalmozásának és a nyelvhasználat képességének köszönhetően ma már sokkal hatékonyabban ellenőrizzük környezetünket, mint azt korábban tettük.
Nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy valamelyes fejlődésen keresztülmentünk, bár még mindig találhatunk ó- és újkőkori szinten élő embereket is ezen a földön.
A kérdés most tehát az, hogy amíg képesek vagyunk e fejlődés objektív megfigyelésére, megtapasztalhatjuk-e azt szubjektíven is? Az eredeti biológiai fejlődést nyilvánvalóan soha nem tapasztaltuk meg, többek között azért sem, mert nagyjából kétbillió éven keresztül nem volt senki, aki bármit is tudatosan megtapasztalhatott volna. Az ember, megjelenése után, egyéni földi életének legnagyobb részében képtelen volt arra, hogy bármiféle haladást is érzékeljen, egészen egyszerűen azért, mert akkor még a fejlődés túlságosan lassú volt.
Manapság a technológia területén a változások évtizedeken belül, vagy még gyorsabban történnek meg. Ez tehát, legalábbis elvben, lehetővé teszi, hogy az ember a haladást szubjektíven megtapasztalja. Bizonyos mértékig meg is teszi ezt. Ennek ellenére tény, hogy, bár megfigyeljük, olvasunk róla, látjuk a jeleit, szubjektíven nem nagyon tapasztaljuk a haladást.
Sok oka van, hogy miért nem tapasztaljuk a haladást abban a mértékben, ahogy az elvárható lenne. Először is, az emberi élet nem fejlődő jellegű eseménysor. Elér egy bizonyos szintet, egy adott szinten folytatódik, majd tönkremegy. Abból következően tehát, hogy az emberi élet lényegében nem haladó jellegű, igazából nem is számíthatunk rá, hogy az objektíven megfigyelhető fejlődés szubjektív megtapasztalásának képessége igazán jelentős lehetne. Az öregek számára meglehetős nehézséget okoz, hogy beleéljék magukat a világ haladásába, miközben ők folyamatosan romlanak. Másodsorban pedig az ember képessége szinte határtalan abban a tekintetben, ahogy készpénznek vesz dolgokat. Amikor valami új kerül az életünkbe, akkor egy-két napig meglepettek vagyunk ugyan, azonban hamarosan életünk részeként fogadjuk el azt. Azt, amit ma csillogó aranymennyezetnek látunk magunk felett, amint felmászunk hozzá, rögtön a talpunk alatt lévő lenézett padlóvá változik. Mindezen túl pedig azt is figyelembe kell vennünk, hogy minden gyerek az abban a pillanatban létező világba születik bele, és semmi tapasztalata sincs arról, hogy milyen is volt a világ őelőtte. A ma született gyereknek a televízió és a repülőgép természetes. Fogalma sincs arról az időről, amelyben én nevelkedtem, a lovak és a vonatok világáról, bár ezek, a számára különös kőkori leletek még mindig léteznek. Ez a másik oka annak, amiért olyannyira nehéz számunkra, hogy a fejlődést szubjektíven ugyanúgy megtapasztaljuk, mint a közélet és a történelem egyéb tényeit. Legtöbbünket csak a magánélet tényei érdeklik, a családi kapcsolatok, a perpatvarok, a féltékenységek, az irigykedés, a szex, a pletyka, és csak a körülöttünk levőket sajnáljuk. A molekula szintjén létezünk csupán, és a gáz szintjét nem is érzékeljük.
Mindezekből következően tehát – mert életünk rövid, és korábban a fejlődés lassú volt; mert az emberi élet maga nem fejlődő jellegű; és mert elszigetelten élünk és így is akarunk élni; – ezeket a nagy objektív tényeket nem is igazán tapasztaljuk meg, és egy furcsa kettős életet élünk. Az ember sokszoros kettősség, sok kettős világban el egyszerre, és ezek egyike kétségtelenül az, hogy az egyén személyes élete egy olyan történelembe ágyazott, amelyről lehet ugyan objektív tudása, de amelyet megtapasztalni nem képes. Dr. Johnson, aki igencsak hajthatatlan az idealizmust és a kérkedést illetően, kiválóan fogalmazza ezt meg. A szöveg versnek annyira nem jó, de epigrammaként kiváló:
Mily keveset bír az emberi szív,
Csak azt, amit királyok és lordok okoznak
vagy gyógyítanak12
A királyokhoz és urakhoz hozzávehetjük még a technológiai és tudományos újításokat is, és látni fogjuk, hogy mindez igaz marad. A történelem csak igen kis része bír igazi jelentőséggel számunkra. Ahogy dr. Johnson mondja: ,,a történelem senkit sem érdekel"13, és egy elvesztett csatáról szóló híradás miatt ,,senki sem vacsorázott még rosszabbul".14 Hasonképpen egyetlen tudományos áttörés vagy nagy jelentőségű felfedezés miatt sem vacsorázott még senki sem jobban.
A társadalom és az egyén, a történelem és az egyéni életút ilyetén kettőssége furcsa és kellemetlen létezést okoz. Azonban el kell ezt fogadnunk, és minden oktatás során arra kell felkészítenünk a fiatalokat, hogy mindkét világot elfogadják, hogy egyéni életüket a lehető legjobban éljék és ha lehetséges, értelmesen _Viszonyuljanak a történelmi eseményekhez is. Szubjektíven valószínűleg soha nem érzékelik úgy a történelmet, ahogy azt érzékelniük kellene vagy inkább nem kellene, ugyanis én azt gondolom, nagyon nagy áldás az, hogy legtöbbször szubjektíven nem érzékeljük a történelmet. Azonban intellektuálisan és objektíven mégiscsak tudatában kell lenniük a történelemnek, mégpedig azért, hogy a társadalom hasznos polgárai lehessenek. Ugyanis az emberi lény legfőbb nehézsége e kettősség megértésében és megvalósításában rejlik, abban, hogy mindkét világból a legjobbat kell kihoznia.
E kettőségünkről szóló rövid vázlatot egy idézettel zárom, mely egy fura, késő Erzsébet-kori költőtől, Lord Brooke-tól származik:
Oh, az emberiség fárasztó állapota!
Törvényben született egy más kötelékre,
Léte értelmetlen, a hiábavalóság mégis tiltott,
Betegnek teremtve, egészségesnek parancsolva:
Mit akar a Természet ily eltérő törvényekkel ?
Szenvedély és értelem – okozzák e kettősséget.15
| |
| 530. | [tulajdonos]: Huxley Előadások az emberről 7 | 2023-09-01 17:15 | VII. fejezet
A világ jövője
Mielőtt a különböző lehetséges előrejelzéseket fölsorakoztatnánk, érdemes néhány szót szólnunk az embernek a jövőről alkotott különböző elképzeléseiről. A legtöbb ember nem tudja, hogy a jövőről alkotott képünk meglehetősen új keletű jelenség, és azt sem, hogy az emberek, saját kultúránkon belül, de azon kívül is nagyon különböző módon gondolkodtak a jövőről. Az indiaiak az időt egy ciklikus valaminek képzelik; felfogásuk szerint a dolgok örökké visszatérnek, az idő újból és újból ugyanazt a mintát ismétli. Az indiai elképzelés szerint jelenleg a nagy ciklusok egyikének utolsó szakaszában, a Káli Yuga, a vaskor idején élünk. Ez az időszak már nagyjából kétezer éve tart, és harmincötezer év még hátravan belőle. Ez idő alatt a dolgok egyre rosszabbra fordulnak, az indiaiak szerint oly dolgok történnek majd, amelyeket elképzelni sem tudunk. Ezt egy általános robbanás követi, azután pedig néhány millió év múlva, egy újabb Aranykorral, minden kezdődik elölről. Az ókori görögök időképe ehhez hasonló volt. A görögök elképzelése szerint létezik egy nagy év, amely folyamatosan önmagát ismétli.
Jelenlegi jövőképünk ettől gyökeresen különbözik. Az örök visszatérés gondolata, amelyet még Nietzsche és kortársai is hirdettek, teljességgel kiment a divatból. Nem úgy gondolunk az időre, amely folyamatosan körbe-körbe jár, hanem olyan valamire, ami visszafordíthatatlanul egy adott irányba halad. Ezt az egész gondolatot a növekvő entrópia tudományos elképzelése fejezi ki: folyamatosan egy irányba haladunk, és egy nagyobb rendszeren belüli entrópia az élet átmeneti megnyilvánulása.
A keresztény hagyományban az örök visszatérés gondolata helyett az egy adott időpontban történt teremtés, amely Usher püspök szerint az időszámítás előtt 4004-ben történt, és a határozott befejezés (amely vélhetően hamarosan bekövetkezhet) ideája vert gyökeret. Ebből következően a jövő, mint olyan, teljes mértékben érdektelen volt. J. B. Bury, aki talán a legérdekesebb művet írta ebben a témában, a keresztény elképzelést a következőképp foglalja össze: ,,A keresztény elmélet szerint, amelyet az Alapító Atyák, elsősorban Szent Augustinus dolgozott ki, az egész történelem célja, hogy az emberi faj egy nagyon kis részének boldogságát egy másik világban biztosítsa. Nem feltételezi az emberi faj földi történetének további fejlődését."1
A keresztény hagyomány sokat változott az eredeti elképzeléshez képest. A kora keresztény jövőkép, amennyiben boldogabb és fejlődőképes jövőt tételeztek, tulajdonképpen az volt, amit vulgárisan ,,égi süteménynek" szoktak hívni. A 18. és a 19. században hatalmas változáson ment keresztül ez az elképzelés, és egy olyan új vélekedés alakult ki, amelyet ,,földi süteménynek" is hívhatnánk, és amely szerint a világ végtelen hosszú időn keresztül fejlődik. Ezen fejlődésgondolat szerint a fejlődés egyes gondolkodók szerint elkerülhetetlen, mások szerint viszont bizonyos feltételekhez kötött, de mindenesetre töretlen, és várhatóan a távoli jövőben eléri a tökéletesség csúcsát. Ez a gondolat lépett a helyébe a hirtelen összeomló Aranykor klasszikus elképzelésének (kora keresztény elképzelés is), és a fokozatos romlás (keleti elképzelés) gondolatának is.
Csakúgy, mint a régi, ,,égi sütemény" elképzelés, mely egyaránt igazolta az elviselhetetlen földi létbe való beletörődést és az üldöztetést, úgy a ,,földi sütemény" elképzelés is mindkettőt ugyanily módon szentesítette. A régi rend értelmében, ahogy azt Szent Ágoston olyan gyönyörűen megfogalmazta, az eretnekekkel szemben annak érdekében kell a ,,jótékony zordságot" alkalmazni, hogy a következő világban biztosítható legyen örök boldogságuk. Evilági megsemmisítésük semmi ahhoz a jóhoz képest, hogy így megmenthetjük őket a túlvilági élet számára. A modern korban ugyanígy a legszörnyűbb üldözéseket és gyilkosságokat követik el, ugyan nem a mennyországra, hanem arra a különösen jó világra hivatkozva, amelyben majd ük-ükunokáinknak lesz részük a 22. században. Az az elképzelés, hogyha a jelenben elég embert irtunk ki, akkor majd kétszáz év múlva eljő egy csodálatos kor, amely onnantól kezdve mindig csak jobb és jobb lesz. Az emberek megszokták, hogy az élet szörnyűségeivel szemben a jövővel kapcsolatos reflexióikkal vigasztalják magukat. A jelen szörnyűségeibe ugyanúgy beletörődnek azok, akik a jobb jövőben reménykednek, amely majd eljő a földön.
A mennyei jobb életről alkotott kárpótló jellegű elképzelés jelentős szerepet játszott a világ szociális életében. A történészek egyetértenek abban, hogy a 18. századi wesleyi mozgalomnak meghatározó része volt abban, hogy Angliát elkerülte az erőszakos forradalom. Az ipari forradalom első generációinak dolgozótömegei leírhatatlan nyomorban éltek. Elviselhetetlen életkörülményeik elfogadását nagymértékben elősegítette a tüzesen heves prédikáció, amely a haláluk utáni boldogságot ígérte. A 19. században hasonképpen az elnyomottak és nyomorultak valóságos életérzése volt, hogy a két-háromszáz év múlva elkövetkező gyönyörűséges élet kárpótol majd a jelen szenvedéseiért. A 19. században ez a gondolat az irodalomban is igen érdekesen fejeződik ki. Ennek egyik első példája Tennyson ,,Locksley Hall" című 1842-ben megjelent igen különös költeménye. Hőse egy, a szerelemben súlyosan csalódott fiatalember, aki nem a filozófiában, és nem is a vallásban talál menedéket, hanem a jövőbeli fejlődésről, és mindarról a csodálatos dologról elmélkedik, ami majd a jövőben megtörténik. Az egyre növekvő tudásról és erkölcsről álmodik, amit majd az emberek parlamentjének megalakulása és világ föderációja követ.
Néhány évvel később, A fajok eredete megjelenésének évében, victor Hugo Franciaországban még ennél is költőibben ír a fejlődésről, és arról, hogy mi mindent jelent ez az ember számára. Egy fantasztikus részletben arról ír, hogy az ember egy mágikus hajóval szeli át az étert. A hajó valójában Newton számítása, egyfajta pindaroszi óda; a fénybe öltözött ember a tiszta és isteni jövő, az erkölcs, a fénylő tudás, a járványok és katasztrófák vége felé, a bőség, a nyugalom, a nevetés és boldogság, a mennyországgal való egyesülés felé közeledik; és így tovább több száz soron keresztül. Ez nyilvánvalóan victor Hugo saját vallásossága volt, de a 19. század nagy irodalmi alakjainak többsége hasonlóan gondolkodott. Azért találhatunk kivételeket is. Alfred de vigny írásaiban például rendkívül szkeptikusan nyilatkozik az első vasútvonalakról. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a vasút az emberiséget az egyetemes erkölcs és egyetemes béke világába szállítja majd, ahogy ezt victor Hugo és a francia történész, Jules Michelet képzelte. Ellenkezőleg, szerinte az új gépezet potenciálisan veszélyezteti az embert, teremtőjét rabszolgaságba döntheti. Érdekes megfigyelnünk, hogy ez a sötét elképzelés pontosan a technikai fejlődéssel kapcsolatos határtalan optimizmus idején bukkant fel.
Ugyanezek a gondolatok az irodalmi világon kívül is, az 1851-es londoni első világkiállításon is megfogalmazódtak. Az eseményt 1851. május elsején az angol királyi régens nyitotta meg, és azt az emberiség egységének megvalósulásaként emlegette. A londoni Times című újság vezércikkei hasonlóan lelkesültek voltak; a világkiállítás szerintük az egyetemes béke megvalósulását vetítette előre, azt írták, hogy a Teremtés óta ez a május elseje volt az első, hogy az emberek a világ minden tájáról egy közös cselekedet végrehajtása érdekében gyűltek össze.
Ez a határtalan lelkesedés csaknem mindenkit megfertőzött, de érdekes megfigyelnünk, hogy a fejlődés eme új vallását a keresztény ortodoxia őrei rendkívül veszélyesnek és eretneknek találták. IX. Pius pápa az 1864-ben kiadott Tévelygések gyűjteményeben2 az egyik legsúlyosabb, elutasítandó és üldözendő tévelygésnek azt a gondolatot tartja, hogy az egyházfőnek ki kellene békülnie a fejlődéssel, a liberalizmussal, a modern civilizációval és ezek alá kellene vetnie magát. Ezek azonban határozottan elfogadhatatlan eretnekségek. Tehát azt látjuk, hogy az időről és az ember földi fejlődéséről alkotott új elképzelés és az eredeti ágostoni gondolat, mely a földi időt nem tartja túl fontosnak, és amely szerint javulás csak egy másik világban várható, meglehetősen összeegyeztethetetlenek egymással.
1859 a fordulat éve, A fajok eredetének megjelenési éve. Ez a világ fejlődésen alapuló új, tudományos felfogását kínálta. E szerint ez a fejlődés egy beláthatatlan távoli múltban kezdődött, az alacsonyabb és a magasabb rendű emberi létformák között a folytonosság szakadatlan, és a beláthatatlan jövőig fog folytatódni. Az evolúció elmélete önmagában sem nem pesszimista, sem nem optimista, de mindkét értelmezést lehetővé teszi. Az evolúció során ténylegesen voltak progresszív pillanatok – abszurd volna azt állítani, hogy az ember az amőbához képest nem felsőbbrendű, hiszen ez kétségtelen. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az evolúciós folyamat nem volt mindig minden esetben progresszív, sok faj kihalt vagy megállt a fejlődésben, és manapság a világ tele van olyan lényekkel, amiket élő fosszíliáknak hívhatunk.
Így, bár az evolúciós folyamaton belül kétségtelenül létezik egy progresszív vonulat, nem mondhatjuk, hogy, amikor sajátosan az emberi fajra vonatkoztatjuk azt, akkor a pesszimizmust vagy az optimizmust igazolhatná.
A 19. század második felének magyarázatai túlnyomóan optimista jellegűek voltak. Természetesen voltak pesszimisták is, mint például Eduard von Hartmann, azonban sokkal kisebb hatásuk volt, mint például Herbert Spencernek, aki egészen alapos és rendkívül optimista evolucionista filozófiát dolgozott ki. Spencer rendszerében az elkerülhetetlen haladás majdhogynem magától értetődő volt. Az elkerülhetetlen haladás eszméjét egyenértékű törvényszerűségnek tartotta Newton nehézkedési törvényével. (Sajnálatos módon azonban elmélete a jellemvonások örökletességének elképzelésén alapult, és ma már minden adatunk megvan arra, hogy ezt tévedésnek nyilvánítsuk.) Kérdés sem férhet hozzá, hogy Herbert Spencer a 19. század második felében hatalmas hatást gyakorolt, és hogy a jövőről alkotott korabeli elképzelések rendkívül optimisták voltak, nevezetesen, hogy a haladás minden időben folyamatos volt és az is lesz. Emlékszem ezen optimista elképzelés aranyló sugaraira gyerekkoromban, amikor azt hittük, hogy mi, akik olyan szerencsések vagyunk, hogy a világ civilizáltabb részén élhetünk, valóban képtelenek vagyunk olyan dolgok megtételére, amelyet a távoli múltban tettek, vagy a világ civilizálatlan részein cselekednek embertársaink. Ha valaki megkérdezte volna tőlem vagy a szüleimtől, elképzelhetőnek tartjuk-e hogy még a saját életünkben nagy méretekben visszatér a rabszolgaság, a kínzás, az eretnek nézetek üldözése, a tömeges deportáció, akkor azt mondtuk volna: ,,ez teljességgel lehetetlen!" Mindez azonban mégis megtörtént, és romba dőlt az elkerülhetetlen fejlődésbe vetett reménységünk. Meggyőződésünk, hogy a szüntelen változás világában élünk, de most már nem vagyunk biztosak abban, hogy ez a változás az értékeink szerinti tökéletesség felé halad. Ha értelmünket és jóakaratunkat kellőképpen használjuk, akkor talán a haladás magas szintjét érhetjük el; azonban a mi dolgunk, hogy erről gondoskodjunk, mert önmagában a változás folyamata ezt nem biztosítja számunkra.
Manapság ezen a jelentősen mérséklődött optimizmusom alapul az általános jövőkép. Érdekes új tény azonban, hogy a hidrogénbombával az emberi technika újra visszahelyezte a nyugati gondolkodásba a világvége eszkatológikus gondolatát. A hirtelen és katasztrofikus világvége, amiről az apokaliptikus irodalom is beszél, amelyet már tarthatatlannak és abszurdnak tartottunk, ismét valóságos lehetőséggé vált. Tehát ismételten rajtunk múlik, lesz e végtelen jövő, vagy sem.
A jelen kiindulópont alapján vegyük hát szemügyre, mi vár ránk a jövőben. Azzal a rendkívül hosszú távú elképzeléssel kezdjük, amelyet négy-öt évvel ezelőtt Sir Charles Darwin, a természettudós fizikus unokája A következő millió év3 című érdekes kis könyvecskéjében kifejtett. Első látásra lehetetlennek tűnik előre látni, hogy mi történhet egymillió év múlva, paradox módon hosszabb távon mégis könnyebb jósolni, mint rövid távon. Ennek nyilvánvaló okai vannak. Hosszú időtávon nagy számokkal van dolgunk, és nagy számú dolgok vagy emberek átlagos viselkedése kiszámíthatóbb, mint a kis számúaké vagy az egyedi események megtörténte. Ennek bizonyítékait mindenütt észrevehetjük. Ismeretségi körömben soha egyetlen jós sem gazdagodott meg jóslásból, és egyetlen biztosítási társaság sem ment soha tönkre. Ennek az az oka, hogy a biztosító társaság milliók jövőjével foglalkozik, így a maga hasznában mindig biztos lehet, míg a jós egy ember jövőjéről mond valamit, így valószínűleg gyakrabban téved. Ugyanez vonatkozik a hosszú távú előrejelzésekre is. A kiugrások azonban kiegyenlítik egymást, és így a jövő általános menete talán mégis felvázolható.
Sir Charles Darwin egyszerűen úgy tartja, hogy az ember vadállat – még nem háziasodott. A háziasított állatnak van gazdája, aki megtanítja viselkedni, ellenőrzi szaporodását, vagy úgy, hogy sterilizálja, vagy úgy, hogy bizonyos meghatározott típusokkal keresztezi – és ezáltal biztosítja, hogy az elkövetkező nemzedékek egy meghatározott minta szerint alakuljanak. Az embernek azonban nincs gazdája, és még ön-háziasítási kísérletei is frusztrációba torkollanak, hiszen a háziasítással foglalkozó uralkodó kisebbség ugyanúgy vadállat. Darwin szerint ebből következően az ember soha nem haladhatja meg a vadállat lehetőségeit. Bármi is történjen rövid történelmi időszakokban, hosszú távon az emberi faj, mint bármely más vadon élő faj is, elhasználja majd a rendelkezésére álló élelem mennyiségét, és népessége nagy részét folyamatos éhhalál fogja fenyegetni. így megy ez majd, különböző pozitív és negatív kiugrásokkal, Aranykorban és vaskorban egyaránt, az általa vizsgált elkövetkező tízezer évszázad során. Egymillió év múlva pedig az emberi faj vagy kihal, vagy más fajjá alakul.
Nem hiszem, hogy ez a meglehetősen sötét kép teljesen megalapozott volna. Sir Charles Darwin nem bízik az emberi faj kirívó találékonyságában, amely abban rejlik, hogy képes kiverekedni magát azokból a nehéz helyzetekből is, amelyekbe beledolgozta magát; és talán az ember meglepő kitartásában sem hisz túlságosan. Az emberi faj talán a legkitartóbb az összes állat között. Bármely elképzelhető környezetben meg bír élni, és láthatóan sokkal jobban, mint bármely más faj, a legkirívóbb megpróbáltatásokat és a stresszt is elviseli. így aztán elképzelhető, hogy hosszú távú előrejelzése, amely még bizonyos filozófiai megalapozottsággal is bír, mégis téves, hiszen az ember hatalmas meglepetésekre képes.
Mindeközben a rövid távú történésekkel is számot kell vetnünk, hiszen ez végső soron mégiscsak jobban érdekel minket. Milyenek a rövid távú kilátásaink? Kezdjük az azonnal szemünkbe ötlő katonai és politikai kilátásokkal. Ezeket néhány évvel ezelőtt Bertrand Russel vette számba, és véleményem szerint következtetései rendkívül realisták és értelmesek. Állítása szerint három lehetőség áll előttünk. Először is, az egész faj, és talán az egész földi élet kiirtását eredményezheti, ha nukleáris háborúba bonyolódunk, és ha a háború elég sokáig tart és elég hatékonyan halálos fegyverrel vívjuk azt. Mindenesetre ez, a jelenlegi technikai szinten, meglehetősen valószínűtlen.
A második lehetőség szerint a nukleáris háború a barbárság visszatérését vonja maga után. Jelen körülmények között ez az alternatíva elég valószínűnek tűnik, ugyanis az a komplex ipari rendszer, amelytől életünk pillanatnyilag függ, nagyon hasonlít a természetben is megtalálható ökológiai rendszerekhez. Ha a természet ökológiai rendszere egyetlen elemét megzavarjuk, akkor az egész rendszer felborul. így tehát, ha a komplex ipari rendszernek csak néhány elemét megsemmisítjük, és ha a speciálisan képzett személyzet körében nagy mértékű halálozás következne be, akkor – rendkívül valószínűen – az egész ipari rendszer összeomlana, hiszen lehetetlen volna egyes részeit a többi nélkül fenntartani. Mindez minden bizonnyal a barbárság visszatérését eredményezné. Figyelembe kell vennünk, hogy a jelenlegi hatalmas világnépesség jelentős része kizárólag e bonyolult ipari és kommunikációs rendszernek köszönheti megélhetését. Ha ez összeomlana, akkor rengetegen éhen halnának, a túlélők pedig a megmaradt erőforrások birtoklása érdekében polgárháborúkba bonyolódnának. A hidrogénbomba áldozatainak számát meghaladná az éhen haltak száma, és a világ hatalmas káoszba fulladna.
Az atomháború után a rendszer újjáépítése is rendkívül nehéz lenne, hiszen az emberiségnek nem a nulláról, hanem jó néhány száz évvel a nulla előttről kellene kezdenie. Amikor a rendszert, még meglehetősen primitív eszközökkel, létrehozták, az erőforrások korlátlanok voltak. Sok érc állt rendelkezésünkre és ezek könnyen hozzáférhetők voltak. Ma azonban, százötven év kizsákmányolás után, ez már nem igaz. Bármely primitív szintre került ember számára rendkívül nehéz lenne a megmaradt hiányos erőforrások alapján egy komplex civilizációt létrehozni, különösen az eddig fejlettnek tartott országokban. Azzal a paradoxonnal szembesülnénk, hogy az ipari társadalom újjáépítése könnyebb lenne azokban az országokban, amelyek korábban még nem iparosodtak, mint az iparosodott országokban, amelyek érctartalékaikat már elhasználták.
Lord Russel szerint a harmadik alternatíva az egyetlen világállam megteremtése. Ez két módon lehetséges. Erő segítségével, amikor egy nukleáris háborúban valamelyik fél győz, úgy, ahogy tulajdonképpen korábban mindig is létrejöttek birodalmak. Vagy az erővel való fenyegetés által, az elkövetkezendőtől való félelem, az értelem és a felvilágosult önérdek következtében, az emberi ideáknak köszönhetően. Természetesen ez volna a kívánatos módja annak a valaminek megteremtéséhez, amit Wendell Willkie ,,egy világnak" nevezett el, azonban be kell vallanunk, hogy a történelmi példák nem túl biztatók. Vegyük Olaszország példáját. Már Dante korától folyamatosan, minden értelmes olasz belátta, hogy az egységes Itália megteremtése létfontosságú, azonban Olaszországot csak 1870-ben egyesítették, és akkor is csak a piemonti seregek katonai fölénye kényszerítette azt ki. És mind a mai napig találkozhatunk olaszokkal DéI-Itáliában és Szicíliában, akik keserűen beszélnek arról, amikor a piemontiak megszállták az országot és egységes létbe kényszerítették. Ugyanez történt Németországgal is, melynek végleges egyesítése csak a francia-porosz háború után, szintén csak erőfölény hatására következett be. Az egységes Franciaország felépítése Richelieu ereje és ravaszsága révén ugyanezt a mechanizmust követte a 17. században. Ha a világ egyesítése hódítás révén, a Nyugat győzelmével következik be, akkor valószínűleg egy nagyon modern, felsőbbrendű, Római Birodalom jellegű képződményt kapunk, amilyen az Antonius idején volt. A Kelet győzelme esetén egy ennél kellemetlenebb birodalom alakulhat ki, amelyben a nyugati emberek hirtelen a rossz oldalon találják magukat, és minden bizonnyal erőteljes diszkrimináció áldozatai lesznek majd.
Van-e reális esélye a valóban olyannyira kívánatos egyetlen világkormány kialakulásának? És remélhető-e, hogy ez demokratikus módon jöjjön létre? Elvárható-e, hogy béke idején egy demokratikus társadalom, egy olyan cselekvéssorozatot valósítson meg, amely hosszú távon nyilvánvalóan mindenkinek jó, rövid távon azonban egy csomó embernek kényelmetlenséget, sőt szenvedést okoz? Számomra ennek lehetősége eléggé kétséges, hiszen rengeteg szerzett jog akadályozza ezt. Nem csupán az uralkodók szerzett jogaira gondolok, bár egy szuverén állam kormányzói nyilvánvalóan nem szívesen válnának csupán tartományi hivatalnokokká. Hasonképpen a gyártulajdonosok, a számukra most még igen kedvező adórendszer feladásával, sem szívesen rendelnék alá érdekeiket a most még határokon túli nagyobb egység érdekeinek, ahol nyilvánvalóan hatékonyabb vállalatok is működnek, és amelyek biztosan tönkre tennék őket. A dolgozók szerzett érdekei is sérülnének, akik új munkahelyet kapnának, vagy munkanélkülivé válnának, és így az új ország más területeire kellene költözniük. Az értelmiség szerzett érdekeit is sértené egy ilyen folyamat, hiszen véleményváltoztatásra nem hajlandók – senki sem szívesen változtat önként a gyerekkora óta beleivódott magatartáson.
Általánosságban elmondhatjuk tehát, hogy az ember csak háború vagy fenyegetés hatására, esetleg a közelgő katasztrófa elkerülése érdekében hajlandó nagyobb területeken egyesíteni magát, és a hosszú távú előnyökért cserébe a rövid távú kellemetlenségeket elfogadni. Kétségtelen, hogy a törvényes világkormány megteremtését leginkább egy a Marsról jövő támadás segíthetné elő. Sajnálatos módon ennek megtörténte eléggé valószínűtlen. Kérdés, van-e rá esélyünk, hogy meggyőzzük magunkat, hogy az emberiség saját maga mártírja, hogy a túlnépesedéssel, a túlszervezettséggel és a túltechnicizációval hatalmas bűnt követünk el magunk ellen. Egyesíthetjük-e magunkat, fontosabb érdekek megvalósulásáért mégis, saját magunk ellenére? Megfelelő oktatással és a közvélemény befolyásolásával ez talán elérhető most, ebben a korban, amit boldog békeidőnek tartunk. Azonban korántsem az ez, hanem a folyamatos fenyegetés időszaka, amelyben az emberiség egyesítése valós érdekünk. Beismerem, ennek kilátásai elég haloványak, de talán mégis lehetséges, hogy valamilyen józan érvelés ráveszi az embereket az együttműködésre és arra, hogy egy olyan kormányzatot hozzanak létre, amely lehetővé teszi mindnyájunk törvényes együttélését.
Ezek voltak tehát pillanatnyi katonai és politikai kilátásaink. Most vegyük számba a technikai és ipari kilátásokat is. Itt elsősorban az erőforrások kérdését kell megvizsgálnunk. Azoknak, akik mélyebben érdeklődnek a kérdés iránt, ajánlom figyelmébe Harrison Brown Challenge of Man's Future4 és Brown, Weir és Bonner The Next Hundred Years5 című könyvét, amelyek az összes lehetséges adatot tartalmazzák. Ha megfontoljuk azt a tényt, hogy az első világháború vége óta az Egyesült Államok több földi erőforrást használ fel, mint amennyi fémet, fűtőanyagot és ásványt az egész emberiség együttvéve annak előtte, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ez mekkora terhet jelent. Jelenlegi civilizációnk fenntartásához évente fejenként 500 kilogramm acélra, 11,5 kilogramm rézre, 13 kilogramm ólomra, 3,5 tonna kőre, kavicsra és homokra, 250 kilogramm cementre, 200 kilogramm agyagra, 100 kilogramm sóra és 50 kilogramm foszfátra van szükségünk. Mindez nagyjából fejenként évi 20 tonnát tesz ki, és ehhez még tegyük hozzá, hogy az emberiség minden tagjának évi 8 tonna szénnek megfelelő energiára van szüksége.
Láthatjuk tehát, hogy a modern, technikai alapú civilizáció fenntartásához elképzelhetetlen mennyiségű erőforrásra van szükség. Ennek egyik következménye, ahogy erre már korábban utaltam, hogy a hozzáférhető érctartalékok nagyrészt kimerültek. Ötven évvel ezelőtt a rézérc 5 százalék tiszta rezet tartalmazott, ma a megmunkált érc réztartalma kevesebb, mint 0,5 százalék. Egyre silányabb érceket kell feldolgozunk, egészen addig, amíg a gránitot és a tengervizet is feldolgozzuk majd, hogy a szükséges fémekhez és ásványokhoz hozzájuthassunk. Elméletileg ez tökéletesen lehetséges, és még gyakorlatban is világos, hogyan oldható ez meg, azonban nyilvánvalóan sokkal több munkára lesz szükségünk, ha így akarunk hozzájutni a nyersanyaghoz. Mindez olyan rémes mechanizációt kíván majd, amit ma még elképzelni sem tudunk.
Mennyi ideig tartanak ki erőforrásaink? Az erre vonatkozó jóslatok igen különbözőek, néhány száz évtől néhány ezer évig terjednek, az azonban biztos, hogy erőforrásaink előbb-utóbb kimerülnek.
Ezzel kapcsolatban Harrison Brown a következő kérdést fogalmazta meg: Mekkora eséllyel képes az emberiség arra, hogy a gazdag érctartalmon alapuló ipari életről áttérjen a csekély érctartalmon alapuló ipari életre, amely feltételezett átalakulás nagy találékonyságot és ügyességet követelne meg? Brown, csakúgy, mint Bertrand Russel három alternatívát fogalmazott meg. Az egyik szerint az ember képes lesz a megfelelő átmenet kialakítására, azonban ekkor egy, az egész világra kiterjedő ipari civilizáció alakul majd ki, amelyet egy totális rendszer tart majd ellenőrzése alatt. A második lehetőség, hogy sikerül az átmenet, és egy, az egész világra kiterjedő szabad társadalom jön létre, melynek célja az emberek lehetőségeinek teljes kibontakoztatása; azonban, bár számunkra ennek a változatnak a kialakulása a legkívánatosabb, valóra váltása és fenntartása egyaránt nagyon nehéz lenne. Harrison Brown a harmadik lehetőség megvalósulását tartja a legvalószínűbbnek, amely szerint az elkövetkező ezer évben, feltételezve, hogy sikerül elkerülnünk egy háborút, fokozatosan egy mezőgazdasági társadalom szintjére süllyedünk vissza.
A következőkben a pillanatnyilag előttünk álló lehetőségeket vegyük számba. Kezdjük a biokémiával. Olyan nagy tekintélyű személyek, mint Szent-Györgyi Albert, meg vannak győződve arról, hogy az emberiség meg fogja találni a megfelelő születésszabályozási módszert, és ez a világ létfeltételeit stabilizálni fogja, egyszersmind egy elfogadható fejlődés kialakulását is lehetővé teszi. Azonban nem veszi figyelembe, hogy nem csupán biológiai, hanem szociológiai, pszichológiai, filozófiai és vallási problémával állunk szemben; bár a biokémia szintjén valóban változások elébe nézhetünk. Az élelmiszertermelés a növények irányított keresztezésének köszönhetően kétségtelenül hatalmas növekedésen megy majd keresztül. Baktériumok és gombák új típusait hozzuk létre és háziasítjuk majd annak érdekében, hogy ehető anyagokat kapjunk és kidolgozzuk majd a víz felkutatásának új módszereit. Stephen Riess jelenleg a teljesen terméketlen területek csatornázási módján dolgozik, az úgynevezett ,,fiatal víz" megtalálásán. Nyilvánvalónak tűnik, hogy – amennyiben képesek leszünk a népesség stabilizálására – akkor az emberek élelmezése, ha nem is húsalapú étkezéssel, tekintettel arra, hogy az meglehetősen pazarló jellegű, de húsmentes étkezéssel megoldható lenne.
A kémia minden bizonnyal fejlődni fog. Várakozásaim szerint a legnagyobb haladást a fotoszintézis alapkutatásai, a sugárzó kémia területén érjük majd el. Minden bizonnyal sok olyan kémiai folyamatot fognak felfedezni, amelyek ellenőrzött sugárzásban, tehát nem csupán a napfény hatására, valósulhatnak meg, hanem keményebb sugárzásban is, így egész sok atomban indulhatnak be kémiai folyamatok. Ez eddigi előzmények nélküli kémiai szintéziseket tesz majd lehetővé.
Egyébként ez teljes mértékben alapkutatás eredménye lesz majd, és nem véletlenszerű felfedezése. Még mindig hajlamosak vagyunk arra, hogy egy adott probléma megoldása érdekében kutassunk, azonban az alapfelfedezések mindig alapkutatások eredményei. A minap olvastam Szent-Györgyi Albert szórakoztató megjegyzését az alapkutatásról.
,,Amikor tíz évvel ezelőtt ide érkeztem,6 csak a legnagyobb nehézségek árán tudtam alapkutatást végezni. Az emberek azt kérdezték, mivel foglalkozom, és az mire jó. Azt kellett mondanom, hogy az egyáltalán semmire sem jó. Akkor azt kérdezték, mit is csinálnék pontosan? Azt kellett felelnem, nem tudom, azért kutatok, hogy ezt kitaláljam. A következő kérdés tehát az volt, miért várom el, hagy rám pazarolják a pénzüket, amikor azt sem tudom, mivel és miért foglalkoznék. Erre a kérdésre már nem volt válaszom."
Ilyeneket ma már nem kérdeznek olyan gyakran, azonban még mindig volna min javítanunk.
A biológia és kémia világából most forduljunk az emberek világa felé. A pszichofarmakológia, az alapmetabolizmus kutatása eredményeként valószínűleg hatalmasat fog fejlődni, és ez lehetővé teszi, hogy megfelelőbb környezetet alakítsunk ki a központi idegrendszer számára, és, hogy rengeteg mentális és pszichofizikai betegségtől megszabaduljunk. Talán olyan fejlődésnek is tanúi lehetünk majd, amelyről a kiváló genetikus, Hermann Muller professzor beszél: az eugenetikai módszerek alkalmazásának az emberi faj javítása érdekében. Muller a ,,mostohaszülőség", és egy új típusú erkölcsiség kialakításának lehetőségén gondolkozik, amely lehetővé tenné, hogy azok az emberek tartsák fontosabbnak a szaporodást, akiknek jobb természetük van, és ne azok, akik csak arra lennének képesek, hogy szaporodásuk esetén szüleik kóros érzékenységét és gyengeségét adják tovább. Ezt reprodukciós sejtek tárházából – ahol a szülők legmagasabb ideái szerinti sejtek találhatók – fogant gyerekek mostohaszülőségen alapuló családi felnevelése tenné lehetővé. Az eugenetika előbb-utóbb mindenképpen gyakorlattá válik, bár ez a kérdéshez kapcsolódó erkölcsi felfogásunk forradalmi átalakulását eredményezi majd. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az első ország, amely ilyen eugenetikai módszereket alkalmaz majd, az első néhány évtizedben versenytársaihoz képest rendkívüli előnyökre tesz majd szert. Így eggyel több okunk van arra, hogy minél hamarabb, mindenáron megvalósítsuk az ,,egy világot". A nacionalizmus keretein belül az eugenetika nagyon erőteljes és nagyon veszélyes fegyver lehet.
Most pedig elérkeztünk a tiszta pszichológiai folyamatokhoz. A pszichológia nyilvánvalóan még mindig gyerekcipőben jár, és jelentős fejlődés elébe nézhetünk. Két-három generáción belül megérthetjük a kreatív gondolkodás folyamatát, kitalálhatnánk hogyan rendszerezhetnénk és taníthatnánk ezt a folyamatot – ez lehetővé tenné az emberek olyan irányú képzését, oktatását, amely képességeik teljességének felhasználását teszi lehetővé. Az ilyen, tisztán pszichológiai fejlődés, a pszichofarmakológiai fejlődéssel együttesen, valószínűleg jelentős mértékben javítaná az emberek teljesítményét. Ha mindezek eugenetikai folyamatokkal társulnának, akkor ez az emberi teremtény meglepő fejlődését vonhatná maga után. Megszűnne igaz lenni, amit Emerson mondott oly régen, nevezetesen, hogy mindenki a társadalom jobbításával büszkélkedik, de senki sem jobbítja saját magát. Még az is előfordulhatna, hogy az ember valóban jobbítani kezdené saját magát, ezzel pedig a társadalmon is javíthatna. Bár senki sem tudhatja, megtesszük-e ezt vagy sem, annyit azonban teljes bizonysággal állíthatunk, hogy megtehetnénk.
Most szóljunk néhány szót a mechanikai fejlődésről is. Ezek legfontosabbjai minden bizonnyal a nagy elektromos számítógépekhez kapcsolódnak majd, amelyek lehetővé teszik, hogy olyan gondolkodási folyamatokat és problémamegoldási módokat is alkalmazzunk, amelyekre korábban nem voltunk képesek, ezáltal olyan területek nyílnának meg a racionális cselekvés előtt, amelyek eleddig zárva voltak. Még az is lehetséges, hogy racionális politikai döntési folyamatokat alakíthatunk ki, bármely területen tudva, hogy ott mi a lehetséges legjobb alternatíva. A múltban az ilyen döntéseket teljes mértékben a politikusok intuícióira hagyatkozva hozták meg, ma azonban a tények vagy a tényeken alapuló értelem ellenőrzése alá vonhatnánk azt. A minap a Harper magazin egy újabb számát olvasgattam, amelyben egy olyan érdekfeszítő tudományos felfedezésről számoltak be, mely segítségével kutathatók a tudományos folyóiratok régebbi számai. Ez pillanatnyilag rendkívül fontos fejlemény, hiszen évente több ezer folyóiratszám jelenik meg, rengeteg felhalmozott ismerettel; és rendkívül nehéz utánajárnunk, hogy ebben a hatalmas anyaghalmazban mit végeztek el már egyáltalán. Most egy olyan masinát fejlesztettek ki, amelybe egy mágneslemez segítségével behelyezhetjük az adott újság témahalmazát, és rövid idő alatt a gép megmondja azt, amit tudni szeretnénk.
Ne felejtsük el barátainkat, a szputnyikokat és a szatelliteket sem. Ezek egyre inkább hasznosak lesznek számunkra, nem is annyira a világűrben, mint itt a Földön. Fontos, az időjárásra vonatkozó információkkal látnak el majd bennünket. (Mostanában olvastam Werner von Braun egy kijelentését, miszerint egyszerre több szatellitet lőnek majd fel a világűrbe, melyek közül többet összekötnek egymással, és ez lehetővé fogja tenni, hogy világszerte bármely pillanatban ugyanazt a televízióprogramot sugározzák. Ez komoly fenyegetést jelent számunkra, de hát itt tartunk.)
Úgy tűnik tehát, hogy hatalmas lehetőségek nyíltak meg előttünk, hogy jelentős felfedezéseket tehetünk mind saját természetünkről, mind a külső természetről. Ha megoldjuk alapvető politikai és demográfiai problémáinkat, akkor egy elképzelhetetlenül felsőbbrendű világot hozhatunk létre. Hogy megtesszük-e ezt vagy sem, nem tudom, de nagyon fontos megértenünk, hogy a legközelebbi jövő igen komoly szerepet játszik e lehetőségek tekintetében. Harrison Brown erről röviden annyit mondott, hogy az elkövetkező száz év kétségtelenül jelentősebb dolgokkal szembesít minket, mint eddig bármi más az emberiség történetében. Ez a nagyon kijózanító kilátás minden kétséget kizáróan igaz.
Több mint ötven évvel ezelőtt Tolsztoj azt mondta, hogy egy olyan rosszul szervezett társadalomban, mint a mienk, ahol egy kicsiny kisebbség kormányozza a többséget, minden tudományos fejlődés és a természet minden meghódítása a kisebbség hatalmát erősíti a többség felett. Most rajtunk áll a döntés, hogy ezeket félelmetes és emberellenes célokra használjuk-e fel, vagy egy olyan fejlődés útjára lépünk, amelyről eddig csak álmodtunk – sőt egy olyanéra, amelyről még csak nem is álmodhattunk, mert a világ eddig nem ismerte az előttünk most megnyíló lehetőségeket.
| |
| 529. | [tulajdonos]: Huxley Előadások az emberről 6 | 2023-08-31 19:34 | VI. fejezet
Háború és nacionalizmus
Javaslom, hogy ma az egyik legzavarbaejtőbb kortárs jelenségről beszéljünk, a háborúról és a nacionalizmusról.
Talán érdemes először általános keretben, a biológia és a szemantika absztrakt nézőpontjából vizsgálni a háború és nacionalizmus kérdését. Gyakran halljuk, hogy a háború elkerülhetetlen, mert az ember harcoló állat, azonban biológiailag a háború jelensége – azaz ugyanazon faj szervezett csoportjai közötti konfliktus – nagyon ritka. Természetesen az egyik faj folyamatosan küzd a másik ellen, azonban kizárólag két teremténynél tapasztalhatjuk az egymás elleni háború jelenségét, az egyik a termeszhangya, a másik pedig az ember. E két teremtménynél még a tulajdon intézménye is közös. A termeszhangyák egy csoportja hatalmas mennyiségű élelmet halmoz fel, a szomszédos csoport tagjai pedig valóságos seregekkel harcolnak e készletek megszerzéséért. Annak ellenére, hogy nyelv nem áll e hangyák rendelkezésére, és így elvi vagy etikai fogalomrendszerük sincs, háborúskodásaik mégis elhúzódnak. Megfigyelték, hogy egyes küzdelmek öt-hat hétig is eltartanak, ami elég hosszú idő egy nyelv nélküli állat életében.
Az ember háborúi azért lehetnek sokkal-sokkal hosszabbak, mert nyelv és elvi fogalomrendszer is rendelkezésre áll. Képesek vagyunk, hogy tovább küzdjünk és gyilkoljunk, még akkor is, amikor már a pillanat szenvedélye elszállt, mert elképzeléseink, elveink, kategorikus erkölcsi szempontjaink ezek megcselekvésére ösztönöznek. Gondoljunk Matthew Arnold soraira: ,,A belátás óráinak feladatait a homály óráiban végezzük be."1 Ez nemcsak a pozitív, konstruktív feladatok esetében van így, olyan feladatoknál, amelyeket a belátás pillanataiban határozunk el, hanem sajnálatos módon a szenvedély, az előítélet óráiban kialakult, szörnyűségesen destruktív feladatok esetében is.
Az teszi lehetővé, hogy az ember a szentséget és a tisztán ördögit egyaránt elérheti, hogy kitarthatunk a könyörületesség és megértés, vagy a legalacsonyabb szintű ostobaság és gonoszság mellett, mert jelképrendszer áll rendelkezésünkre, és mert ideálokat és kategorikus felszólításokat vagyunk képesek megfogalmazni. Az időszakosság állapotában élő állat nem lehet angyal vagy szent, bolond vagy ördög. Megfigyelhetjük ezt, amikor két kutya verekszik, iszonyú dühvel támadnak egymásra, majd az egyik hirtelen leül, bolhászkodni kezd, és már el is felejtették az egészet. Az embernél ez azért lehetetlen, mert az ember küzdelmi motivációval is bír, kategorikus felszólító ideákkal, amelyek kötelességévé teszik a küzdelmet, és elítélik a megfutamodást.
Az ugyanazon faj közötti konfliktus – nem háború – gyakori jelenség. Azonban a természetes szelekció megelőzi, hogy az ugyanazon fajhoz tartozó állatok közötti konfliktus fatális következménnyel járjon. A farkast például különösen fenyegető és vérengző állatnak gondoljuk. A valóságban azonban, ahogy ezt a természet pontos megfigyelői megmutatták, és ahogy ezt például Konrad Lorenz a King Solomon's Ring című művében is olvashatjuk, a farkasok küzdelme soha nem végződik halállal. A farkas, amikor azt érzi, hogy vesztésre áll, akkor ellenfelének oly módon mutatja meg torkát, hogy az a nyaki verőeret könnyedén átharaphatná és így meg is ölhetné, ha akarná. Azonban a természetes szelekció jótékony következményeként a győzésre álló farkas ezt nem tudja megtenni. E helyett morogni kezd, majd hátat fordít. E magatartás evolúciós okai nyilvánvalóak: ha a hím farkasok halálra verekednék magukat a nőstények megszerzése érdekében, a faj hamarosan kihalna. Érdekes megfigyelnünk, hogy a parancs, amely tiltja a másik nyakának átharapását, az embernél nagyon ritkán tapasztalható, miközben a farkas folyamatosan és ösztönösen betartja ezt.
A háború, amelyet egy természetes konfliktushelyzet kiélésének kulturálisan kondicionált állapotaként írhatunk le, ennek tökéletes ellentéte, hiszen a szervezett konfliktust a rombolásig terjeszti ki, ugyanakkor nem ösztönös cselekvés. Rendkívüli jelentőségű emlékeznünk arra, hogy a háború csakúgy, mint azok a motiváló hatalmak, amelyek háborúba viszik az embert, biológiailag nem elkerülhetetlenek. Tekintettel arra, hogy társadalmilag kondicionált jelenséggel állunk szemben, ha akarjuk, akár dekondicionálhatjuk is magunkat, és így a háborútól megszabadulhatunk.
A háborút az emberi jelképrendszer kondicionálja tehát, és a jelen modern korban ez a nacionalizmus. Azt mondhatjuk, hogy a nacionalizmus egyfajta teológia – fogalmak, ideák és etikai. parancsok rendszere –, amely a szülő- és lakóhelyünkhöz, a hozzánk hasonló emberekhez való természetes ragaszkodáson alapul, amelyet azonban az absztrakcióra és általánosításra való képességünk következtében a természetesen jóval túlfokoztunk. A nacionalizmus az oktatás, egy hamis és mesterséges lojalitás megteremtéséhez minden eszközt felhasznál.
Itt röviden foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogy hogyan határozzuk meg a nemzet fogalmát. Több definíciós kísérletet is ismerünk, és nagyon érdekes, hogy e fogalmi rendszerek egyike sem öleli fel az összes ismert változatot. Nem mondhatjuk, hogy egy adott földrajzi területen élő népesség a nemzet, mert vannak olyan nemzetek, amelyek hatalmas, egymástól elkülönülő területeken élnek, mint például manapság a pakisztániak. Nem mondhatjuk, hogy egy nemzet tagjai egy nyelvet beszélnek, mert sok nemzet tagjai különböző nyelveken beszélnek. Még az olyan kis országban is, mint Svájc, három fő nyelv van, Indiában pedig több száz nyelvet beszélnek, melyek közül körülbelül húsz-harminc igazán fontos. (India nemzeti keretein belül megfigyelhetjük egy erős nyelvi patriotizmus jelenlétét, amely jelentékeny centrifugális erők létrehozására törekszik.) Egyesek a nemzetet egy egynemű fajállományként igyekeznek meghatározni. Ez azonban még akkor is teljesen hibás megközelítés, ha figyelmen kívül hagyjuk azt az apróságot, hogy senki nem tudja pontosan, hogy mi is az, hogy faj. Az Egyesült Államokban a népesség legalább tíz százaléka nem kaukázusi, mégis a szó legteljesebb értelmében amerikaiak. A sor végén megemlítem, hogy a valahai Népszövetség egyetlen működő meghatározást talált, amelyet feltételezésem szerint utódja, az ENSZ is átvett. E szerint a nemzet egy olyan társadalom, amely rendelkezik a háborúskodás eszközei felett. Tehát a leggyengébb és legkisebb egység is, mint például Líbia, ha rendelkezik a háború eszközeivel, akkor nemzetnek tekinthető, azonban egy olyan hatalmas és nagy népsűrűségű földrajzi egység, mint Kalifornia viszont nem nemzet, mert nem indíthat háborút.
Egészen elképesztő, hogy a társadalom nemzetként (azaz háborúviselésre alkalmas egységként) való önkényes definíciója milyen jelentős mértékben befolyásolja történelmünket. Emlékszem, hogy amikor húsz évvel ezelőtt Közép-Amerikában voltam és a térség történelmét tanulmányoztam, mennyire meglepett az ottani nacionalizmus különös története. Azért is érdemes részleteiben is tanulmányoznunk ezt a történetet, mert laboratóriumi kísérletként is felfogható, így könnyebben tanulmányozható, mint a nagyobb európai vagy más világjelenségek. A nacionalizmus jelensége 1821-ben kopogtatott Közép-Amerikában, amikor a spanyol gyarmatok fellázadtak a spanyol korona ellen, mert előzetesen a király isteni jogainak elvét összezúzta Napóleon, mikor is saját bátyját, Józsefet a spanyol trónra helyezte. (A spanyol lojalitás nagyszerű boltozatán e sarokkő brutális elmozdítása később az egész boltozat összeomlásához vezetett.) Közép-Amerikában ez azt eredményezte, hogy minden megye, amely előzetesen a spanyol birodalom tagja volt, nemzetnek kiáltotta ki magát, sőt egyes megyerészeket a megyéknek kellett visszahódítaniuk maguknak. Csak a véletlennek köszönhető, hogy Guatemala és Mexikó között nincs még egy Quezaltenango nevezetű kisebb államocska. Quezaltenango ugyanis kikiáltotta saját függetlenségét, azonban Guatemala a területet visszacsatolta önmagához.
Milyen következményekkel járt, hogy a nacionalizmus ilyen hirtelen jelent meg ezen a területen? Az egész terület népesség-összetétele ugyanolyan: egy spanyol kisebbség, alattuk pedig a meszticek, a spanyol zsidók és az indiánok, akik politikailag meglehetősen közömbösek voltak, a dolgok menete hidegen hagyta őket. Az általuk gyakorolt vallás – a katolicizmus és az ősi indián vallások keveréke – is hasonló volt a térségben, ráadásul gazdasági érdekeik is megegyeztek. Az emberek több mint háromszáz éven keresztül teljes békében éltek egymással, mert mindnyájan készpénznek vették, hogy ők a király alattvalói. És akkor a megyék hirtelen nemzetekké váltak – amely a definíció szerint nem más, mint háborúzni képes társadalmi egység – és a következő évszázad az egymás elleni küzdelem jegyében telt. E küzdelmek nem gazdaságiak voltak, hanem leginkább ideológiai alapú harcok a federalisták és nem-federalisták, a liberálisok és a konzervatívok között.
Ezek a történések egy különösen érdekes, kicsiny terjedelmű és egyszerű képlet segítségével mutatják meg nekünk az egész nacionalizmus kérdéskör önhatalmú természetét. Az egyik pillanatban az ember még nem nemzettag, a következőben már az. 1870 előtt a németek nem németek voltak, hanem a Szász vagy Bajor Királyság alattvalói, sőt Németország sem Németország volt, hanem Németországok. Aztán egyik pillanatról a másikra a németeket egyetlen országban egyesítették és szisztematikusan élesztgetni kezdték a német nacionalizmust. (A német nacionalizmus már Napóleon idején kezdetét vette, azonban az ország politikai egyesítéséig a nacionalizmus teológiája nem volt hivatalosan terjesztett eszme.)
A modern nacionalizmus története a francia forradalommal és az öntudatos nemzetállam kialakulásával kezdődött. Az egészben az a különösen ironikus, hogy a forradalmárokat lázba hozó nacionalista teológia segítette hozzá Napóleont ahhoz, hogy Európa jelentős területeit elfoglalja. 1811-ben már egy új Szent Római Birodalom létrehozását tervezte, melynek fővárosa Párizs, második legfontosabb városa pedig Róma lett volna, és amelyet egy alaposan kidolgozott legitimációs és a nemesség közreműködésén alapuló rendszer segítségével konszolidált volna. Számításaiból azonban teljes mértékben kifelejtette a nacionalizmus tényét. A birodalom létrehozása közben felébresztette azok nacionalista érzelmeit, akik ellen erőszakot követett el, így aztán hirtelen a Németországban, Ausztriában és Oroszországban feléledő nacionalizmus az egész internacionalista álmot szertefoszlatta. Pontosan ugyanaz, ami győzelmeihez hozzásegítette, ellene fordult és végül legyőzte őt.
A 19. század történelmében a nacionalizmus meghatározó szerepet játszott. Rendkívül érdekes, hogy még Marx Károly is, aki rendkívüli tudással és képességekkel megáldott ember volt, nyilvánvalóan alábecsülte a nacionalizmus erejét. Ebben a tekintetben ez a különlegesen előrelátó és tiszta elme sokkal kevésbé volt realista, mint a különben ködös gondolkodású Guiseppe Mazzini. Mazzini a nemzeti érzés egyfajta idealista teológiáját alakította ki, és világosan látta a benne látensen meghúzódó hatalmas erőt. Úgy tűnik, Marx valóban azt feltételezte, hogy a nemzeti patriotizmust hamarosan felváltja majd az osztálypatriotizmus. A történelem megmutatta, milyen hatalmasat tévedett, Marx pedig iszonyatosan meglepődne, ha tudná, hogy a kommunizmus ideológiája ma az orosz nacionalizmus legfőbb elvi eszköze.
A nacionalista hevület manapság is izzik, sőt újabb megtérteket tudhat hódolói között. Az összes volt gyarmati ország nacionalista lázban ég, amely nyilvánvalóan ugyanaz a tűz, amely 150 évvel ezelőtt Európát is hevítette. Ez egy olyan hév, amely tökéletesen illik a volt gyarmattartókkal szemben érzett gyűlölethez, azonban aránytalanul megnehezíti hatékony és modern államok kialakulását. Ez korunk egyik tragédiája. Az emberek mélységesen vágyakoznak a nemzeti függetlenség kivívására, mely egy olyan hatalmas, kvázi vallásos lázzal párosul, amely nagyrészt független a gazdasági és kulturális tényektől. Ez sok esetben nyilvánvalóan frusztrációhoz, társadalmi káoszhoz és különböző típusú diktatúrák kialakulásához vezet majd.
Most, hogy a nacionalista érzelmek még mindig ugyanolyan erősek, mint régebben, akár azt is állíthatjuk, hogy a nacionalizmus a huszadik század vezető vallása, mint ahogy már a tizenkilencedik században is meghatározó fontosságú volt. Úgy tűnik, a nacionalizmus még sokáig uralkodó vallás lesz. Mintha elhagytuk volna a Júdeában kialakult és a kereszténység alatt továbbfejlődött egyistenhitet valami különösen romboló vallásért, egy olyan megosztó vallásért, amely az emberiség egyes részeinek abszolút értéket tulajdonít, és amely pozitívan bélyegzi meg azokat, akik elfogadják a szomszédaikkal folytatott folytonos küzdelem eszméjét. Acton Lord 1862-ben azt mondta, hogy a nacionalizmus célja nem a szabadság és a felvirágzás, hanem kizárólag a nemzet megteremtése, amely mégiscsak egy absztrakt gondolat, és semmi több; a politikai állam melegágya és meghatározó normája egyben. Hozzátette még, hogy ez nem csupán anyagi, hanem erkölcsi romláshoz is vezet majd. Meg kell állapítanom, hogy ez igen figyelemreméltó jóslatnak bizonyult.2
Folyamatosan tudatában kell lennünk annak, hogy korunk minden történése, a népesség erőteljes növekedése, az emberi élet minden aspektusának nagyarányú technicizálódása, a nacionalizmus kontextusában történik. Ebből következően mindez egy rendkívül veszélyes minőség keretében játszódik le. Mégpedig pontosan azért, mert mindez korunk legerősebb kvázi vallásos lazának kontextusában és egy olyan világrend keretében történik, amely definíciója szerint azokat kötelezi el maga mellett, akik hiszik az egymással vívott háború és a folytonos háborús készülődés teológiáját.
Ez a háborús ethosz mára már abszurditássá redukálódott, ahogy azt számtalan ember, közöttük azok is, akik erőteljesen készülnek a háborúra, folyamatosan ismételgeti. A háború megnyerhetetlenné vált, melynek egyetlen elérhető célja a résztvevők teljes megsemmisítése, hatalmas területek civilizációjának és talán az egész életnek a felszámolása lehet. Ezt mindenki tudja, és mégis a világ döntéshozói – és ők nincsenek olyan sokan – oly mértékig a teologikus nacionalista gondolkodásmód foglyai, hogy akarva-akaratlan kényszeresen olyasvalamire készülnek, amelyről tudniuk kell, hogy az kizárólag katasztrófához vezet. Az a paradoxon tárul fel előttünk, hogy a ma rendelkezésünkre álló páratlan képességeket, tudást és munka ethoszt, valamint a hatalmas mennyiségű pénzt olyan tervek megvalósítására fordítják, amelyek nem életet, szabadságot és boldogságot, hanem megnyomorítottságot, szolgaságot és halált eredményeznek.
Ennek racionalizálására minden esetben a következő régi római mondás szolgál: ,,si vis pacem para bellum" (ha békét akarsz, készülj a háborúra). Szerencsétlenségünkre a legutóbbi kétezer évben mindenki e szerint cselekedett. Pitirim Sorokin, a harvardi professzor a rendkívüli alapossággal dokumentált könyvében megállapította, hogy a világ legtöbb nagy nemzete minden évszázadban 40-60 évet háborúskodással töltött.3 A háborús készülődés mindig háborúhoz vezetett, és nincs semmi, ami miatt azt gondolhatnánk, hogy ez most másképp lenne.
A dolgok jelen állásában az az egyik legriasztóbb, hogy a fegyverek felhalmozása a nyugati gazdaság, ezen belül pedig elsősorban az amerikai gazdaság meghatározó részévé vált. Az Egyesült Államok egész gazdaságát meghatározza, hogy a kormányzat megközelítően évi negyvenbillió dollárt költ fegyverkezésre. A lehető legtragikusabb, hogy a nyugati jólét alapjává egy olyan dologra való készülődés vált, amely csak a halálhoz vezethet. Nem új jelenség ez: a harmincas évek nagy gazdasági világválsága után a fellendülés nem bontakozott ki teljesen addig, amíg hozzá nem kezdtek a szisztematikus fegyverkezéshez. Angliában a harmincas évek végén ugyan hatalmas lakásépítési programba fogtak, de a munkanélküliséget ez sem szüntette meg teljesen, ahogy az Egyesült Államokban a New Deal szisztematikus bankjegy-kibocsátási és konjunktúraélénkítési intézkedései sem. Csak a hitleri fenyegetés hatására, amikor is ezek az országok nagyarányú fegyverkezésbe kezdtek, sikerült végül a munkanélküliség rémét száműzni. Félelmetes, groteszk paradoxon, hogy a Nyugat a Hitler-jelenségnek köszönheti a felvirágzást. Manapság pedig ugyanezt látjuk: az orosz versenytől való félelem késztet arra, hogy hatalmas összegeket fordítsunk a fegyverkezésre, és ez jelenlegi gazdasági fellendülésünk alapköve. A valamilyen módon ránk hagyományozódott érdekrendszer tartja fenn ezt az egészet, és hatalmas gondolkodói teljesítmény, valamint jelentős bátorság szükségeltetne ahhoz, hogy szakítsunk ezzel a hagyománnyal, egyszersmind megtaláljuk a gazdaság fenntartásának alternatív módját.
Milyen esélyeink vannak e kívánatos változás elérésére? Az egyik iskola szerint mindez elkerülhetetlen, ugyanis ez az emberiség sorsa. Azonban hogyan határozhatjuk meg a sors fogalmát? Nem hiszem, hogy maradi módon valamiféle külső hatásról beszélhetnénk, amely előre láthatná, hogy mi történik velünk, illetve valami tervet hozhatna létre, amelyhez mindnyájunknak alkalmazkodnia kell. A sors szociológiai felfogása rendkívül közel áll ahhoz, amit Tolsztoj a Háború és békében dolgozott ki nagy alapossággal. E szerint az elképzelés szerint a történelmi eseményeket nem egyének vagy kisebb csoportok választásai határozzák meg, hanem az megszámlálhatatlan névtelen emberi lény megszámlálhatatlan apró döntésének összege, amelyek egy egyirányba mutató általános tendenciában csúcsosodik ki. Pillanatnyilag ez a modern világ figyelemre méltó hatalomkoncentrációjának köszönhetően, nem igaz. A vasfüggöny mindkét oldalán viszonylag kis számú valódi döntéshozót találunk. Azt látjuk például, hogy az egész amerikai termelő gazdaság kétharmada ötszáz vállalkozás kezében van, és hogy ennek az ötszáznak csak tört része bír döntéshozó hatalommal is. E gazdasági elit tagjait megtaláljuk a döntéshozók között, az ország irányító piramisának csúcsán. E piramisban egyfajta triumvirátus jellegű hatalomtípust figyelhetünk meg: a politikai, a katonai és a gazdasági hatalom együttes jelenléte különleges erőkoncentrációt és gazdasági hatalmat eredményez. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy elképzeljük, hol találhatjuk meg a kiutat nehézségeinkből.
Nyilvánvalóan nagyon veszélyes, amikor a hatalom néhány ember kezében összpontosul. Ahogy Acton lord mondotta: ,,A hatalom korrumpál, és az abszolút hatalom teljes mértékben korrumpál."4 Másképp szemlélve azonban a hatalomkoncentráció reménységgel tölthet el bennünket, ugyanis ez azt jelenti, hogy a háború problémája nem csúszott ki a kezünk közül, nem vált teljesen embertelen erők problémájává, és azt, hogy az emberi akarat még mindig jelentős szerepet játszhat a probléma megoldásában. Amennyiben a nagy hatalommal bíró emberekben van valamelyes jóakarat, és amennyiben döntéseik befolyásolása lehetséges valamilyen módon, akkor mégiscsak jobb helyzetben vagyunk, mint akkor lennénk, ha teljesen embertelen erők kénye-kedvének lennénk kiszolgáltatva, amelyek kérlelhetetlenül egy adott irányba löknének bennünket.
Most tehát az a kérdés, mi a teendő az adott helyzetben? Hogyan bújhatunk ki a katasztrófa nyomása alól? Csak megyünk és megyünk, bár tudjuk, hogy a szakadék ott van. Vajon lezuhanunk-e a meredélyről? Nem tudom, de szerintem nem szükségszerű lezuhannunk. Legnyilvánvalóbban az erkölcsi buzdítás, tanítás segítségével kászálódhatunk ki a bajból, ha arra kérjük az embereket, hogy viselkedjenek már, legyenek jók, legyen eszük. Szerencsétlenségünkre azonban. a politikai tendenciák megváltoztatására az erkölcsi tanítás nem igazán hatékony eszköz – bár rosszul tennénk, ha értékét alábecsülnénk. Kimondhatatlanul fontos kezdenünk valamit a nagyarányú erőszak tényével szemben tanúsított furcsa erkölcsi érzéketlenséggel és közönyösséggel. Az egész emberi fajt érintő nagymértékű pusztítás gondolatát természetesnek és elkerülhetetlennek fogadjuk el. A népirtás gondolatát és az abszolút fegyverek létét szintén elkerülhetetlennek tartjuk, mintha nem is lenne más választásunk.
Az erkölcsi érzék kérdésében mintha valami kettős mércével lenne dolgunk. Emlékszem, nem sokkal a koreai háború után olyan cikkek jelentek meg, amelyek azt hangsúlyozták, hogy az amerikai gyalogság tagjainak többsége soha nem húzta meg a ravaszt. így a tényleges öldöklés a tüzérségre és a légierőre maradt. Ez azt mutatja, hogy a szemtől szembeni kapcsolat erős erkölcsi érzékenységgel töltött. Mikor azonban a kapcsolat távolabbi, azaz absztrakt és általánosított, ez eltűnik. A szőnyegbombázás és a hidrogénbomba kora a jóléti állam kora is; a biológiai hadviselésre való készülődés és a tömeges népirtással szembeni félelmetes közöny kora az a kor is, amikor emberek erőszakosan tiltakoznak az ellen, hogy kutyákat küldjenek az űrbe, és amikor az emberek borzasztóan érzékenyen reagálnak a gyerekekkel szemben elkövetett kegyetlenségekre.
Rendkívül érdekes, hogy mennyire más volt az emberek attitűdje a múltban tömeggyilkosságokkal kapcsolatban, mint most. A második világháború alatt, Magdeburg városának szőnyegbombázása idején, ami tulajdonképpen romok lángra gyújtása volt, nagyon megdöbbentett egy művelt kommentátor megjegyzése. Azt mondta, Magdeburggal ez utoljára a harmincéves háború idején történt meg, amikor Tilly csapatai kifosztották a várost. Annak idején olvastam ezt a történetet, és emlékszem a döbbenet és iszonyat leírására, amellyel egész Európa Magdeburg kifosztását fogadta. Ez a reakció jelentős mértékben különbözött a második világháború idején tanúsított reakciótól. Akkor egy hasonló pusztításhoz úgy viszonyultak, mint olyasvalamihez, amit meg kellett tenni, mint egy normális eljáráshoz, mintha semmi ok sem lett volna arra, hogy bárki is felháborodjon vagy tiltakozzon.
Úgy érzem, már az én időmben is jelentősen változott hozzáállásunk. Amikor kisfiú voltam, egyfajta viktoriánus optimizmussal azt képzeltem, hogy mindenki, aki kalapot hord, naponta fürdik és vasárnaponként templomba jár, teljességgel képtelen lenne az olyan attrocitások elkövetésére, amit például a törökök az örményekkel műveltek. Azonban az első világháború alatt megtapasztaltuk, hogy azok is képesek ilyesmiket elkövetni, akik kalapot hordanak és mindennap fürdenek. A civilizált ember jóságának képét, amit még gyermekkoromban én is hittem, felváltotta az ember alapvető rosszaságának képe, az emberé, aki mindenre képes. Ettől fogva egyre inkább biztosak lettünk az ember alapvető rosszaságának képében, és már nagyarányú pusztításokról is képesek vagyunk könnyedén beszélni. Még a gyerekek is, akik bizonyos játékokkal játszanak, ezt veszik készpénznek. Mélységesen megrázott, amikor a minap egy csoport gyerekkel találkoztam az utcán, és közülük, a keservesen síró legkisebb, így szólt a többiekhez: ,,adjátok ide a géppisztolyt".
Nagyon fontos, hogy mindenki, aki az oktatással, írással vagy a vallással valamilyen kapcsolatban van, megkísérelje az erkölcsi érzékünkön támadt skizofrén szakadék áthidalását. A jóléti állam és a népirtó abszolút fegyver együttes jelenlétének tudatos szétválasztása nem tartható tovább. Ki kell alakítanunk egy olyasfajta érzékenységet, amely az előbbin keresztül az utóbbira is hat. Bár úgy gondolom, hogy az ilyen tevékenység azonnali hatása nem túl látványos, mégis ez a legfontosabb feladatunk. Ki kell alakítanunk a megfelelő politikai cselekvéshez szükséges atmoszférát.
Az erkölcsi kérdés után most térjünk rá a politikaira. Itt rögtön azzal a ténnyel kell szembesülnünk, hogy a legtöbb ember, aki a fegyverkezési versenyben tevőlegesen érdekelt, az annak minden alternatíváját utópikusnak bélyegzi. Azonban, végső soron vajon nem ők-e az utópisták? Nem utópikus-e az a politika, amelyről mindenki tudja, hogy teljességgel destruktív? Realistának hívják magukat, én azonban utópista realistának nevezném őket. Valóban realisták az igénybe vett eszközök tekintetében, hiszen semmi sem realistább annál, ahogy az abszolút fegyver problémáját és előállítását kezelik, azonban semmi sem lehet kevésbé realista annál, ahogy a fegyverkezés végét elképzelik; ennek ugyanis nincs más vége, mint az emberi faj kipusztítása. Másrészt viszont az utópista idealista a sztratoszférában lebeg, és mindenkit jóságra, kedvességre és érzékenységre biztat, de a jó szándék megvalósítására semmilyen gyakorlati útmutatással sem szolgál. Tehát egyfajta realista idealizmusra vagy idealisztikus realizmusra van szükségünk, amely képes előállítani valamilyen elfogadható alternatívát a konfliktuskezelés egy masik szintjének megteremtésére, amelyben ez a fajta horror nem jelenik meg szükségszerűen.
Engedjék meg, hogy idézzek az 1946-ban írott Tudomány, szabadság és béke című könyvecskémből. Itt azt fejtegettem, hogy teljes mértékben szükségünk van arra, hogy a hatalom megoldhatatlan problémájának politikája helyett a figyelmünket a megoldható, ám sokkal sürgetőbb emberi szükségletek irányába fordítsuk. A San Francisco-i konferencia ürügyén a következőket írtam:
A San Francisco-i konferencián csak a hatalom kérdéséről volt szó. Az emberiség alapproblémáját, hogy van-e mit ennünk, egy lényegtelen mezőgazdasági bizottság hatáskörébe száműzték. Mégis teljességgel nyilvánvaló, hogy egy valamirevaló nemzetközi egyezmény csak akkor köthető meg, ha az egyrészt figyelembe veszi az emberiség hatalmas tömegeit érintő életbevágó problémákat, másrészt pedig olyan megoldási módokat talál, amelyek a háborút, vagy a háborús fenyegetést kizárják.5
Véleményem szerint ez a megállapítás még mindig helytálló, és boldoggá tesz, hogy egyre több ember gondolkodik hasonlóan, nevezetesen, hogy a másik világrenddel való konfliktus egyetlen elfogadható módja egy olyan jellegű konfliktus, amely mind a két hatalmi rendszer és ugyanakkor az emberiség hasznára is válna egyszerre, azaz az a típusú versengés, amely azt döntené el, hogy mely hatalmi rendszer képes a most nyomorban és alultápláltságban élő emberiség kétharmadának valamilyen elfogadható életet kialakítani.
Szerencsétlenségünkre a döntéshozók mindig is túlságosan jól tápláltak, így a létezés problémái hidegen hagyják őket. Ők maguk valószínűleg sok esetben az anyagi jólét túlságosan is magas szintjén léteznek, így a számukra adódó első kérdés az, hogy ki kivel verekszik. A néptömegeket azonban a létezés problémái foglalják el, így számukra az első kérdés az, honnan szerzik meg a következő étkezéshez szükséges élelmet. Az emberi faj kétharmadát adják azok az alultáplált néptömegek, akikkel senki sem törődik. A döntéshozók soha nem kérdezik ezeket a tömegeket afelől, hogy ők mit szeretnének. Vajon mit válaszolnának, ha egy közvélemény-kutatás keretében feltehetnénk nekik azt a kérdést, hogy ,,előnyben részesíti-e Ön a jelenlegi hatalmai politizálást és fegyverkezési versenyt, vagy esetleg szívesebben enne többet?" A kettő egyszerre nem lehetséges, ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogyha egyes országok bevételeik negyven-ötven százalékát a nem produktív fegyverkezés fejlesztésére fordítják, akkor képtelenek arra, hogy az elmaradottabb országok mezőgazdaságát vagy iparát fejlesszék. Ameddig tehát a hatalmi politizálás jelen rendszerét és a nacionalizmus jegyében fogant háborús készülődést fenntartják, addig az emberiség kétharmadának nyomora fennmarad, akik száma ráadásul ijesztő mértékben növekszik, hamarosan tehát jóval több lesz, mint kétharmad.
Ebben az összefüggésben szeretnék néhány bekezdést idézni abból a levélből, amit Sukarno, Indonézia elnöke írt múlt nyáron a New Statesman című angol hetilapba. A New Statesmun nagyon érdekes leveleket közölt, előbb Bertrand Russeltől, majd Nyikita Hruscsovtól és John Foster Dullestől. Sukarno végül a következőket írta:
Mi ázsiaiak vagyunk a parasztok a nukleáris nagyhatalmak sakkjátszmájában...
Mégis nagyon ostoba dolog lenne, ha figyelmen kívül hagynák Ázsia véleményét, A legnagyobb tisztelet hangján mondom, hogy a jelenlegi helyzet miatt egyre nő bennünk a neheztelés. A Nyugat hibáinak és erkölcsi csődjének áldozatai az ázsiai emberek.
Az ázsiaiak nem a civilizáció megmentőinek vagy a jövő bajnokainak, hanem a halál, a mi halálunk ügynökeinek látják a nyugatiakat...
Megvonjuk a jogot a Nyugattól, hogy tovább veszélyeztessen minket és jövőnket... A Nyugat ideje lejárt, csakúgy, mint a kommunizmusé és az antikommunizmusé is, és itt az ideje, hogy a totális erkölcsi szakadék széléről visszalépjen. A Nyugat kifejezett kötelessége, hogy a nyugati tudomány tudását és technikáját békés célokra fordítsa. Annak a kincsnek és tudásnak az egytizede, amit most a hidrogénbomba előállítására fordítanak, átalakíthatná hazámat...
Nem kérdés, hogy a Nyugat Ázsia erkölcsi vezetője lehetne. Az Önök erkölcsi irányítása először a gyarmatosítást jelentette számunkra, manapság pedig a nukleáris fegyverkezés filozófiai, erkölcsi, politikai és társadalmi csődjét jelenti...
Önök nyugatiak különbségeket hoznak létre az emberiség tagjai között, ezzel párhuzamosan azonban elvesztik az emberek szívéért és eszéért folytatott küzdelmet.6
Nagyon értékesnek tartom, ha más szemével láthatjuk magunkat, ha ezáltal felfoghatjuk, hogy mit gondolnak rólunk és mit várnak tőlünk a világ szerencsétlen kétharmadának vezetői.
Itt most nem áll módomban részletezni, milyen politikát kell kialakítanunk. Ezt nagyon világosan és egészen kiválóan megtette a Columbiai Egyetem professzora, Wright Mill, A harmadik világháború 0kai7 című könyvében, amelyet mindenkinek ajánlok. Kifejti, hogy ideális esetben milyen kellene, hogy legyen egy nyugati realista politika, meghatározza az amerikai politikai és a gondolkodásváltás irányát, mindazt, ami lehetővé teszi a "hatalmi elitre", azaz a társadalmi piramis tetején található döntéshozókra való nyomásgyakorlást. Mindeközben felszólítja az értelmiség tagjait, az oktatókat és írókat, tegyenek meg mindent egy olyan erkölcsi hangulat kialakulása érdekében, amely egy ilyen változást lehetővé tesz.
Azzal zárom ezeket a megállapításokat, hogy most talán kedvez az idő számunkra, hogy valamilyen megállapodásra jussunk. Nem azért, mert bárki beállítottsága is megváltozott volna, hanem azért, mert a technológiai haladás jelen helyzetünket különösen, ráadásul egy eddig ismeretlen módon veszélyezteti. Ahogy azt az Atomtudományok8 című lap egy cikke megállapítja, ma legalább tizenkét ország képes arra, hogy öt éven belül hidrogénbombát állítson elő, vagy ha nagyon sietnek, akkor még hamarabb is. Ezen országok között egyesek meglehetősen kicsik. A három nagy atomhatalom pedig mindenképpen el akarja kerülni, hogy rajtuk kívül más is rendelkezzen hidrogénbombával. Ekkor ugyanis a világhelyzet valóban fantasztikusan bizonytalanná válna, és a nagyhatalmak befolyása jelentős mértékben megcsappanna. Ha Lichtenstein és Monaco hidrogénbombával rendelkezne, akkor bizonyos mértékben egy szintre kerülnének az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval, amely ezen országok számára elfogadhatatlan. Ezért úgy vélem, ma jobb eséllyel foghatunk hozzá a lefegyverzéshez. A lefegyverzési megállapodás a nukleáris kísérletek betiltását is magába foglalná; így aztán valóban nehéz vagy lehetetlen lenne, hogy bármely más ország hidrogénbombát állítson elő. Úgy vélem, hogy a kísérletek betiltására ma nagyobb az esélyünk, mint a közelmúltban, és valószínűbb is, hiszen a kis országok bombaelőállítási lehetőségei jelentős mértékben megnövekedtek.
Azt is gondolom, hogyha minden szinten – az erkölcsi, a politikai, a hitbéli és a technológiai szinten – egyszerre közelítjük meg ezt a problémát, akkor van némi esélyünk arra, hogy kikászálódjunk abból a rémes helyzetből, amelybe saját butaságunk és tagadhatatlan jó szándékaink következtében, sajnos, mégis sikerült belekeverednünk. Van némi esélyünk egy olyan döntés meghozatalára, amely nem elvisz a szakadék széléig, hanem onnan talán időben visszaránt minket.
| |
| 528. | [tulajdonos]: Huxley Előadások az emberről 5 | 2023-08-31 17:36 | V. fejezet
Mennyire áteredő az áteredő bűn?
Eddig az ember Földhöz való kapcsolatáról, mint lehető legátfogóbb kapcsolatról beszéltem. Ebben az előadásban a kapcsolatokat sokkal kisebb léptékben vizsgálom, az egyén, a genetika, a környezet kérdéseiről általános életfilozófiánk és politikai elveink összefüggésében beszélek majd.
A téma tárgyalását a következő kérdéssel kezdem: Mennyire áteredő az áteredő bűn? Ez a kérdés mindenhol régóta foglalkoztatja az embereket. Mennyire tekinthető áteredőnek az ember alapvető rosszasága, amelyet oly erőteljesen hangsúlyoz az ortodox kereszténység. És mennyire áteredő az ,,áteredő erény", amelyet a taoista és hindu hagyomány hangsúlyoz, ahol az ember alapvető természete, az ,,atman", egyenlő az istenség alapvető természetével. Az áteredő erény a keresztény hagyományban is ismeretes, a kvékerek például ,,belső fénynek", a középkori misztikusok pedig ,,scintilla animae"-nak (a lélek szikrája) vagy ,,synderesis"-nek hívják.
Az áteredő bűn és áteredő erény kérdését azóta feszegeti az ember, amióta saját magáról gondolkozik, és rendkívül változatos módokon válaszolta azt meg. Az indiai hagyomány a karma elméletével magyaráz: mindannyian az elmúlt életek végeredményével jövünk a világra, amely végeredménnyel a jelen életben valamilyen módon foglalkoznunk kell. Ez egy öröklődési elmélet: eredeti sorsunkat előző létezéseink befolyásolják; jelen életünket ez az örökség határozza meg. A problémát a görög hagyományban egyrészt az ember és Isten közötti kapcsolat keretén belül, másrészt a szükségszerűség dimenziójában vizsgálják. A szükségszerűség még az isteneket is befolyásolja, és azt senki sem változtathatja meg. A múltban a zsidó-keresztény hagyomány a kérdés tárgyalását leginkább a kegyelem és a szabad akarat, a kegyelem és a természet, az eleve elrendelés és az üdvözülés problémája köre csoportosította.
Az eleve elrendelés problémáját Matthew perjel négy különös verssorban foglalja össze. A vers igencsak meglepő, hiszen ezt megelőzően a szerző bájos költeményeket szerzett inkább, itt azonban fontos vallási problémákat tárgyal egészen hosszan.
,,Terelhetted-e volna Júdást,
hogy a jövő Poklát elkerüld
bukása előtt?
Ellenállhatott volna-e Pál,
Megtagadhatta volna-e
az elé táruló Mennyet és segítő kegyelmet?"1
A keresztény teológia az ötödik század elején, a Pelágiusz és Szent Ágoston közötti vita eredményeként az egész problémakört száműzte. Érdemes részletesebben is foglalkoznunk ezzel a vitával, hiszen a régebbi hagyomány kontextusában egy olyan problémakört foglal össze, amely még mindig nyugtalanít bennünket, ez pedig a természet és nevelés problémája.
Pelágiusz skót, esetleg ír származású brit ember volt. A brit egyház hagyományai szerint nevelték, amely dogmáira inkább a keleti, mint a római egyház tanításai voltak hatással. Középkorú férfiként, 400 körül indult Rómába. Rómát a mélységes erkölcsi romlottságnak azon állapotában találta, amely e helyre még a további évszázadokban is jellemző volt. Ezen kívül azt tapasztalta, és ez rendkívüli módon nyomasztotta őt, hogy viselkedésüket a rómaiak Ágoston az ember áteredő bűnös természetéről és az ördögi akaratnak való kiszolgáltatottságáról szóló tanaival igazolták. Ha bizonyosak vagyunk e tanítás igazságában, akkor miért is törekednénk, akár csak egy hajszálnyit is, a helyes viselkedésre?
Pelágiusz nyilvánvalóan a brit prakticizmus és empiricizmus korai alakja. Véleménye szerint a társadalmi intézmények reformjára és önsegítő cselekedetekre van szükség. Meggyőződése, hogy az ember, akár egyéni erőfeszítések árán, akár tiszteletre méltó és megfelelő társadalmi intézmények kialakítása segítségével, képes önmaga fejlesztésére. Az áteredő bűn áteredőségét vonta kétségbe tehát, ebben leledzett fő eretneksége. Tagadta, hogy Ádám bűne Ádámon kívül bárki másra hathatott volna, így azt is, hogy az az egész emberi fajra kihathatna, továbbá hangoztatta, hogy minden gyerek, csakúgy, mint Ádám maga is, ártatlannak születik. Ez Ágoston tanításának szöges ellentéte volt, aki azt prédikálta, hogy minden gyerek az áteredő bűnben születik, így, ha csak meg nem keresztelik őket, minden bizonnyal elkárhoznak. Szent Ágoston azt is hangoztatta, hogy a pokol arasznyinál is kisebb csecsemőkből összeállított mozaikkal van kikövezve, amely elég félelmetesen hangzik ugyan, azonban mégis logikusan következik az áteredő bűn áteredőségének előfeltevéséből.
Bár nem tárgyalhatjuk részletesen ezt a keresztény hitviták történetében különösen fontos helyet elfoglaló vitát, azonban érdemes megemlítenünk Pelágiusz tanításainak egyes sajátosságait. Pelágiusz azt hangoztatta, hogy az ember öröklött tulajdonságok nélkül születik. Azt állította, hogy az emberek "non pleni" (nem telítetten) és jellem nélkül ,,sine virtute, ita et sine vitio"2 születnek, azaz erény és bűn nélkül, a jóra vagy rosszra való veleszületett hajlam nélkül jönnek a világra, és minden ember aszerint válik jóvá vagy rosszá, hogy milyen környezetbe kerül és ez a környezet hogyan viszonyul hozzá. Ez az elképzelés jelentős mértékben különbözött Ágoston és a korabeli egyház ortodox tanításaitól. Bár akkor bűnös gondolatnak tartották, a rákövetkező 12 évszázad során mégis sikerült valamiféle teológiai kompromisszumot kidolgozni Pelágiusz felfogása és az extrém augustiniazmus között.
A következő fontos pelágiuszi alak Helvétiusz, a 18. századi gondolkodó. Az elkerülhetetlen fejlődésben az emberek a 18. században kezdtek hinni. Ez a hit együtt járt azzal a meggyőződéssel, hogy az embert elsődlegesen környezete természete határozza meg, és a környezet fejlesztése lehetővé teszi az ernber kedvező alakulását. Bár manapság már alig olvassák, saját korában Helvétiusz nagy hatású gondolkodó volt. Megerősítette Pelágiusz azon tételét, miszerint az ember bármilyen öröklött jellemző nélkül jön a világra, és az határozza meg, hogy végül is mi válik belőle, hogy mit tanul, és hogyan reagál környezete hatásaira. Helvétiusztól származik az az elképesztő kijelentés, hogy a Cévennes-ek minden pásztorgyerekéből megfelelő képzéssel Newtont nevelhetnénk. Ez a szemléletmód jelentős mértékben elterjedt a 18. század úgynevezett felvilágosodott gondolkodói között, sőt egyes elemeit még a 19. század haszonelvű gondolkodói is magukévá tették.
Szintén a 18. századi Franciaországban bukkant fel a biológus Lamarck érdekes alakja, aki azt állította, hogy örökletes tényezőket a környezet is kialakíthat. Más szóval a szerzett jellemvonások örökletességét hirdette. Ezt az álláspontot előbb Darwin, majd részletes genetikai tanulmányai alapján Mendel és követői vonták kétségbe a 19. században. Manapság azt hiszem, hogy a genetikusok Lamarck nézeteit már nem fogadják el, talán egyes orosz genetikusokat, Lysenko követőit kivéve. Lysenko azt állította, hogy a környezet módosításával olyan módon képesek megváltoztatni egy növény tulajdonságait, hogy ezeket a megváltozott tulajdonságokat az egyes növény is átörökíti. Tudomásom szerint ezen állításokat soha nem bizonyították, és a genetikusok elsöprő többsége még a gondolatot is ellenzi.
Nem sokkal azelőtt, mielőtt Lysenko Oroszországban hirdetni kezdte volna tanait, az Egyesült Államokban J. B. Watson behaviorista eszméivel szembesülhettünk. Watson egyes korai kijelentései meglepően hasonlítottak Helvétiusz tanításaihoz. Azt bizonygatta például, hogy a zenei vagy matematikai tehetség nem örökletes tényezők függvénye, és, hogy az ember viselkedését teljes mértékben környezeti tényezők határozzák meg. Mára szerintem ez az álláspont mérséklődött valamelyest, azonban a behavioristák még ma is hajlamosak az örökletes tényezők alulértékelésére. Skinner monumentális Tudomány és emberi viselkedés3 című munkájában az örökletes tényezőket pontosan egyetlen oldalon tárgyalja, a könyv teljes egészében a viselkedés környezeti kondicionálás általi meghatározottságát taglalja. Teológiai fogalommal azt mondhatjuk, hogy a behaviorista meghatározottságú gondolkodók tulajdonképpen pelágiuszi alakok, míg a genetikai meghatározottságot vallók inkább Ágostonkövetők. Az igazság, szokás szerint, valahol középen található. Teljességgel világos, hogy az örökletes (a természet) és a környezeti (nevelés) tényezők egyaránt fontosak, sőt, a valóságban ezt a kettőt képtelenség szétválasztani.
Tekintettel arra, hogy az örökletes tényezőket hosszú időn keresztül lebecsülték, érdemes számba vennünk az egyes ember áteredő – örökletes – tulajdonságait. Az evolúciós skálán felfelé haladva azt látjuk, hogy a fajtákon belüli változékonyság egyre nő, és kétségtelen, hogy a legmagasabb változékonysági szinten az embert találjuk. Jelentős örökletes különbségek, például anatómiaiak is, vannak az egyes emberek között. Anson 1950-ben4 közreadott kiváló anatómiai atlasza talán az első, amely az emberek közötti hatalmas anatómiai különbségeket is felmutatja. Anson nyolc különböző képen mutatja be a jellemző emberi kézformákat. Nem kevesebb, mint tizenkét képpel illusztrálja az emberi szív legáltalánosabb formáit. (Azok, akik az emberi szívről írtak, azt állítják, hogy sokkal nagyobb eltérés van az egyes emberi szívek, mint az emberi arcok között. Ez a megállapítás akkor igazán meglepő, ha számba vesszük, hogy az emberi arcok között mekkora különbségek vannak.)
Sok egyéb anatómiai eltérést is találunk az emberek között. Vegyük például a beleket. A magas és szikár emberek beleinek súlya és hossza jelentős mértékben különbözik a kövérkés és inkább puhány emberek bélrendszerétől. A kövérkés és puhány emberek belei legalább kétszer olyan súlyosak és legalább ötven százalékkal hosszabbak, mint a soványaké. Ebből következően sokkal hatékonyabban működnek, és ezzel magyarázható, hogy a kövér ember miért hajlamos a hízásra, akkor is, ha keveset eszik, míg a sovány akkor sem hízik meg, ha sokat eszik. A belső elválasztású mirigyek ugyanilyen mértékben különböznek egymástól. Az agyalapi mirigy súlya teljesen normális emberek körében 350 és 1100 milligramm között váltakozhat. A pajzsmirigy 8 és 50 gramm között, míg a mellékpajzsmirigy 50 és 300 milligramm között lehet. A herék 10 és 45 gramm között lehetnek. A petefészek súlya 2-től 10 grammig terjedhet, míg a petesejtek száma 30000 és 400000 között van. A tobozmirigy 30 és 400 milligramm között lehet, és a normális hasnyálmirigyben az inzulint kiválasztó Langerhands szigetek száma 200000 és 1800000 között van.
Hasonképpen a fiziológiai reakciók is igen különbözőek. Ízérzékelési kísérletek, többek között Albert Blakeslee legújabb kutatásai kimutatták, hogy bizonyos anyagokat egyes emberek sósnak, mások savanyúnak, megint mások keserűnek vagy édesnek éreznek. A perifériális látásélesség is igen jelentős eltérést mutat az egyes emberekben. Általánosságban elmondhatjuk, hogy ezek a kétségtelenül genetikai meghatározottságú anatómiai és fiziológiai eltérések hatalmas jelentőséggel bírnak, hiszen azok mentális és lelki életünkben is tükröződnek valamilyen módon.
Az emberek közötti hatalmas mentális és pszichológiai különbségek elsősorban az idegrendszer szerkezeti eltéréseivel mutatnak összefüggést. Például bizonyosan tudjuk, hogy az emberi agy neuronjainak száma, formája, elrendeződése különböző. Bár nem tudjuk pontosan, hogy ezek a fizikai eltérések milyen pszichológiai hatást eredményeznek, kétségtelen, hogy gondolkodásmódunkat és jellemünket is befolyásolják. A jellem- és vérmérsékletbeli különbségek összefüggenek még az idegrendszeri aktivitást es a metabolizmust kontrolláló enzimek különbözőségeivel is. Egyre világosabbá válik, hogy ezeknek hatalmas jelentőségük van. Harmadsorban az egyéni pszichológiai különbséggel korrelál még a vérkeringés is, amely az egyén életében rendkívüli jelentőségű. Egyesek szíve sokkal több vért továbbít sokkal gyorsabban, másoknak az erei a hatékonyabbak a vér különböző testrészekbe juttatásakor. Ezek tehát az egyének közötti pszichológiai eltérések genetikai alapjait képezik, így ezeket a pszichológiai különbségeket nyilvánvalóan nem csupán környezeti tényezők határozzák meg.
A modern pszichiátria azért hagyta olyan feltűnően figyelmen kívül az ember pszichológiájának genetikai tényezőit, mert egyáltalán nem foglalkozott az ember testi tulajdonságaival. A test tanulmányozása során meggyőződhetünk róla, hogy az emberek között hatalmas különbségek vannak. Azonban ha a testet figyelmen kívül hagyjuk és kizárólag a pszichológiára koncentrálunk, akkor mindez nem annyira nyilvánvaló, bár könnyen beláthatjuk, hogy a jelentős fizikai különbségeknek valahogy mégis tükröződniük kell a pszichológiai eltérésekben. Amikor a modern pszichiátriai irodalmat olvasom, mindig meglepődöm, hogy a tudomány alapító atyái, Freud, Jung és Otto Rank egyáltalán nem törődtek az emberek fizikai jellemzőivel, és így teljes mértékben figyelmen kívül hagyták betegeik problémáinak genetikai hátterét. Amikor úgynevezett esettörténeteket olvasunk, soha nem tudhatjuk meg, kiről is van szó tulajdonképpen. Leírják X nőbeteget, azonban nem tudjuk meg, hogy a hölgy 45 vagy 100 kilogramm-e, bár nyilvánvaló pszichológiai különbségek vannak két ilyen eltérő súlyú nő között. És Y úrról megtudjuk, hogy rossz állapotban van, de nem tudhatjuk meg, hogy Y úr gömbölyded-e vagy úrifiúsan hosszú lábú, hogy olyan-e mint egy párduc, vagy mint egy medúza. Bár ezek nyilvánvalóan nagy jelentőségű különbségek, az ember egyik könyvet olvashatja a másik után anélkül, hogy ilyen nyilvánvaló tényeket megemlítenének. Egyedül Adler utal néha az ember személyiségének fizikai jellemzőire.
Ahogy az is nagyon fontos, hogy a test orvosai tisztában legyenek az elme és a lélek testre gyakorolt hatásával, ugyanúgy az is fontos, hogy a pszichológusok tisztában legyenek a test lélekre és elmére gyakorolt befolyásával, valamint azzal, hogy e hatások egy része genetikai meghatározottságú, tehát, hogy gyakorlatilag csaknem minden pszichológiai zavar mögött örökletes tényezők is meghúzódnak. A legnyilvánvalóbb kérdés, amelyet, ha jól tudom a pszichiátriai irodalomban eddig soha nem tárgyaltak, hogy ha pszichológiai problémáink gyermekkori traumatikus élményekre vezethetők vissza, akkor mégis mi okozza azt, hogy nem vagyunk mindnyájan őrültek? Mindnyájunk életében voltak gyermekkori traumatikus élmények, azonban közülünk csak néhányan őrültek meg, és sokan viszonylag mégis egészségesek. Ismételten meg kell jegyeznem továbbá, hogy az Ödipusz típusú esetek és a testvérféltékenység olyan biológiai alapokon jelennek meg, amelyek különböző embereknél eltérőek.
Bizonyos embereknek nincs pszichológiai ellenállásuk, míg másoknak, kétségtelenül genetikai okoknak köszönhetően, a fertőzésekkel szembeni fizikai ellenállása nagyon alacsony. Ez hatalmas jelentőségű tény, hiszen ahogy az is lehetséges, hogy biokémiai eszközökkel javítsuk a szervezet a fertőzésekkel szembeni csökkent ellenállását, úgy az is lehetségessé válhat, hogy kijavítsuk azokat a genetikai anomáliákat, amelyek azt okozzák, hogy a pszichológiai traumák egyes emberekre nagyobb hatást gyakorolnak, mint másokra. Szerencsétlenségünkre a pszichológiai irodalomban alig találunk erre vonatkozó utalást. E helyett lépten-nyomon egy olyan dogmába ütközünk, amely a fiziológiai tényezőket szisztematikusan figyelmen kívül hagyja, és amelyet a környezeti meghatározottság dogmájának nevezhetünk.
A dolgok ilyetén állapota azonban korántsem egyetemes, és örömmel tudósíthatok az utóbbi években arról a pszichiátrián belül megindult nem ortodox mozgalomról, amelyet konstitucionális (alkati) pszichológiának hívhatunk. E terület úttörői William D. Sheldon és munkatársai, George Draper és C. W. Dupertius, akik a betegségek és bizonyos örökletes testi tulajdonságok közötti összefüggéseket kutatják.
Sheldon bebizonyította, hogy tökéletesen téves különböző ,,embertípusokról" beszélni. A probléma az, hogy a nyelv természete arra késztet minket, hogy lényegi típusokban és elszigetelt rekeszekben gondolkozzunk, és rendkívül nehezünkre esik bármilyen folyamatosságban való gondolkodás. A fizika világában, amikor a világegyetem folyamatosságáról kellett beszélni, az emberek sajátos ad-hoc nyelvek, azaz különböző matematikai nyelvek kialakítására kényszerültek. A pszichológiai problémák esetében ugyanezt figyelhetjük meg. Ahogy ezt Sheldon bemutatta, az emberek közötti különbségek nem ugrásszerűek, ezért típusokba való besorolásuk teljességgel lehetetlen. Inkább folyamatos variációkat figyelhetünk meg, és ezek nem két pólus között zajlanak – bár mindig hajlunk a dichtómiában való gondolkodásra –, hanem egy hárompólusú keret között.
Ma nem részletezhetem Sheldon nagyon realista osztályozási rendszerét, amely a testalkat és a vérmérséklet – a fizikai külső és a jellem kapcsolata közötti genetikai variációkat mutatja fel. Ezeket a különbségeket a drámaírók és a történetmesélők intuitív módon mindig is értették. Egyetlen dramaturg sem követné el azt az őrültséget, hogy Falstaff figuráját mondjuk Cassius testébe öltöztesse, hogy Pickwick jellemét Scrooge testében mutassa fel. Caesar beszédének logikája tökéletesen világos:
,,Tedd, hogy kövér nép foglaljon
körül,
És síkfejű s kik éjjel alszanak.
E Cassius ott sovány, éhes színű;
Sokat tűnődik, s ily ember veszélyes"5
Cassius ugyan túl sokat gondolkozik, de azért távol áll attól az extrém ectomorph alkatú embertől, aki rengeteget gondolkozik, ellenben soha nem vagy csak rendkívül lagymatagon cselekszik. Ó azoknak a rendkívül veszélyes embereknek a táborába tartozik, akik rengeteget gondolkoznak, és elegendő mennyiséggel rendelkeznek abból, amit Sheldon ,,mesomorphikus faktornak" nevez, ahhoz, hogy erőteljesen és hatékonyan cselekedjenek. Azonban ,,endomorphikus faktoruk", amely a zsenialitás, a kitörő öröm és a kedvesség faktora, túlságosan is alacsony. Cassius tehát a tipikus fanatikus, és azt hiszem könnyedén elképzelhetjük, hogy fizikuma nagyon hasonlatos Savonaroláéhoz, akinek jelentős gondolkodási képessége hatalmas lendülettel, minimális kedvességgel és együttérzéssel párosult.
Vagy vegyük például Chaucert, akit példának okáért én nagyon kedvelek, és olvassuk el a Canterbury mesék prológusát. Meglepve szembesülünk a nagyszámú jellemrajzzal, amelyet Chaucer egész egyszerűen az elbeszélések szereplőinek nagyon pontos fizikai leírásával ér el. A prológus különleges példáját adja annak, hogy milyen sokat mutathatunk be minimális pszichológiai elemzéssel, az emberek fizikai különbözőségeinek megjelenítésével. Egyszerűen abból következően, hogy külső jellemzőik leírása hallatlanul életszerű, rendkívül világos képet kapunk arról, hogy kik is ezek az emberek valójában.
Sheldon tripoláris rendszere azért is érdekes, mert nagyon hasonlít India vallásos hagyományaiban fellelhető tripoláris rendszerre. (A keresztény rendszer inkább kétpólusú; gondoljunk csak Márta és Mária, valamint a cselekvés és a szemlélődés dichotómiájára. Bár a keresztény rendszerek is elismerik, hogy Márta személyisége például több aspektussal is bír.) Az indiai pszichológiai-teológiai elmélet teljességét a Bhagavad Gitából ismerhetjük meg. Az emberi lényeket három fő osztályba sorolják. Bhakti jógának vagy odaadásnak nevezik azt, amikor Isten imádata odaadó gyakorlat által valósul meg. Karma jóga az, ha Isten imádata elsősorban cselekedeteken keresztül, a kötelességek önzetlen gyakorlata által nyilvánul ki. Amikor Isten imádata szemlélődésen és tudáson keresztül valósul meg, jnana jógának hívják. Sheldon szerint a jellemzően endomorph egyén az érzelmi odaadás gyakorlatához, a mesomorph egyén a kötelesség diktálta cselekvéshez, míg a jellemzően ectomorph ember a befelé forduló és szemlélődő élethez vonzódik.
Itt meg kell említenünk azt a furcsaságot, hogy a pszichiáterek amennyiben egyáltalán az ilyen típusú vérmérséklet-különbségeket felfedezték, úgy csak két pólust érzékeltek. Például Jung, aki introvertált és extrovertált típust különböztet meg. Teljességgel elkerülte figyelmét, hogy két, egymástól gyökeresen eltérő extrovertált ember van: a lendületes, heves extrovertált, aki embereken vagy dolgokon szeret uralkodni (ez a típus Sheldon rendszerében a mesemorph ember). A másik az érzelmes, kedves extrovertált (akit Sheldon endomorph embernek hív), aki imádja az érzelmi titkokat, mindenkit a bizalmába akar fogadni és mindenkivel jóban akar lenni.
A genetikai meghatározó tényezők háttérbe szorításának jelenkori tendenciája bizonyos politikai és filozófiai doktrínákhoz kapcsolható. Az ortodox marxizmus például a környezeti determináció ideáján alapul, és nem szívesen számol a veleszületett különbségekkel. Az Egyesült Államokban, talán egy rosszul értelmezett demokratikus kép következtében úgy érzik, hogy az emberek veleszületett és megváltoztathatatlan tulajdonságai, és az ebből adódó különbségek valahogy antidemokratikusak – és ez a megközelítés is igen nyomasztó. A bátyám6 mesélte, hogy évekkel ezelőtt felkérték, írjon egy genetikai tárgyú cikket egy magazin részére. Megírta a cikket, ki is fizették, azonban a szerkesztő azt mondta, közölni nem tudja azt, mert az emberek közötti veleszületett különbségek bemutatása az olvasókat túlságosan is nyomasztaná.
Szerencsétlenségünkre a természet, természete szerint, a szó napóleoni értelmében, aki azt mondta, hogy megnyitja a tehetségek előtt az utat, nem túlságosan demokratikus. Érdekes, hogy az oroszok, annak ellenére, hogy Lysenko azt hirdetheti, hogy árpából búza állítható elő, ami nyilvánvaló lehetetlenség, mégis úgy döntöttek, hogy a hatékony vezetés megvalósítása érdekében gondosan ki kell válogatniuk azokat az embereket, akiket tehetséggel áldott meg a természet. Azt látjuk, hogy a jelenlegi orosz oktatási rendszer lényegében arisztokratikus jellegű, hiszen a legintelligensebb és legtörekvőbb emberek fejlesztésére koncentrál, és kevéssé törekszik arra, hogy mindenki számára egyetemes tudást biztosítson. Az általános iskolázás elég hamar véget ér, azonban a felsőbb oktatás, a hatékony oligarchia megteremtése érdekében, meglehetősen intenzív. Lenyűgöző, hogy bár a marxista elmélet ellenzi az emberi tulajdonságok genetikai meghatározottságának hangsúlyozását, egy marxista országban a gyakorlati élet követelményei mégis arra kényszerítették az oroszokat, hogy a különösen tehetségesek képzésére nagyobb figyelmet fordítson, mint a demokratikus országok. Azonban ez a típusú arisztokrácia, vagy pontosabban inkább meritokrácia7, nyilvánvalóan nagyobb tért fog nyerni, annak arányában, ahogy a technológiai társadalmak egyre inkább igénylik azt. Angol antropológusok megfigyelték a jelenség elterjedését Nagy-Britanniában, és erre fel is hívták a figyelmet. Olyan rétegzett társadalmak fognak kialakulni, amelyben a különböző képességű emberek vizsgáztatása után a legjobbak egyre specializáltabb és intenzívebb képzési formákban vesznek részt.
A tények ismertetése után most vegyük szemügyre, mi van a híd túloldalán. Mit eredményeznek az értékek és gondolatok területén az emberek között megfigyelhető hatalmas genetikai különbségek? A változékonyság tényének egyik következménye, hogy a szabadságot rendkívül értékesnek tartjuk. Hiszen, ha mindnyájan egyformák lennénk, ahogy azt Helvétius, Pelagius vagy munkássága kezdetén Watson hirdette, akkor szükségtelen a szabadság; ami jó az egyiknek, az mindenkinek jó. Az emberi különbözőség – történetesen az, hogy, ami az egyiknek étek, az a másiknak méreg – késztet minket az egyéni szabadság megtartására, a tolerancia gyakorlására, ez tartja vissza a többséget a kisebbség elnyomásától, és ez engedi meg az egyénnek azt is, hogy saját életét bizonyos mértékben meghatározza.
Az öröklött különbözőség a vallásos hagyományban abban a tanban fejeződik ki, hogy az egyén lelke végtelen értéket képvisel. Ez persze a szervezett egyházakat nem akadályozta meg abban, hogy a hívőket egyetlen egynemű hitgyakorlási formába kényszerítse. Mindenhol megfigyelhetjük ezt a feszültséget az örökletes különbségek és a között, hogy a társadalom az emberi élet egyetlen irányítható formájának kialakítására törekszik. Mint mindig, itt is azzal a problémával szembesülünk, hogyan hozhatjuk ki a két törekvésből a legmegfelelőbbet, azaz hogyan hozhatunk létre egy stabil és életképes társadalmat, amely ugyanakkor az emberi egyedek közötti hatalmas különbségeket is figyelembe veszi.
Az, hogy a társadalmak milyen kötöttségekkel korlátozták tagjaikat a kultúra különböző szintjein és különböző történelmi korokban jelentősen eltért egymástól. A primitívebb közösségekben, ahol a közösségek kicsik és a hagyományok nagyon szorítóak, a konformitás kényszere meglehetősen erős. Ha antropológiai irodalmat olvasunk, akkor az egyes hagyományok fantasztikus természete, amelyhez az egyes embernek alkalmazkodnia kellett, megdöbbent minket. Az olyan hatalmas és komplex társadalmak előnye, mint amilyen a miénk is, hogy megengedi az egymástól nagyon különböző emberi lényeknek, hogy igen eltérő módokon fejezzék ki magukat; nem igénylik azt a nagyon intenzív alkalmazkodást, amely a kicsiny és primitív társadalmakban szükségszerű. Mégis, minden társadalom konformitásra ösztönöz, amelyet egyrészt a törvény és a hagyomány kényszerít ki, másrészt maguk az egyének, akik a társadalom által ideáltipikus viselkedés utánzására törekednek.
Ebben az összefüggésben figyelmükbe ajánlom a francia filozófus, Jules de Gaultier körülbelül ötven éve, A bovarizmus címmel megjelent könyvét.8 A fogalmat Flaubert Bovaryné című regénye hősnőjének nevéből hozta létre a szerző. A szerencsétlen sorsú fiatalasszony folyamatosan azzal próbálkozott, hogy az legyen, aki nem volt. Gaultier ezt a jelenséget általánosítja, és azt állítja, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy olyanná váljunk, amik nem vagyunk, hogy olyanná váljunk, amit a társadalom, amiben felnevelkedtünk megfelelőnek tart. Azt állítja, hogy mindannyian ,,bovarikus balekok" vagyunk. Vannak olyanok, akik kevésbé, hiszen örökletes tulajdonságaik kevéssé különböznek attól, amelyet utánzással is igyekeznek megközelíteni. Azonban vannak olyanok is, akik 90 fokban bovarikusak, sőt olyanok is, akik 180 fokban, azaz pontosan az ellenkezőjét igyekeznek megvalósítani annak, amire természetükből következően képesek lennének. Ennek következményei katasztrofálisak. Az egyik mechanizmus, ahogy a társadalom tagjait konformizálni akarja, hogy különböző ideálokat állít fel, és elvárja, hogy az emberek önként utánozzák azokat. (Nem véletlen, hogy a keresztény hitgyakorlat leghatásosabb és legtöbbet olvasott könyvének címe: The Imitation of Christ.) Szerencsétlenségünkre azonban, ahogy az a fiatalkori bűnözésről szóló tanulmányokból kiderül, sokan nem a legnemesebb ideálokat követjük. Utánozzuk Al Caponét, az embereket molesztáló fiatalokat, a rockzenészeket és popmutatványosokat és a többi. Ez a folyamat minden társadalomban megfigyelhető, és szükségszerűen mindig is jelen van és jelen is lesz. Azt kellene kimódolnunk, hogyan találhatnánk meg a középutat a konformitást ösztönző társadalmi kényszer és az emberek genetikai különbözőségei védelme között.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a genetikai különbözőségek lehető legkedvezőbb megnyilvánulása érdekében környezetünket a lehető legkedvezőbb módon kell fejlesztenünk. Csakis akkor érzékelhetjük az ember veleszületett képességeit teljes mértékben, amikor a táplálkozási és oktatási esélyek egyenlők lesznek. Ebben az esetben a képességeket ugyanis nem fogják elfedni a rossz és hiányos táplálkozás, az oktatás hiányának következményei, azaz ekkor lesznek az emberek képesek arra, hogy önmagukat teljes mértékben kiteljesítsék. A korai eugenistákkal szemben én tehát azt állítom, hogy a nem megfelelő egyedek sterilizálása vagy a megfelelőbb egyedek szaporításának szorgalmazása egyáltalán nem elégséges. E helyett egy olyan társadalom kialakítására van szükség, amelyben a megfelelő környezet kialakítása fontos, melyben az egyes ember, a férfiak és nők, a lányok és fiúk genetikai adottságainak teljességét érzékelhetjük végre.
Összefoglalva tehát azt állíthatjuk, hogy az emberi különbözőségek tényei azt jelzik számunkra egyrészt, hogy a szabadság és türelem, másrészt, hogy egy megfelelő környezet – amely mindenkinek hasonló körülményeket biztosít, és amelyet felfelé kell egyenlősítenünk – rendkívül fontos számunkra. Életbevágóan fontos, hogy a genetikailag különböző egyéneket ne kényszerítsük arra, hogy olyanok legyenek, mint mindenki, továbbá, hogy a törvény és rend adta keretek között minden egyén számára lehetővé tegyük, hogy a saját természetének törvényei szerint fejlődjön, hogy a vallási elvek alapján elismerjük, minden egyéni lélek határtalan értéket képvisel. Annak az ideának a megvalósítására kell törekednünk, amit a chicagói filozófus, Charles Morris A nyitott én9 című könyvében tűzött ki célul: egy nyitott egyénekből álló nyitott társadalom megteremtését.
| |
| 527. | [tulajdonos]: filo zoofia... | 2023-08-31 08:37 | "A múlt azért nem lehet igazi idő, mert benne az van, ami már volt, ami tehát már nincs, a jövő viszont szintén nem lehet valós, mert még nincs. Az igazi idő így csak a jelen lehetne, az viszont azért nem lehet, mert a végtelen jelen már maga az örökkévalóság, az örökkévalóság pedig lényegéből adódóan nem lehet idő."
(Neeeem!!! Nem Besenyő Pista bácsi!!!!!)
Sören Kierkegaard írásaiból című kötet, Gondolat Kiadó, Suki Béla bevezetőjéből
| |
| 526. | [tulajdonos]: Huxley Előadások az emberről 4 | 2023-08-31 08:15 | IV. fejezet
A népességrobbanás
Ma azzal a kérdéssel foglalkozom, mi történik jelenleg az emberi fajjal, és hogy ezekkel a történésekkel kapcsolatban milyen filozófiai, erkölcsi álláspontot foglaljunk el. A mai előadás lényegében az emberek számával, és e számok az ember jólétéhez és az általános emberi értékekhez fűződő kapcsolatáról szól.
Szükségtelen arra emlékeztetnem, hogy az emberek létszámának pontos becslése még meglehetősen új keletű, azonban a múltra vonatkozóan is tehetünk megállapításokat, és így megközelítően helyes következtetésekre juthatunk. Bár a szakértők véleményei jelentős mértékben különböznek egymástól, a számokat illetően mégis megegyeznek. Egyetértenek abban, hogy a mezőgazdálkodás előtti időkben, amikor az ember élelemgyűjtögetésből tartotta fenn magát, például a kora paleolitikus korban, az egész földet alig húszmillió ember lakta. Amikorra már a szervezett vadászat kialakult, a késői paleolitikus korban, ez a szám megduplázódott. A szervezett vadászatot folytató népek számát viszonylag pontosan megbecsülhetjük, hiszen tudjuk például, hogy a fehér ember érkezése előtt hány indián élt Észak-Amerikában. Egész Észak-Amerikában, a Sziklás-hegységtől keletre kevesebb, mint egymillió indián élt, és ebből arra következtethetünk, hogy a vadászó gazdaságok népsűrűsége rendkívül alacsony volt. Forradalmi változást jelentett, Krisztus előtt 6000 körül a mezőgazdaság kialakulása és a városok keletkezése a következő évezredben. Krisztus előtt 1000 körül, ötezer év mezőgazdálkodást követően, körülbelül százmillió ember élt a földön. Ez a szám a keresztény korszak kezdetére nagyjából megduplázódott, kétszáz-kétszázötvenmillióra – Kína jelenlegi népességszámának kevesebb, mint a felére! – emelkedett. Az elkövetkező időszakban a népesség csak fokozatosan növekedett, melyet hosszú stagnáló időszakok tarkítottak, sőt jelentős népességcsökkenés is előfordult, például 1348 után, amikor a fekete halál Európa lakosságának több mint harminc százalékát elpusztította. Azt pedig megközelítőleg sem tudjuk, mekkora mészárlást végzett a pestis az ázsiai népesség körében.
A világ népességét az időszámítás kezdetéhez képest kétszer akkorára becsülték abban az időszakban, mikor a Zarándok Atyák1 erre a földrészre érkeztek. Ez azt jelenti, hogy a népesség ezerhatszáz év alatt duplázódott meg, amely rendkívül alacsony mértékű növekedést jelent. Ettől kezdve azonban, azaz a tizenhetedik század közepétől, az ipari forradalom hajnalától és az élelemimport kezdetétől a népességnövekedés sokkal nagyobb arányokat öltött. A Függetlenségi Nyilatkozat2 aláírásakor nagyjából hétszázmillió ember élt a földön, az egymilliárdot pedig a 19. század elején haladhatta meg a népességszám. 1890-ben, amikor én születtem, 1,4 milliárd volt a világ népessége. Szembeötlő tény, hogy földünk népessége azóta ismét megduplázódott. Az ezernégyszázmillióról, ami már kétszerese volt a 18. század közepi hétszázmilliónak, kétezernyolcszáz millióra nőtt.
Tehát a növekedés aránya együtt nőtt a növekedés abszolút számával. A növekedésarány a huszadik század elejéig nem haladta meg az évi egy százalékot. Ma évi 1,6 százalékos átlagnövekedésről tudunk, de a világ jelentős területein az évi két százalékot, egyes területeken pedig a három százalékot is meghaladja. Namármost, figyelembe véve, hogy a népesség úgy növekszik, mint a pénz, azaz mintegy kamatos kamataival, az évi háromszázalékos növekedés huszonöt év alatt, az évi másfél százalékos növekedés pedig ötven év alatt ismét megduplázza a népességet. Tehát az átlagosan 1,6 százalékos növekedés kicsit kevesebb, mint ötven év alatt duplázza meg a világ népességét. Az a tény, hogy a huszadik század elejéig a növekedés aránya soha nem haladta meg az évi egy százalékot, viszont az 1905-től eltelt rövid idő alatt 1,6 százalékra emelkedett, egészen rendkívüli jelentőséggel bír. Azt jelzi ugyanis, hogy történelmi precedens nélküli korban élünk. Ezért végül rá kell szánnunk magunkat, hogy teljesen új módon gondolkozzunk egy olyan problémáról, amelyről elődeinknek egyáltalán nem kellett töprengeniük.
Már rámutattam, hogy a világ különböző tájain a növekedés aránya igencsak különböző. A nagy növekedés Nyugat-Európában a tizennyolcadik és tizenkilencedik században zajlott le. Bár a növekedés mértéke addig még az évi egy százalékot sem érte el, ekkor a növekedés ijesztően felgyorsult. Európa népessége mára elérte a négyszázmilliót, és az évi növekedés jelenleg egy százalékos. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi növekedési arány mellett, Európa népessége száz év alatt fog ismét megkétszereződni. Mindeközben, a világ azon részein, ahol a növekedés a tizenkilencedik században még nem volt ilyen mértékű, most hatalmas gyarapodást figyelhetünk meg. Most ugyanazt tapasztaljuk Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában és a Karib-szigeteken, mint a száz, százötven évvel ezelőtti Európában; csak egészen elképesztő méretekben. Azt látjuk tehát, hogy a Nyugat népességnövekedése jóval kisebb, mint Ázsiáé vagy Afrikáé.
Most pedig vegyük számba a múlt népességnövekedésének okait. A primitív ember szaporodását korlátozta az élelemgyűjtés módja. A gyűjtögető életmód, amikor az ember makkot, csigát, békát és ilyeneket szedett össze, nyilvánvalóan csak igen kevés embert tarthatott el. A szervezett vadászat, amikor már tüzes nyilat, íjat, körülégetéses technikát használtak, és a vadászatba az egész törzset bevonták, több embert élelmezhetett. Szakértők szerint abban az időben a népesség megkétszereződött. A mezőgazdálkodás feltalálása azonnal hatalmas népességnövekedést hozott magával, a nagyobb termelékenység lehetővé tette a városalapítást, a munkamegosztás kialakítását, és mindannak a létrehozását, amit ma civilizációnak hívunk. A mezőgazdálkodás kora a tizenhetedik századig csak kis mértékben változott. Ekkor kezdődött az ipari forradalom, mely egybeesett az újvilági szűzföldek kiaknázásával. Az Újvilágból érkező olcsó élelem nélkül Európa iparosítása lehetetlen lett volna. Az új földterületeket megnyitó történelmi véletlen tette lehetővé, hogy az európai parasztokat a földművelésből kivegyék, gyárakba dugják őket, és élelmezésüket mégis biztosítsák valahogy, miközben az ipari társadalmat építik. A modern népességnövekedést ez az élelemnövekedés idézte elő, hiszen minden faj addig szaporodik, ameddig élelem áll rendelkezésére, és megfogyatkozik, amikor az egyedek száma a rendelkezésre álló élelemmennyiséget meghaladja.
Fiziológiai és orvosi felfedezések következményeként legújabban a közegészségüggyel is számolnunk kell. Az történik ugyanis, hogy a születési arány növekszik – vagy egyes esetekben valamelyest csökken – miközben a halálozási arány, nagyrészt közegészségügyi intézkedéseknek köszönhetően, jelentős mértékben csökkent. Ez a változás már a tizenkilencedik században elkezdődött, amikor például az emberek rájöttek, hogy tiszta vízre van szükségük. Még mielőtt Pasteur a baktériumokat felfedezte volna, az emberek kezdték felfogni, hogy tisztának lenni jó dolog.
Tanulságos Jeremy Bentham, a haszonelvű filozófus tanítványainak London megtisztítása érdekében kifejtett erőfeszítéseiről olvasni. A gazdagok, akik egy teljesen elszeparált városrészben laktak, tökéletesen közömbösek voltak a város keleti részében uralkodó körülmények iránt. Azonban amikor a kolera és a tífusz, amely betegségek addig csak az East Enden taroltak, a West Enden is felütötték fejüket, a cselekvés mellett döntöttek. Sir James Kay-Shuttleworth nagyjából negyven év alatt a visszataszító, pestisfészek Londont viszonylagosan tiszta várossá alakította. Ez a várható élettartam drámai növekedését eredményezte. A várható élettartam az antik Rómában átlagosan harminc év volt, annyi, mint Ázsiában manapság. Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a várható élettartam jelenleg hetven év körül van.
A közegészségügy legújabb fegyverzetének bevetése pedig egészen rövid idő alatt is forradalmi változásokat eredményez. A két leghatalmasabb fegyver, az antibiotikumok és a rovarirtók használatának elterjedéséhez hozzájárult a felfedezés, hogy a maláriát, a sárgalázat és más trópusi betegségeket is rovarok vagy más kisebb állatok terjesztenek. Gondoljanak például Ceylonra, ahol a népbetegségnek számító malária következtében a népességszám hosszú ideig stagnált. A második világháború után közegészségügyi csapatok DDT-vel felszerelkezve érkeztek Ceylonba – és öt éven belül megszűnt a malária. A malária Európában is évszázadokon keresztül népbetegség volt, amelyet Shakespeare mocsárlázként emleget drámáiban. Londonban háromszáz évig tartott a mocsarak lecsapolása és a Temze torkolatának megtisztítása, melynek hatásaként végül is a szúnyogok eltűntek a városból, és így a maláriától is megszabadulhattak.
Tehát amíg Londonban háromszáz év kellett ahhoz, hogy lerázzák magukról a maláriát, ez Ceylonban, a modern eszközök felhasználásával, öt évbe sem tellett. Mit eredményezett mindez? Rengeteg ember megszabadult a maláriától, akik másképp fiatalon vagy éppen középkorúan belehaltak volna a betegségbe. Amíg azonban a halálozási arány megközelítette az európait, a születési arány ugyanakkora maradt. Régebben azonban, amikor öt gyerekből három vagy négy meghalt, hatalmas gyerekszámra volt szükség a népességszám szinten tartásához. Mindennek eredményeként a népességnövekedés Ceylonban évi három százalékos, és ez azt jelenti, hogy az ország lakosainak száma huszonöt éven belül meg fog duplázódni. Akárhogy is, de az ország nincs gumiból. Most, hogy a maláriaszúnyogot kiirtották, egyes területek már művelés alá vehetők, de ezek viszonylag kis területek, ráadásul számos jelentős új probléma is felütötte a fejét. A népesség helyi termékekkel való ellátása egyre nagyobb nehézségekbe ütközik, és az exportálható termékek, a tea és a gumi nem hoznak elég pénzt az élelemvásárláshoz. A tőkebeáramlás is igen nehézkes, egész egyszerűen azért, mert nem forog annyi pénz az országban, hogy az emberek bármennyit is megspórolhatnának. Ráadásul senkinek halvány sejtelme sincs arról, mi történik majd akkor, amikor a népesség megduplázódik.
Mindez nagyon feltűnő az olyan helyeken, különösen egyes szigeteken, ahol nincs hova terjeszkedni. Ezt láthatjuk a Mauri-szigeteken, Szardínián és Szicíliában is, és a probléma félelmetes méreteket öltött az egész Karib-térségben. Tavaly Sir Grantley Adamsszal, az Új Karib Nemzetközösség miniszterelnökével találkoztam, aki régebben Barbados miniszterelnöke volt, és sokat mesélt hazájától. Ma Barbados egy főre jutó népessége négyzetmérföldönként 1400 fő. A sziget kizárólag a cukortermelésre hagyatkozhat, hiszen semmilyen más erőforrásuk nincs, és nem tudják mi lesz később. Barbados helyzete alig rosszabb, mint más szigeteké. Azzal a fájó ténnyel kell szembesülniük, hogy gazdasági szempontból ez az új, független ország esetleg életképtelen, és hogy ez a helyzet idővel csak rosszabbodni fog, ahogy a népességnövekedés mértéke egyre nagyobb nyomást gyakorol az erőforrásokra. Egyiptomban is valami hasonlót figyelhetünk meg, ahol pillanatnyilag körülbelül huszonötmillió ember próbál megélni a mindössze 5,25 millió művelhető angol holdból. Zárójelben jegyzem meg, ez a tény azt is megmagyarázza, miért okozott az elmúlt években az egyiptomi politika annyi gondot a nyugatiaknak. Ennek biológiai okai vannak: saját erőforrásaikból képtelenek megélni, így azt, hogy a tőke országukban beruházzon, valamilyen befolyásgyakorlással kénytelenek elérni. Az Egyiptomhoz hasonló országok politikáját teljességgel értelmetlen kizárólag politikai szempontok szerint megítélni. Annak érdekében, hogy bármit is megérthessünk, és ennek alapján valamilyen értelmes politikai választ fogalmazhassunk meg, biológiai terminusok szerint kell mérlegelni.
Vegyük szemügyre, milyen gyakorlati alternatívái vannak a népességnövekedés okozta problémák kezelésének. Az egyik lehetséges változat szerint semmi különös teendő nincs, azonban e magatartás következményei világosak. A problémát a természet fogja megoldani, pontosan úgy, ahogy a túlnépesedésre mindig reagál. Amikor bármely állatfaj létszáma meghaladja a fenntartásához szükséges rendelkezésére álló erőforrásokat, akkor tagjai 1.) éhen halnak, 2.) különböző járványos betegségek pusztítanak közöttük. Az emberfaj esetében szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a korlátlan létszámnövekedést a természet pontosan ugyanígy fogja akadályozni. Járványok és éhezés lesz osztályrészünk, és tekintettel arra, hogy nem állatok vagyunk, hanem emberek, lesz szervezett háború is, ezek a népességszámot ismét a Föld teherbíró képessége szintjére csökkentik majd. A természet azt tanítja nekünk, hogy alapvető egyensúlyának felborítása rendkívül veszélyes, és mi mégis a legriasztóbb és legdrasztikusabb módon tesszük pontosan ezt. A kérdés az, hogy természetes módon, azaz brutálisan és teljességgel emberellenesen állítjuk-e helyre az egyensúlyt, vagy keresünk valamely intelligens, racionális, emberi megoldást? Amennyiben nem cselekszünk, akkor a természet minden bizonnyal saját eszközeit fogja igénybe venni.
A másik alternatíva az ipari és mezőgazdasági termelés annak érdekében történő növelése, hogy ezek az ágak a népesség növekedésével lépést tartsanak. Ez a megoldás azonban olyan, ami Alice-szel történik a Csodaországban. Alice és a vörös Királynő versenyt futnak egymással. Alice legnagyobb megdöbbenésére, mikor már addig futottak, hogy az utolsó szuszból is kifogytak, pontosan ugyanazon a helyen voltak. Ekkor Alice így szólt:
,,Nálunk azért (...) ha elég sokáig és elég gyorsan fut, általában eljut valahova az ember."
,,Milyen lassú ország!" – válaszolta a Királynő.
,,Itt látod úgy van, hogy nagyon gyorsnak kell lenned ahhoz, hogy legalább ott maradhass, ahol voltál. Legalább kétszer olyan gyorsan kéne futnod, ha el is akarnál jutni valahova."3
E kis történet tragikus helyzetünk vígjátéki parabolája. Egyre több munkánkba és energiánkba kerül, hogy egyáltalán ott legyünk, ahol voltunk; holott tulajdonképpen nemkívánatos helyzetben vagyunk. Az Egyesült Nemzetek legfrissebb adatai szerint az emberi faj kétharmada kétezer vagy kevesebb kalórián el naponta. Tekintettel arra, hogy az embernek ideálisan naponta háromezer kalóriát kellene fogyasztania, a csupán napi kétezer kalória bevitele alultápláltságot eredményez.
Továbbá az élelmezésügyi és mezőgazdasági ipar, valamint más nemzetközi szervezetek megfigyelői is egyetértenek abban, hogy a mai helyzet rosszabb, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt, ugyanis jelenleg egy átlagos embernek kevesebb ennivaló és kevesebb áru jut, mint régebben. Míg harminc évvel ezelőtt a világ népességének fele volt alultáplált, addig ma 65 %-uknak jut a szükségesnél is kevesebb élelem. A helyzet folyamatos rosszabbodásának oka világos: az olyan országokban, mint Mexikó, Guatemala vagy Ceylon, ahol a népesség évi három százalékkal növekszik, a mezőgazdasági és ipari termelésnek is legalább évi háromszázalékos emelkedést kéne mutatnia a jelenlegi alacsony és elégtelen életszínvonal fenntartásához. Bármilyen fejlődéshez pedig legalább évi négy vagy ötszázalékos növekedést kéne produkálni. Azonban a négy százaléknál jóval csekélyebb, évi két-háromszázalékos mezőgazdasági termelésnövekedés is csak igen nehezen érhető el. Ez az elmúlt negyven-ötven évben Japánnak, hatalmas erőfeszítések eredményeként sikerült ugyan, de a meghatározó tőkehiány következtében igencsak valószínűtlen, hogy a világ más tájai, különösen a fejletlen országok hasonló eredményt produkálhatnának. Végső soron a tőke a népesség alapvető szükségleteinek kielégítése után rendelkezésre álló maradvány, azonban a fejletlen országokban még a népesség alapvető szükségleteit sem elégítették ki soha.
Egészen meglepő, milyen kevés tőke áll például India rendelkezésére. Az ENSZ legutóbbi adatai szerint a nyugati országok hetvenszer több tőkével rendelkeznek, mint a fejletlen országok, miközben a fejletlen országok tőkeszükséglete hetvenszerese a fejlett országokénak. A helyzet fájdalmas valósággal igazolja az evangéliumot: ,,Mert mindannak, akinek van, még adnak és bővelkedni fog. Attól pedig, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van."4
A fejletlen országok tőkehiánya együtt jár a képzett munkaerő hiányával, amely pedig legalább annyira szükséges a termelékenység növekedéséhez, mint a megfelelő mennyiségű tőke. Tehát már a népesedésnövekedéssel lépést tartó termelékenység növekedése is alig teljesíthető, nemhogy még az azt meghaladó növekedés. Ennyi elég is a második lehetőségről.
A harmadik alternatíva a termelékenység lehetséges növelésével párhuzamosan, nem a természet kegyetlen eszközeivel, hanem intelligens és emberi módszerek alkalmazásával, a születési és halálozási arány egyensúlyának újbóli helyreállítása. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyeznünk, hogy a népesség növekedésének korlátozása nem új gondolat. Sok primitív társadalomban és az antik világ magasan fejlett kultúráiban, ahol a helyi túlnépesedés gondokat okozott, különféle népesedéskorlátozási módszereket alkalmaztak. Egyes módszereket bizonyosan nemkívánatosnak tartunk, azonban ezek még mindig kevésbé félelmetesek, mint a természeti eszközök. A legelterjedtebb a csecsemőgyilkosság volt, amikor a nem kívánt, vagy a valamilyen fogyatékossággal született gyereket megölték, vagy egyszerűen magára hagyták a hegyekben. Sok társadalomban szigorú vallási szabályok a gyerek születése után hosszú önmegtartóztatást írtak elő. A tizenkilencedik és huszadik században aztán kevéssé félelmetes születésszabályozási módok is kialakultak, és joggal feltételezhetjük, hogy ezek a módszerek világszerte alkalmazhatók.
Azonban ami elméletileg lehetséges, a gyakorlatban csaknem lehetetlennek mutatkozik. Hatalmas problémákba ütközik bármilyen politikai szintű népesedéskorlátozási intézkedés bevezetése. Miközben a jelen modern körülmények között a halálozás arányának csökkentése könnyű, a születési arány csökkentése rendkívül bonyolult. Ennek oka egyszerű. A halálozási arány csökkentéséhez, például a fertőző betegségek esetében, néhány szakértő, némi képzetlen munkaerő és kis tőkebefektetés is elegendő. Ceylonban például a maláriát egyszerűen úgy számolták fel, hogy DDT-vel szórták tele a tavakat, mocsarakat és a lakóházakat. Ugyanígy, meglehetősen olcsó dolog kutat ásni annak érdekében, hogy tiszta ivóvízhez lehessen jutni. Azonban a termelékenységnövekedés, a születési arány csökkentése olyan problémák, amelyek megoldásához a népesség teljeskörű együttműködésére lenne szükség. A mezőgazdasági termelés növeléséhez hatalmas arányú oktatási tevékenységre van szükség a gazdálkodók és parasztok millióinak körében, a születési arány korlátozása pedig a teljes felnőtt népesség együttműködését igényli. így tehát a jelenlegi kiegyensúlyozatlan állapot még jó ideig fennáll majd.
A születési arány korlátozásának problémája végtelenül összetett. Nem egyszerűen orvosi, kémiai, biokémiai, fiziológiai problémáról van szó, hanem ez egyben szociológiai, pszichológiai, teológiai és nevelési kérdés is. Körülbelül tíz különböző területen kellene beavatkozni ahhoz, hogy a megoldásban reménykedni lehessen. Először is biológiai alapkutatásokat kell végezni annak érdekében, hogy valamilyen szájon át szedhető egyszerű fogamzásgátlót hozzanak létre, amely az emberek számára könnyen és gyorsan hozzáférhető lenne. Tavaly beszélgettem a Rockefeller Intézet kutatóival, akik azt mondták, még a szükséges alapkutatásokkal sincsenek kész. Egész egyszerűen még keveset tudunk egy elégségesen megfelelő szájon át szedhető fogamzásgátló létrehozásához. Sajnálatos módon elég kevés pénzt fordítanak ezekre a kutatásokra; fizikai és kémiai kutatásokra általában sokkal több pénzt költenek, mint a biológiaikra – és a biológián belül ez a terület kevéssé hangsúlyos. Mindenesetre, feltételezve, hogy elég pénzt és kutatási kapacitást fektetnek ebbe a területbe, a probléma talán tíz éven belül megoldható, azaz létrehozható és nagy mennyiségben előállíthatóvá válik egy megfelelő termék. Tíz év múlva azonban a világ népessége 500 millió emberrel lesz több.
Ezen kívül még azzal is számolnunk kell, hogy időbe telik, amíg millió és millió férfi és nő elfogad egy új fogamzásgátlási módszert. E problémával kapcsolatban néhány évvel ezelőtt érdekes kutatásokat végzett két angol fábiánus, Beatrice és Sidney Webb. Történeti eszközökkel vizsgálták, hogy mennyi időbe telik, amíg egy ötlet, amely először forradalminak tűnt, teljesen elfogadottá és a lakossági norma alapjává válhat. Arra a megállapításra jutottak, hogy átlagosan huszonnyolc évre, azaz egy generációnyi időre van szükség. Rendkívül nehézkes ugyanis felnőtteket a véleményváltoztatás szükségességéről meggyőzni; egész egyszerűen előbb meg kell halniuk ahhoz, hogy az új generáció elfogadhassa az új gondolatokat. Ha tíz év kell a szükséges fogamzásgátló kifejlesztéséhez, és újabb huszonnyolc év széleskörű elfogadásához, akkor ez azt jelenti, hogy ekkorra a világ népessége másfélmilliárd emberrel lesz több. És megint itt állunk a rémséges Alice-féle parabolával szemben, rohannunk kell ahhoz is, hogy egyáltalán ott maradjunk, ahol vagyunk.
Kizárólagos technikai és időbeli szempontból is nyilvánvalóan szorult helyzetben vagyunk. Azonban politikai szempontokat is figyelembe kell vennünk. Vagy világméretű megállapodásokra vagy regionális egyezményekre, de mindenképpen a teljes népességre kiterjedő intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy esély legyen a helyzet kielégítő ellenőrzésére. Pillanatnyilag azonban remény sincs egy ilyen jellegű politikai megállapodás létrehozására.
A probléma abban áll, hogy a politikai vezetők egész egyszerűen nem biológiai terminusokban gondolkoznak. Itt megkockáztatok egy érdekes spekulációt: mi történt volna, ha az egyetlen ember, aki számottevő biológiai tudással bír és politikával is foglalkozik, az Egyesült Államok elnöke lett volna? Henry Wallace-re gondolok. Henry Wallace ugyan kétségtelenül rossz politikus volt, azonban biológiai keretekben gondolkozott, és azzal, hogy elősegítette egy hibrid kukoricafaj előállítását, megkérdőjelezhetetlen és valóságos jót tett az egész emberiséggel – és ehhez hasonlót egyetlen, általam ismert politikusról sem állíthatok. Ha tehát ilyen elnöke lett volna az Egyesült Államoknak, akkor az ezektől a problémákról való gondolkodást sikerült volna a politikai területéről, ahol azok egyszerűen megoldhatatlanok, a biológia területére terelni, ahol viszont talán megoldhatók. Esetleg sikerült volna kialakítani egy olyan politikát, amely hosszú távon sokkal értelmesebb lett volna, mint az, amelyet most mindegyik politikai szereplő erőltet. Ez ugyanis, a hosszú távú érdekeket szem előtt tartva, szörnyűségesen frivol és felelőtlen játszadozás – miközben Róma már lángokban áll. A meglehetősen undorító, nemzeti alapú hatalmi politikával vagyunk elfoglalva, miközben az alapprobléma az, hogy a jelenlegi hatalmas növekedési ütem mellett milyenek az emberiség viszonylag elfogadható körülmények közötti túlélési esélyei – és, hogy mit teszünk annak érdekében, hogy elfogadható állapotban hagyjuk örökül a Földet unokáinknak, sőt unokáink unokáinak. Szerencsétlenségünkre ezt az esélyt elszalasztottuk, így a nagy Állam élére nem került olyan ember, aki biológiai fogalmakban gondolkozna.
Az oktatás szintén összefügg a népesedésnövekedés problémájával. Erről csak röviden szólok. A hatalmas méretű gyors növekedés szinte lehetetlenné teszi a mindenki számára elérhető alapoktatást. A második világháború óta jelentős erőfeszítéseket tettek, hogy az alapoktatást a világon mindenki számára elérhetővé tegyék. Azonban azt a tényt – a legújabb erre vonatkozó UNESCO adatokat éppen két hónapja publikálták –, hogy az írástudatlanok abszolút száma, minden erőfeszítés ellenére, ma nagyobb, mint bármikor valaha – nem sikerült megváltoztatni. Nyolcszázmillió gyereket kellene oktatni, de van még hétszázmillió írástudatlan felnőtt is. A fejletlen országokban azonban, a.) nincs pénz iskolaépítésre, b,) nincs elég adóbevétel a tanárok fizetésére, továbbá c.) nincs elég jól képzett tanár. Még itt is, a világ leggazdagabb országában megalapozott panaszokat hallunk arra vonatkozóan, hogy túlzsúfoltak a tantermek, nincs elég iskolaépület és a többi. Képzeljük csak el az olyan országok problémáit, mint Mexikó, Brazília vagy Ceylon, ahol sokkal gyorsabb a népesedésnövekedés, és jóval kisebb pénzügyi és emberi erőforrás áll rendelkezésükre. Tehát most azzal a rémes valószínűséggel kell szembenéznünk, hogy több írástudatlan lesz a földön, mint volt valaha. Ugyanakkor számolnunk kell azzal is, hogy ezek az írástudatlanok nem egy hagyományos társadalom írástudatlanjai lesznek – ahol annyira nem is volt lényeges, hogy írástudatlan-e valaki vagy sem, hanem egy teljességgel szétesett hagyományos társadalom keretei között fognak élni, amelynek romjain a nyugati civilizáció legrosszabb elemei vernek gyökeret.
| |
| 525. | [tulajdonos]: Huxley Előadások az emberről 3 | 2023-08-30 07:57 | III. fejezet
Természet a művészetben
Legutóbbi előadásomban bolygónkhoz való kapcsolatunk tényeit mutattam be, azt a meglehetősen gyászos utat, ahogy, keresztülgázolva a világon az ember nagyrészt tönkretette azt – az otthonát, amely egyáltalán lehetővé teszi számára, hogy az Univerzumban létezzen. Most a kérdés másik oldalát, a pszichológiait szeretném megvilágítani. Azért is beszélek erről, mert szerintem mindig törekednünk kell arra, hogy a tisztán tényszerű és tudományos, valamint a tisztán értékorientált megközelítés között, az élet e két, általában külön tárgyalt része között kapcsolatot teremtsünk.
Kezdjük talán a gyakorlati problémákkal. Ma már eleget tudunk ahhoz, hogy az eddig okozott károkat helyrehozzuk és, hogy tartózkodjunk a további károkozástól. Ehhez rendelkezésünkre áll a szükséges információ és tudás. Azonban, ahogy ezt megszokhattuk, a dolgok megcselekvésének képessége és megcselekvésének valószínűsége között nagy különbség van. Könnyedén meg tudjuk határozni azokat a természetvédelmi módszereke t, amelyeket azonnal be kéne vezetnünk, azonban nagyon nehéz elérni, hogy meg is tegyük azt, amit meg kellene tennünk.
Először is, egy kielégítő természetvédelmi program bevezetése megköveteli, hogy rengeteg emberrel kommunikáljunk. Végül is a világon több százmillió szegény paraszt és munkás van, akinek a munkájára egy ilyen program, amennyiben az valóban hatékony, hatással lenne. A kapcsolatteremtés a legnehezebb ezekkel az emberekkel. Miután sikerült kapcsolatba kerülni velük, a következő probléma abból áll, hogyan lehet meggyőzni őket arról, hogy a régi gazdálkodási módszerek helyett jobbakat használjanak. Az emberek száma rémisztő ütemben növekszik. És minél nagyobb nyomást gyakorol természeti erőforrásainkra a népességnövekedés, annál nagyobb az élelemtermelés növelésének és a kifosztó jellegű módszerek használatának kényszere. Az embernek egyszerűen nincs más választása, minthogy ezt az évet túlélje. Élelmet pedig már az amúgy is súlyosan károsított talajból kell kisajtolnia. A németben van egy kiváló kifejezés e kihasználó jellegű gazdálkodás meghatározására. Ők ezt rablógazdálkodásnak (Raubwirtschaft) hívják.
Most pedig vegyük számba azt az egyszerű pszichológiai tényt, hogy az embernek különösen nehezére esik olyan módon cselekednie, ami hosszú távon nyilvánvalóan jó neki, rövid távon azonban megnehezíti az életét. Ez azon legkomolyabb problémáink egyike, amellyel sok más összefüggésben is találkozunk majd. Hogyan lehet demokratikus úton meggyőzni embereket arról, hogy olyan módszereket alkalmazzanak, amelyek hosszú távon előnyösek ugyan, rövid távon azonban kellemetlen következményekkel járhatnak? Hogyan győzhetünk meg embereket arról, hogy ne rombolják tovább a talajt, miközben évről évre egyre több élelemre van szükségünk? Ez nem csupán szervezési kérdés, és nem is csupán a tőke felhasználásának kérdése, hanem annak a kérdése is, hogyan érhetjük el, hogy bizonyos gondolatokat az emberek magukévá tegyenek. Úgy tűnik, rendkívüli nehézségekbe ütközik, hogy elérjük ezt a sok millió embert, és meggyőzzük őket annak elfogadásáról, ami jelenlegi tudásunk szerint a legmegfelelőbb, anélkül, hogy totális ellenőrzést vagy kényszerítést alkalmaznánk.
A kényszer egyetlen alternatívája a meggyőzés és az oktatás. Sajnálatos módon ezek a demokratikus módszerek rendkívül időigényesek, de nekünk a folyamatos, nagyarányú népességnövekedés miatt kevés időnk van. Viszont, tekintettel arra, hogy a demokratikus szabályok elkötelezettjei vagyunk, mégis e kettő áll rendelkezésünkre. Ebből következően meg kell vizsgálnunk, milyen mentális légkör szükséges ahhoz, hogy megfelelően viszonyulhassunk bolygónkhoz, lakóhelyünkhöz. így aztán az etikai kérdéseket, az élet általános filozófiai kérdéseit, sőt a művészi kifejezés és érzékenység problémáját is felül kell vizsgálnunk.
Kezdjük az erkölcsi problémával. Milyen kapcsolatot kellene kialakítania az emberi fajnak a Földhöz? Az utolsó előadásban említett tényekből a legnyilvánvalóbban annak az aranyszabálynak kellene következnie, hogy az ember nem csupán embertársaival, hanem az állatokkal, sőt az élettelen világgal is jó kapcsolatra törekszik. A szabályt, amit, ha tetszik, így is megfogalmazhatunk: ne kívánd másnak, amit magadnak nem kívánnál, nemcsak az ember-ember közötti kapcsolatban, hanem az ember-természet kapcsolatban is alkalmazni kellene. Ez az erkölcsi szemlélet teljességgel haszonelvű. Ha azt akarjuk, hogy a természet kegyes legyen hozzánk, nekünk is kegyesnek kell lenni hozzá. Nyilvánvaló, ha károsítjuk vagy tönkretesszük a természetet, akkor a természet is károsítani fog minket, tönkreteszi az embereket.
Megjegyzendő, hogy az az erkölcsi kiindulópont, mely a természetet jogokkal ruházza fel, és amely az ember a természettel szembeni kötelességeivel is számol, nyugati filozófiai hagyományunkban nem létezik, sőt még a középkor teológiai-skolasztikus hagyományában sem, amely pedig a legtöbb konzervatív keresztény egyházat még mindig ortodox módon határozza meg. E helyett azt a meglehetősen döbbenetes álláspontot képviselik, hogy az állatoknak nincs lelkük. Ebből következően a keresztény egyházak szerint az állatoknak nincsenek jogaik, nekünk nincsenek kötelességeink velük szemben, és dolgokként kezelhetjük őket. Érzésem szerint ez a doktrína teljességgel nemkívánatos és nélkülöz minden realitást, hiszen nemcsak ahhoz nincs jogunk, hogy az állatokat dolgokként kezeljük, hanem még ahhoz sem, hogy a dolgokhoz dolgokként viszonyuljunk. Katasztrofális következményekkel jár, ha élettelen tárgyakat dolgokként kezelünk, és kényünk-kedvünk szerint kihasználjuk azokat. Az egész bolygónkhoz élő szervezetként kell viszonyulnunk, a bármely élő szervezetnek kijáró szeretettel, gondoskodással és megértéssel. Ha nem így viselkedünk, akkor a világot, amelyben élünk, megsemmisítjük és ez a megsemmisített világ végül minket fog megsemmisíteni.
Ebben az összefüggésben rendkívül hasznos lehet számunkra a görög hubris fogalma. A hubris az elbizakodottság, önhittség és hatalommánia motiválta indokolatlan erőszak. A görögök meg voltak győződve arról, hogy az istenek soha nem állnak szóba azzal az önhitt emberrel, aki hubrist követ el. Érdekes módon a görög gondolkodásmód szerint a hubris nem csupán egy másik emberrel, hanem a természettel szemben is elkövethető. Aiszkhülosz A perzsák című tragédiájában Xerxésznek nem csupán az a bűne, hogy a görögök megszállásával hubrist követett el az emberek ellen, hanem a természettel szemben is vétkezett. Természet elleni bűne a mi szemünkben bocsánatosnak tűnhet: hajókból épített hidat a Hellészpontoszon. Az elv azonban tökéletesen igaz és jogos: a természettel szemben is lehetnek bűneink, és ezek legalább olyan elítélendőek, mint a másik emberrel szembeni indokolatlan erőszak. Szerencsétlenségünkre a zsidó-keresztény hagyomány nem vette át ezt a gondolatot. Ez utóbbi hagyomány alapvető meggyőződése szerint az ember, a teremtés ura, valahogy független a természettől, és ebből következően azt tesz vele, amit akar.
Az ember a természettől való függetlenségének gondolata tulajdonképpen meglehetősen új. A primitív ember mindig a természet részének tekintette magát. Bensőséges és alapvető aggodalommal az iránt, amelybe mélységesen beágyazottnak tudta magát. A primitív emberek e felfogásukat a totemizmusban juttatták kifejezésre. A totemizmus meghatározza az ember állatokhoz való viszonyát, sőt hangsúlyozza a velük való egységet. A termékenységi rítusok kidomborítják azt a tényt, hogy az ember szexuális tevékenysége azonos más hasonló természeti történésekkel, hogy a kettő gyökereiben függ össze. Ez a gondolat húzódik meg a többistenhívő felfogások és a természeti tárgyak istenítése mögött is. így nézett ki a primitív világkép, és maradványait még évszázadokkal a kereszténység elfogadása után is fellelhetjük Nyugat-Európában, például az úgynevezett boszorkánykultuszban. Ezek lényegében az ősidőkből ránk maradt termékenységi kultuszok voltak. Általában azonban a primitív ember természettel való egységének gondolatát a civilizált világ körülbelül a Krisztus előtti hetedik, nyolcadik században kezdte maga mögött hagyni. E gondolatot felváltotta az a meggyőződés, hogy az ember valamilyen módon független a természettől, hogy az istenség is független az érzékeléstől, tapasztalattól, és a természetnek nem része. Ezt a folyamatot figyelhetjük meg Indiában a jainizmus1 és a buddhizmus megjelenésével, a Közel-Keleten a héber próféták felbukkanásával, az antik görögöknél pedig Pythagorasz és az orfeuszi vallás felemelkedésével.
A közelmúltban némi ellenirányú folyamat, hogy úgy mondjam ellenforradalom tanúi lehettünk. Azt mondhatjuk, hogy az a forradalom, amelyet száz évvel ezelőtt Darwin munkájának, A fajok eredetének megjelenése jelentett, az ember természethez való visszalépését, a primitív ember természettel való egységének felfogását jelentette. Olybá tűnik, mintha valamely spirális folyamaton mentünk volna keresztül. A kulturális evolúció korai szakasza a totemizmus volt, majd abba az öntudatos szakaszba jutottunk, ahol éles határvonalat húztunk az ember és a természet közé, most pedig pontosan a totemizmus pontja felett, tehát annak tudományos analógiája szintjén találjuk magunkat. A természethez kapcsolódó régi, megérző jellegű hozzáállásunkat ökológiai gondolatok váltották fel. A totemizmus az állati viselkedés tudományos leírásává alakult. A többistenhit az organicizmus biológiai filozófiájává vált, amely szerint az organizmusok mind egy, nagyobb organizmus részét képezik.
Ha végiggondoljuk, tökéletesen világossá válik számunkra, hogy elválaszthatatlanul egyek vagyunk a természettel, hogy életünk teljességgel természeti környezetünktől függ. Mindenki elvégezhet egy egyszerű kísérletet, amely lehetővé teszi számára, hogy megállapítsa, milyen mértékben is függ a természettől – még akkor is, ha a televízió és az autók világában él. Elegendő egy ruhacsipesszel összecsipeszelnie az orrát és ragasztószalaggal leragasztania a száját, és hatvan másodperc múlva máris meglátja, mire is képes a természeti környezet nélkül.
Azonban nem csupán fizikailag függünk külső környezetünktől, hanem – méghozzá rendkívül érdekes módon – pszichológiailag is. Erre D. O. Hebb2 és John C. Lilly3 kísérletei mutattak rá, amikor a "korlátozott környezet" hatásait kutatták. Amennyiben az embert teljes mértékben elvágják a külső környezettől, akkor elképesztő, és a legtöbb esetben nagyon kellemetlen dolgok történnek vele. Különös, rémisztő látomások és rémálmok törnek tudatunkba. így arra a megállapításra kell jutnunk, hogy még tiszta elmeállapotunk megőrzéséhez is a külvilág ingerei szükségesek. Nem csupán arról van szó tehát, hogy a külvilág tart minket életben, hanem arról is, hogy a külvilág óv minket meg az őrülettől. Ha jobban megvizsgáljuk ezt a kérdést, akkor meg kell állapítanunk, hogy nem csak közvetlen környezetünktől függünk fizikailag és pszichológiailag is ilyen erősen, hanem az időben és térben is távoli környezettől is. Magától értetődő például, hogy egész életünk a napban lejátszódó fizikai eseményektől függ. Az is meglehetősen világos, hogy létünk folyamatossága távoli hegységekben, trópusi és sarkköri területeken lejátszódó eseményektől függ, hiszen időjárásunk ezeken a helyeken alakul. Az olyan túlnépesedett területek, mint Anglia és Nyugat-Európa léte tőle távoli területek eseményeitől függ, amelyek fölött politikai befolyással nem bír. Mi történik Nyugat-Európával, ha az Újvilág már nem rendelkezik exportálható felesleggel? Ezt senki sem tudja, de a probléma politikai jelentősége nyilvánvaló.
Függünk továbbá a távoli régmúltban megtörtént eseményektől is. A világ legnagyobb része még mindig szenet és olajt használ. Ezek az erőforrások ősrégi események eredményei. Kézenfekvő tehát, hogy a legközvetlenebb módokon függünk a világtól. A világgal való közvetlen összefüggésünket, egy kvázi-organikus egész létezést, az ökológia tudománya tanulmányozza. Ez egy meglehetősen újkeletű tudomány. Az ökológia szót nem egészen száz évvel ezelőtt Ernst Haeckel találta ki. Ő írta le azt az alaptényt is, hogy az élő szervezetek finoman kiegyensúlyozott közösségekben élnek, sőt azt is, hogy ez az egyensúly igen könnyen felborítható.
Az ökológia egyértelműen világossá tette számunkra, hogy az ember megrohamozta azokat a területeket, ahova az angyalok még belépni is féltek, és, hogy az emberi tudatlanság, butaság és önhittség a természetes egyensúlyt mindenhol riasztóan kibillentette. Az előző előadásban az elerdőtlenedésről és a talajromlásról beszéltem. Ezen igen feltűnő példák mellett számos hasonló kisebb léptékű példa is bizonyítja ezt a folyamatot. Említésre méltó, hogy mindig csak felborulása után vesszük észre, milyen kényes egyensúlyt sértettünk meg. Tudatosul bennünk, milyen lehetetlen előre látnunk cselekedeteink eredményét, különösen akkor, amikor egész egyensúlyi rendszereket borítunk fel, amikor egyetlen rész megzavarása az egész rendszert billenti ki. Vegyük például azt az egyszerű esetet, amikor néhány évvel ezelőtt a természetvédelmi szolgálat a Grand Canyon északi részén található Kaibab erdőben élő különleges szarvasok védelmére szánta el magát. Már csak néhány ezer szarvas élt ezen a területen. Úgy gondolták, a szarvasokat az elszaporodott hegyi oroszlánok veszélyeztetik, ezért nagy részüket kivadászták. Ennek eredményeként a szarvasállomány négyezerről csaknem négyszázezerre emelkedett. A szarvasok aztán a Kaibab erdő jelentős részét lelegelték, majd szörnyű járványok törtek ki közöttük, és úgy hullottak, mint a legyek. Az egyensúly csak a hegyi oroszlánok újratelepítése után állt helyre, amikor ezek leölték a legbetegebb szarvasokat. A túllegelés megszűnése óta az erdő ismét magához tért és a szarvasok is jól érzik magukat.
Mindig történnek hasonló dolgok. Skandináviában a sólymokat irtották ki, mert azok veszélyeztették a fácánokat és foglyokat. Ezek aztán túlszaporodtak, megbetegedtek, majd csaknem kihaltak – és a sólymokat kénytelenek voltak újratelepíteni. A víziló Afrika hatalmas területeiről való kiirtása még furcsább dolgokat eredményezett. A tavak és folyók halállományának táplálékát nagyrészt a vízilovak székletében található icipici állatok szolgáltatták. A vízilovak kiirtása után a halak is kipusztultak, és a helyi lakosság azóta sokkal kevesebb fehérjét eszik. Nyilvánvaló, hogy amikor befolyásolni akarjuk a kényes ökológiai egyensúlyt, akkor ezt legtöbbször ügyetlenül és otrombán tesszük, hiszen valójában fogalmunk sincs arról, mit művelünk.
Az egyensúlyt nem csupán az egyes elemek rombolásával tesszük tönkre, hanem új részek közbeiktatásával is. A kínai rák Hawaiion és a nyugat-indiai szigeteken való elterjesztése rémes eredménnyel járt, de a nyúl Ausztráliában, Patagóniában és a világ más tájain való meghonosítása egyenesen katasztrofális állapotokat hozott létre. Egyedül Ceylon úszta meg tűrhetően a nyúltelepítést. Itt ugyanis, szerencsére, a mérgeskígyók korlátozzák szaporodásukat. A mérgeskígyók, függetlenül attól, hogy nem kedveljük őket, többet használnak nekünk, mint ártanak.
Mindez azt mutatja, hogy kapcsolatunkat a világgal mennyire óvatosan kell alakítanunk. Csak a szeretet és tudás elegye teszi lehetővé számunkra a világban való továbbélésünket, és a szeretetből és tudásból gyökerező cselekvés teszi lehetővé, hogy utaljuk valahogy a természetet. Emlékeznünk kell arra, hogy az ember paradox teremtmény. Egyrészt teljes egységet képez a természettel, ugyanakkor kivételes állat is, hiszen képes helyzete tudatosítására, sót meghatározó és sokszor rémes módon a természet befolyásolására is. Akár tetszik nekünk, akár nem, felelősséget kell vállalnunk mindazért, ami a Földön történik. Ha nem vállaljuk ezt a felelősséget, és ha nem a rendelkezésünkre álló tudás és a természet szeretete alapján cselekszünk, akkor tönkre fogjuk tenni a minket tápláló Földet és kiirtjuk fajunkat.
Mondottam volt, hogy a darwinizmussal, magasabb szinten ugyan, de a primitív állásponthoz tértünk vissza: egységünket a természettel ma már felismerjük, és törekszünk az e felismerésen alapuló racionális cselekvésre is. Egy rövid kitérő erejéig talán érdemes megemlítenünk, hogy a modern természetfelfogás sokban hasonlít a hagyományos kínai felfogáshoz. Intuitívan és nem tudományosan ugyan, de a kínai gondolkodás a modern tudományos felfogást sok tekintetben megelőzte. A természetről alkotott kínai felfogás mindig különbözött a nyugati elképzelésektől. Először is, a kínai gondolkodók, nem úgy, mint az európai filozófusok, soha nem gondolkodtak anyagban. Az európai filozófusok mindig azt kérdezték: ez meg ez mi? Ezt a kérdést a kínaiak soha nem tették fel, helyette azt kérdezték mi a kapcsolat ez és az között? Manapság a modern tudományt egyre inkább az jellemzi, hogy inkább a kapcsolatokat, mint az anyagot kutatja. A kínaiak nem csupán a kapcsolatokról, hanem az erőterek kölcsönös akció-reakció mezőjében kialakult előzetes harmóniáról is gondolkoztak.
E felfogás gyökereit már a taoista filozófia alapjainál a Krisztus előtti hatodik században megtaláljuk. A Krisztus előtti negyedik századi Chuang Tzu (?) filozófiája rendkívüli hasonlóságot mutat a későbbi modern organicista felfogásához. A kínaiak szerint a dolgok azok, amik, és a mintázatok rendszerében elfoglalt helyzetük jellegzetességei alapján reagál az egyik a másikra. A kínai felfogás szerint az egyéni mintázatokat a Nagy Mintázat, a Tao foglalja magába. A mechanikus ok-okozati összefüggés (amely a biológiában amúgy is alkalmazhatatlan) egyáltalán nem érdekelte őket, viszont már igen korán organikus fogalmakat alkalmaztak. Furcsa, különös módon ez az organikus, organicista életfelfogás a 18. században végül Európába is eljutott, és a filozófus Leibnitzre meghatározó hatást gyakorolt. Kínából a jezsuiták hozták magukkal filozófiafordításaikat és Leibnitzet elsősorban annak a 12. századi neo-konfuciánus Chu-Hsinak (?) a filozófiája ragadta meg, aki a taoista és a konfucionista felfogást egyesítette. A maga részéről Leibnitz később meghatározó hatást gyakorolt sok organicista filozófusra, például Whitehead, Needham, Bertalanffy, Smuts és Lloyd Morgan is továbbgondolták Leibnitz gondolatait. Az alapvető kínai fogalmat, a Taót egy kozmikus erőtérhez is szokták hasonlítani. Ez az erőtér nem csupán a fizikai világban, hanem a spirituális világban is hat: a dolgok azok, amik, és a kozmikus mintázatban elfoglalt helyzetük szerint egyszerűen úgy viselkednek, ahogy viselkednek.
A természeti környezetünkhöz való helyes viszonyulás kialakításához egy olyan megfelelő mentális légkör szükségeltetik, amelyben mind az erkölcs, mind a filozófia fontos szerepet játszik. Azonban a helyes viszonyulás kialakításához nem elég az erkölcs és a filozófia. Esztétikai és szervezett érzékenységre is szükségünk van, amely lehetővé teszi, hogy művészi módon egy irányba tereljük a világgal szembeni érzéseinket és gondolatainkat. Régi és javíthatatlan Wordsworth-hódoló vagyok. Wordsworth, a legnagyobb angol költők egyike, azon embertársaink közé tartozik, aki alapvető gondolatokkal járult hozzá a világhoz való kapcsolatunk kialakításának kívánatos jellegéhez. Wordsworth úgy gondolta, hogy az ember és a természet egymástól közvetlenül függ, hogy az erkölcs a világhoz való kapcsolatunkban gyökerezik, és, hogy az isteni érzékelésére való képességünket leginkább a természeti világgal való kapcsolat segítségével fejleszthetjük. Például ezt mondja:
,,A tavaszi erdő egyetlen jele
többet mond az emberről
a jóról és rosszról
mint az összes bölcs együttvéve"4
Az Excursionban pedig így szól:
,,Az ima és a dicséret, a mégoly tökéletlen is,
csak a csendes kommunikáción szűrődhet át"5
Wordsworth rendkívül erősen érzékelte az ember természethez való kapcsolódását, és e kapcsolat jelentőségével is tisztában volt. Úgy érezte, hogy a természetben az ember legmélyebb gondolatait is felfedezheti, hogy a természettel való kapcsolat hozzásegíti az élet spontán, azonnali és mesterkéletlen megtapasztalásához.
Az európai költészet és művészet e meglehetősen újkeletű fejlődési iránya, amelyet számunkra Wordsworth is reprezentál, nagyon hasonlít a távol-keleti irodalomhoz és művészethez. A kínai és japán költészet és tájképfestészet műalkotásai szinte prófétikusan megelőlegezik Wordsworth természethez való viszonyát. A tizenhét szótagból álló furcsa japán művészeti forma, a haiku újból és újból, tömören és csalókán ezt juttatja kifejezésre. Nézzük például Basho versét, amely így hangzik:
Függőhíd
kúszik a szőlőinda,
életünkbe fonódik.6
Az élő anyag híd az ember és az anyagi világ között. Ugyanezt Wordsworth a Tintern apátságról írt felejthetetlen sorai így fejezik ki:
,, ...Szellemét
láttam meg benne, nagy eszmék vidám
izgatóját; valami áthatóbb,
fenséges értelmet, melynek lakása
a naplementék tündöklése és az
élő szél és a kerek óceán
és a kék ég; s az ember lelke mélyén"7
Ez a gondolat, amely a 19. századi Európában olyannyira meghatározóvá vált, a Távol-Keleten már sok évszázaddal korábban is teljesen elfogadott volt. Ezt nem csupán a költészetben, hanem a tájképfestészetben is megfigyelhetjük. Az emberi alakot nélkülöző tájkép legalább ezer évvel korábban feltűnt Kínában, mint Európában. A tájképfestészet valahogy mélyen vallásos, amennyiben a személyes tudattalan mögötti tudattalant kutatja és juttatja kifejezésre, és amely úgy van, ahogy van; személytelen és hozzám, mint a hozzá képest külvilághoz, nem kötődik. A tájképfestészet tehát nem csupán azért értékes számunkra, mert bemutatja nekünk a külvilág képeit, hanem a nagyobb Tudat mély és alapvető lényegét is felmutatja nekünk, azét a tudatét, amelyből az egyes ember tudata is ered. A 19. században Európában ez a megközelítés, ahogy ezt a szerencsétlen ,,természetmiszticizmus" fogalommal jelzik, hatalmas jelentőségre tett szert. A természetmiszticizmus az ipari forradalom pusztításaira adott egészséges reakció volt. Az ipari forradalom az egész világot egy elképzelhetetlen undormánnyal kente át, a városokat korlátlan növekedésnek indította, technológiai környezetet erőszakolt az emberre.
Wordsworth-nak sok költő követője, másolója és folytatója volt; az Egyesült Államokban elsősorban Whitman. A Talált napok8 című esszékötetének bizonyos darabjaira gondolok elsősorban, amely, a költészetében nem tapasztalható nyugalmat áraszt magából. Whitman költészetéből kiérződik, hogy mindig a nagyközönséghez szólt, de az agyvérzése után vidéken töltött napjait megörökítő Talált napok rövidke esszéi azt az érzést keltik, mintha itt csak magához beszélne. Leírja ahogy a mólónál ülve a jégmadarat szemléli, ahogy egy kőrisfacsemetét tanulmányozva megérzi az élet értelmét, ahogy egy gyönyörűséges tölgy alatt üldögél. Wordsworth természethez való vallásos hozzáállásának értékét a modern technológia fontoskodó, nyüzsgő világában bárki megértheti.
Mára, és ez a tény engem meglehetősen elkedvetlenít, a 19. század tájképfestészetének és költészetének természeti miszticizmusa többnyire elpárolgott. A kortárs művészek mintha megadták volna magukat az új technológiai környezetnek, és a természeti környezetre már nem figyelnek. A festészet a tájképfestészettől visszafordult a nem reprezentatív jellegű festészethez, az absztrakt formák használatához, amelyeket a tudati események jelképes kifejeződéseinek mondanak, számomra ezek a munkák azonban többnyire kevésbé fejeznek ki bármilyen tudatállapotot, mint például a Sung festők, Constable, Turner vagy az impresszionisták tájképei. A költészetben is valami hasonlót figyelhetünk meg. A kortárs költészet többsége az én ízlésemnek túlságosan is elvont. Absztrakt frazeológiát használnak, hogy megmeneküljenek a természeti dolgok konkrét, tényszerű leírásától. Elég ódivatú vagyok ahhoz, hogy egy másfajta viszonyulást szerencsésebbnek tartsak a természeti költészethez miszticizmushoz és tájképfestészethez. Ez természetesen nem lehetne olyan, mint korábban volt, hiszen a múltat nem ismételhetjük meg. Általános tendenciájában azonban egészségesebb és őszinte spirituális élménnyel telítettebb lehetne a művészet, ez pedig, különösen manapság, jó szolgálatot tehetne nekünk.
Láthatóan odajutottunk, hogy helyreállíthatnánk a Földnek okozott károkat, a továbbiakat pedig megelőzhetnénk. Azonban ez nagyon nem lesz könnyű, hiszen sok tényező az ellenkező irányba hat. Csak egy olyan mentális légkörben valósíthatnánk ezt meg, amelyben az emberek természetes módon cselekszenek a Föld védelmében. jelenlegi etikai rendszerünk továbbfejlesztésére van szükség tehát, egy olyan filozófiára, amelyet legszívesebben realista idealizmusnak hívnák, és amely megteremti az ember és a természet közötti harmóniát, és amely képes számolni a tényekkel. Végül pedig nem csupán jó etikára, jó filozófiára, hanem jó művészetre is szükségünk van. Egy olyan művészetre, amely lehetővé teszi számunkra, hogy ezen a problémán gondolkozzunk, hogy átérezzük azt. Sajnálatos módon, a 19. század megnyilvánulására adott kortárs reakció eredményeként ez a művészet manapság nem létezik. Úgy érzem, visszatérésére, arra, hogy a fiatal tehetségek felfigyeljenek rá, nagy szükségünk van. | |
| 524. | [tulajdonos]: Huxley Előadások az emberről 3 | 2023-08-29 09:10 | II. fejezet
Az ember bolygója
Milyen kapcsolat fűz minket bolygónkhoz? Hogyan viszonyulunk a világhoz, amelyben élünk és hogyan kezeljük Földünket? Hogyan kezeli a Föld az emberiséget, ha az továbbra is ily módon kezeli őt?
E kérdések megválaszolását két bibliai idézettel kezdem. Az elsőt a Zsoltárok könyvéből: ,,Jóllaknak az Úr fái, s a Libanon cédrusai, amelyeket ő ültetett", a másodikat Salamon énekéből választottam, ahol a szeretett másikat a cédrushoz hasonlítja: ,,termete, mint a Libanon, pompás, mint a cédrusok."2 Ezek a hatalmas fák mitikus jelentéssel is bírnak. Már kiskorunktól kezdve mindnyájan halottunk róluk, kórházakat neveztek el utánuk, és a szó maga is ismerősen cseng fülünkben. Emlékszem, amikor legelőször a Közel-Keletre látogattam, leginkább pont a libanoni cédrusok érdekeltek.
Libanon nagyon kis ország, mely csupán néhány kilométer széles tengerszakaszból és a mögötte elterülő több ezer méter magas hegyvonulatból áll. A hegyvonulat százötven-kétszáz kilométer hosszú, körülbelül harminc kilométer széles. Abban a reményben látogattam oda, hogy a valaha ott burjánzó cédrusokból még rengeteget láthatok majd ott. Órákon át hatalmas hegyeken keresztül vezetett utunk, teljesen csupasz, elsivatagosodott területen autóztunk, míg végül egy elkerített, zárt helyre értünk, ahol körülbelül négyszáz cédrus volt. Később, mikor elrepültem a terület felett, még két-három hasonló ligetet láttam, ottjártamkor talán összesen ezerötszáz-kétezer cédrus volt az ország területén. Ennyi maradt abból a hatalmas erdőségből, amely Salamon királyt templomai építéséhez faanyaggal ellátta. Bizonyára emlékeznek, Salamon megállapodott Hirámmal, Tírusz királyával, és Hirám megígérte, hogy a tengerpartra szállítja a kivágott cédrusokat, tutajokon a Salamon által megjelölt kikötőbe úsztatja azokat, hogy onnan Jeruzsálembe vigyék.3 Ebből következően Jeruzsálem évszázadokig ellátta Egyiptomot az építkezéseihez szükséges fával. Egyiptomban ugyanis csak pálmafák vannak.
Ez rendkívül szemléletesen illusztrálja, hogyan bánt évszázadokon keresztül az emberiség a Földdel. Hatalmas bőséget talált itt a Földön, és sok esetben teljesen tönkretette mindazt, amit itt lelt. Libanonban csodálatos erdőség volt; a cédrusok gyönyörűek. Botanikus kertekben biztos láttak már cédrust, ez a faj ma szerte Európában megtalálható, a mérsékelt égövön ugyanis nagyon jól érzik magukat. Azonban Chateaubriand hívta fel figyelmünket arra, hogy a ,,az erdőség civilizáció előtti, a sivatag pedig civilizáció utáni állapot"4. Az ember, nagyjából fél-, egymillió éve, amióta a Földön van, egyre növekvő geológiai hatást gyakorol. Megváltoztatta a lakott világ arculatát, ritkán jobb irányba, de a legtöbb esetben sokat rontott rajta.
A tizenkilencedik század környezeti iskolája hangsúlyozta, miképp teremti és befolyásolja a környezet a kultúrát, de teljes mértékben figyelmen kívül hagyta azt a tényt, ahogy a kultúra a környezetet befolyásolja. Hogy az ember legalább annyit változtatott a környezeten, mint amennyit a történelem menetén a környezet alakított.
Általánosságban elmondhatjuk, hogy a tizenkilencedik század legvégéig az emberiség nem vetett számot az ember természetátalakító tevékenységével. Az első klasszikus munkát a témáról George Perkins Marsh, az új Olasz Királyság első amerikai nagykövete írta 1865-ben. Az emberiség és a természet kapcsolatáról Marsh időrendben gyűjtötte össze az összes, rendelkezésére álló európai anyagot, és filozófiai kontextusba ágyazva adta azt közzé. Műve a téma előfutára, mind a mai napig rendkívül értékes munka.5
Előbb az ember tevékenységének köszönhető pozitív földi változásokat vegyük figyelembe. Ma például a legtöbb ökológus úgy tartja, hogy a trópusi mezőség, és valószínűleg a mérsékelt égövi füves területek is emberi alkotások és az ember is tartotta fenn azokat több százezer éven keresztül. Feltételezésem szerint az ember egyik legfontosabb hozzájárulása, hogy értékes növényeket és állatokat telepített a föld egyik részéről a másikra. A Közel-Keletről, sőt még a Távol-Keletról is a klasszikus időkben kerültek a mediterrán területre az olyan értékes fák, mint a barack, a szilva, a dió és a mandula. Az olyan értékes takarmánynövények, mint amilyen az alfala is, és a talajtakaró növények egy része a mediterrán tájakról került Európába, majd Amerikába. A bab és a szőlőtőke viszont Európából került Kínába. Az újvilági burgonya európai meghonosítása forradalmi jelentőségű volt, csakúgy, mint a dél- és közép-amerikai indián kukorica dél-európai, afrikai és ázsiai elterjesztése.
Ugyanezt láthatjuk az állatok esetében is. A legnyilvánvalóbb a ló újvilágbeli meghonosítása. A spanyolok előtt az amerikai indiánok gyalogszerrel vadásztak. A lovat az első angol telepesek vitték magukkal. Az észak-amerikai indiánok, csakúgy, mint a dél-amerikaiak, azonnal megkedvelték ezeket a négylábúakat. Az inkák egyetlen háziasított állata például az alpaka és vikuna fajtájú láma volt, amely szűkösen tizenöt-harminc kilót bír el a hátán. Az Andok különleges hegyein való áruszállításhoz az emberen, mint teherhordón kívül ennyi állt rendelkezésükre. A juhot pedig ma már olyannyira magukénak tekintik, hogy az még az andokbéli indián néphagyomány részévé is vált.
Keletről érdekes állat került Európába, a macska. A házimacska egyiptomi eredetű, a Nyugat-Európában őshonos vadmacskát ugyanis sohasem háziasították, de az csak a korai középkorban terjedt el valamelyest. A Dick Whittington6 tündérmeséből láthatjuk mennyire értékesek voltak a macskák, és milyen különösnek tűntek. Az Anglia meghódítása előtti régi szász törvényekből kitűnik, hogy a másik macskájának meggyilkolásáért az elkövetőnek akkora halom búzát kellett fizetnie, amely a farkánál felakasztott macskát ellepte.
A másik, keletről Európába származott állat a háziasított tyúk volt, mely Indiából került a klasszikus Európába, és azóta is tojja tojásait. Még elgondolni is furcsa, hogy a kora klasszikus kor nem ismerte a tojást.
Tehát az ember okozta fontos változások között kétségtelenül vannak jók is. Most azonban vegyük szemügyre az érem másik oldalát. Az ember túlságosan gyakran is úgy élt a földön, ahogy a parazita élősködik az állaton. A legtöbb élősködő elég bölcs ahhoz, hogy a gazdaállatot ne tegye tönkre, hiszen akkor végső soron ő is bevégezné. Az ember azonban nem tartozik a bölcs paraziták közé. E helyett sokszor úgy élősködött a Földön, hogy közben teljesen tönkre is tette azt.
Melyek az emberiség legjelentősebb rombolásai? Az állatokkal kezdem. Ez egy rendkívül nyomasztó történet, hiszen, egyre növekvő tempóban, gyönyörű és fontos állatokat irtunk ki. Ha megtekintjük a Nemzetközi Természetvédelmi Társaság7 statisztikáit, akkor megtudhatjuk, hogy a 19. század folyamán ötven emlősfaj múlt ki, 1900 óta további negyven tűnt el a Föld felszínéről, jelenleg pedig hatszáz faj különösen veszélyeztetett. Itt van például az utazó galamb esete, amely valaha akkora számban létezett, hogy röpte még a napot is elsötétítette. A gyarmati időszak alatt és a függetlenségi háború után az újvilágiak azzal szórakoztatták magukat, hogy kikocsiztak azokba az erdőkbe, ahol ezek a galambok fészkeltek, a fiókákkal teli fészkeket leverték a fákról, több kocsit megtöltöttek a galambtetemekkel, és hazahajtattak. Nyilvánvalóan nem tudtak ennyi galambot megenni, a legtöbb tetemet tehát kidobták az út szélére rohadni. Ugyane sors jutott a bölénynek is, amelyből valaha 50-60 millió volt a fennsíkokon. Mára az utazó galamb teljesen kihalt és a bölényből csak néhány ezer maradt mutatóba.
Hasonló sorsra jutott az indiai rinocérosz is, amely (elsősorban a kínai) ember babonásságának köszönhetően mára csaknem eltűnt. A rinocérosz szarvából szerelmi bájitalt vagy amulettet készítettek, és hatalmas összegeket fizettek érte. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt London nagy kikötői árverőcsarnokában jártam, ahol még mindig árvereznek elefántcsontot, szarvakat, teknősbékát és gyöngyöket, mennyire meglepett, hogy a rinocéroszszarv sokkal többe került, mint az elefántcsont. Ez csakis annak volt köszönhető, hogy a hatalmas kínai felvevőpiac a rinocéroszszarvat ajzószerként tartja nyilván. Az emberi babona tehát kiirtotta ezt az érdekes fajt, és az Afrikában található hasonló fajok is gyors ütemben fogyatkoznak.
A világ számos részén eltűnőben van a krokodil. Azonban hiányolni fogjuk ezeket a meglehetősen ellenszenves állatokat, ugyanis ahogy ezt mostanában felfedezték, a krokodil elpusztítja a halak természetes ellenségeit, ahogy a beteg és gyenge halakat is. Azokon a területeken, ahol már kihalt a krokodil, a halászat is rosszabb helyzetbe került.
Az afrikai nagyvadakat csupán az óvja meg a kihalástól, hogy Afrika különböző területein nemzeti parkokban védelmezik őket. Feltehetően továbbra is életben maradnak a tudomány és azok szolgálatára, akik néhanapján a lakott világon kívül kívánják megtekinteni a teremtést.
Most térjünk át a növények világára. Az erdőkkel kezdem. A libanoni cédrusról, arról a gyönyörűséges, hatalmas erdőségről, amely mára szinte teljesen eltűnt, és az egész hegyvonulatot odahagyta az eróziónak, már beszéltem. Sok helyen a felső földréteget már elmosta az eső és a puszta sziklákon kívül semmi sem maradt a hegyen. Az ilyen helyeket már nyilvánvalóan nem lehet újraerdősíteni; mégis, a világ különböző részein a hegyeket még mindig teljesen lecsupaszítják.
A vadászó életmód kialakulása óta az ember tudatosan irtja az erdőket. A vadászó törzsek az aljnövényzet leégetésével növelték az erdők átláthatóságát, ami kétségtelenül jelentősen megkönnyítette a vadászatot. A mezőgazdaság kezdetétől, nagyjából a Krisztus előtti nyolcezertől, az ember kivágta és leégette az erdőket, hogy helyükön élelmezési célú növényeket termesszen. A vaskorszak felgyorsította ezt a folyamatot, ugyanis a vasból készült eke használata sokkal drasztikusabb beavatkozást tett lehetővé, mint a faeke. A mezőgazdaság gyorsabb térhódítását lehetővé tevő rendkívül egyszerű másik újítás, a nyakhám megjelenése, a nyolcadik századtól lehetővé tette, hogy a lovak sokkal nagyobb terhet húzzanak el, mint a korábban szokásos lószerszám segítségével. Az ilyen és hasonló technikai újítások a lassú, de biztos népességnövekedéssel párosulva hatalmas erdők kiirtását eredményezték.
Az újabb időkben hasonlóan fontos volt az elsősorban a városokat körülvevő erdők kivágása, hiszen a vágott fát fűtőanyagként használták fel. Diderot Enciklopédiájában különösen érdekes leírását olvashatjuk Párizsnak a fűtéshez szükséges faanyaggal való ellátásáról. A Párizs környéki erdőket akkorra már nagyrészt kipusztították, a faanyagot pedig több száz kilométer távolságról, a Szajnán és mellékfolyóin úsztatták a fővárosba. A tutajok a párizsi kikötőkben rakodtak ki, a fát innen szállították tovább. Diderot azon kevés 18. századi értelmiségiek egyike volt, akiket érdekelt kora technikai fejlődése, úgy tartotta, sokáig annak üteme már nem tartható, és a helyzetet csak az oldhatná meg, ha inkább szénnel fűtenének. És tényleg, ez idő tájt kezdtek nagyobb arányban szénnel is fűteni, ezért kerülték el az erdők teljes kiirtásukat.
A fűtésen kívül az iparban is használtak fát. Mielőtt a 18. század elején koksz felhasználásával kezdték előállítani az acélt, minden ércet faszénnel olvasztottak meg, függetlenül a fémipar jellegétől. Az üvegiparban is ez volt a helyzet. Bár az üveget már korán, nagyjából Krisztus előtt háromezerben felfedezték, az üveggyártás az üvegfúvás tökéletesítéséig, egészen a Krisztus utáni első századig, nagyon drága és bonyolult eljárás volt. A felfedezés nagy ütemben vezetett az üvegipar kialakulásához szerte a mediterrán területen, sőt még Köln vidékén és Angliában is. Ez az erdőségek gyors ütemű kiirtását eredményezte.
Az erdők kipusztításához hozzájárult még az épületek, de még inkább a hajók építéséhez felhasznált hatalmas famennyiség is. Érdekes tudnivaló, hogy a hajóépítéshez megfelelő alapanyagul szolgáló fa milyen korán tűnt el Nyugat-Európából. A francia hadiflotta már a 17. század végén sem talált alkalmas faanyagot Franciaország területén, így meglehetősen messziről, Albániából hozattak fát. A spanyolok a 16. században, nagy tengeri hódításaik idején, a hajóépítésekhez nem Spanyolországban, hanem a Balkánon találtak megfelelő fát. Pepy erről így lamentál Naplójában: ,,Isten tudja, hol találunk tölgyet." És tényleg, a tölgy már akkor kihalóban volt. A 18. században, mikor Anglia leginkább uralta a tengereket, a hajóépítéshez szükséges tölgyfát főként az Újvilágból, Új Angliából szállították az anyaországba. A többi alapanyagot az Indiából szállított tíkfa biztosította. Szerencsére, talán éppen a hamptoni csatának köszönhetően, bebizonyosodott, hogy a vashajók mindenképpen jobbak voltak a fatestű hajóknál, és így a hajóépítő-ipar többé már jelentős mértékben nem járult hozzá a lassú növekedésű erdők kiirtásához.
Európában az erdőtlenedési folyamatot legtisztábban a klasszikus világban, a mediterrán területen láthatjuk. Az Egyesült Államokban pedig északnyugaton és a N agy-tavak vidékén követhetjük nyomon ezt a folyamatot. Természetesen az Egyesült Államokban még mindig vannak hatalmas erdőségek, azonban az évi fakivágás ötven százalékkal meghaladja az évi növekedést. Nyilvánvaló, hogy mindez nem folytatható úgy, hogy közben abban reménykedünk, az Államok erdőkkel tarkított ország marad.
Az európai erdők északtól egészen a mediterrán tengerpartig terjedtek. Jelenleg a mediterrán területen azonban az ősi erdőség már csak nyomaiban látható. Dél-Franciaországban, Hyeres-tól délre van egy körülbelül ezerötszáz négyzetkilométernyi terület, amit Foret des Morts-nak hívnak; ennyi maradt az ősrégi erdőségből. Ennek egy része már a klasszikus korban eltűnt, többnyire azonban a középkorban irtották ki, a marseille-i üveg- és szappanipar, valamint a touloni és marseille-i hajóipar érdekeinek szolgálatában.
A tájképfestészet iránt érdeklődők számára érdekes adalék, hogy a például Cézanne is ábrázolta tipikus provence-i táj meglehetősen új állapotot tükröz. A puszta kőig lecsupaszított hegyeket láthatunk képein. E helyek többsége reménytelen, hiszen újraerdősítésük megoldhatatlan. E tájak ugyan rendkívül festőiek, de ne feledjük, hogy degeneráció és pusztítás alakította őket ilyenné. Ugyanezt láthatjuk más mediterrán területeken is. Tunéziában például, ha Sousse felől a szárazföld belseje felé tartunk, a sivatag közepén egy hatalmas római amfiteátrumba, az El Jembe ütközünk, amely a Colosseum után rögtön a második a világon. A római időkben a tartományt, amelyben az El Jem-i amfiteátrum volt, Frugiferának hívták, ami annyit tesz, mint gyümölcstermő tartomány. Mára ez a terület szinte csaknem teljesen kihalt, az épületegyüttes tövében csupán néhány arab kunyhó húzódik meg. Mindenütt ugyanazt látjuk. Homérosz Szicília tölgyeiről és fenyőfáiról énekel. Ma átszelhetjük Szicíliát úgy, hogy alig látunk egy-egy fát. Egyes helyeken megpróbálkoztak ugyan az újraerdősítéssel, azonban a helyzet mégiscsak az, hogy ez a valaha dús erdőségekkel tarkított táj ma szinte teljesen mezítelen. Ugyanez a helyzet Görögországban, Palesztinában, Szíriában, Spanyolországban és Dél-Olaszországban is.
Ideje áttérnünk egy másik kérdésre, amely legalább annyira fontos, mint az erdők elpusztítása, azonban valamelyest ebből következik: a talajzat tönkretételére.
A talaj élő szervezet. Termőképességét a benne nagy számban élő mindenfajta mikroszkopikus és makroszkopikus nagyságú ökológiai közösségnek köszönheti. A legfelső talajréteg azonban, amely a tulajdonképpeni termőréteg, nem túl vastag. A Föld teljes népességének élelmezése egy huszonöt centiméternél alig vastagabb termőréteg épségén múlik. Ha tudjuk, hogy háromszáztól ezer évig tart, amíg egy nagyjából két és fél centiméteres termőréteg kialakul, akkor láthatjuk, milyen veszélyes a talaj károsítása, megsemmisítése.
A talajerózió természetes folyamat, állandó geológiai változások része. Azonban hatalmas a különbség a lassú, természetes talajerózió és a gyors, destruktív talajrombolás között. Talajrombolásról akkor beszélünk, amikor az ember erkölcstelenül megfosztja a földet a növénytakarótól, kivágja az erdőket, levágja a füvet és olyan rossz, intenzív mezőgazdasági technikákat alkalmaz, amelyek lehetővé teszik, hogy a szél és az eső is pusztítsa a talajt. Szerencsétlenségünkre, mint láttuk, az emberiség igen régóta követi el ezeket a bűnöket a természettel szemben.
A talajrombolás egyik legjobb leírását, furcsa módon Platón párbeszédeiben olvashatjuk, amikor is szülőföldjéről, Attikáról szól. Meglepően pontos leírását érdemes újraolvasnunk:
,,S ami megmaradt – akárcsak a kis szigeteken olyan az egykorihoz képest, mint egy megbetegedett test csontváza; a kövér és porhanyó földet az ár magával sodorta, s a földnek csak lesoványodott teste maradt meg. Akkor azonban – még teljes épségben – hegyes magas dombok voltak; s a ma sziklásnak nevezett síkságait kövér föld takarta; hegyeit sűrű erdők borították, aminek még ma is látható bizonyosságai vannak; mert akadnak olyan hegyek, melyek ma ugyan már csak méheket táplálnak, de nem is olyan rég tetőgerendának alkalmas fát vágtak róluk a legnagyobb házépítésekhez, s e háztetők ma is épek.
Sok sudár, nemesített gyümölcsfát, a nyájaknak szinte kimeríthetetlen bőségben legelőt adott. És a föld élvezhette a Zeusztól jövő esőt is: nem kellett hagynia, hogy kárba vesszen, lefolyva, mint most, a kopár földről a tengerbe, hanem a sok vizet, amit kapott, magába fogadta, s agyagréteggel betakarva úgy gazdálkodott vele, hogy a talaj által felszívott vizet a magaslatokról a mélyedésekbe bocsátva mindenütt bőséges táplálékot nyújtott a kutaknak és a folyóknak. A hajdani forrásoknál ma is fennmaradt szentélyek a jele annak, hogy ez az elbeszélésünk igaz.
A föld tehát természettől fogva ilyen volt az idő tájt, és – mint illett is hozzá – igazi földművesek művelték meg akkor, akiknek ez volt a főfoglalkozása, akik szerették a szépet és tehetségesek voltak, akiknek földje kitűnő, vize bőséges, s akiknek országában az évszakok a legarányosabban oszlottak meg."8
A termőtalaj rombolását Platón már a Krisztus előtti 5. században dokumentálja, azonban csaknem isteni tulajdonságokkal ruházza fel az embert, aki mindezt elköveti. Csakúgy, mint negyven évvel ezelőtt Ellsworth Huntington9, Platón a bajok okának nem az embert, hanem az időjárási változásokat tételezte. Úgy tartotta, mindaz, ami Attikán történt, néhány özönvízszerű esőzés következménye volt. Én azonban úgy gondolom, hogyha egy kicsit kevesebbet foglalkozott volna saját, platóni ideáival és egy kicsit többet törődött volna mindazzal, amit a gazdálkodók valójában műveltek, akkor képes lett volna belátni, hogy pont ezek az isteni kvalitásokkal bíró elődök művelték a talajjal azt, amely arra a szintre csupaszította és rontotta, ahogy Platón és kortársai találták. És, Isten tudja, az a talaj talán még termékenyebb volt, mint a mai Attika. Megkockáztatom, Platón jobban tette volna, ha több figyelmet szentel a természet ezen borzasztóan gyakorlati problémáinak, mint azoknak a meglehetősen elvont metafizikai problémáknak, amelyek többnyire foglalkoztatták.
De hasonló kritikával illethetjük Szókratészt is, aki azt hangoztatta, nincs értelme kitennie lábát a város falain túlra, mert minden, ami érdekes a városfalakon belül van, hiszen őt csakis az ember érdekelte. Az ember azonban a talajból él és a természettel közösségben kell léteznie. Talán Szókratész is többet használt volna, ha kicsit jobban érdekelte volna mindaz, ami a városfalakon kívül volt.
Azok, akik ismerik az amerikai konzervatív irodalmat, tudják, hogy a féktelen erkölcstelenség ebben az országban milyen hatalmas földterületeket tett tönkre igen rövid idő alatt. A világ más tájain, Kínában, Afrikában, Dél-Amerikában és Dél-Európában is hasonló jelenséggel találkozhatunk. És ez a félelmetes folyamat csak tart, egyre tart, progresszívan egyre nagyobb arányokat ölt, egyre veszélyesebb, hiszen egyre több ember él a földön, a parasztokra pedig iszonyatos nyomás nehezedik, hogy minél agresszívabban aknázzák ki a termőföldet.
Az ember rombolási hajlama és az állandó népességnövekedés együttes jelenléte félelmetes tény. Ez korunk emberiségének nyilvánvalóan egyik legfontosabb problémája. De ne gondoljuk, hogy az emberek mindig és mindenhol destruktívak. Ellenkezőleg. A világ több részén meglehetősen primitív emberek feltűnően értenek a talaj megőrzéséhez és megújításához. Az idén nyáron meglátogathattam az Andok inkák lakta területeit. Az Urumamba folyó partjától az ezerötszáz, kétezer méter magason, a hegyekben húzódó inka földművelő teraszok gyönyörű látványt nyújtanak. E csodálatosan karbantartott teraszok egy részét faragott kövekből készítették, és némelyiket mind a mai napig használják. A gyakran 35 fokos meredek lejtőkön készült teraszok intenzív gazdálkodást tesznek lehetővé. Ha ellátogatunk Machu Pichuba, a cukorsüveg alakú hegyen épült csodálatos városba, felfedezhetjük, hogy meglehetősen kicsiny, talán két-háromezer fős népességét legalább két-három évszázadon keresztül a teraszos földműveléssel látták el. Különleges teraszokat találunk Indonéziában és a Fülöp-szigeteken is. A Fülöp-szigeteki igorotok rizstermesztési módszere igazán csodálatra méltó. Ugyanezt láthatjuk Jáva szigetén is, és joggal feltétezhetjük, hogy ezeket a rizstermelő teraszokat már ezer, esetleg kétezer éve is használják.
Ezek ugyan rendkívül figyelemre méltó fejlesztések, azonban elszomorító látnunk, hogy a világ más részein nem vették át ezeket a jó példákat. Az ősi, a spanyol megszállás előtti inka teraszok csupán negyven kilométerre találhatók Cuscótól, ahol a lehető legrosszabb módon termesztik az árpát, amely a föld erodálását és kimosódását eredményezi. Érthetetlen, hogy a modern gazdák miért nem fogadják meg a tanácsokat. Nyilvánvalóan, ahogy Hegel megállapította, a legfontosabb történelmi lecke az, hogy a történelemből soha, senki nem tanul semmit.10 Így hasonlóan döbbenetes, hogy a lejtős terep térfelszíni formáihoz alkalmazkodó talajművelés, amelyet az Egyesült Államokban a gazdák manapság egyre inkább használnak, csupán az utóbbi harminc évben kezd terjedni, holott ezt a módszert már százötven évvel ezelőtt Thomas Jefferson is ismerte, aki a talaj kifáradása és erodálása ellen küzdött. Ezek a tények még inkább nyugtalanítóvá válnak, ha meggondoljuk milyen kevés időnk van már, tekintettel arra, hogy a népességnövekedés egyre erőteljesebben erőszakolja ki a források nem megfelelő használatát.
A talaj tönkretételének különböző módjait ismerjük, a legkártékonyabb azonban talán mégis a túllegeltetés, amelyet az ember a birka és a kecske háziasítása óta, nagyjából hét-nyolcezer éve művel. Itt szembesülnünk kell e kérdés iróniájával. Általában mindannyian együtt érzünk Ábellel, Káint pedig nem kedveljük. Azonban ne feledjük, hogy Ábel tartott birkát és kecskét, Káin pedig gazdálkodott. Ténylegesen azonban, ha létezhet igazolható gyilkosság egyáltalán, akkor az Ábel megöletése volt, hiszen Ábel követői a világ minden táján szörnyűséges pusztítást hajtottak végre. A birka és a kecske rendkívül destruktív állat, ugyanis ezek a keskeny ajkú állatok gyökerestül tépik ki a füvet, így csupaszra legelik a földet. A birka rémisztő pusztítást művelt szerte Spanyolországban. A spanyol történelem egyik legfurcsább fejezete Mesta története. A birkatenyésztő pásztorok közössége szüntelen konfliktusban volt a növénytermesztő gazdákkal. Nagyjából háromszáz év intenzív legeltetése Spanyolország elsivatagosodását eredményezte.
E helyütt érdemes megemlítenem valamit, amire csak a legutóbbi néhány évben derült fény. Sokáig azt feltételezték, hogy a sivár dél-itáliai táj a Római Birodalom végén alakult ki. Az elerdőtlenedést és a talajromlást valahogy a mezőgazdaság akkori összeomlásával hozták összefüggésbe. Egy újabb felfedezés azonban bebizonyította e feltételezés tarthatatlanságát. A második világháború alatt az Angol Királyi Légierő egész Olaszországtól légifelvételeket készített. Ezek a precíz, rézsútos megvilágítást alkalmazó felvételek az archeológiai nyomokat is láthatóvá teszik. Mindenki legnagyobb meglepetésére nyilvánvalóvá vált, hogy azok a részek, melyekről úgy tudták, hogy azok már a római kor végétől kopár táj képét mutatták, még a sötét középkorban is meglehetősen termékeny talajjal voltak fedettek. A felvételeken mezők, teraszok és parasztházak nyomai láthatók. Kiderült, hogy e termékeny és erdős dél-olasz táj tönkretételét a spanyol pásztorkodási módszerek meghonosítása eredményezte a 12-13. században. Ez végzetes pusztítást okozott az országban, kialakítva a jelen kietlen tájat.
A kecske még a birkánál is aktívabb, hiszen a fára is fel tud mászni, hogy leegye azt. Fantasztikus, mi mindent pusztított el. Gyakorlatilag az egész mediterrán medencét tönkre (t)ette. A kecske az erdők természetes újratelepülését is megakadályozza, ugyanis a fiatal magoncokat, a spontánul a földből kibújó facsemetéket is azonnal lerágja.
A ciprusi angol megszállás kevés jó oldalainak egyike, hogy az angolok, a nyugati szigetrész erdőinek megőrzése érdekében rávették a ciprusiakat a kecsketartás elhagyására. Mindezt ráadásul demokratikusan érték el. Az angol hivatalnokok faluról falura járva magyarázták el a lakosságnak a kecsketartás és az erdő megőrzésének viszonylagos előnyeit. Itt és most a kecske számottevő hasznot hoz, azonban az erdőség megtartása később nagyobb előnnyel jár. Ebből következően sok falusi megkötötte kecskéit, sőt kevesebb állatot kezdett tartani. Ez azt eredményezte, hogy Nyugat-Ciprus hegyein új életre keltek az erdők. így Libanonban, amíg a kecsketartást nem szabályozzák valahogy, az újraerdősítés, már ahol ez még egyáltalán lehetséges, teljességgel megoldhatatlan. Libanon politikai megosztottsága vallási gyökerű. Mohamedánok, drúzok, maroniták, örmények és görög-keletiek áskálódnak egymás ellen. Azt mesélték, egy maronita püspök egyszer bement a mezőgazdasági minisztériumba és a hivatalnokot így tájékoztatta: "Örömmel jelenthetem uram, hogy a hegyekben mi már nagyon is kordában tartjuk kecskéinket, de sajnálattal kell közölnöm, hogy az ortodox kecskék még mindig hatalmas károkat okoznak."
Minden jogi korlátozás dacára, a kecskék még mindig pusztítanak. Algéria és Tunézia jelentős erőfeszítéseket tett a kecsketartás jogi szabályozására, azonban a törvények betartatása csaknem lehetetlen, így a rombolás szakadatlanul folytatódik. Madagaszkáron, ahol pedig a kormányzat igazán tudhatta volna, mi forog kockán, egy különleges bundájú kecskét terjesztettek el. Ez a lépés azt eredményezte, hogy most, huszonöt év elmúltával az erdők csupán húsz százaléka maradt meg.
A túllegeltetés a talajrombolás egyik fontos előfeltétele. Ugyanennyire, de talán még lényegesebb talajromboló erő a tűz. Láthattuk, az ember mind mezőgazdasági, mind vadászati célból már régen is tűzzel ritkította az erdőt. Nyugat-Európa erdeit nagyrészt égetéssel semmisítették meg, e tevékenység nyomai még mindig fellelhetők az olyan angol helynevekben mint például ,,Brentwood" (frissen elégetett fa) vagy ,,Brindly" (frissen égetett tisztás). A szándékolt égetésnél is nagyobb pusztítást okoztak azonban a hanyagság okozta tüzek.
A geológusok a pleisztocén kortól, tehát körülbelül egymillió évvel ezelőttől kezdve egyre több kövületet találnak a hamuban. Ez azt jelentheti, hogy az ember vagy elődje már ekkor ismerhette a tüzet. Azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy a kétszázötvenezer éves pekingi ember már ismerte a tüzet, és a véletlen tüzek azóta mindig előfordulnak.
Az Egyesült Államok tragédiája a véletlen tüzek okozta hihetetlen mennyiségű erdőpusztulás. A rombolás elképesztő. Washington államban például az 1865-ös tűz egymillió, míg az 1868-as hatszázezer angol hold erdőt égetett porrá. Ezen a területen a telepesek érkezése, 1847 előtt nagyon kevés tűz volt, 1847 óta szüntelenek a tüzek. Az 1910-es nagy idahói és montanai tűz nyolc és fél milliárd láb, az 1933-as tillamooki tűzvész pedig tizenkét és fél milliárd láb fát pusztított ki. Az egész Egyesült Államok ennyi fát használt fel akkoriban egy év alatt, és az most egy hét leforgása alatt elporladt. Becslések szerint Oregon államban az első telepesek megjelenésétől kezdve 1908-ig, amikor is tűzvédelmi intézkedéseket vezettek be, 32 milliárd láb fát vágtak ki és körülbelül 40 milliárd fa vált tűzvész martalékává. Manapság már bonyolult felépítésű tűzvédelmi szerveket hívtak életre, azonban bárki, aki észreveszi, milyen nehéz akár még egy olyan kisebb kaliforniai bokortüzet is eloltani, aminek nemrég lehettünk tanúi, tudhatja, mily nehéz is ellenőrzés alatt tartani a rombolás gépezetét. Azonban, ha tudjuk, hogy Chilében és más hasonló országokban hetekig minden kontroll nélkül tombolnak az erdőtüzek, és hatalmas területeket feketítenek el, akkor mindnyájan érzékeljük a tűzoltóság fontosságát.
Sajnálatos módon rendkívül sötét képet kapunk, ha valóban számba vesszük az ember földi tevékenységét. Nagyon kevés olyan dolog van, amely ezt a képet kissé világosabbá tehetné. Az egyik következő előadásban e tények és az erkölcs között teremtek kapcsolatot, megvizsgálom, milyennek kéne lennie a természettel kapcsolatos filozófiai világképünknek. Ezekről a brutális tényekről ugyanis nem kizárólag gyakorlati szempontból kell gondolkoznunk, hanem metafizikailag, etikailag és esztétikailag is. Úgy érzem, borzasztóan fontos lenne, hogy ezekről a kérdésekről képesek legyünk egész természeti lényünkkel gondolkodni, nem csupán technológusokként, nem csupán enni kívánó lényekként, nem csupán olyanokként, akiknek fára van szükségük, hanem teljes emberi valónkban, erkölcsi, esztétikai, filozófiai természetünkkel együtt.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
