DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2792 szerző 35781 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Szakács Eszter
  Életéjek, halálnapok
Új maradandokkok

Farkas György: Transzcendencia
Petz György: Elbeszélés
Kiss Anna Mária: Szavakkal megajándékozva ( Juhász Tibor szerkesztőnek)
Standovár Ágota: láblóbázva
Standovár Ágota: lakótelepi kerengő
Bakkné Szentesi Csilla: Idejétmúlt attrakció
Vajdics Anikó: Bulimia
Wesztl Miklós: nem adom a láb
Farkas György: Csapdák (jav.)
Tiszai P Imre: Egyetlen szentség (vált)
FRISS FÓRUMOK

Tóth Gabriella 4 órája
Pálóczi Antal 4 órája
Francesco de Orellana 17 órája
Wesztl Miklós 19 órája
Gyurcsi - Zalán György 1 napja
M. Szabó Mihály 1 napja
Nagyító 1 napja
DOKK_FAQ 1 napja
Kiss Anna Mária 1 napja
Várkonyi Miklós 3 napja
Duma György 3 napja
Berki Barbara Izabella 3 napja
Zsuzsanna Grande 3 napja
vezsenyi ildikó margit 3 napja
Mórotz Krisztina 3 napja
Tóth János Janus 3 napja
Szilasi Katalin 6 napja
Tiszai P Imre 8 napja
Varga Árpád 11 napja
Bakkné Szentesi Csilla 11 napja
FRISS NAPLÓK

 Jó, ha a vége jó 2 perce
Játék backstage 16 perce
fejlakók 10 órája
Zúzmara 12 órája
Minimal Planet 13 órája
Bátai Tibor 14 órája
Baltazar 15 órája
Gyurcsi 15 órája
PIMP 16 órája
Conquistadores 20 órája
Sorrento 22 órája
Seholsincs 22 órája
weinberger 23 órája
Gyakorlótér 1 napja
Szerdánként, kávé helyett 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Tépő Donát: Repülési Magasság
Legutóbbi olvasó: 2018-12-15 21:15 Összes olvasás: 1172

Korábbi hozzászólások:  
13. [tulajdonos]: Full2018-02-04 19:49
Ha tetszett a részlet, olvasd el az egész könyvet:
http://mek.oszk.hu/17700/17700/

12. [tulajdonos]: utolsó nap: hétfő2018-02-02 22:35
H
ÉTFŐ reggel kifejezetten korán ébredek - nem is értem: megszoktam már, hogy idegen helyeken alszom, szóval nem emiatt lehet - ráadásul kellőképpen el is fáradtam a tegnapi nap folyamán – mégis valamiféle rezignált izgatottság jár át már abban a pillanatban, ahogy kinyitom a szemem. Néhány másodpercig bámulom a menedékhely galambszürke plafonját, ahová puha, természetességre hajazó műfény szűrődik be valahonnan, s a következő gondolattal együtt már fel is tolom magam. Meg kell hagyni, mióta szervezetem nem jut semmiféle droghoz, egészen máshogy alszom. A kezdeti nyugtalanság nagyjából elmúlt, de a mostani állapot nem sokkal jobb: még mindig olyan, mintha ébren álmodnék, megelégedve néhány órányi alámerüléssel, amelyből minden egyes felbukkanásnál éles emlékképek kísérnek: a szokásostól eltérően emlékszem arra, ami „odalent” zajlott, s igencsak valósághűnek tűnt. Egy rakás lehetetlen, ámde mindenképp rossz szájízű képhalmaz. Be kell valljam magamnak, hogy képtelen vagyok normálisan kipihenni magam, mióta ez így megy, s jóformán állandó kimerültséggel fenyeget. Szép dolog az, ha az ember tisztán tartja a tudatát, de a magamfajtának ez egyfajta kín is: pleasureless treasure.
A hálóterem végében fekszünk, még néhány hely kiadó, de itt minden átmeneti, s talán ezért vagyok magam is ilyen hirtelen éber: lezáratlannak érzem az utat, amelyen haladunk, még nincs vége a folyamatnak, amely visz minket előre. Úgy látom társaim is hasonlóképpen érezhetnek, mert megkezdődik a mozgolódás körülöttem. Jobbára teljesen felöltözve feküdtünk neki az éjszakának a priccseken, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban újra neki kell indulnunk, mintha még mindig nem hinnénk abban, hogy teljesítjük, amit magunk elé kitűztünk, s ennél fogva elképzelhetőnek tartanánk, hogy szerencsénk bármikor megfordulhat. De ez végül is helytálló hozzáállás, hisz az előrelátás úgyszólván mindig kifizetődő.
Nem is bíbelődnünk sokat a reggelivel sem: van még nálunk némi fehérjepor, de úgy döntünk, azt későbbre hagyjuk és inkább az automatából veszünk valamit, elvégre a kreditünk is bőséges. A technikusok azt is a maximumra pörgették, a státuszunknak megfelelő keretekben. Néhány hétig még akkor is egész jól ellennénk, ha nem találnánk magunknak semmilyen más lehetőséget az élelemszerzésre.
A menhely narancsszínű lámpáinak fénye alatt még alig akad, aki ébren van, de a teremőr a helyén ül, s miután rendeztük sorainkat, nekivágunk a pirkadatban pompázó romos város elhagyásának. Odakint ugyan csípős, párás hideg fogad minket, de legalább a szél elcsendesült. Távol a közeli magaslatok felett már világosodik: a fák szeszélyes körvonalai tisztán kirajzolódnak az égen, de még a reggeli köd és homály ül a közeli dombokon, sápadt fénnyel festve be az égboltot. Az esti vihar jócskán megtépázta az utcákat magával sodorva azt a kevés mozdítható dolgot is, amit az emberek kint felejtettek. Falhoz csapódott műanyagdobozok, sárral bemocskolt, szakadt ruhadarabok, tropára ment flakonok és a kerítésekből leszaggatott vasrácsok kavalkádja kíséri lépteinket. Egy ósdi motorbicikli kettéhasított tankkal leheli ki az utolsót magából egy villanyoszlop tövében – alatta széttrancsírozott kutyafej. Az egykor szebb napokat is láthatott központi market oldalában nyilvános WC: két ajtaja beszakadva, csupán a többneműek részére nyíló ajtó ép. A szél nem fúj, de a rothadás bűzét még a szuszpenzorainkon keresztül is érezzük kissé – áporodott hullaszag ez, a temetetlen hús veleje, amit ugyan nem látunk, de érezzük, hogy körülvesz minket. Bizony van itt minden, aminek egy igazán böszme vihar után lennie kell. Szerintem már az is kész csoda, hogy a menedékhelyen nem szűnt meg az áramellátás. Méghogy a káoszban nincs tekintély.
-    Na, ehhez mit szólsz, te literátus? – gúnyolódik Matthew, amikor látja, mennyire hatása alá von a pusztítás látványa - de nem veszem fel: láttam én már rosszabbat is ennél, s ezt ő is nagyon jól tudja. A pincék torkából bűzös fuvallat árad, itt-ott egy kapu, ajtó vagy sötét folyosó zugában egy macska szemei villognak vagy árnyak mozognak. A falakról sok helyen lehullott a vakolat, csupaszon hagyva a téglákat, melyek viharvert, kivénhedt testek eleven húsának látszanak.
-    Gyönyörűséges – felelem, miközben már a digitális térképet vizslatom, és számolgatom a mai nap ránk váró kilométereket. Ahogy haladunk kifelé a városból, egyre több alak bukkan fel, fokozatosan megkezdődik a reggeli nyüzsgés, néhányan a törmelékeket takarítják, mások sorban állnak a rolettáit éppen felhúzó, korán nyitó pékség előtt. Az emberek egy részének itt még csak védőruhája sincs, úgy látszik, nagyon jól ismerik az időjárási viszonyokat, ami majdnem lehetetlen, hiszen bármikor történhet bármi. De az utcákon mászkáló gyér tömeg egy része mégis szakadt, idült szövetnadrágokat hord, és a turkáló-divatot részesíti előnyben.
Ekkor arra leszek figyelmes, hogy egy kisebbfajta tömeg nyomul be elénk a következő sarkon, jól megpakolva zsákokkal, utazótáskákkal. Színes, tarka népség, szedett-vedett holmikkal, hátizsákokkal jól megpakolva.
Menekültek.
Elcsigázottak, de békésnek tűnnek. Vannak vagy kéttucatnyian, és ahogy átvágnak egy keresztutcán felfelé, arra gondolok, talán tudnak valamit, amit mi nem. Intek a többieknek, akikkel már nagyon egy rugóra jár az agyunk, és szótlanul követni kezdjük őket. Nem telik el tíz perc és egy ovális térre érünk, ahol két rozzant busz rostokol, körülötte az előbbiekhez hasonló tömeg. A tért körülölelő házak viszonylag épségben vannak a város többi épületéhez képest - valamikor ez lehetett a buszpályaudvar, talán még ma is az, de vajmi ritkán indulhatnak innen járatok, mert az egykori jegyiroda épülete be van rácsozva és le van lakatolva. Homlokzata sima és kifejezéstelem, mindenütt kvarcportól csillog.
Odasomfordálunk az emberek közé és megtudjuk, hogy a közeli Bethune-be igyekeznek, ahogyan mi is. Senkinek nem tűnik fel, hogy idegenek vagyunk, hiszen itt majd mindenki az, ahogyan errefelé csaknem minden átmeneti: a népek jönnek, mennek, próbálnak boldogulni. Némelyek azért furcsáén néznek ránk, talán túl modern a ruhánk, talán a körülményekhez képest túl tiszta - nem tudom, de végül gond nélkül letárgyaljuk az utat az egyik ósdi busz sofőrével Bethune-ig. A fickó mondjuk nem túl barátságos, de látja, hogy van kreditünk, ezért nem akadékoskodik. De nem mindenkit akar felengedni a buszra – nem egy jótét lélek, szerintem magánakcióban, zsebre dolgozik, és nem igazán hatja meg azoknak a szerencsétleneknek a nyöszörgése, akiknek nincs fedezetük kifizetni az árat. Hangos szóváltás kezdődik, peregnek a leginkább arab meg olasz akcentussal kiejtett szavak, de a sofőr hajthatatlan:
- Gyalog is nagyon kellemes az út! – vigyorog – Négy - öt óra az egész, és gyönyörű a táj! - mondja dagályosan, de mindenki tudja, hogy ez gúnyolódás: a talajban lévő, metán-termelő mikrobák elhagyatottá teszik a városon kívüli részeket, és szervkereskedők bárhol felbukkanhatnak. – Na, tehát! Tíz perc múlva indulás! –zárja le a témát harsogva.
A tér másik oldalán közben észreveszek egy trafikost és mivel még van egy kis időnk, odamegyek, hogy szerezzek végre magamnak némi füstölni valót. Már nagyon hiányzik, bár olybá tűnik, hogy ha még egy-két napig nem jutnék hozzá, talán végleg képes lennék leállni. De ebben egyátalán nem vagyok biztos, ez csak amolyan kezdetleges lelkesedés, amit olyankor érez az ember, amikor valami olyan ismeretlen előtt áll, melyről azt hiszi, jól ismeri.
Amikor azonban a trafikhoz érek (Konföderációs Nemzeti Trafik – ahogy illik, mert itt is, mint mindenütt a dohány-biznisz állami kézben van tartva) csalódottan látom, hogy egy lapra a következő van kiírva rá:
SZÜLÉSI SZABADSÁG MIATT ZÁRVA.
Ez az.
Szüljetek csak. Hagy szülessen még egy barom állat a világra, aki azt hiszi, megválthat mindent, aztán harminc év múlva rájön, hogy, neki sem megy. Annyi megváltót kaptunk az utóbbi évszázadban, hogy számolni sem bírjuk.
Bassza meg.
Visszakoslatok a buszhoz, és közlöm a többiekkel, hogy az efféle örömökkel még várnunk kell. Sebaj, Declan közli a jó hírt, hogy a digitális térképünk Bethune-ban már működő vasútállomást jelez, az pedig marha nagy mázli, mert nem kell szenvednünk Lens-ig gyalog.
A busz már indulna is, de a lemaradó fél tucat menekült még mindig hőbörög, és egyre ingerültebben vitatkozik a sofőrrel. Már majdnem tettlegességre is sor kerül, amikor Matthew megunja a műsort és beáll a felszálló ajtóhoz, s kitakarván a képet, megvillantja kabátja belsejébe rejtett kézifegyverét.
- Elég ebből a szarságból! – vágja oda kelletlenül az akadékoskodóknak, és ez megteszi a hatását. Bármennyire is sajnálom ezeket az embereket, nem tudok nem egyetérteni vele, nem tudok eltérni azoktól a keservesen meghozott szabályoktól, melyek eddig is életben tartottak, és segítettek a túlélésben: elsősorban magadra gondolj, a barátaidra a családodra, azokat segítsd. Ez már nem az a világ, ahol van idő jótékonykodni. Aki felesleges ballaszt vesz magára, az szintén elbukik. Nincs lehetőség mindenkit megmenteni, képtelenség a világ összes nyomorultján segíteni, s a folyamat megfordíthatatlan. Pusztulásra vagyunk ítélve, meg is érdemeljük bőven, de addig, amíg minden fal össze nem dől, minden szív meg nem áll s ki nem fogy az utolsó iható vízzel teli kulacs – addig húzzuk tovább rendületlenül, készakarva, fáradhatatlan törekvéssel a túlélésért. Ilyen az emberi akarat, mely telve van állati ösztönökkel, eltökélten burjánzó eszmékkel.
A sofőr megenyhült arccal, hálásan tekint a visszavonuló Matthew-ra –azt hiszem innentől kezdve megbecsült utasokká válunk, az ajtó szuszogva becsukódik, s a jármű megindul. Néhány perc múlva már el is hagyjuk a várost, a háztetők felett gomolygó lila párát, ami után ismét halott és sivár a táj bukkan fel. A csend kísérteties lehet odakint, de számomra mégis lenyűgöző a látvány. A táj a reggel olajos és sárga fényében olyan hatást kelt, mintha borostyánba lenne zárva. A busz lassú, monoton ringása és harapós morgása elbágyaszt, szinte elalvásra késztet, de legalábbis ismét merengeni kezdek. Gyakran utazás közben törnek ránk a legnyomasztóbb gondolatok. Mert az embernek ilyenkor kiváló alkalma van összegezni magában mindazokat a történéseket, melyek napjait meghatározzák, s ezt azonmód hozzá is igazítja sorsának irányához.
Kész csoda, hogy a szöveteim bírják még odalent. Az elmúlt napokban jócskán megterheltem a szervezetem. A két nap masszív drogozás megalapozta ezt a hetet. Már eléggé elszoktam tőle. Évek óta nem nyomtam ilyen keményen. Nem tehettem, hiszen a testem ellenállt. A felettünk munkálkodó erők úgy akarták, hogy lemondjak minden szenvedélyemről, különben belepusztulok. Évekig teljesen tiszta voltam, ami még most is, ebből a távlatból is emberfeletti teljesítménynek tűnik részemről, ismerve önmagam. Nem volt könnyű hozzászoknom ahhoz, hogy lemondjak azokról a megmaradt örömökről, amelyek még segítettek a túlélésben. Hónapok teltek el, mire beláttam, hogy jó ideig nélkülük kell boldogulnom. Egy rohadt cigit se mertem már elszívni, mert éreztem, hogy nem tesz jót. Ha néhány hét elteltével mégis megpróbálkoztam valamiféle tudatmódosítóval, azonnal jelentkeztek a negatív tünetek. Negyven körül jártam, és a testem annyira elhasználódott, hogy ezután több évnyi szünet kellett, hogy kipihenje az azt megelőző húsz évet.
Csak a könyvek maradtak meg a józan gondolkodás, ami viszont legalább egy idő után szinte felsőbbrendűségi áhítattal töltött el. Straight Edge, bassza meg!
De korántsem voltam önmagam. Beleolvadtam a nagy szürke semmibe és a napról napra fokozódó jelentéktelenségem idővel csak egy másik fajta, számomra még ismeretlen depresszióhoz vezetett. Egy másféle negatív ellenpólushoz, mint a drogok okozta mélylátás. Hosszú időre fel kellett adnom hát szuggesszív felfogásomat, miszerint: hátra nem lépünk, csak előre.
Hátra nem lépünk, csak előre.
A fájdalom másodlagos.
Csakhogy a hegeket már soha nem lehet kisimítani. És csak szaporodnak egyre, és akármennyit is tűrtél, a végén úgyis elhasználódsz. Túlélőmódból nem lehet a végtelenségig erőt kisajtolni. De az elmúlt héten bebizonyosodott, hogy ösztöneim még mindig, minden tekintetben működőképesek, s bár nem vagyok már fiatal, nincs már bennem lelkesedés, de az eljárást ismerem: A fiatalok szemében egy-egy katasztrófa soha nem végleges, sőt sokat ígérő távlatokat nyit, menekülési utat kínál. Így kell hozzáállnom. S amíg képes vagyok ezt a gondolkodásmódot előtérbe helyeznem, addig nem kell aggódnom. Addig mindig megmarad egy óraütésnyi dicsőség a végső hanyatlás előtt.
Alig egy óra múlva arra ocsúdok, hogy egy felfelé kanyarodó erdősáv mögött feltűnnek Bethune ezüstösen csillogó fényei. Kolostori látvány. Felnyögök, keresem a társaimat, és látom, hogy Declan kivételével alszanak, úgyhogy ideje felkeltenem őket. A két dromedár nem az a fajta, akit az ember szívesen ébreszt, de azt hiszem, túl vagyunk már ezeken az apróságokon. A buszon lévő tömeg is izgatottan kezd készülődni a leszálláshoz, rendezgetik csomagjaikat, szedelődzködnek, egyik-másiknak még fülhallgatója is akad, amelyet még a fején tart, míg végleg meg nem állunk.
Jó lenne már valami zenét hallanom nekem is, érzem, hogy négy nap után már kezd hiányozni nyugtató ereje, mely bennem ugyanazt a hatást váltja ki, mint péknek a frissen sült kenyér illata, vagy cipésznek a cserzett bőr szaga.
Bethune-ba érve az eddigiekhez hasonló látvány fogad, tornádók rombolta épületek, tövükből kitépett fák helyei, de a túlélés reményének mégis töretlenül pislákoló igézete – látni, hogy az itt élők próbálják menteni és újjáépíteni a felszínt. Földre lapult házak, sima homlokzatukon tolóablakok, némelyik félig kificamodott ablakkerettel, egy oszlásban lévő templomépület, de a tetején épp a cserepeket cserélik, vagy erősítik. A tömeg itt már sokkal látványosabb, ez a város élni akar még. Amikor a busz szuszogva megáll a vasútállomás robosztus épülete előtt körülötte is egyre csak sokasodnak a járókelők. Mindenféle népek ezek: spanyolok, franciák, portugálok, meg vagy fél tucatnyi, a Földközi-tenger déli részéről szomszédos arab térség, jóformán megkülönböztethetetlen népeiből. Ezek az emberek a hiedelmekkel ellentétben egész jól megfértek egymással a régi időkben, míg a migrációt el nem kezdték mesterségesen felduzzasztani az európai kontinensen. A keveredés már évszázadokkal ezelőtt megindult, amikor az anyakontinens vezető hatalmai a háborúk során külterületeket gyarmatosítottak. Csak a Közép és kelet-Európai államoknak volt annyira fájdalmas végignézni, ahogy területeiket ellepik a bevándorlók. Amikor a természet mind több helyen lesújtott, a konfliktusok kiéleződtek, és megkezdődött a harc a vízért, az élelemért vagy egy talpalatnyi földért, amin megvethetik a lábukat.
Tíz évvel később még mindig ugyanott tartunk, de vannak helyek, amelyek továbbra is ellenállnak a bomlásnak.
Úgy látszik, Bethune is ilyen.
Mintha nem számítana, ki vagy, honnan jöttél, vagy, hogy merre tartasz. Mintha itt mindenki tisztában lenne azzal, hogy a túlélés az elsődleges, s ez kívül állna a nagypolitikai játszmákon. De azért az őrök ott figyelnek a vasútállomás bejáratnál, szigorú, merev arcukat sisakjuk mögé rejtve szolid tartóoszlopokat vonnak mindkét oldalon.
Az épület oldalában forró húspára gőzölög, nyers szaga azonnal megcsapja az orromat, ahogy leszállunk. Az árus csípős pott húst mér sült krumplival. Mifelénk a lóhúst csak konzervben lehet kapni, így, frissen készítve még sohasem ettem.
-    Toljunk be egy adagot indulás előtt! – javasolja Declan, mintha kitalálná a gondolataimat, s azzal be is állunk a bódé körül gyűrűdző sorba. Hátunk mögött lassan delelőre áll a nap, ragyogása átjárja az állomás homlokzatát és meleget áraszt. Batyukkal megpakolt, táskaboxokkal felmálházott emberek halmai nyüzsögnek mindenhol körülöttünk, kezükben táblagépek meg hagyományos digi-térképek. Sokszínű, keverék tömeg, mindannyi arc és hovatartozás. A zsongás átragad rám, de nem érzem azt, hogy bármitől is tartanom kellene. És ugyanezt látom a többi ember arcán is. Ha már nincs semmid, akkor nem kell aggódnod, hogy elveszthetsz valamit. Innentől kezdve kissé meg is könnyebbülsz
    Az árustól megtudjuk, hogy egy részük szintén a hegyekbe tart - az Ardennek lejtője benépesült munkatáborok százaival, az itt összegyűlt népek gátakat építenek, falakat húznak fel, az önfenntartó falvakba mennek munkaerőnek. Házi kertészetek, bio-gazdálkodások, és kísérleti központok, ahol az alternatív energiahordozókkal próbálkoznak. Sok helyen kivágták az erdők egy részét, hogy földet nyerjenek, a fából pedig kunyhókat építettek. Mindenütt ott vannak ezek a telepek egészen a „csizma száráig, avagy a hegyvonulat valamikori olasz határáig.
-    Na és mi van a vallási fanatistákkal? - kérdezi a fazontól Matthew, miközben bőszen tömi magába immár a második pott-saslikot.
-    A túloldalon a kőkemény iszlamisták tanyáznak, és egy-egy csoportjuk időről időre gerillaakciózik a határon. - feleli készségesen az árus, aki már minden információt felszívott magára itt a fal tövében a húst árulva. - De a hegy déli lankáin a Konföderáció állomásozik még egy darabon. Milánó legalábbis még a miénk!
A baszk lóhús egyébiránt kellemesen fűszeres, meglepően finom. Végre fizikai melegséget, egyfajta lelkesült örömöt érzek, ahogy eszem, ahogy ezáltal újra átélnem, hogy valami igazi, jól megszokott történik velem, hogy jólesik valami, egyszerűen, mint régen.
Megköszönjük az útbaigazítást és behatolunk az állomás belsejébe. Folyton kanyargó, emberi hangyaboly, mátrixhullámokon csorgó szó-kavalkád, az óriásmonitorokon az utazási irodák retina-facsaró reklámjai: egy halott medúzákkal és kisodort bálnákkal teli parton mosolygó családok mászkálnak kéz a kézben, a vidám kompánia kutyáját egy radioaktív szennyben fogant két méteres homár belezi épp ki. Apró kagylók ásítoznak, bennük pislogó emberi szemek – anyu és apu étolajos palackokon szeretkeznek, tíz éves kisfiuk frizbit dobál a félig felzabált kutyának, egy szikla mögül most a vidáman kacarászó gyermeket lesi az óriás tengeri rovar, miközben a felhők közül családi űrsiklók zuhannak a félelem színű tengerbe. Megjelenik a felirat: Kössön ön is utasbiztosítást!
A pénztárok előtt vastagon kígyózó sorok. Jó lesz nekünk az ön-becsekkolás is. Újabb kreditek tűnnek el a virtuális pénznyelőben, s az is kiderül, hogy még elérjük a délben induló Lens-i kombi-vagont. Épp annyi időnk van, hogy átvergődjünk az ellenőrzőkapukon, ahol az automatikus szkennelést a helyőrség morcos zsoldosai is végignézik. A fegyvereket persze azonnal jelzi a rendszer, de az albínók még fegyverviselésit is tápláltak az adatlapunkra, így nincs félnivalónk. Azért nem néznek ránk túl kedvesen az őrök, de probléma nélkül átjutunk, majd lassan sodródunk tovább a tömeggel a peron felé. A vonat már bent áll, jó tíz-tizenkét vagon, de mind meg fog telni, úgy látom. A vonal végigköveti az Ardennek hegyvonulatait, és lemegy egészen a déli határig, szóval remélem, hogy nem csak munka-keresők vannak itt, hanem akadnak máshova utazók is, mert elképzelni sem tudom, hogy fogunk bármire is jutni, ha ilyen túljelentkezés van munkaerőből. Bár a saslik árus szavaira emlékezve nem feltétlenül mindenki a hegyekbe indul, mert a déli tengernél is folyamatos gátépítések folynak, ami szintén vonzza őket.
Elfoglaljuk a helyeinket az egyik hátsó vagonban, és elernyedve várjuk a holoszkópikus kalauz sípszavát. A déli napfény megszűrve hatol be a vonatba az ablakok mocskán keresztül - ám egy látogató szertartásosságával érkezik: langyosan árad szét a levegőben, észre sem vétetve magát fénycsóvákkal vagy visszfénnyel. Amikor megindulunk, én már máshol járok, megint, távol a valóságtól, de azért egy kissé mégis benne - úgy, mint amikor álmodom, és az óra váratlan ébresztése után egy percig még úgy emlékszem az álomra, mintha való lett volna. De teljesen mindegy, melyik valóságot élem, egyikben sem tudom befolyásolni a történéseket, mindenhol szolga vagyok, a lét szolgája, az idő alávaló csatlósa, leeső var az univerzum sebéről, akiben velőt arat az odaadás, de már régen nem hat rá az eredménytelen buzgóság vagy az önmagát szétromboló elvakult reménykedés.
Szolga.
Kiürült héj, ami még hasznosítható.
Hiszen az emberek még mindig hajlamosak arra, hogy alávessék magukat a hatalmasok, az idegen fegyveresek, a halálgyárosok, a többségben lévők, a szőke hajúak, az izom és acélemberek akaratának.
Ahogy Huxley mondaná: „A történelem legnagyobb tanulsága, hogy az emberek soha nem vonják le a történelem tanulságait.”
Ha pedig azt hiszed, különleges vagy, tévedsz. Ne gondold, hogy bármi is veled történik meg először. Ugyanolyan sablonnak születtél, mint mindenki más. Utánzatnemzedékekből sarjadó roncsolt pont a tudat tükrén. A történelem kivágott papírmaséja. És ez nem a te történeted.
Ez mindenkié.
Ahogy megtanulunk belehelyezkedni a résekbe, miközben lemondóan ragaszkodunk ahhoz az élethez, amelyben semmi sem lett úgy, ahogyan terveztük. Időnk nagy részét zárójelek közé ékelődve tengetjük, túlzott jelentőséget tulajdonítva az eseményeknek.
Poggyászok, csomagok.
Mindenki a saját buborékába zárva.
A nyomasztó hétköznapok egyhangúsága, és a pokol széttört szilánkjaira hányaveti módon felhúzott boldogság percei. Meddig kerestem az utat, mire ráébredtem, hogy már rég rajta állok, csak nem akartam észrevenni. Azt gondoltam, hogy a sors, amelyet be kell teljesítenem, valami távoli, horizont mélyén helyezkedik el, ahová el kell jutnom. Valami magasztosabbra vártam, közben a sors már rég azon munkálkodott, hogy ezt beteljesítse. Ráébredtem, hogy az én szerepem nem valamiféle iránymutatás, vagy konkrét megváltás, hanem a másokhoz való igazodás, a szolgálás, a mások életének segítése.
Szorokin Bro-ja vagyok, aki beteljesíti a végzetét.
Most felmegyek a hegyre, valami célja ennek is lesz, talán egészen váratlanul ott találom majd a nagyobbik fiamat, amint helyőrségi szolgálatából rég kitörvén ma már ételt oszt a rászorulóknak. Egyszerű, könnyű-műanyag házak, két telet se bír ki, a leginkább kitaszítottak posztja, elképzelem. Olcsó kínai fapellet-utánzat maró szaga a hőtaszító kerámiahordókban. Sütik rajta a szója-omlettet, a falusiak sorban állnak. A fiam koszos missziós ruhában, valami kamu civil szervezet, melyet a háttérhatalom működtet pénzmosásra, legmodernebb védőmaszkok.
A fiam felnéz, előbb megismer, mint én őt, Cute-ra vágott ismétlődő nyolcad-pillanatok, aztán elengedésre egy kis effekt.
Összeborulás.
Sírás-rívás, fűszívás a felállított klímásított katonai sátorban. Felpergett rostlemezként sodródó emlékek: a viharos éjszaka, amikor született, a kórház udvara tele volt macskákkal, szánkózás az Alpenhofon, nyaralás Ithakán. Amikor még minden rendben volt. Fáj, hogy már sok mindenre nem emlékszem, soha nem volt elég idő, nem voltam képes tovább duplikálni magamat, nem voltam elég. De a végét még összerakhatjuk. Bevonzom, hogy megtörténjen. Határozottan erre koncentrálok, míg a vonat halad felfelé, át az egészen sűrű fenyveseken, alagutakat vájva a sziklákba, megvannak a képességeink. Pogyászok, csomagok. Slaving.
Mi mindent ki lehet bírni.
Vagy akár az egész família ott vár majd, a kisebbik fiam is az anyjával, és nem csak az lesz a jó hír, hogy a másik végre kilépett a szolgálatból, hanem, hogy elfelejtjük az egész múltat, új lapokat kérünk, dobjuk az egész paklit, és újraindul minden, és nem kérünk számon többé, és nem zsarnokoskodunk egymáson. Nem fog rajtunk
Ez lesz. Lényeg, hogy megmaradjon bennem a ritmus, ami az életben maradáshoz kell. A ciklikus rendszer állandó újraforgása, amely alámerít a mocsokba, aztán újra felhúz a fény felé. Fogalmam sincs, e nélkül, hogyan bírtam volna ki idáig, a testem már negyven évesen is szarul érezte magát. Újabb emlékek. Amszterdamból hazafelé a buszon az ölemben fekszik, simogatom a haját. Nem bírok normálisan aludni, ezért inkább cirógatom.
A bűneinkből táplálkozó vakrémület.
Egész életemben rossz ütemen történtek velem a dolgok. Mindig utólag derült ki, mi lett volna jó, mit hogyan kellett volna tenni vagy hozzáállni. De második lehetőségem soha nem volt, így aztán folyton a „majdnem összejött” érzést kaptam, az örök második szerepét, mely hálátlan egy poszt: az ember kénytelen azzal a tudattal továbblépni, hogy ugyan képes arra, amire az „első”, de már nem számít, hiszen a „helyet már eladták”.
Ritkán emlékszünk a második befutóra.
Árnyékok játéka. Azzal különös, puszta elfogadássá válik az élet. Még a semmit sem elfogadás elfogadásává is. Hiába nem akarsz tudni a világról - a világ továbbra is tudni akar rólad. Ismerni akarja a szokásaidat, el akar érni minden áron. Rád akarja erőltetni magát. Nem enged. Kellesz a mobilszolgáltató konszerneknek, az áramfejlesztő médiamágnásoknak, kellesz tölteléknek valami vallási háborúba, amihez semmi közöd. Beszakad alattunk a föld, de még mindig kellesz, mert az atombunkerek bérlőinek továbbra sem csökkenhet az életszínvonala. Kellesz a biomechanika moguljainak, hogy jövő héten rajtad tesztelhessék a legújabb fejlesztésű retina szkennereket, melyek már rögzítik is az életedet. A külvárosok romjain kapaszkodó drón-légiók. Nemsokára valaki addig lobbizik ez ügyben, hogy törvényi szintre emelkedik, és akkor előbb – utóbb kötelezővé teszik. Valaki megint jól keres. Kreditszázalékok a zsebben. Mint amikor kötelezővé tették a komolyzene hallgatást az iskolákban, és minden este minden csatornánk államilag ugyanaz a nagykoncert ment a klasszikusokkal. ⌠A klasszikus komolyzenét a korabeli emberek értékesebbnek, magasztosabbnak tartották, s tarják még sokan ma is. Gondolom, mert összetettebb, szerkezetileg bonyolultabb volt, mint a vele párhuzamban élő világ és népzenék, s a jazz szabadossága, csak még jobban fokozta lenéző hozzáállásukat. Eleinte múló hóbortnak gondolták, csakhogy a jazz, éppen hogy nyitottsága révén volt képes magába olvasztani mindent, amivel találkozott, mint valami élősködő, amely mindenütt megél. Így burjánzott tovább évtizedekig, míg meg nem született az elektronika, amely borított mindent. A korabeli zeneszerzők valóban látták a zenét. De az elektronikus zenék megjelenésével, onnantól kezdve, hogy a hetvenes években elkezdték használni az első szintetizátorokat, a zene spektruma ismét kitágult, és az elektronika széles skálája felvette a versenyt a klasszikus zene összetettségével. S akár tovább is gondolja azt, hiszen a technikai trükkök milliónyi lehetőséget nyújtanak a zeneszerzőnek.⌡Mintha azt várták volna ettől a komolykodástól, hogy az emberek lelke majd lecsendesül. Hogy a gyerekek majd a kitelepítési riadók meg biológiai szennyezés-riasztások alkalmával Vivaldi telét fütyörészik, miközben vonulnak le a menhelyre.
Néhány év múlva már nem értünk rá ezzel foglalkozni. Illemtudó közömbösséggel viseltettünk tovább, mintha nem tudtuk volna, mi történik. Akik mégis tenni akartak, már nem tehettek semmit.
Lemorzsolódó partszakaszok.
Lassú rohadás, amit örömmel nézek. Szívem helyén kis játékkalapácsot hordok, az sújt le minden dobbanáskor. Már igencsak elkopott. Kalapált a hetvenes évek punk lázadása alatt, trapézfarmerek és narancssárga kötött pulcsik átszűrődő prizmáján, a nyolcvanas évek feltupírozott dzsörzé-filterén, a kilencvenes flaszterének felfröccsenő bakancsnyomán, a millennium tört ütemére, majd a mindent megváltó mély-techno 126 BMP-es lüktetésére.
Ez a Modus Minardi, az egy hét alatt feje tetejére állított lét aláfestő szimfóniája, érzékelem a hullámait. Oda-vissza, oda – vissza, pattog az időben ez a megmaradt öntudatlanság, milyen jó lett volna, ha negyven évvel korábban találják fel a beépített retina-szkeneket. Micsoda film lett volna belőle. Árulhatnám a feketepiacon.
Mert, hát közel minden történet a szerelemről vagy a halálról szól. Az elhíresültek, az emlékezetesek és még a semmilyenek is. Majd mindegyikben ott van valamelyik.
Ez





11. [tulajdonos]: 6.nap:Vasárnap2018-01-23 20:44
V
ASÁRNAP reggelre teljesen letisztul. Addigra elérjük Holy-Island térségét, de a szigetországból lenyúló darab földből ma már semmi sem látszik. Az egészet maga alá temette a tenger, a partoknál csak néhány magasabb épület köszönti az arra vetődőket elhagyatottan: több tonna szétmállott, darabos ipari és háztartási hulladékkal, törmelékkel. A víz összemossa, aztán széthordja, majd újra magába turmixolja az emberi mocskot és az átalakított elemeket. Közben valamelyest összeismerkedtünk a legénység tagjaival. A felének sem tudtam megjegyezni a nevét, de úgy tűnik, Angus nagy király lehet itt, mert mindenki uramnak szólítja. Az egyetlen, akivel egyenrangúnak sejtem, az Bert, a hajókapitány. Jóval idősebb mindannyiuknál, drótszerű, ezüstszürke szakállát folyton elsimítja, miközben beszél. Tipikusan olyan ember benyomását kelti, aki egész életét a tenger közelében töltötte.
-     Eddig négy gigatornádót sikerült megúsznom, négyet, ha mondom. – Cserzett arcába metszett barázdahullámai ezer darabara törnek szét, hunyorítás közben. Anekdotáit már az este folyamán elkezdte adagolni, mint aki alig várja, hogy végre elhenceghessen a világnak. Látszik, hogy szereti öregbíteni a hírnevét, de nyilvánvaló, hogy arra rá is szolgált. Van egy albínó ikerpár, ők kezelik a számítógépeket, és csak enni meg üríteni állnak fel a monitor elől. Amikor megkérdeztem, mikor alszanak, Angus elröhögte magát.
     A legszótlanabb köztük az orvos, aki egyben a legelszántabb tekintetű is. Szúrósan vizslat mindenkit, mint egy vadász, akinek még nem engedik meg, hogy a zsákmány közelébe menjen. Szavak helyett nézésével beszél, s ha nincs a közelben, akkor is érezni a jelenlétét.
    Az ellátásra ugyan nemigen lehet panaszunk, de közben érzem, hogy az a vízben töltött néhány perc is mennyire megviselt. Hiába a ruhaváltás, a löncshúskonzerv-vacsora, meg a forró tea, a torkomban reggelre ott vár a jól ismert kaparó érzés. Aztán egy-két rövid, de csúnya köhintés után a doktor egy pirulás dobozzal bukkan fel, amelyben jókora, színes bogyók vannak. Ellenkezést nem tűrő pillantással elém rak kettőt, aztán csak int egyet a fejével. Úgy döntök jobb, ha meg sem kérdezem, mit kapok, mert az eddig látottakból ítélve biztos valami saját maga által kotyvasztott cucc lehet, és semmiképp sem csak egy sima aszpirin. Megköszönöm, és próbálok hálásnak mutatkozni a kínaival együtt, aki szintén kér egy adagot, noha ő nem köhög, viszont kimerültnek látszik és sápadtnak.
    Paul és Matthew még mindig módfelett örülnek nekem, a vacsoránál pedig már a fehérje százalékokat tippelgették. Fura, hogy tisztán látom őket, nincs meg a szokásos őrült tekintet vagy eszelős beszólások, de mindez valahogy megnyugtató is. Csak a kis kabaláikat hiányolom a nyakukból, amelyeket általában mindig maguknál hordtak. Apró por-adagoló szelencék, valami komolyabb titánium-ötvözetből. El sem indultak volna otthonról nélkülük. De az a gyanúm, e két fétistárgy valahol a süllyesztők mélyén végezte, amikor a fiúk bekerültek a süllyesztőbe.
Rory folyamatosan az ágyán fekszik és lázasan morfondírozik, időnként felnéz Declan-ra, aki nem mutat különösebb érdeklődést a történtek iránt. Számára a veszély, vagy annak elhárulása a dolgok természetes rendjéhez tartozik.
.Részemről csak hálás lehetek Angusnak és barátainak, mivel nem ragaszkodnak ahhoz, hogy velük tartsak a Déli-sarkra. Merthogy a szőkének kétség kívül minden szava igazolódni látszik, s eleinte bármennyire szkeptikus is voltam vele szemben, valójában érzékeim mégsem sugallták azt, hogy nem szabad benne megbíznom. Különös feszültség vibrál ebben az emberben, alkotó eltökéltség, most már egészen látom. Úgy tűnik, a szabadság látszólagos elvesztése valóban korlátozza az emberi elme ítélőképességét, így lehettem én is, de most biztosan tudom azt is, hogy nem tévedek. Ez az egész brigád itt nyilvánvalóan együttműködik az ellenállással, de ők az egyedüli esélyem most a túlélésre. Egész éjjel azon hezitáltam, mit tegyek, hallgattam Rory érveit egy jobb életről, amelyben egyébiránt nem hiszek már vagy harminc éve - de miért ne legyünk optimisták? Csak nekem ez még mindig nehéz. Mondhatni végigszenvedtem az elmúlt harminc évet, megtanultam, hogy meg kell küzdenem minden egyes sikeres pillanatért, mert amúgy a zászló soha sem nekem áll, s nemhogy joker lapokat nem osztanak, de még egy nyamvadt színpárért is ötször annyit kell tennem, mint másoknak. De statisztikailag, időnként jönnie kell annak a joker lapnak is. Talán ez most pont az.
    Egyedül Declan nem tud pozitív lenni. Megértem, hogy nem igazán képes megbízni egykori nácik leszármazottaiban, meg aztán a Déli-sarkon valóban hideg van. Nekem, egyre erősödő bizalmam ellenére szintén nincs sok kedvem hozzá, mert ösztönösen azt érzem, hogy az nem az én terepem lenne. Bármennyire is csábító az ajánlat, bármennyire is itt az alkalom és a kézenfekvő megoldás is egyben, hogy eltűnjek a világ szeme elől, tudom, hogy hosszú távon nem érezném jól magam egy ilyen helyen. Az általam ismert természethez ragaszkodom, még akkor is, ha már pusztulóban van. Kis szerencsével sikerülhet feljutnom a hegyekbe, ahol talán nem fognak keresni. Rengeteg menekült vándorol a déli határterületeken, a tengerszint feletti magasság pedig bőven megnyugtató - mindazonáltal itt sem lehetnek hosszú távon tökéletesek a körülmények az állandóan változó viharrendszerek és monszun-eltolódások miatt. De már semmim sem maradt. A könyveim is odavesztek, meg az írásaim ki nem adott részei, így csupán a világhálón megmaradt részletek tanúskodnak rólam.
    Reggeli közben aztán nem sokba telik, hogy Declannal egyetértve meghozzuk a döntésünket, miszerint, mi kiszállunk a partoknál és szerencsét próbálunk a hegyekben lévő munkatáborokban, ahol még mindig a múltbéli körülmények uralkodnak, kevesebb a modern technika, de legalább biztonságot nyújt, ha durvább zavargások lesznek. Jó messze mindentől.
Megmentőinknek egyébként is elsősorban Roryra van szükségük, az orvos egyetlen közbeszólása is az volt, hogy belőlem elég csak mintát venni. Ezen, már ne múljon, állok rendelkezésre.
    Legésszerűbb, ha a csatornánál tesznek ki minket, amit néhány órán belül elérünk. A valamikori Francia-Belga határ Normandia mellett, részben elhagyatott környék, és Bert felvázol nekünk egy optimális útvonalat, amely szerinte a legésszerűbb a jelenlegi helyzetben. A hátármenti területek jelenleg semleges zónák, csak a hegyek túloldalán vannak komolyabb harcok a vízért és a területekért, így jó eséllyel juthatunk el valamelyik hegyi városba. Jókora előnyt nyerünk azzal, hogy az albínók dekódolják a karunkat egy számomra ismeretlen típusú mobil szkennerrel, mialatt mi csak állunk és nézünk.
- Ez most mit jelent? - kérdezem és Declanra sandítok.
- Visszakaptátok a börtön előtti státuszotokat, az adatokat újratöltöttük. - válaszolja Angus sokatmondó pillantással, és lassacskán felfogom, hogy mekkora mázlim is van - nem csupán a szabadulás miatt - s hogy sorsom hullámainak ismét a felfelé ívelő szakaszában vagyok.
A kapitánnyal együtt újra átvesszük a megjelölt útvonalat a hegyekhez. Bert hevesen gesztikulálva magyarázza a monitoron felbukkanó városok jelenlegi helyzetét. Keni-vágja a napi politikát, ami nem rossz teljesítmény egy folyton rejtőzködő árnyékembertől. A vén rókának ráadásul jó a szaglása is. Meggyőzőek az érvei, és be kell vallanunk, hogy egyikünk sem tud jobbat mondani. Személyazonosságunk biztosítva, krediteket is kaptunk, annyit, amennyi még nem feltűnő, és egy mobil kézi monitorra feltöltve az irány.
Annak azért örülök, hogy Paul és Matthew szintén velünk tart. Mint kiderül, az ő testükben semmi különleges vagy használható nincs az orvosok számára, ha csak nem számítjuk, hogy már önmagában az, hogy még élnek, egy kész orvosi csoda: valami láthatatlan energia tartja össze az évtizedek során módszeresen és radikálisan átformázott testüket sejtszinten. Mintha csak egy biológia mester-mutáció menne végbe bennük, inaik, szöveteik már nem is emberiek, egyszerűen csak elemi képződmények lennének. Jól fog jönni ez a két – a szó nemesebb értelmében véve „vadember” odakint a terepen.
    Holy-Island mellett bőven túlhaladván, elmerülve ülök a kantinban és Declannal iszogatom a harmadik lapacho teát. A legénység ezt vedeli folyamatosan, hát mis is toljuk, hogy erősödjünk, s közben csak úgy merengünk a múlton. A szigetek pusztulásáról eszembe jutnak például azok a híres helyek, melyek a zenének, vagy a művészvilágnak oly sokszor teret adtak, majd aztán mind a természet öntisztító immunrendszerének katalizátorában égtek el: A New-York-i Metropolitan, az Odeonsplatz vagy a Bostoni Operaház. Ahogy a megtépázott britföld meg az anyakontinens között ráfordulunk a csatornára, amely alatt milliók porhüvelye ázott szét az idővel, töménytelen vassal és más ércekkel tömítve be a történelem véres csatáinak hulladékát, arra gondolok, hogy már nem emlékszem pontosan, mikor is vált ennyire polarizálttá az életem. Egy rossz beidegződés alapján hozott rossz döntés? Vagy valami egészen más? Csak sejtem. A folyamatok egymást erősítik vagy gyengítik, és senki sem látja, pontosan hol volt a törés.
De arra a pillanatra pontosan emlékszem, mikor évekkel ezelőtt három nap folyamatos kokainozás után rádöbbentem, hogy mennyire horizontális és vertikális tükörképe is vagyok magamnak, és, hogy ez már így is marad. A cucctól az agyam annyira lesimult, hogy újra látta a redőket. Nagyon szürreális érzés, amit előtte még soha nem éreztem, mert annak előtte néhány alkalmi eset kivételével nem nyúltam kokainhoz. Nem az én drogom volt soha, viszont azokban a hetekben valahogy többször is a közelébe kerültem, és magam is meglepődtem azon, hogy végül mennyire élveztem azt, hogy maradéktalanul leradírozott mindent.
Otthon semmit sem vettek észre belőle, csak én döbbentem le, hogy lám, ilyen dolgokra kell vetemednem, hogy az életem az ő szempontjaik alapján normálisan menjen. Nem kiabáltam a gyerekekkel, kedves voltam a feleségemhez, de leginkább türelmes mindenhez. Pedig most még a szokásosnál is vadabb fokozatba kapcsoltak. A lakás általános rombolása, az egymással való szüntelen vitatkozás, a velőt rázó, hirtelen visszaordibálások, a tárgyak földre dobálása vagy a kanapé összemocskolása mellett most még szemtelenek, hisztisek és akaratosak is voltak. Úgy sejtettem, valahol dugi cukorka-készletekre lelhettek, ami aztán még jobban fokozta harci kedvüket. A gyereknek a cukor, olyan, mint felnőttnek a speed, csak még gyorsabban és látványosabban üt. Na persze van az a speed mennyiség, amivel gond nélkül rácáfolhatnék erre, de azért mégis. Viszont rajtam sem amolyan általánosságban vett kép látszott, mint amit a filmekben ábrázolnak a kokain-használókról. A témában jártasak azért nyilván rögtön észlelték volna, hogy túl vörös a fejem, és túl gyorsan válaszolok meg kérdéseket például, de egyébként semmi nyoma nem volt annak, hogy fél óránként felszívok egy csíkot a dolgozószobámban...
Az agyam pörgött, és a testemet eleinte még kellőképpen tudtam kontrollálni. Később, egy-egy pillanatban már remegtem a feszüléstől, ugyanakkor a fejemben erősen gerjedve keveredett a szexuális vágy, a beszédkényszer és a tenni akarás. Mégis, mikor elgémberedett kezeimmel megfogtam bármilyen tárgyat, szinte alig éreztem, és volt olyan, hogy majdnem eldőltem az egyensúlyvesztéstől, pedig egy korty alkoholt nem ittam. A kokain teljesen elsatíroz mindent az elmében és csak a következő csíkra meg a mozgásra fókuszál. Sajnos az alkotási kedv egy idő után a szintén elszáll, így az ember semmivel, de semmivel nem tudja lekötni magát. Abban az állapotban lehetelennek tűnik végignézni egy filmet vagy bármi más, néhány percnél hosszadalmasabb tevékenységet kifejteni. Meg kellett volna írnom például egy tízezer szavas cikket hétfőre, de esélyem nem volt a nyughatatlanságtól. Leültem filmet nézni, de tíz perc után azt is feladtam. A kokain befeszít, merevvé tesz. A test a belső folyadékok egy részét megköti tartaléknak, mikor megérzi a mérgeket, másrészt a vesén keresztül megindul a vízhajtás is az azonnali méregtelenítés jegyében. Szerencsére az agy nem kapcsolja ki teljesen az evésre való törekvést, bár kedved nincs túl sok hozzá, de ha van egy kis eszed, akkor ráveszed magad a minimális táplálékbevitelre, hogy legyen energiád. Egy több napos droghatás után így is-úgy is lefogysz legalább két kilót, de annak egy része csak víz, viszont az izmok itt is kapnak rendesen, de korántsem okoz akkora károkat, mint a speed hatása alatt bekövetkező étvágytalanság és az abból fakadó energiavesztés. És a gyorsabb lefolyás miatt még aludni is lehet, igaz, zaklatottan és nehezen. Forgolódsz az ágyban vagy egy órán keresztül (speed-nél ez háromszor ennyi), minden oldalon kényelmetlen, sehogy sem akar összejönni a lemerülés. Az alfa állapot egyből kiesik, és úgy alszol el, hogy sokkal kevesebbel is beéred, na meg emlékszel az álmaid egy részére. Mivel ebben az esetben ez hétvégén történt, így reggel jóval tovább tudtam ágyban maradni a szokásos hajnali kelés helyett, ezért szinte kipihenten ébredtem. De mivel tudtam, hogy még maradt az anyagból, és a bőséges reggelit követően egészen erőre kaptam, ezért már délelőtt nekiálltam felszívni a maradékot. Akkor úgy éreztem, a sors kísért. Már megint. Akkor tudatosult bennem igazán a polarizálódott jelenem. Hogy nálam minden tükörképben, fordítottan arányosan történik. Hogy be kell kokszolnom ahhoz, hogy az idegrendszeremet ne stimulálja folyamatosan a külvilág, hogy elviseljem a körülöttem lévő szűkebb és tágabb környezet megváltoztathatatlanságát, a gyerekeim idegőrlő szokásait, a feleségem tunyaságát, vagy az úgynevezett barátaim újabb rám telepedését. A magam módján szeretem őket mind, bizonyos fokig fontosak számomra, de valljuk be: a művésznek leginkább csak önmagára van szüksége, mindenki másra csak időszakosan. Mindez önzőségnek tűnhet, de más kívülről megítélni és más megélni, én pedig már évek óta tisztában voltam ezekkel a tulajdonságaimmal. És amikor az ember az effajta tulajdonságaira ráébred (minél előbb, annál jobb), akkor próbál kompenzálni. Amikor családos voltam, halálra dolgoztam magam, hogy mindent megadhassak azoknak, akiket szeretek. Akkoriban még volt hova kirándulni, utazni is - rengeteg helyen megfordultunk az akkori országhatárokon kívül és belül is. Legtöbbször persze ezek az utazások veszekedésekbe torkolltak már félúton, vagy a helyszínen többször is. Nem emlékszem egy üdülésre sem, amely zökkenőmentesen ment volna. A feleségem ilyenkor már egy héttel előtte kettyós módba kapcsolt, és módszeresen aggódni kezdett az elkövetkező események miatt. Mert persze a nő mindent tökéletesre akar, úgy érzi, akkor boldog, ha minden a helyén van, egyszerűen képtelen felfogni, hogy a szépség és az igazi élmény olykor pont abban rejlik, ha valami nincs teljesen rendben és a helyzet megoldása kalandos. Ilyenkor extra türelemre volt szükség részemről, ami sajnos nagyon ritkán valósult meg. Azt hiszem, sok esetben jól jött volna némi kokain, amely bármilyen meglepő, de úgy látszik, nálam egyfajta megnyugvást nyújt, habár nemsokára az is kiderült, hogy ennek mekkora ára van. De nikkelfényű tudatállapotaimat lassacskán, évről évre valahogy képes voltam kezelni.
Miközben a lakásban ment a móka és az alapfilm, én belül remegtem az anyagtól, amely óráról órára leszedálta a fizikumomat, mialatt az agyamat felpörgette. A vérerek olyat kaptak azon a hétvégén, hogy a mai napig azt emlegetik. Pedig még csak egy nyamvadék techno buli sem volt sehol. Addigra már oda jutottam, hogy nem jártam el sehová, s ha mégis kellett volna, kihúztam magam, ha lehetett. Az embereket teljes szívemből gyűlöltem, néhány kivételével elviselhetetlen volt a jelenlétük mindenütt, ám én mégis eljátszottam a szerepeket. Aztán alig vártam, hogy hazamenjek és betépjek. De azon a hétvégén még füvet sem szívtam, a kokain mellett úgy sem hatott volna. A kokain alkalmatlan a sipituális érzékenységek aktiválására. Ahhoz fű kell. S mikor vasárnap este végre betéptem, hogy három nap után aludjak végre egy normálisat, egyből visszajött minden.
    Azon a hétvégén, a vasárnap utolsó pillanataiban, ahogy zombiként feküdtem az ágyamban, megfogadtam, hogy hétfőtől leállok mindennel, s nemhogy füvet, de még sima cigit sem szívok egy darabig.
    Persze már hétfőn délután rágyújtottam, és napközben, már a munkahelyemen megérkezett a vágy, hogy újra kokainozzak, de tudtam, hogy most már kibírom nélküle néhány hétig, annyira leszedált.
    Így hát levezetésként ráhúztam még egy napot a fűvel. Kurvára ment az írás, és módfelett kemény tűrőképességem volt. Még akkor is, ha éreztem, izmaim rosszul tapadnak vissza, percről perce, hogy a mikro-sérülések egyre tágulnak, és kapok levegőt a dugulástól. Szájon át lélegzem, ha pedig rágyújtottam, nem kaptam levegőt. Közben az agyam úgy vágott, mint a kard a harakiriző kezében. Rájöttem, hogy le kell állnom az edzéssel, hogy kicsit rendezze magát a szervezetem. Másnap, meló után első dolgom volt lemenni a terembe, hogy lemondjam a havi bérletem. Ebből persze rögtön edzés lett, s a héten még vagy háromszor ismét. Volt az a régi film, a „Menekülés a győzelembe”, valami náci táboros focistákról. Azt hiszem, hasonló zajlik bennem évek óta, és nem bírok leállni csak azokon a végpontokon, ahol már muszáj. A végsőkig feszítem a húrt - hátra nem lépünk csak előre - de az olvadáspont már közel, egészen biztos - akkor is úgy gondoltam. A napok egymásra húzódó ciklusai örvényként keringenek körülöttem, újra meg újra lecsapnak, mint vadászó ölyvek, én pedig a sehová bújni nem tudó kisegér vagyok. A káoszba és a kilátástalanságba is bele lehet szokni, a szolgaságba és annak tudatába, hogy semmit nem tehetünk a ránk szabott sors ellen. Bágyadtan élsz egyik napról a másikra, és érzed, hogy percről percre közelebb kerülsz ahhoz, ami el van rendelve, vagy inkább szándékosan fel sem fogod, elütöd az időt, elbeszéled saját alternatív történeted, amely mindaddig fedi a valóságot, míg el nem jön az óra. Hamis igazságok között tengeted napjaid, füldugóval a füledben, mindkét szemed csirizzel lekenve, tartalék gondolatok között. És újabb hétfők érkeznek el, és újabb vasárnapok csukódnak rád, mennyivel másabb vasárnapok, mint ez a mostani.
Újabb szakasz kezdődik.
Fogom a kezét a párkányon át
Mennyivel más ez a vasárnap, mint az akkoriak. A városra telepedő hajnali átmenet csendje a reggelben, a hűvös és tiszta levegő a növénytakaró lélegző illataival vegyülve. A lassacskán megmozduló puha lüktetés a házak között. Az északi szél végigsimít a szilfákon, melyek alatt az asszonyok felrakják a vasárnapi ebédet. A zöldségrostok és a zsír tömény kipárolgása az udvarig hatol, ahol a kutyák elnyúlva sütkéreznek a napon. A szomszédba most érkeznek haza az ikrek, akik minden hétvégét átdorbézolnak, s van olyan is, hogy csak délután keverednek elő. A generációnk hősei, az utolsó igaz idők bajnokai, feledésem fokmérői.
Sárgaláz gyötör az erkélyen.
Mennyivel más ez a vasárnap.
Grillezett makrélafilét tolunk ebédre, fejenként ötszáz gramm. Az elég jó tétel. A kínai, akiről kiderül, hogy félig japán, benyeli egy pillanat alatt. Kasakinak hívják, és úgy beszéli a felföldi nyelvet, mint aki egy másik idősíkból érkezett. Nem hiszem, hogy épeszű, de nem zavar sok vizet. Már a partraszállásra koncentrálok, kapunk egy kis túlélőcsomagot, ruhát és élelmiszer, mert néhány hasznos holmit, ami jól jöhet a hegyekben. Miután összepakoltam, bekullog a hálótérbe a mogorva orvos, és int, hogy kövessem. A mogorva fazon még csak meg sem próbál normálisan kommunikálni. Na, ha ilyen arcok mászkálnak a sarkon, akkor jobb, ha tényleg nem megyek le.
A vizsgálat legalább gyorsan és precízen zajlik. Néhány tűszúrás egy elég durván felszerelt szkenner kabinban, és jöhet a kávé. Ezeknek itt igazi, vagy legalábbis nagyon annak tűnő pörkölt kávébabjuk van, amit laboratóriumi körülmények között termesztenek jégvermekben. A torokfájásom közben már javult, de érzem, hogy nem bírok rendesen levegőt venni, a tüdőm össze van esve, és időnként mintha belenyilallna valami.
Fasza.
Mégsem szólok az orvosnak, ezzel úgy sem tud mit kezdeni, ezek fizikai elváltozások, az évek alatt lerakódott szenny ráhatása az izmokra és a szövetekre, melyek már a végletekig roncsolódhattak, most meg egy jó kis sokk érte őket a vízben. Fogalmam sincs, mire számíthatok, de tovább kell lépnem, ahogy eddig is, meg kell próbálnom nem figyelni rá, ami viszont soha nem könnyű. Ha az embert valami nyavalya gyötri, folyton azon jár az esze, hogyan szabaduljon meg tőle. Nehezen koncentrál másra, és időről időre visszavonzza magába a problémát, amíg el nem múlik. Ez egy természetes agyi reakció, az immunrendszer felügyeletre készteti az agyat, és nem tágít. Évek alatt azonban megtanultam együtt élni a különböző fájdalmaimmal, elviselni a folyamatos kellemetlen érzéseket, húzódásokat, sebeket, és azt is, hogyan altathatom el a kínok ráhatását a mentális teljesítményemre. A fizikai elváltozások, sérülések már a házasságom alatt is problémát okoztak, megspékelve a szellemi kiszolgáltatottság és az állandó teljesítmény-kényszer hatásaival. A mások elgondolásaival való tartós foglalkozás nem tesz jót az alkotó szellemnek, ugyanakkor az emiatt felgyülemlő lelki stressz levezetésére legalkalmasabb mindig is az írás volt számomra. Annak idején több kötetnyi gondolatot is összeírtam, mintegy terápiaként használva az írást – kiadásra azonban egyik sem került, mivel később visszaolvasva őket mindig azt éreztem, hogy erre senki nem lenne kíváncsi. Ez csak az én szánalmas életem, amivel senki sem törődik, mert már akkor is olyan világot éltünk, amelyben az önmegvalósításnak álcázott önzés telítette el a lelkeket. Már akkor kilógtam a sorból azzal, hogy bennem még megvolt a mások meghallgatása iránti tisztelet, és mivel apámtól örököltem azt a hülye gént, amely miatt világéletemben nehezen tudtam nemet mondani, így mindig volt néhány jó szavam, vagy ötletem ahhoz, aki hozzám fordult.
De túl sok idő telt el.
Túl sok embert vesztettem. Az utolsó boldog éveimre már nem is emlékszem. Volt még egy családi nyaralás Horvátországban, ami két hétre visszahozta belőlem azt, aki valaha voltam, nem is értettem. Egyszerűen jól működött minden, a családdal boldog voltam és kiegyensúlyozott. De ez is csak a hullám egy rövid részlete volt. Eltelt egy-két év, és kezdett minden összeszűkülni. A hétköznapok felőrölték minden energiámat, és nem maradt belőlem túl sok. Feketében jártam, minden ruhadarab fekete volt rajtam, és a kocsim is az volt, még a reggeli zabpelyhes tálkám is. Már vagy egy éve az a vízió kínzott, hogy mire betöltöm a negyvenet, meghalok. Max egy két hónap. Lázasan dolgoztam a kézirataim rendezésén, hogy még karácsonyra meglegyen a több száz oldalas könyv, amelyet végre kiadhatok. De a folytonos energialeszívás miatt már nem ment úgy az írás, mint egyetemista koromban, amikor három helyi lapnak is publikáltam havonta. Írni már csak úgy tudtam, ha fizikailag leszedáltam magam, mint a minap. Igen, azt hiszem, az idő tájt kezdődött. Éreztem a depresszió hullámait, ahogy csökönyösen meglegyintettek hétről hétre. Voltak rosszabb és jobb napok, de jövés menését meg nem szokhattam. Sokat gondoltam az öngyilkosságra, néha kirohantam a házból és sírva nyöszörögtem valami fa alatt vagy kapualjban, hogy váltson már meg valaki.
És bevonzottam a halált.
Amikor azok az emlékezetes kokainozós hétvégék kezdődtek, már bőven éreztem. Talán ezért sem voltam képes túl jó abban, hogy leszokjak szenvedélyeimről. Pont azt kellett volna tennem, abban a pillanatban, hogy ráébredtem, mindez miattam történik: akkor kezdődtek a rendszeres tüdőfájások, az orrszűkület és az oxigénhiány. Mintha a szervezetemben is elkezdődött volna az a katasztrofális folyamat, amely odakint a természetben. Az ősz folyamán aztán besűrűsödtek a jelek: a nagyobbik fiam osztálytársának az apja hirtelen szívrohamban elhunyt, három gyereket hagyva maga után a felrobbanni készülő jövőnek. Néhány héttel előtte az osztrákoknál töltöttünk pár napot egy kitelepült ismerősnél. Mikor hazaértünk, az a hír várt minket, hogy az otthon élő öccse fejbe lőtte magát egy vadászpuskával. Mindeközben az írással nagyon jól haladtam, és napról napra jobban fájt a tüdőm meg néha már szívemet is éreztem. Ó jézus, akiben sohasem hittem, hogy rohadjál meg, ha mégis létezel, vagy legalábbis, a státuszodnak megfelelő entitásod. Esküszöm, még a kisebbik fiam is máshogy nézett rám azokban a hetekben, mintha látta volna rajtam, hogy már nincs sok hátra. A kisgyerekek sok mindent megéreznek még, és ő már kiskorában is nagyon különleges volt. Azokban a ködös, ősz végi hetekben szinte minden nap játszottunk, jóval többet, mint általában, és az idő csak fogyott a januárban esedékes születésnapomhoz. Éreztem, hogy baj van. A következő héten a feleségemről kiderült, hogy pajzsmirigy alulműködése van. Előre láttam az orvosok hadát, a heti szintű vizsgálatokat és a beszabályozó hormontablettákkal való kísérletezgetést. A halál ott ólálkodott mindenütt, jött hozzám egyre közelebb, hétről hétre, aztán napról napra. A könyv pedig készült, lapok voltak hátra, belőlem meg dőlt a szó, és még nem akartam befejezni, mert tudtam, hogy akkor nekem is végem, és miután mindenki kihalt a gyerekeim mellől, addigra ott fognak állni a civilizációnk pusztulásának kapujában ketten, egymásra utalva.
Miért? – kérdeztem a semmit – Csak olyan ember akartam lenni, aki rendet teremtene, mert akarat lakik benne, mégis újra meg újra máglyára kerülök.
Tudtam, hogy csak úgy vethetek véget a folyamatnak, ha nem szegülök ellen az erőnek, mi az ösvényre kényszerít, ha hagyom, hogy irányítson, és elnyomja alkotó énem. Azonnal le kellett volna állnom a cigivel meg a fűvel (ezt addigra nagyjából harmincadszor határoztam el abban a szezonban), amit már ugyan nem is nagyon szívtam, mert azokban az években nagyon gyenge minőségű indica-t lehetett csak szerezni, ami szinte már semmire sem volt jó. Ezért is szoktam rá kissé a kokainra, kerestem az az agyi élményt, amit a fű már nem adott meg. Egy kiváló minőségű sativa csomagot vártam, ami csak nem akart megérkezni hetek óta. Azzal nem lett volna szükségem a kokainra, príma Amnesia Haze-t vizionáltam magas hatóanyag tartalommal.
De amíg vártam, kokainoztam, és ez még jobban megeresztette a fantáziámat írás közben. Csak hát le kellett volna állnom. Örvény, kibaszott örvények, amelyek akkor is oda visznek, ha nem akarod. Hogyan szakadhatunk ki belőlük? Teljesen le kell állítani a rendszert és egy másik irányba indulni. Ez a legnehezebb feladat, legyőzni az örvényeket, a megszokást, a körkörös fordulatokat árnyéknapjaink zenitjén, hogy végre kiszakadjunk belőlük, mint napkitörések fortyogó vére a megroncsolt pontokon---rugaszkodj el. Végy nagy levegőt, pettyezd önmagad másolatát, már tisztában vagy mindennel, aminek következményeként ez lettél, és azt is látod, merre visznek a döntéseid. Minden egyes szál, minden egyes decibel. A részleteket már jól látod. S ahogy elhatározásodban erősödsz, úgy növekszik párhuzamosan a külső rád-hatási erő, ami azt akarja mutatni, hogy talán már elkéstél, hogy ez már az utolsó utáni lépés volt, és kezdhetsz zuhanni.
De ez csak elmeharc.
Ha úgy fogod fel, hogy már eleve vesztettél, akkor nincs jelentősége annak, hogy mit tehetsz vagy nem. Békélj meg. Fogadd el a változtathatatlant, és surranj át a réseken. Így surrantam a réseken, így álltam le jó darabig a fűvel, a cigivel meg az összes droggal ehhez egy hasonló vasárnap estéjén – azt hiszem, pont egy nappal azután, hogy az az ismerős meghalt.
Elértem a végpontot. Testem nem bírta tovább az évek óta tartó értágítást, és aznap ráébredtem, hogy ha nem kezdek el máshogy működni, akkor szét fogok szakadni és lerokkanok. Leálltam mindennel, és jöhetett a kismedence CT.
Balsejtelmem beigazolódik.
Miziotisz, rabdomiolízisz, medencegyűrű-gyulladás, rekeszes komplementer szindróma. Amit csak akartok.
Újraismételt rutinpályák kórházi folyosókon.
Vér. Műtét. Lidokainnal kevert adranalin injekció a végbélbe.
Szakad szét a seggem.
Vagy az orvosok szaggatják.
Emlékek.
126BPM-es hipnotikus mély-techno lüktetése a fülesben. Olyan, mintha előre láttam volna a kormos disztópia eljövetelét, amelyben az emberiség utolsó ördögtáncát járja. Aztán egy reggel arra ocsúdok, hogy meg kell változtatni a szabályokat ahhoz, hogy túléljem.
A háttal már régóta egymásnak feszülő kritikus pontok sarkszögén megcsillant még valami, ami megállásra késztetett. Tudni kell felismerni, hogy már túl vagyunk a BVP-n (Biztonságos Visszatérési Pont). Minden egyes nappal egyre nehezebb lesz. Minél tovább vársz, minél később kezdesz el megváltozni, annál fájdalmasabb és hosszabb úton jutsz vissza azokhoz a határokhoz. Úgyis rájössz. Csak ne húzd túl sokáig. Én majdnem túl sokáig húztam, és legalább annyit vesztettem, mint amennyi tanulságot levonhattam magamnak.
Túl sokat foglalkozom a múlttal. A jelennel kellene törődnöm, de még mindig csak megszokásból teszem.
Jelen.
Jelentéktelen foltok.
Koszos, áporodott, halott zokni szag.
Mennyire más ez a vasárnap
A kávé szagára összegyűlünk a kantinban, s miután felszívjuk magunkat még egy kis forrósággal, egyszerű búcsút veszünk egymástól. Nem kell meghatódni. Végül is csak néhány napja ismerjük egymást. A közösen átélt élmények azonban örökre beleégnek tudatunkba. Sok szerencsét kívánok hát Rory-nak, megköszönöm a kapitánynak az útmutatást, aztán Angushoz fordulok:
- Igazán hálás vagyok – mondom őszintén,
- Ugyan. Csak tedd a dolgod, ahogy eddig is. Mindenki a maga módján küzd.
- Túlélés.
- Túlélés. - feleli és ökölbe szorított jobb kezét felém emeli. Rábokszolok finoman, aztán sokat mondó pillantások kereszttüzében megindulok a három nagydarab „védőfalammal” együtt, közvetlenül a kapitány nyomában, hogy aztán perceken belül felmerüljünk.
Közvetlenül a régi Franciaország északi határán tör fel a víz alól a Second State, amennyire csak lehet, közel a parthoz. A külső fedélzetre kimászva kinyitjuk az önfelfújós katonai csónak szelepét, és amíg felszívja magát, a partot pásztázzuk. Nincs nagy köd, és a szenzorok nem mutatnak kifejezetten hideget, de a védőruha nélkül nem sokáig bírnánk odakint. A kapitány, távcsövével végigpásztázza a szakaszt, de semmi mozgás. Indulhatunk. Egy utolsó békejel a levegőbe, aztán mi négyen máris a vízen.
Nem szabályozott, ellenőrzés nélküli homályzónában vagyunk, a csuklónkra töltött adatok attól függően fognak jelenteni valamit, hogy milyen akadályokba ütközünk, kikkel találkozunk, hogyan csúszunk át ellenőrzéseken. A parttól pár száz méterre lehetünk, távol a kompkikötőtől, haladunk a sík föveny irányába, ahol az egykori dűnék csúcsai az apály miatt most kikandikálnak a víz alól, de tudjuk, hogy mögötte a Calaisba vezető bekötőutat találjuk. A csatorna másik oldaláról még tükröződnek ránk Dover fehér sziklái, de ez már francia terület.
“Ha meghalok és felnyitnak, ott fogják találni Calais-t a szívemben.”- mondta valamelyik angol királynő, úgy emlékszem, de már nem számít. Csak egy újabb felesleges tudásmorzsa, amely nem visz se előrébb, se hátrébb.
. A város nyugati falánál a legalkalmasabb a terep a kikötésre. Előveszem a kézi holo-térképet is, amelyet most kihúzva kiválóan rálátunk az előttünk álló domborzatra. Az ismert ellenőrzési pontok pirosan virítanak előre betáplálva. Mindkét fennhatóság őrjárataival összefuthatunk, de a gond inkább a sehová sem tartozó nomád gerillákkal lehet, akik bárkit megtámadnak élelemért vagy védőruháért. Mutatom Declannak a képet, ő meg balra húzza a csónakot, mire a minket üldöző hullámok felívelnek oldalunkon, és löknek egyet rajtunk. Haladunk tovább, már látom a város szélső falait. Ahogy Bert megjósolta, még csak járőrök sincsenek, ez egy régóta magára hagyott terület. Beljebb lehetnek gondok, de elvileg a muzulmánok erre nem jutottak el, az Északiakkal meg együttműködés zajlik, tehát egy ideig még biztonságban leszünk. Mindaddig így is lesz, míg el nem érünk a hegyekhez, ahol a szétrostolt hegyvonulatok töveiben különféle népek telepedtek meg, és nem ritkák a városi fosztogatók. De az sem megoldás, ha kisebb, ismeretlen utakon próbálunk szerencsét, mert a vidéki utakat sokszor elvadult mutánsok őrzik, olyanok, akik hosszú távon is bírják a szélsőséges időjárást akár élelem és víz nélkül. Összességében véve napi szinten kellene ismernünk a helyi konfliktusokat, hogy eligazodjunk, ám én mégsem aggódom. Ha megmentőink valóban annyira különlegesek, mint ahogy gondolom, már meg is érkeztünk a hegyekhez.
Közel siklunk a kihalt falakhoz az öböl túloldalán. A belső nyúlvány mentén néhány hajóroncs hajlik a víz fölé rozsdásan, kopottan, megtépázva. Amikor kiszállunk, a csónakot a parton hagyjuk kikötve - valaki majd hasznát veszi, ha rátalál. A part mentén üresen kongó szállodasorok gyülekeznek a végső idényükre. Minden csupasz és mozdulatlan. Innen fél óra múlva érjük el a város központi részét. Semmi mozgás. A házak itt többnyire még mindig a régi városok hangulatát tükrözik, falaik kopottak, és csak néhány modernebb telep nő ki belőlük. Régen turistaközpont, ma félig kihalt szellemváros. A nap még erősen süt, de már kezd lejjebb csúszni a hőmérséklet. Bőven a külvárosban járunk, elkerültük a központot és az utolsó tömbök mögül emelkedő erdős részt, a nemzeti parkot, amely mára elmocsarasodott. Mielőtt elérjük, a betonházak végén egy lepusztult templomban megállunk fehérjepótlásra és kortyolni egyet. Egy köpésnyire tőlünk a régi határvonal, ha balra nézek nyugatra, az már Belgium lenne. A belgáknál még mindig nem dőlt el a diplomáciai csetepaté, így részben Északtengely, részben a Konföderáció irányít, körzetenként. A lényeg, hogy bőven messze vagyunk a zavaros közép-Európai területektől, ahol már más szereplők is bevonják magukat a játékba. Az osztrák hegyekben az iszlám már évtizedekkel ezelőtt megtelepedett. Onnan az Urálig kiismerhetetlenül zűrös a helyzet. Egyfajta új Balkán az, ahol a mai napig nem rendeződtek a zónák. Kaotikus állapotok uralkodnak, és mindennapos harcok folynak a vízgyűjtő területek feletti uralomért. De itt, a hegyek egyenlőre védenek minket. Fogják a kilincset.
Bár ennek ellenére úgy érzem, hogy az évek nem hoznak semmit csak a szakadatlan áldozat emlékét.
Mennünk kell tovább, hogy még az éjszaka beállta előtt találjunk egy fedett helyet, vagy egy használható járművet. Ha sikerülne eljutnunk Lens-be, ott már vonatra szállhatunk, ami a határ mentén felvisz minket a hegyoldalba. Most már elég hideg van, egyre jobban fúj a szél, a folyamatosan mozgás szükségszerűvé válik. Innentől kezdve menet közben iszunk, és nem állunk meg enni. A nap mára lassan feladja, mi pedig lépkedünk a láp mentén tovább a semmibe. Kurva nagy lehet ez a nemzeti park, különös állathangok vágnak éket a kora estébe körülöttünk, és a mocsár belseje felől több helyen is kígyózó füstcsíkokat látunk felszállni. Azoknak, akik egy ilyen gyékénnyel és sással benőtt, ingoványos helyen töltik az éjszakát, a tűz a legnagyobb fegyver. A barbár klánok általában nehezen megközelíthető, veszélyes területeken fészkelnek, és elég gyakran változtatják törzshelyeiket. Velük semmi dolgunk, jobb, ha nem piszkáljuk őket. Ha találkozunk is valakivel, kerüljük a tekinteteket is, de így is érzem, hogy az emberek egyre bizalmatlanabbul néznek ránk. Az sem segít a hangulaton, hogy percről percre sötétebb és hidegebb lesz. Már ahhoz sincs kedvünk, hogy beszéddel üssük el az időt, de legalább azért még bírjuk az iramot, így négy-öt órányi gyaloglás után is.
A látóhatár élénk aranyszínné tompul, majd lassan rézszínű árnyalatokba megy át. A térkép szerint most Saint-Homer városához érünk, mely után majd délnek kell fordulunk. De azt hiszem mindannyiunk fejében már most az a gondolat fészkelte be magát, hogy az estét itt kellene töltenünk. Rozsdavörös, alkonyba hajló fény pattog az előváros romjain, ahogy elhaladunk a beton és kőpillérek megrendült, földre omlott, porrá zúzott roncsai mellett.
Az utcákon néhány szürkeruhás motoszkál, a beljebb lévő sarkokon viszont már megjelennek a bódésok, amelyek a partra vetett állatok maradványait árulják grillrácsra verve - és valahonnan cimbalom hangját hallom megcsendülni. Néhol olajoshordókban ég a tűz, körülötte homályos alakok melegednek, A falakon kopott graffitik, hatalmas, vörös X-ek – ki tudja, mit jeleznek.
A főutcával párhuzamos részeken haladunk, hogy ne keltsünk túl nagy feltűnést. Fegyvereinket, amelyeket szintén jótevőinktől kaptunk, a táskáinkba és a kabátok alá rejtettük gondosan. A szél most már egészen biztosan száz kilométer felett van, tépi a ruhánkat, a vízhatlan kabátot, melyet a szkafander fölé húztunk. A szememet védi a ruha áttetsző kialakítása, de a felszálló jeges por miatt egyre kevesebbet látni.
Mellékutcáról mellékutcára haladunk a falak tövében, és már kezdem azt gondolni, mekkora mázlink van, hogy egyetlen hivatalos közeggel sem találkoztunk még, amikor a következő sarkon váratlanul felbukkan egy járőrkonvoj. A fokozódó szélben először csak az egyik terepjáró körvonalait pillantom meg, majd mire felocsúdok, már egy másik, hasonlóan zárt, páncélozott kocsi is kirajzolódik.
Egy pillanatra akaratlanul megtorpanunk, aztán próbálunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna, hiszen pont az lenne a feltűnő, ha most megállnánk tétovázni. Nem ismerem a helyi szokásokat, de a zónajárőrökről túl sok jót még sosem hallottam, habár ez itt a Konföderáció terepe, s ki tudja, milyenek a viszonyok... Lövöldözni mindenesetre felesleges lenne és pazarló is, többen is vannak és a felszereltségük is jobb – legjobb esetben is talán, csak ha egyikünknek másikunknak sikerülne elszelelni. De már kanyarodnak is felénk a járdához, én meg gyorsan sziszegek a többiek felé egy nyugit és bízom abban, hogy a technikusok jó munkát végeztek a tengeralattjárón.
A járművekből kipattanó fegyveresek a Konföderáció egyenruháját viselik, több, mint féltucatnyian vannak, fejükön áttetsző maszk, a jól ismert emblematikus nyilas logóval. Az egyiküknek fekete helyett vörös színű ez a nyíl, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy ő a szakaszparancsnok. Nem is tétovázik sokat, a ránk szegeződő plazmavetők sűrűjéből már toppan is elénk:
- Hatósági ellenőrzés. Maradjanak a fal mellett, és tegyék, amit mondok. Értik? - kérdezi angolul, amely még mindig a legkézenfekvőbb nyelv az átmeneti zónákban, és én ennek nagyon is örülök, mert a békanyelvet ki nem állhatom, s közülünk csupán Declannak van némi jártassága benne, de elmondása szerint ő sem szívesen használja. Még a kantinban megbeszéltük a ránk váró nehézségek átláthatatlanságát, de végül megállapodtunk abban, hogy, mint ahogy eddig is, majdcsak átvergődünk a váratlan akadályokon, s legkevésbé tartottuk fontosnak azt, hogy ahová tartunk, ott vajon beszélik-e a felföldi nyelveket.
- Igen, értjük!- felelem a katonának, mert krízishelyzetekben szerzett tapasztalataimmal most is jobbnak látom, ha én beszélek. Valahogy mindig úgy alakult a rám mért erő, hogy minél nagyobb bajban vagyok, annál összeszedettebb tudok lenni.
Általában.
- Rendben, akkor egyesével jöjjenek ide! - kéri a fazon és már fel is tűnik mellette egy szkenneres társa, kezében a leolvasóval. - Csak semmi nyüzsgés! - folytatja, bár nem igazán csinálunk semmit. A hangja a munkája által megkövetelt határozottságot hordozza, de nem tűnik ellenségesnek. Fiatal, harmincas pofa, de az arcára van írva, hogy már túl sokat látott. Közben az embere már lép is oda hozzám, hogy beolvassa az adataimat.
- Hová tartanak? - kérdezi.
- Lens-be igyekszünk. Munkavállalók vagyunk. - mondom, és végül is nem hazudok. A tényeket közlöm, amelyek megfelelnek a valóságnak, csak éppen azt nem árulom el, hogy már egyszer törölve lettünk a rendszerből. De végül is nem csináltunk semmit. Igaz, a munkámat elvesztettem, de ami az utóbbi napokban történt az mind a rendszer hibája, amely kíméletlenül bekebelezett volna, ha úgy alakul. Kiváltságosak pótalkatrésze, gazdagok játékszere – ez lett volna belőlem, ha nem így alakul.
Az emberek közti kommunikáció hatásosságának egyik kulcsa, hogy azonnal felismerd, hogyan kell beszélned a másikkal. Minél jobb emberismerő vagy, annál könnyebb dolgod van. Most is csak úgy kell tennem, mintha minden rendben lenne, el kell hinnem az álcát, amelybe bújok, vissza kel fejtenem magam abba a semleges, gyúrható állapotba, amelyből bármivé alakulhatok. Felveszem a tudatos, határozott, ám de alázatra is képes menekült munkavállaló fátylát és ezzel párhuzamosan kiolvasom a fickó szeméből a reakciókat. Elhiszi, amit mondok neki, és ebben a szkenner zöld jelzése is megerősíti.
- Ez rendben van – mondja a vizsgáló – Északi státusz, engedélyezett zónaváltás - azzal továbblép Declan felé. A szemközti házak magaslatában egy roló véglegesen leereszkedik, a szél meg egyre csak sodorja az utcai szemetet a terepjárók lökhárítójának. A parancsnok arcán enyhe merengés jelenik meg, és azt mondja:
- Semmiképpen ne töltsék az éjszakát idekint. Egy órán belül ideér a vihar. Munkavállalók Északról? Hát azt javaslom, ma már ne hagyják el a várost. Innen két sarokra van egy régi menekültbunker, ott meghúzhatják magukat reggelig. Vegyék komolyan. Nem ismerik a vadon arcát éjszaka errefelé. A klánok kiszámíthatatlanok.
- Értem. - felelem, és kezdek megnyugodni, hogy rendben leszünk, habár amit mond, nyilvánvalóan igaz lehet: a vadabb törzsek itt nappal szerv és víruskereskedőkkel üzletelnek, majd éjjel vadásznak.
A szkenneres mindenkit sorban átvizsgál, de a technikusoknak hála a kódjaink kiválóan működnek. Fene nagy szerencsénk van ezen a vasárnapon. A szkenneres mintha egy kicsit csalódott is lenne. Talán nem volt meg a napi határsértő–betevője, talán gyűjti a migráns skalpokat, vagy ki tudja? Az ideológiák, amelyeket a kormányok az emberek fejébe plántálnak, legtöbbször hazugok és belterjesek: saját híveik számára készülnek, akik fenntartások nélkül, vakon elfogadják azokat. Láttuk már ezt számtalanszor a történelem folyamán, én sokáig nem is értettem, hogyan történhettek meg azok a borzalmas dolgok a XX. század különböző háborúiban, az emberek hogyan engedhették, hogy vezetőik ártatlan emberek ezreit pusztítsák. Aztán eljött az idő, amikor a saját környezetembe, saját országomba is elkezdett begyűrűzni a téboly: tudatosan megtévesztett tömegek, újra, meg újra elskandált hazugságok, az igazság elferdítése, tények összemosása, és persze a jól bevált szisztematikus ismétlődés módszere. A tanulatlan, iskolázatlan és tájékozatlan tömegek könnyen befolyásolhatóak, csak ellenségképeket kell gyártani nekik, és megállás nélkül adagolni az átírt tényeket. Idővel aztán irányíthatóvá, „bevethetővé” válnak, s már az alapvető emberi értékeket is elfelejtik, kifakad belőlük a gonoszság, s a mesterségesen generált félelmeikből táplálkozó gyűlölet, amelyet aztán rá lehet irányítani bármire.
Nem tudom, mi járhat a szkenneres fejében, de a parancsnok már türelmetlen. Fejét megállás nélkül körbe-körbe jártatja, figyel az egyre fokozódó szélsávon kívülről érkező hangokra. Mozdulatain, növekvő rezignáltságán érződik, hogy errefelé nem tanácsos sokáig egy helyen dekkolni. Mozgásban kell lenni folyamatosan. Miután végeztek az ellenőrzőssel, még egyszer felszólít, hogy tűnjünk el az utcáról, aztán már fordul is vissza a járművek felé:
- Mozgás! – int az embereinek, akik másodpercek alatt felszívódnak a dzsipekben, amelyek motorháztetőjére időközben jókora portócsák telepedtek. A motorok vastag zúgása után az egész jelenet szertefoszlik, olyan sebességgel, mint ahogy elkezdődött. Nekünk is mennünk kell, mert a szél már szinte elviselhetetlen. A szerencsés kimenetelű rövid közjáték észhez térít minket, hogy még óvatosabbnak kell lennünk, hisz idegen terepen vagyunk, bármilyen jó esélyekkel is indítottak útnak minket. De ezek szerint a hivatalos szervekkel valóban nem lesz gondunk, felújított, újrakódolt személyazonosságunk teljes mértékben működik, így hatóságilag védettek vagyunk. Ez tovább erősíti meggyőződésünket, hogy terveink szerint eljuthatunk legalább Lens-ig, ahol már könnyebb lehet asszimilálódnunk és új életet kezdenünk a környéken. Már az idáig vezető úton kitárgyaltuk lehetőségeinket. Paul és Matthew még arra is ráállt volna, hogy induljunk vissza Észak felé, én azonban hajthatatlan maradtam:
- Nem megyek vissza azok közé. Forró a talaj, és az alapján, amit Rory mesélt, egyre forróbb lesz. Északtengely kezd megbomlani. A lázadók egyre több gondot okoznak, és a rendszer időnek múltán össze fog omlani. A lakásom leégett. A könyveim, az írásaim...az egész maradék életem odalett. Ha már újra kell építenem mindent – amihez hozzá teszem, túl sok kedvem és erőm sincs már ötven évesen – szóval akkor már valami nyugisabb helyen szeretném bevégezni, és talán ez az egy, amiért még hajlandó is vagyok küzdeni.
Azt hiszem, végül is ebben mindannyian egyet értünk, bár Paul-nak és Matthew-nak gyakorlatilag mindenhogy jó, ők csak sodródnak egymás mellett már évtizedek óta, egy úton, egy irányba, mintha csak testvérek lennének, és bárhol is kötnek ki, együtt szenvednek, együtt örülnek, s bizonyosan együtt is fognak odaveszni valahol, akár békés körülmények között, akár nem. Feltehetően ez utóbbi. De ezekkel a lehetőségekkel már senki nem foglalkozik komolyan. Évtizedek óta éljük azt a belső állapotunkat, amelyben a fájdalom és a vesztés megszokott. A rendszer megfeledkezik arról az ősi szabályról, miszerint soha ne végy el mindent a rabtól.
Ha már semmid sincs, mindent megtehetsz,
Áltatnak minket, azt ígérik, hogy majd ezen is túlleszünk, csak bízzunk meg bennük. De csak a díszlet változik. A High-tech cuccok gyártói a ma iparmágnásai. Soha nem látott szakadék a digitális világ előnyeit élvező gazdagok és a kredit híján mindezekről lemaradó szürke nép között. Intelligens autók, robotizált házak, száldimenzionált luxus-holo élmény. Kibaszott segglyuk-fehérítés félévente – a lakópark ajándéka az új vásárlóknak. Hallaluja! És egyszerre hirtelen mindenki zöld projekteket támogat. Az újrahasznosító energiapiac soha nem látott magasságokon szárnyal, a pusztítás fokmérőjén átfordul a mágneslapát. Az elit most abból gazdagszik tovább, hogy befektet a túlélésbe, s mint egy kullancs, a haldokló gazdatestből kiszívja még, amit lehet. Szintetikus növénygyártás, protein farmok. Aki megteheti, tovább él.
Odafent láthatóvá váltak a csillagok - megannyi, megszámlálhatatlan fényes pont a világ felett. Az utcákon sárga fényű lámpák koszorúja kísér minket tovább. A bunker, amiről a szakaszparancsnok beszélt, valóban ott van a közelben. Egy lépcsőlejáratot jelző, zölden villogó zónajelet észlelve bukkanunk rá. Már épp ideje, mert időközben teljesen besötétedett, és pára tejfölvastaggá kezd szilárdulni.
A nyirkos lépcsősor alján vaskos acélajtót találunk egy kódlevolvasóval. Paul már teszteli is. Bingo. A hidegfényű szerkezet pillanatok alatt felemelkedik, és egy kabin nyílik mögötte. Egyszemélyes szerkezet, tehát sorban kell állnunk.
Fél percnyi légkamrás, a fejemben kissé klausztrofób hullámokat gerjesztő lökés után harmadikként érkezem a menedékhely gyomrába. Paul és Matthew már ott áll előttem, egy oszlopokkal teli tágas alagsorban, és egy perc múlva Declan is befut.
A bunker elsőre átláthatatlannak tűnik. Az oszlopok között súlyos polcrendszerek sorakoznak, tele könyvekkel, és a hosszúkás teremben tucatnyi, kopott ruhás, fejvédő nélküli szürke lebzsel idebent. A sorok közti asztaloknál ülnek, olvasgatnak, de most felfigyelnek jöttünkre.
Végre beljebb lépünk. Nagyon jól esik, hogy nem kell végre a széllel küzdenem, már érzem is, ahogy kezdek átmelegedni.
Az átszűrt, lefejtett, vegytiszított, ám még így is oxigénhiányos levegő a falra szerelt szellőzőrendszeren át ömlik felettünk, a tekintetek kereszttüzében tündökölve. A könyvek által árasztott régi papír illata beterít mindent, velőtrázóan kellemes nosztalgiát gyújt a gyomrom tájékán meg fölötte - nem is igen bírok betelni vele.
Beszarás.
Milyen óvóhely az, ami tele van könyvekkel? Nem féltik, hogy egyesek simán lenyúlhatják őket?
Persze ott a beépített kamerarendszer, naná.
Elkezdjük lehántani magunkról a felesleges ruhadarabokat, s akkor egy megtermett, szakállas fószer áll elénk holo-plecsnivel a mellkasán, majd egyből közli, hogy ő felel itt a rendért. A szállást természetesen levonják a kreditjeinkből, a további ellátásért pedig az automatáknál lehet fizetni.
- Megfelel, köszönjük! - hálálkodom.
- Van szárított vákuumhús, rizs és tiszta víz - mutat a könyvsorok végénél kikandikáló víz automata felé. Arcán mosoly ül, de ez a mosoly komoly, nem gúnyos. - Az étkezőt és a közös hálóhelyiséget is ott találják hátul.
Olcsó neonfény húzódik felettünk végig, de még így sem látni a helyiség végét teljesen, viszont már így is látjuk, hogy azért nem spóroltak a hellyel.
- Nagyszerű – köszönjük meg az útbaigazítást, és kérdés nélkül továbbállok a többiekkel együtt, hogy kényelembe helyezzük magunkat. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ide keveredtünk. Én legalábbis biztos. Mialatt a három testőr azonnal nekiáll friss és meleg kaját szerezni, én megállíthatatlanul, ösztönösen a könyvsorok felé sodródom. Az agyam már átkapcsolt, zsigeri módon vonz a papír – a kaja nekem ráér, első a művészet - az mindig előrébb való.
Befordulok a sorok közé, szememmel lázasan követem a könyvgerinc-futamot és beszívom az ismerős, lelkemet, agyalapi mirigyeimig bizsergető papír illatát. Nincs is ennél jobb – ha valami, hát ez valóban visszahozza elfúlóban lévő életkedvemet, visszavillannak régvolt napjaim boldogabb percei – minden könyvcím egy újabb meleg érzést generál bennem. Sok-sok ismerős cím, párhuzamban életem egy-egy szakaszával – megállíthatatlanul tódulnak fel a képek. Homályosan körvonalazódik vagy egyszerűen csak nyíltan beugrik, hogy melyik könyv olvasása közben hol tartott épp az életem, melyik szakaszban voltam, amikor azt olvastam, vagy milyen egyéb történések kapcsolódnak ahhoz az időszakhoz. A könyvek olvasása mentém sikerült épp észen maradnom az évtizedek folyamán egyre inkább szétmálló, repedező valóságban, melyeket a rajtam kívül álló tényezők napról napra illúziókkal pakoltak tele.
Könyvek, amelyek építették értékrendszeremet, megmentették józanságomat és tartópillérei voltak későbbi önmagamnak. Itt is van belőlük bőven, bár eleinte sorokon keresztül csak a francia klasszikusokkal találkozom: Balzac, Baudelaire, Corneille, Descartes, Falubert, La Fontaine, France, Hugo, Molière, Pascal, Racine, Stendhal, Voltaire – itt vannak mind ABC szerint, ahogy illik, micsoda gyűjtemény, és mind papíron – már már félelmetes. Az otthonomtól való elszakadás óta most először nyilall szívembe igazán a fájó felismerés, hogy mennyit is vesztettem a lakásom pusztulásával. S bár tudom, hogy ez az érzés végtére csak pillanatnyi - minden mulandó, s az ember, aki azt hiszi, bármit is belevéshet az idők emlékezetébe, téved, hisz minden, amit összegyűjtünk, magunkba szívunk és felharácsolunk az életünkben, illó és esetleges az idő végtelen szövetén - mégiscsak szomorúsággal tölt el, hogy annak, ami vagyok, egy jó része már menthetetlenül elpusztult. Jobbára azonban hiába is gyűjtögettem össze magamnak harminc negyven év alatt olyan könyvhalmazt, amely bármely korabeli gyűjtőnek is megelégedésére szolgált volna, rajtam kívül soha, senkit nem érdekeltek igazán, s ha életem derekán még azt gondoltam, hogy majd gyermekeimnek is mily hasznára lesznek e kötetek, rövidesen rá kellett döbbennem, hogy nemigen válnak hasznára már egyiküknek sem. Az internet, a tabletek és az egyéb digitális médiaeszközök rohamosan feledtették a korral a papír szentségét, melyet a ránk ömlesztett információburok lassan feleslegessé tett.
Azért van itt egy rakás számomra értéktelen, szemétre való kötet is, amely másoknak építette az értékrendszerét, vagy volt tartópillére. Átsimítok a Biblián,- a vallás játékszer, semmisség- fél méterrel odébb pedig a Bovaryné-ba botlom. – a szerelembe is bele lehet unni.
Felrémlik, hogy nekem is mennyi szenvedést okozott, hogy egy ideig túlértékeltem, túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítottam neki, mint mindenki más. Pedig a házasságom jól indult, szépen simán, mint a filmekben – hogy aztán menthetetlenül összekuszálódjon minden, s a gyerekek születésével megkezdődjön az a folyamat, amely évek alatt mindennemű lelkesedésemet felzabálta az élet iránt.
Sokszor kívántam a halált – kivált azokon a napokon, a dolgok rendezésére, vagy a családi nyugalom helyreállítására tett bárminemű kísérletem kudarcba fulladt. Próbáltam én a jót meglátni mindenütt – de a tények mást mutattak: a házasságom egy idő után lidércnyomás volt, s annyi sértés szenvedtem el, olyan sok harag nyomta a lelkem, hogy idő után nyugodtan félredobhattam volna minden becsületes szándékot.
De sok, tűrésben és megszokásban telt évnek kellett eltelnie, mire ténylegesen félre is dobtam.
Hiszen időnként egy puszta kéz érintése is megvált minket, s idővel nekem is erre volt szükségem, bárhogy is tagadtam volna.
Anyám mindig azt hangoztatta, hogy ne foglalkozzak azzal, hogy milyenek az emberek, ne hagyjam, hogy hatással legyen rám az, amit nem szívlelek és hogy ne idegeskedjek azon, amin nem tudok változtatni – de én soha nem tudtam megszabadulni a gyötrődéstől, hogy minden ami ellenem fordult, lassan felemészt és én tehetetlenül viselem tovább. A feleségem lustasága, kényelmessége, mely hamarosan átragadt a gyerekekre is, a róluk való folyamatos gondoskodás és odafigyelés, a munka, a viták, az ellentétek – mind kikezdték a szívemet. A feszültség újra meg újraéledése szinte minden reggel, a hétköznapokon terpeszkedő megfelelési kényszer, és ezzel szemben a gyengédség teljes hiánya – ezek mind a sírköveim voltak, s én negyven évesen valóban vágytam a halált. Hittem, hogy az én megváltásom végül csakis az lehet, hisz már annyi mindent megtettem mindhiába – úgy tűnt, gyarlóságaim mégsem engednek el, és sorsom kizárólag a hosszú távú szenvedéssel váltható meg. Így is lett, és hiába vigasztal a gondolat, hogy megannyi más bűnös lélek járt ugyanígy: szenvedünk mind, ki így, ki úgy, de megkapjuk a jussunk, ezért hát nem érdemes túlságosan komolyan venni semmit, mert bármibe is fogunk, csupán átmeneti, de mindenképpen felesleges.
Majd minden történet a szerelemről meg a halálról szól. Azon könyvek majd mindegyike is, melyek ebben a teremben porosodva várják az elporladást. De most még élnek, lüktetnek, a lapokon felsorakozó formákba öntött festék molekulái a papíréval egyesülve megbizsergetik érzékeimet. Közben a bent lévő meleg teljesen átjár, és kezdek éhes is lenni, de úgy döntök, gyomrom még várhat egy keveset. Fel vagyokdobva. Megmámorosodva, elzsibbadva haladok tovább a sorok között, nem bírom ki, hogy ne nézzem végig őket. A tucatnyi sávot is beterítő szépirodalom mellett van itt bőven művelődéstörténet is, több méternyi lexikon, szótárak és műszaki könyvek.
Találomra belelapozok az egyik ezoterikus lexikonba , és hogyhogy nem, a következő bekezdésre nyitok:
A fekete szín gyógyító hatása:
A fekete szívében fény van, ez a fekete szín pozitív használata.
Ha valaki túl sok feketét hord, hiányozhat valami az életéből, depressziós is lehet.
A fekete mindig bátorít, hogy azt alkalmazzuk, amit tudunk, és ne azt, amit látunk. Képes a káoszból rendet teremteni.

Meg sem lepődök, hogy pont itt nyitottam ki ezt a könyvet, de azért inkább gyorsan visszahelyezem, és továbblépek a verses-kötetek felé, ahol még elolvasok pár oldalt egy Kassák kötetből, de aztán úgy döntök, most már ideje lenne csatlakoznom társaimhoz. Nem ártana pihennem egy kicsit, de még a gondolattal párhuzamosan egy utolsó könyv gerince akasztja meg a tekintetemet. Ahogy kihúzom a sorból, a fedelén megpillantom a jól ismert ikonikus T-szerű jelet, melyet a mára híressé lett cég mindenütt alkalmaz: A Tesla művek.

Lásd még: váltakozó áram, transzformátor
Képességeiről legendák keringtek, teljes könyveket képes volt fejből megtanulni, és kivételes vizuális memóriája volt. Megpróbált antigravitációs léghajót építeni, és a fényt kutatva időutazással is foglalkozott. Rengeteg elméleti munkát fektetett a Tesla-repülőbe, amely egy ionnal hajtott gép lett volna. Kifejlesztett egy módszert, amellyel energiát lehet nyerni az űrből, és azt mondta, egy nap mindenki ezt az energiát akarja majd megszerezni. Terveket készített az óceánok megvilágítására, és hatalmas gyűrűt épített volna a Föld köré, amely lehetővé tette volna, hogy egy nap alatt megkerüljük bolygónkat. Úgy gondolta, hogy az emberi agy feljegyzi az emlékeket és gondolatokat, amelyeket aztán a retinán keresztül meg lehet nézni.
1943—as halálát máig rejtély övezi. egyetlen fia, a második világháború alatt eltűnt, egyesek szerint a nácik hurcolták el magukkal titkos kísérleteikhez a föld egy ismeretlen pontjára…
...satöbbi satöbbi
Vonnegut Kilgore Trout-ja vagyok, szememben ijedten pattog a jövő kétsége.
De jól esne most egy cigi, a többiről nem is beszélve.
Talán akad itt valakinek egy szál.
Megyek, hogy megkeressem társaimat, és eltegyem magam holnapra, amely ki tudja, mit tartogat még számunkra.

10. [tulajdonos]: 5.nap: Szombat2018-01-16 21:35
S
ZOMBAT reggel a konditeremben kezdünk. Az egysíkú szinusz hangot ontó ébresztő után és még a délelőtti etetés előtt. A legtöbb újonc gondolom, most szidja a kurva anyjukat, de nem úgy én. Felőlem akár minden reggel mehet ez, ilyen helyzetben jót tesz a fókuszáltság. Komolyan mondom, a végén még jól érzem magam. Ellátnak itt mindennel, csak ne tudnám, hogy mi lesz a vége. Viszont végre valami feldob.
Folyosók, izzó xenoncsíkok a plafonon.
Az edzés nem kötelező, de a többség kihasználja a számára kiadott időt, hiszen addig is megszabadulhat a cella egyhangúságától. És ha már kimennek, minimum a futópadon gyalogolnak egy keveset.
Tőlem ugyan azt csinálnak, amit akarnak, én már látok is neki a bicepszesének, amelyben Declan is csatlakozik hozzám. Úgy veszem, ezen a területen közös nevezővel rendelkezünk, és hát az embernek kristályosodni kell valami köré.
Jó tágas a terem, ahol csak férfiak vannak. A falakat szürke platinaműanyag borítja körbe, és az egyetlen fényforrás a plafonon lévő, hatalmas, xenon-kockatest. És nem sajnálták a vasat sem. Itt van egy rakás ismerős. Futópadok, ellipszisek, hát és lábgépek. Fasza. Mennyi gépet le kellett ide hozni. A sarokban egy hűtőautomatában aminosav pasztillák. Bordásfal, húzódzkodó, falba épített kötél. Na, adjunk neki. avagy Dylan Thomas szavaival élve:
„Ne várd szelíden azt a végső éjt, tombolj, dühöngj, az alkony, hogy ha jő”
Nem fogom vissza magam, szótlanul és eltökélten haladok a sorozatokkal, melyek majd szépen felkaparják izmaim emlékezetét, hogy magukra találjanak. Jó is ez, hátra nem lépünk csak előre, újra meg újra felbukkanva alulról, nem kétkedvén a visszatérésben. A fájdalomküszöböd rendszeres áthágása megtanít túlélni, szembenézni a legváratlanabb terhelésekkel. Hogy összeszorított foggal, tompán viseld el, amit kell. Aki megszokja a szenvedést, a heroikus ember tragédiájával dicsérheti létét.
Érzem, ahogy véredényeim hálásan megtelnek, duzzadnak, odalent a króm a foszfor és a kreatin-monohidrátok munkába állnak, az összes elágazó láncú aminosav elfoglalja jól megérdemelt helyét, és elszabadul a glutamin is. Lüktet a halántékom, és már izzadságcseppekben úszom. Ez a hatásos méregtelenítés része, ami minden tekintetben csak jót tesz. Egyetlen mellékhatás a szervezetben felgyülemlő dopamin utóhatása, mely az izmok átmozgatásával együtt jelentős nyugtató hatással bír, s az energiavesztés és átalakulás idejére szinte a teljes kiegyensúlyozottság érzetét biztosítja. Ez ugyan jól hangzik, de ha az ember hazamegy edzés után, és a két gyereke épp megint Black Ops fokozaton működik, akkor nemigen képes türelemmel viseltetni irántuk. annak idején gyakran vettem észre, hogy edzések utáni estéken ingerlékenyebb vagyok, köszönhetően az elhasznált boldogsághormonoknak és a fáradtságnak. Ilyenkor dupla adag magnéziumpasztillát toltam le, hátha segít. Jut eszembe: remélem, van ezeknek is itt, és bőven keverik az italokba. Én ezt tenném a helyükben.
Declan közelében maradok, részben kíváncsiságból, hogy mekkora súlyokkal dolgozik, és milyen gyakorlatokat végez, másrészt, mert senki mást nem ismerek itt, és idegen helyeken az ember a biztonságos zónából ki nem lép, ha nem muszáj. De így legalább segítek neki időnként, mert ő már az a kategória, aki fölé oda kell állni, nehogy rászakadjon a nyakára a kétszáz kiló.
Érezni a szenvedélyt, ahogy ez a hústorony megfogja az anyagot. Ott lappang hajszálereinek kihegyezett végfokán, a bőre tónusait redőző hártyákon. Látni, hogy az ismétlésszámok réges-rég az inaiba vannak vésve logaritmusszerűen. Sorozatok, ismétlések, kombinációk, a test átformálásának végtelen módszertana. Mindenki a saját maga bonyodalmában mélyed el.
A terem már megtelt, a fehér szövetek alatt csikorgó energiák a húsnyalábok idegpályáján korált zengenek a falak kongó ürességéhez, ahogy apró nyögések elszórt szirtjein homokozunk a vasakkal.
-    Szóval akkor téged sem nagyon vár otthon senki, igaz? – kérdezi Declan a keret aljáról fejjel lefelé nekem. Na persze, hogy már, megint a nőknél kötünk ki, tessék. Mintha másból sem állna a világ, mint a kapcsolatokból. Ha, tudnád öregem, hogy én már rég lemondtam ezekről a dolgokról. Az ezerszer végigjátszott szánalmas vergődések egymással, az átlátszó ösztönös törekvések, a pőre hús komplex csomagonként való árulása, díszes szövetbe bújtatott marketing hipnózisa. Nem. Többé már nem. Csak semmi kötődés. Hogy aztán megint kifacsarjanak. Hogy várverejtéked minden cseppjét elnyeljék.
-    Hát nem. – felelem - És ez jól is van így. Ahogy öregszem, egyre nehezebben alkalmazkodok másokhoz.
-    Ja, hát ne is mond. A nők engem is kicsináltak az évek alatt. Az ember kiteszi a lelkét, és mi a hála? Hogy leszívják a számládat. Állandóan basztatnak. Kilátástalan az egész. És mindegyikkel van valami bibi. Évtizedeket pazarolsz el, mire rájössz, hogy egyikük sem különb.
-    Ez megvan. A feleségem például nem volt az a megtestesült nő, főleg, miután a gyerekek megszülettek. Nem nagyon foglalkozott magával. És velem se. Már ha, érted mire gondolok.
-    Ja, persze. Ez is tipikus. Az ilyet át lehet verni, ha jól csinálod, de ne hidd, hogy a forróvérűekkel jobban jársz, mert azok meg éppenséggel fifikánsabbak. És egyszer csak arra ébredsz, hogy ők vertek át téged. Aztán, ha mégis találsz olyat, aki normális és szép is, azt meg már tuti valami buzernyák „A”besorolású birtokolja.
-    Ezért mondom, hogy már nincs értelme foglalkozni ezzel. Miután az asszony elhúzott, szinte felszabadultam. De azt is tudtam, hogy nem kell más. Hossztávra biztos nem. Az alkalom az más. Használjuk egymást, elvagyunk, még valami érzelem is kialakulhat, de el kell felejteni az elvárásokat. Már túl régóta rothadnak a társadalmi beidegződések. Aztán csodálkoznak, ha mindenki elhagyja a társát azért, amilyen, és ezzel az amúgy is magas válások száma tovább nő.
-    Így van ez, öregem. De már én is végeztem velük. És mondhatni, még szerencsém is volt, mert viszonylag korán megtanultam átlátni a fondorlatosságaikon. Na, nem mintha a férfiak szentek lennének, ne érts félre. Csak hát az valahogy úgy van, hogy a sors jószerivel nem azokat rendeli egymás mellé, akiket kellene. Valami oknál fogva a jóravalók kapják a gazokat, a szolidak barbárokat, és fordítva. A szüzek a kéjencekkel meg a nimfomániásokkal társulnak és így tovább. Mintha az ellentétek vonzása határozná meg a létünket, érted? De az ellentétek csakhamar kiütköznek, és akkor jön a baj. Jön ám
-    Pontosan. Mert egy nő az nem hagyja beárnyékolni magát. Habár a feleségem rák volt. A rákok sziklák alá bújnak, rejtőzködnek. Aztán előmásznak a nagy ollóikkal és beléd marnak. Na, igen. A nejemnek én voltam a sziklája, és egy kissé sikerült beárnyékolnom. Talán ez nem tetszett neki. Talán ezért mart belém folyton.
-    Ez jó.
-    Aztán azt veszed észre, hogy már nem is kívánod. Fekszel mellette a sötét szobában, mert meg kell várni, míg odaát a gyerekek elaludnak, és vársz. Mindig csak vársz. Aztán, ha tiszta a terep, akkor neked kell csinálnod valamit, ő biztosan nem fog. Ahhoz túlságosan átalakultak az idegpályái. Reggeltől estig az irodában ül, hazaérvén már mozogni sincs kedve, néhány év után annyira elpuhul. Csak fekszel mellette és fel kell izgatnod, mert magától hozzád nem fog nyúlni, max, ha jó kedvében van, megcirógatja a belsőcombodat, ezzel jelezvén, hogy felőle mehet. És csinálod. A sötétben. Éveken keresztül. Ő soha nem kezdeményez, még azután sem, hogy többször is finoman kitérsz rá. A gyerekek már majdnem alszanak. A nagy feketeség közepén a monitor kikapcsolt vörös led-fénye az egyetlen fényforrás. a sötét csendben csak azt hallod, hogy a szájában matat a körmével, vagy az ínyét baszogatja, fene tudja. Aztán eszébe jut, hogy nem tette vissza a vacsora maradványait a hűtőbe, szóval jó lenne. Hát ennyit a gyengédségről.
-    Wóóó.. szeretsz te nyersen fogalmazni.
-    Igen. Mert már nincs időm és türelmem se mindig arra, hogy finomkodjak. Az élet esik szét, még ha a forgása időnként pazar is. Amolyan lelki enuch lettem, ha érted, mire gondolok.
-    Lerí rólad, hogy az a művész típus vagy.
-    Hát, olyasmi. De nem szívesen használom ezt a szót.
-    Ááá…a művészek folyton rinyálnak. – mondja és megmarkolja a rudat - Állandóan boldogtalanok. Semmi sem tud elég jó lenni nekik, és nem képesek leszakadni dolgokról. – azzal a lendülettel kitolja a kettő huszat is. A negyediknél meginog egy kicsit, én már nyúlnék alá, de persze felrakja azért is.
-    De a művész nem roskad össze a boldogtalanság súlya alatt – kötöm tovább - Sőt, inkább erőt merít belőle és remekművet hoz létre a hatása alatt. Szerintem a művészet az élet nagy stimulánsa. Feltárja a rútságát, keménységét, kérdésességét, hogy ez által szabaduljon meg a lét szenvedéseitől
-    Na persze. De mire mész ezzel?
-    Manapság nem sokra.
-    Hehe – mondja és kikászálódik a keret alól. – Viszont úgy hallottam, az alkotóművészeknek sokkal mohóbb a nemi ösztönük, vagy mi.
-    Hát, nem tudom, erre mit mondjak – felelem, és inkább megyek csinálni az én sorozatomat, amíg ő pihen. Így legalább nem kell neki elmesélnem az aranyér műtétemet meg a húgycső gyulladásaimat.
Bájos kombinációk, totális konfrontáció önmagunkkal, diszkant sorozatok, morózus ismétlések.
Akárcsak a népek felett élősködő rezsimek, ahogyan az oktatásban a monoton ismétléssel elérik azt, hogy a gyerekek tudat alatt elfogadják, amit nekik tanítanak, legyen az helyes vagy helytelen. Matematikai alapú belevésés: nem kapnak jutalmat, ha az információk érvényességét megkérdőjelezik. Így rögzítik zsigeri alapokon a soron következő nemzedékekbe azt a tudást, mely céljaiknak megfelel. Mert bármely magasabb rendű oktatás feladata, hogy gépet csináljon az emberből.
Az emberből, melyet jól letisztítva csak két érzelem mozgat meg: a szeretet és a félelem. E kettőből indul el minden más érzelmi folyamat. A szeretetnek gyors és rövid frekvenciájú rezgése van, a félelemnek hosszú és lassú. Innentől kezdve egyszerűnek tűnik a befolyásolás, hiszen minden, ami körülvesz, frekvenciákból áll össze.
A hang képzi a forma és az alak alapját.
Forma és alak egy összetett frekvenciakódban.
Vegyük még hozzá, hogy az emberi DNS lánc hatvannégy aminosav kódból áll, ezek pedig a négy alapelemből, úgy, mint a szén, a hidrogén, az oxigén, és a nitrogén. Mi mégis csak húsz aktív kódot használunk az érzelmeinkkel. Belső rezgésünk valamiért csak e gyér töredékre alkalmas. Vajon mire lennénk képesek, ha mindet aktiválni tudnánk?
Minden bizonnyal akadnak olyanok, akik többet képesek. A látók, a médiumok, a sámánok. Talán az egyiptomi papok és fáraók is rendelkeztek ezzel a tudással, s ilyentén képesek lehettek a tárgyak mozgatására. A telekinézissel egyszerűen magyarázható lenne a piramisok létrehozása.
De kevesen tudják azt is, hogy például az oktopusz a legősibb intelligens élőlény a földön. Tízezerszer több génnel rendelkezik, mint az ember, és ezeket módosítani is tudja. Ez az állat, képes rá évezredek óta. Alkalmazkodik.
Az embernek is ment egy darabig, de ma már ott tartunk, hogy inkább a természet alkalmazkodik hozzánk, s ha szükséges, időről-időre újraindítja a rendszert, civilizációkat pusztít el, takarít. Istenben nem hiszek, a Biblia jó része a későbbiekben hozzátoldott fantáziatöltelék, de özönvíz az biztos volt.
Azt hiszem, ismét valami ilyesmi történik, de még csak nem is ezért nem lehetek sohasem boldog. Hanem elsősorban azért, mert minden más mellett önmagam is kritizálom. És ha valaki kritikus a világgal szemben, elvárható, hogy abba önmagát is beleértse. S mivel hibázom, vagy esetenként nem megfelelő döntést hozok nem megfelelő időben, ezért magamat is ostorozom, s ráébredek, az egész gondolatmenetnek így semmi értelme. Na persze ez egyáltalán nem nyugtat meg, s nem rak „majd csak lesz valahogy” üzemmódba sem, mint az emberek többségét.
Erre képtelen vagyok. A lélek megállíthatatlanul zakatol, keresi a legoptimálisabb megoldást.
Csakhogy már késő. Itt aztán tényleg értelmét veszti a további küszködés, mi meg Declannal épp úgy teszünk, mintha ez mit sem számítana. Savanyúra izzadva lihegünk, amikor megszólal egy tompa jelzőhang, hogy az időnk lejárt. Szedett-vedett koreai brigád tántorog be csakhamar a bejáraton, és máris kezdik elfoglalni a gépeket mögöttünk, minket meg a zuhanyzók felé irányítanak.
A zuhanyboxok szűkek, de rengeteg van belőlük, szinte nem is látom a fürdő végét. Az ajtó mellett egy jókora ruha konténer, ott kell hagynunk a ruháinkat, a szemben lévő polcokon meg újabbak vannak hajszálpontosan egymásra élezetten kikészítve. Nyilván, amit lehet, robotizáltak idelent, hogy minél kevesebb legyen a technikai személyzet, akit fenn kell tartani, így az egyszerűbb feladatokat ipari gépek végezhetik. Csakúgy, mint az ételosztásnál.
Tusolás közben azon morfondírozom, hogy a koktéljainkat meg valószínűleg enyhén nyugtatózhatják, mert nincs az a tipikus börtön érzés, és valamiért ennyiféle elvetemült között sem történnek súrlódások. Nem lepődnék meg az antidepresszánsokon sem, valószínűleg azt is csak enyhe dózisban. Egy időben képes voltam különbséget tenni a húsz éve folyamatosan tartó fejfájásaim módozataiban, de már annyira összemosódik minden érzés, tompul egymásba, hogy már meg nem tudnám mondani, most melyiket érzem. De az biztos: nem börtön ez, hanem megőrző intézet, test-elhelyezési otthon.
És tényleg gondoltak mindenre. Meg kel hagyni a fürdő is jól felszerelt, még szárító modul is be van építve a kabinba, mely alig fél perc alatt elszívja az összes nedvességet rólam. Ezután keresek egy nekem való fehér kezeslábast, és a többiekkel együtt foszlányokban az étkezőbe indulunk.
Folyosók, izzó xenoncsíkok a plafonon, alattuk jönnek-mennek a fehér sorok.
Az ételosztó automata előtt már elég nagy a tömeg. A teremben férfiak és nők vegyesen ülnek csoportokban, tömik magukba a délelőtti adagjukat. Beállunk a sorba Declannal és magunkhoz veszünk egy tálcát. Rory nyúlánk alakját és vörös haját könnyen kiszúrom már menet közben, így mikor megkapjuk a szójakockát, a brokkoli-szósszal leöntött gombócot meg a háromszög alakú csokis izét, már vetődünk is oda melléjük.
Ahogy leülünk, különös érzés lesz rajtam úrrá, rögtön azt veszem észre, hogy maguk elő könyökölve sasolnak kissé kényszeredetten, az előttük lévő ételekhez meg még hozzá sem nyúltak.
- Ti is most jöttetek? - kérdezem, és meghúzom az aminosavas löttyöt, amit a kajámhoz kértem. Amúgy milyen profi már. Melyik börtönben adnak ilyesmit?
- Úgy tíz perce – feleli a szőke, és meredten nézi a tányérunkat. Declan farkaséhesnek tűnik, és már lapátolná is be a szójaadagját, amikor Rory határozottan azt mondja:
- Ne egyetek a gyoza gombócból.
Declan szája felé menet elakad az étel, harapása a levegőben marad, arca megfeszül. Vizslatja a két másikat, ahogy én is. Néhány szomszéd szintén felfigyel, de nem értik, mi történik, és tovább esznek. A fél perc szótlanság viszont sokkal hosszabbnak tűnik, mint kellene, mire aztán Declan ellentmondást nem tűrően megszólal:
- Kurva éhes vagyok.
- Én is - vetem közbe – Fehérjére van szükségem.
- Mondom, ne egyetek a gyoza gombócból - ejt egy enyhe, ám annál jelentőségteljesebb mosolyt Angus - Jól fogtok járni.
Jól fogtok járni.
Ezt szajkózza minden reklám kétszáz éve, ez van belekódolva az üzenetbe, ezt hisszük el készségesen újra és újra, amikor a kormányt a szakadék felé fordítjuk. Közben akadnak pillanatok, amikor az ember képes megfeledkezni a valóságról. Az agyunk elhiteti velünk az átmeneti boldogság örök érvényűségét. Vannak, akik életük nagy részét ebben az illúzióban töltik. Tudatuk alapvetően az oktalanságon az ésszerűtlenségen és az állatiasságon alapul.
Jól fogtok járni.
Na, de muszáj kapaszkodnunk valamibe, és ahogy fogynak a lehetőségek, úgy nő a ragaszkodás a maradékhoz, mely még támpontot ad nekünk. Görcsösen, tébolyultan szorítjuk a megszokást, még ha már tudjuk is, hogy nem kellene.
Valami nem stimmel itt, érzem, több ezt, mint, hogy valaki elsózta az egyébként íncsiklandóan gőzölgő gyoza gombócot. Mégis úgy döntök, hogy várok még, és inkább figyelek. Látom, hogy Angus arcán titokzatos nyugalom lapul, még az eddigieknél is kifürkészhetetlenebb, rezzenéstelen. – A szójakocka azért mehet – mondja aztán biztatóan és maga is beleeszik az övébe. – Hajrá.
Rory továbbra sem nyúl az ételéhez, képe különösen fest, ahogy bagolytekintete alatt a szája vigyorrá torzul. Aztán akadozva, de mégis nekilát ő is, miközben csak annyit mond: - Ne keltsünk feltűnést.
Declan felhúzza szemöldökét, az éhségtől már türelmetlen, ezért az elhangzottakból csakis azt kódolja le magának, hogy ehet, még ha a gombócot ki is kell hagynia. Testét az enyémmel együtt lassan elborítja az edzés utáni anabolizmus, a fehérje szintézis, melyhez gyors energiára, vagyis cukorra van szüksége. Még jó, hogy itt ez a csokis valami, amit kezdésnek be is tolok, majd felnyalábolva a szójakockát két harapással azt is betömöm. A gombócra kínosan vigyázok, aztán megiszom a maradék löttyöt.
Jól esne most egy cigi.
Gondolom, nem szívok többet füvet se már. A többiről nem is beszélve. Akkor meg miért nem vagyok kétségbe esve? Most már biztos, hogy kevernek valamit az italokba, de hát ezeket a kajákat konzervekből, előkészített anyagokból, ipari módszerrel adagolják.
Mégsem érdekel.
A Kockavető vagyok, és hagyom, hogy a véletlen irányítson.
Különös hangulatban elfogyasztott első étkezésünk befejeztével ismét vissza kell vonulnunk a cellánkba. Sorban vonulunk el a tálcaleadó, önmosogató gépszekrény előtt és tömögetjük a réseket. Előttem kettővel Whitney Houston sokkal izmosabb klónja tövig nyírt hajjal már adja is neki, és erről valamiért eszembe jut egy hülye régi nyelvtörő: „Apukája a buktákat kikupálta a kukák mögött. De ha Apa a labdákkal kalapál, vagy alap állva…”- na, hogy is volt?
Folyosók, izzó xenoncsíkok a plafonon, alattuk jönnek-mennek a fehér meg a rózsaszín sorok.
Mennyire kauzális, hogy ide jutottam, na de abban is biztos vagyok, hogy ez csak a kiugrási pont, akármilyen mélyen is van. Az idő mindent elrendez, az egész része vagyunk, nincs hát min aggódni. Agylebenyeink kommunikálnak egymással csak nem elég erősen, így nem képes kialakulni a kollektív tudat, de megérzések azért létrejönnek. Csak mennem kell utánuk. Innen már úgy sincs hova szökni, ha csak le nem vágom a kezem, rögtön bemérnek a jeladóikkal, én már valószínűleg odafent már nem is létezem. Új lapokat osztottak. A bank mindent visz, avagy ássunk alá a banknak.
Érkezés a cellába, cseppnyi magunkhoz térés, helyek elfoglalása. Esküszöm, nyugalmat érzek, nem kérdés, hogy opiátokkal nyomnak le, szóval mit ne egyek vagy igyak meg, hogy elejét vegyem ennek?
-    Na, halljuk, mit tudtatok meg – szólalok meg elsőként és Angusra nézek, aki még az ajtóban áll. Jóformán még a tegnapi sztoriját sem érzem teljesnek, arcára kiülő fakó mosolya pedig megrémiszt.– Mi volt a gombócban, amivel nem jártunk volna jól? Különben így is le vagyunk nyugtatózva, nem vettétek észre?
-    Én már este kimatekoztam. – mondja erre Rory, és mindhárom szemével ránk néz.– Szerintem alapból benne van a szójakockában. Az a legegyszerűbb, biztos így jön már eleve. Én ezt csinálnám. És úgy hallom, az minden nap a menü része legalább az egyik étkezésnél.
-    Kurva jól informált vagy már – csipkelődik Declan sokat próbált tekintettel – Kimentél a könyvtárba a reggeli előtt?
-    Aranyos vagy macika. Majd akkor is ilyen legyél, amikor elvisznek kivenni belőled valamit és beraknak helyette valami folyékony fémszövetet.
-    Akkor most elmondjátok, hogy mi a fasz van, vagy le kell szopnom valakit? – sziszegi Declan.
-    Nyugalom – inti le őket Angus, aztán ő is leül. - Nem sok időnk maradt. Ideje megtudnotok, mi is történik. Mivel egy cellába kerültünk – és higgyétek le, nem véletlenül kerültünk egy cellába – időszerű, hogy képben legyetek.
-    Hogyhogy nem véletlen? – horkan fel Declan.
-    A rendszerünk automatikusan kiválasztotta a legoptimálisabb összetételt, már ami a segítségeimet illeti. Ti vagytok az én segítségem.
-    Mi a fenéről beszélsz? – kezdi elveszteni türelmét Declan.
-    Oké. Nézzük Rory-t. A telepen fogvatartottak közül az ő genetikai kódja a leginkább alkalmas arra, hogy a kísérleteinkhez használjuk. A módosítható génállománnyal túlélővé tudjuk tenni a következő generációkat a jelenlegi természeti viszontagságokkal szemben. Mintát veszünk, és próbálkozunk. Minden mutánst begyűjtünk, mert mindegyikük képlete más. Aztán itt vagy te – néz rám jelentőségteljesen – A testedben van valami elváltozás, ami túltermeli a tirozin termelést. Ez egyfajta…
-    Kitartás, tűrőképességet segítő aminosav. – mondom sápadtan.
-    Az. Általában kis mennyiségben van jelen, de nálad szokatlanul magas. Manapság jön.
-    És én? – kérdezi Declan – Én mire vagyok jó?
-    Te csak a biztonsági ember vagy, ha valami mégsem ütne ki jól. Nem minden őr evett gyoza gombócot. Már csak néhány percünk maradt, aztán elkezdenek hatni. Amíg mi itt beszélgetünk, addig odakint a többiek gyomrában már elkezdett feloldódni a mikrokristályos opiát oldat, ami egy elefántot is simán kiütne. Csak a megfelelő gyártósort kellet meghekkelni. Aztán a gép kidobta a neveiteket.
-    Két napja még azt sem tudta senki, hogy itt leszünk. – harákolom.
-    Odafent a társaim éberek. – feleli – Egy ideje a közelben dekkolnak egy tengeralattjáró mélyén. Én az utcáról hozattam be magam. A kérdés csak az volt, kit érdemes innen kivinni. De ma már a gép választ, mi meg cselekszünk. Higgyétek el, nagyon profi cuccaink vannak. Elsődlegesen a ti neveiteket dobta ki, ezért én rögtön mellétek kerültem. Úgy alakítottuk. A többiekkel nem nagyon tudunk mit kezdeni. A klónok szart se érnek, aki meg nem evett a gombócból, az jöhet, ha akar, de sajnos nincs túl sok hely a fedélzeten.
-    És akkor mi lesz velük?
-    Ez már nem az én dolgom. Akad itt még néhány használható kód, ha ébren vannak, szívesen látjuk őket. De a selejteknek maradniuk kell.
-    Selejteknek? - kérdezi Rory – Ugyanolyan emberek…
-    Fogd már be, és örülj, hogy kihúznak a szarból – rivall rá Declan és arcára vetül a trágárság mámora – Én sem nyavalygok, hogy csak testőrnek kellek bazmeg! Élj a lehetőséggel, magaddal foglalkozz.
-    Lényegében szinte csak a mutánsokat gyűjtünk be. - vág közbe Angus – A genetikai állományuk miatt. Meg kell értenetek. Ha kijutunk, megmutatom, miről beszélek, és még mindig választhattok. Levesszük a kódjaitokat, útközben még kiszállhatok a hegyeknél.
-    Engem nem kell rábeszélned – mondom – Csináljuk.
-    Én is kurvára megyek – mondja a néger.
-    Marha hideg van ám odakint, ugye vágjátok? - próbálja oldani a feszültséget a szőke - Még egy jó nagy gleccser is látszik a távolban, ha tiszta az ég.
-    Csak megjátszottad az elején, mi? - kérdezem egyre jobban lenyugodva. Itt van megint a pont, érzem, itt van a lehetetlennel határos megfejtés, mint valami misztikus tolóerő, tapad rám, tol bele a vájatba, ahol új értelmet nyerek.
-    Muszáj volt. Nem minden hülyét engedünk fel a mentőcsónakra. Meg kellett tudnom, hogy mifélék vagytok, mert ha nem érdemes veletek bíbelődni, akkor OFF. Nehogy azt higgyétek, hogy nem jönnének el mások helyettetek.
Honnan a sorsnak ez a hirtelen váltása, miért már megint ez a becsapós játék, ami az egyik ketrecből csak a másikba vezet? Mi kódolja ezt a fentről lefelé a hullámot, ezt az anakronisztikus mintázatot oda-vissza a sorsomon? Musil tulajdonságok nélküli Ulricht-ja vagyok, a semmi és a minden közti homályzónában, folyamatos bérlettel. Hitem elveszett, erőmet láthatatlan pót generátor hajtják fel, s míg régen lángoltam, ma már csak pislákolok. Néha még fel-fellobban valami, de aztán újra elül, és olyanná erőtlenné válik, mint a rossz minőségű ukrán gáz. A tüdőm, a légjárataim, az érfalak, a szétfüstölt garatom, az arcüregeimbe lerakódott évtizedes szenny. A szétrepedő medencém, a sajgó hátam, a mindenkori nyomás a fejben, a szédülések. A betegség a hanyatlás jele, de a panasz a gyengeségé. Aki hanyatlik, gyengül - gondolhatnánk, pedig ez koránt sem igaz. A hanyatló én végső elkeseredettségében kipréseli magából a kreativitást és a tűrőképességet. A test hihetetlen masszív szerkezet, ellenáll, alkalmazkodik, elvisel. Hormonok, fenil-alanin, meg egy kis tirozin. Na, ugye. Valamire csak jó vagyok.
Egész életemben válaszokat kerestem, kilépési pontokat, melyekről gyakran az derült ki, hogy sehová sem vezetnek. Olyan dolgokért rajongtam, amelyek az idő múlásával üressé váltak vagy nevetségessé. azt éreztem, túl gyorsan történik minden, nem az én érzékelési ütemen szerint, úgy látszik, túl lassan jutok el pontokhoz, melyek közben elavultak. Vagy csak a változások sűrűsödtek túl gyorsan. Elvettem egy nőt, akiről szintén túl későn vettem észre, hogy megváltozott. Mindig utólag derül ki, mi lett volna jó. Ezért aztán nem is okolhatjuk magunkat, hiszen a hibákból tanulva azt látjuk, hogy döntéseink nem véletlenek, ám de nem is irányíthatóak. Túlságosan elnyom minket a puszta külvilág, ránk telepedik, folyton ott sereskedik körülöttünk, kajdássza vágyaink. Aztán úgy látszik, mintha egyszerre megnyílna az út, s elhisszük, hogy végre megérkezünk valahova. De az egyik mocsaras ösvény csak a másik ugyanolyanba torkollik, és soha nem érkezünk meg sehova. Megismertem egy lányt, aki fáklyát hozott a sötét mélybe. Aztán megsebzett és kifacsart. Maradék hitem is odalett, s azóta elsajátítottam az embergyűlölet teljes terminológiáját. És amikor azt mondták, elviselhetetlen vagyok, én azt feleltem: csak tükröt tartok, amiről visszapattan a világ elviselhetetlensége. Az érzés bátorsága a problémával szemben…
Na, de már eddig is akadtak bőven olyan pillanatok az életemben, amikor azt éreztem, hogy ha ezt épp nem én élem át, akkor nem hiszem el, hogy van ilyen. Amikor a feleségem érdektelenné vált a szex iránt. Amikor kiábrándultságomban elkezdtem nem hinni a fiaimban. Amikor egy nyolc hónapos illúzió alatt majdnem megtanultam boldognak lenni, és amikor magamhoz tértem, már csak passzióból maradtam, hogy lássam saját bukásomat. És persze a sorsszerű véletleneknek álcázott, régóta megkomponált eseménysorozatok tükrében még inkább kíváncsi vagyok a további fejleményekre.
Folyosók, izzó, pokolfényű xenoncsíkok a mennyezeten, alattuk összerogyva a fekete ruhás őrök, akik ugyanazt a kosztot kapták, mint mindenki más.
Amikor aztán egy pillanatra elmegy az áram, és a tartalékmechanizmusok automatikusan kinyitják a szobaajtókat Angus akarata már szitálja is az indulót:
-    Reggeli előtt van a váltás. A gombócoknak hatniuk kellett. Na, nyomás utánam. Mondom, merre.
Kiszabadulni egy ilyen helyről, ahhoz hasonló állapotot okoz, mint mikor annyira hiányzik valami, hogy szinte el sem hiszed, ha végül megtörténik. Mert már annyira megszoktad, hogy nincs. Egy kissé félsz még, hogy hamarosan újra elillan, mintha már nem is esne jól, hiszen már lemondtál róla, annyit vártál rá. Aztán hirtelen ott van, és nem tudsz vele mit kezdeni. Legszívesebben azt mondanád, hogy már nem is kell.
De azért felkapok egy Glock500-ast az egyik őr tokjából, és sietek a többiek után a folyosón. Declan halad elöl az M140-essel, mögötte a másik kettő sorol üresben. Elhaladunk a folyosón kinyílt ajtók előtt, ahogy benézek, mindenütt összecsuklott meg az ágyakról lelógó testeket látok. Az egyik szoba padlóján valaki épp félúton jár, de már közel.
A csapat hirtelen visszahőköl. Előttünk a falból, félholtra vált nyurga kínai feje pislant kifelé. Talán glutén érzékeny, és nem evett. Alatta egy kéz lóg a folyosóra félig kicsavart pózban, és csak az áramfejlesztő rendszer újraindulásának nyüszítő zaja hallatszik.
-    Mi a szar van? Mennünk kell! – dörrenti Angus, de nekem nincs kedvem további pleonazmushoz, így alsó ajkam remegve lebillen, és csupán azt leheli: - Visszük őt is.
A zavart kínait magunk elő rántva Haladunk tovább, megbízva a szőke tudásában, és remélve, hogy nem akad utunkba senki. Az étkező túloldala felé kell törnünk, ennyi még nekem is megvan, de az odáig vezető szakaszok egyáltalán nem is olyan egyértelműek, mint gondoltam. Egy olyan folyosó mellé érünk, ahol még nem járhattam, mert itt a falak vörösre vannak fújva, és a végén egy méretes ételautomatás szekrény zárja le az utat. Üvegkockáin átszüremlő fakó fényei vörösen pelyhedzenek, transzformátorának zúgása gépiesen peregve modulál.
Mielőtt jobban megnézhetném, hol is vagyunk, egy lövés dördül elölről. Fejemet ösztönösen behúzva a speciál folyosóra ugrok, magammal rántva még a kínait is, mialatt hallom, hogy a lövöldözés odakint élesbe vált. Declan sorozatlövőjének mocskos hangja magabiztosan szaggatja a teret kétszer egymás után.
-    Megvan! – hallom a néger hangját, aztán a böszme szakálla is megjelenik az egymás mögé tuszkolódott arcok előtt. – Egy orvos meg egy őr.
-    De most már tudnak rólunk. – lihegi mellettem Angus - El kel jutnunk a raktárliftekhez. Még jó tíz perc, ha nem ütközünk akadályba.
-    Akkor nyomjuk. – válaszolja a néger és nekilódulnak. A kínai még mindig teljesen össze van zavarodva, de azért csak követi a sort, amit én zárok, de még ösztönösen hátranézek a vörös folyosóra, s látom, hogy az utolsó szobájának küszöbén Amy és Lemmy kuksolnak kifelé egymás karjaiban. Egész jó formában vannak, úgy látszik, tényleg hatásos a kezelés a létesítményben. Bambán néznek rám, de nem nagyon akarnak megmozdulni, úgyhogy nyomok egy békejelet, aztán lépek. Lehet, hogy pont jó így nekik, lehet, hogy semmi szükségük a külvilágra, és hát a fene tudja, milyen emlékeket ültettek a fejükbe.
Túlteszem magam a klónokon, és rohanok a többiek után. A folyosókat továbbra is az összeroskadt őrök foltjai szegélyezik, a nyitott ajtókon belül pedig fehér ruhás rabok tömegei hevernek kicsavart, lehetetlen pózokban. Aztán a színek egyszer csak rózsaszínbe váltanak, immár a női részlegen járunk, ahol egyenlőre szintén minden csendes, a különbség csak annyi, hogy a testeket hosszú hajkoronák nyúlványai takarják, vagy terülnek szét a szélrózsa minden irányába. Némelyik még így is baromi kívánatosnak tűnik, fene a mocskos ösztöneimet, lám, még ilyenkor is működnek. Az egyik cicát épp öltözködés közben kaphatta el a hatóanyag, mert félmeztelenül nyaklik az ágya mellett, apró, feszes melle hívogatóan meredezik a plafon felé. Francba, erre most nincs idő. Ki kell jutnom innen. Még akkor is, ha ezeknek elsősorban úgyis Rory a lényeg, én itt is másodlagos vagyok. Mint mindig. Enyém az örökös majdnem első hely. Lassú derengéssel oltottak be, előbb cselekszem, mint végiggondolnám a folyamatot. Rábízom magam az ösztöneimre, mint a madár, amelyik érzékelése révén tudja hova csapjon le a földben mozgó lótetűre.
Már nem lehetünk messze a lifttől, amikor kiabálásokat hallunk valahonnan a közelből. Nem látni semmi mozgást, de lelassítunk és a fegyverekkel magunk elé fókuszálva haladunk lépésben. Declan a következő elágazásnál leguggol és óvatosan benéz a bal oldali járatba. Semmi. Az ordibálás egyre sűrűbb és kuszább lesz, úgy hallom őrök kiabálnak egymással vagy valakivel, s mire ez eljut az agyamig, érzem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Arra gondolok, hogy ne gondoljak semmire, csak menjek tovább, mintha egy elcseszett videó játékban lennék, ahol szobáról szobára haladva ki kell jutnom az épületből, miközben megugrom a felbukkanó akadályokat. Hiszen vészhelyzetben mindig jó vagyok, ez már bebizonyosodott többször is, még ha látszólag nem is nekem kedveznek a körülmények. De mit panaszkodom. Tegnap ilyenkor még úgy volt, hogy bevégzem végre, s az évekig magamban mantrázott halálvágyam beteljesül. Meg sem tudom számolni, hányszor gondoltam már az öngyilkosságra, már a házasságom alatt is, aztán meg, mikor felborult a világ és küzdenem kellett a túlélésért. Igen, az ember hajlamos könnyen feladni, de én sosem voltam ilyen, egyszerűen eljutottam a végpontokig, ahonnan nem láttam értelmét a további erőlködésnek. De az a kurva életösztön meg a kíváncsiság, hogy mi lesz még, állandóan talpra állított, vagy legalábbis térdre. És mire volt jó mindez? Hogy újabb akadályok árán megtanuljam, hogy csak egy kibaszott elem vagyok, és bárhogyan is erőlködöm, a célok, melyeket kitűztem magam elé, sohasem fognak olyan formán megvalósulni, ahogyan azokat elterveztem, mert az akaratom mindig másodlagos? Most megint fellendülő ágban vagyok, de persze csak azért, hogy aztán újra befogjanak valami eszme vagy cél elé. Annyiszor megtörtént már ez. Annyiszor tűnt úgy, hogy végre megkapom, ami nekem jár, de végül újra az derült ki, hogy minden másokért van. Akárhogy is próbáltam ennek az ellenkezőjét elhinni – kezdve attól, hogy már a feleségem is folyton ezt szajkózta, egészen odáig, hogy sokáig magamat is ostoroztam galád, gyarló tetteimért – soha nem láttam meg a végső összefüggéseket, s legyőzötten, magamba fordulva haladtam tovább az úton, melyen nagyrészt későn vettem észre a nekem szánt jeleket. Kaméleon vagyok, mely nem érzi magát jól a tarka szöveten, kétéltű hüllő, amely a mocsár legsötétebb zugaiban gyűjtögeti a lecsupaszított csontokat. Amíg mások a fény felé törnek, én a mélyben kutatok, ahol a szeretethiány keménnyé és ellenállóvá tesz. Mindenki csak a száját jártatja, de nem cselekszik. Viszont szorgosan rakosgatják illúziófalaikat maguk köré Fogadd el magad, A szépség belülről fakad. Úgy vagy jó, ahogy vagy majd a széttérdelt valóságra ébrednek.
Az étkezőhöz érkezvén, rájövünk, hogy a dulakodások hangjai valószínűleg innen származhattak. Bekémlelvén a dupla bejárati ajtón azt látjuk, hogy két nagydarab fehér ruhás fickó épp a maradék szuszt veri ki vagy fél tucat őrből, akik már mind a földön fetrengenek, görcsösen összeroskadva, nyüszítve, hörögve. Azonnal felismerem, hogy a két, vadállat módjára küzdő rab nem más, mint a jó öreg Paul és Matthew. Széles mosolyra húzódik a szám, és nem csak azért, mert ezek ketten élnek és virulnak, hanem mert bensőmet egyfajta büszkeség járja át, hogy ez a két hozzám valamilyen szinten mégis csak hasonló szemlélettel bíró állat persze, hogy megcsinálja – hát, ki ha ők nem. Aztán az is beugrik, hogy ezek semmilyen körülmények között nem fogyasztanak glutént, még akkor se, ha nincs más, koplalnak napokig, ha kell, de mindamellett, hogy testük kész drog labor, az egészségtelen élelmiszereket világ életükben kerülték, porokon, leveken tengődnek, ha muszáj. Ez menti most meg a seggüket nem vitás, az őröknek pedig esélyük sincs, kettő már lemerevedve takarja a padlót, de a többi is le van fegyverezve simán, Glock-jaik szanaszét hevernek, kézitusában pedig nyilvánvalóan alulmaradnak a két barom ellen, akik most aztán kiélhetik agressziójukat. Úgy kell rájuk kiabálnunk, hogy most már elég lesz, az egyik őr feje épp egy asztal sarkán bicsaklik meg, egy másik meg természetellenes szögben tartott kezének recssenésével ér véget az adagoló automata sarkában.
Paul és Matthew hófehér szerelésére vércseppek csíkozódnak sávokban, arcukon őrület és vérgőz tükröződik. Úgy festenek, mint a ketrecükből kieresztett oroszlánok, akik bosszúszomjasan elkapták „gondozóikat”. Amikor rájuk szólok, először nem ismernek fel, kell néhány másodperc, míg visszaváltanak normál módba, de aztán Matthew, szteroidoktól szétbarázdált arcvonásai közt valami vigyorféle jelenik meg.
-    Anyád, te meg mi a faszt keresel itt? – rikkantja, és már jön is felém. Ha lehet azt mondani, mindig is őt csíptem jobban, kettőjük közül, mert Paul kattantságával soha nem tudtam mit kezdeni. Nála soha nem egyértelmű, hogy amit mond, azt most komolyan gondolja-e vagy csak ugrat. Teljesen más szempontok alapján mérlegel, mint egy átlagember, számára a legszokatlanabb dolgok is olyan természetesek, hogy az még nekem is ijesztően hat. Ezzel ellentétben Matthew tud teljesen hétköznapi is lenni, kifejezetten barátságos, mintha csak nem is egy százkilós marcona hegyomlással beszélgetne az ember. Mondjuk, most rendesen le van fogyva magához képest, de nála ez nem gond: szteroid-feltöltős szakaszaiban húsz kilókat felszed, aztán mikor abbahagyja a kúrát, ugyanennyit visszafogy akár egy hét alatt.
-    Mester! – veti le teljesen magáról a gyilkolós énjét és barátságosan átölel. Ez a látványosan megnyilvánuló maci-szeretet kilök a komfortzónámból, már elfelejtettem, milyen az, mikor ezek, kedvesek és örülnek egy rég nem látott ismerősnek. Matthew tényleg olyan, mint egy nagyra nőtt plüssmaci, akinek kezében közben ott lóg, mondjuk egy láncfűrész, egy balta, de legjobb esetben is egy huszonöt kilós tárcsasúly, amit kedvtelenül lóbálgat, mialatt elmeséli neked, milyen klassz kokaint tudott szerezni legutóbb. Jut eszembe, most nyilván nem lóg a nyakában az az ikonikus kokain adagoló, amit folyton magánál hordott, éjjel-nappal, mikor elfogták azt bizonyára elvették tőle, megszabadították a hozzá nőtt ereklyétől, amely egyben a kabalája is volt. Kár.
-    Baszki, de jó, hogy megvagytok! – húzom ki magam végre az ölelésből, mire Paul is odaér és átláthatatlan mosolyával kezet nyújt. Fehér kezeslábasa eltakarja ugyan a testét, de csuklóján így is látni a teljes körbetetoválást, ami egyébiránt beborítja bőrének vagy nyolcvan százalékát. Paul megszállott Star Wars gyűjtő, mellkasán, combjain és hátán jókora jedi hadsereg pikknikezik egymással évtizedek óta, jók és rosszak egyaránt, az összes valamire való filmszereplő egy csoportban. – Jó nagy bulit csaptatok.
-     Ja, egyszer csak bealudtak az emberek, mi a szar van? – böfögi Paul - Ahogy ismerlek, van valami közöd ehhez az egészhez.
-    Ja, de ezt most hagyjuk. Mennünk kell. Ők itt a cellatársaim - mutatok hátra, és eldarálom a neveket. – Angust követjük, az emberei odafent várnak. El kell érnünk a liftet.
-    Apám, emlékszel arra a dalra? – vág közbe továbbra is vigyorogva Matthew – „Ne a gyűlölet vezessen, élj szívből, legyél tarka, ne állj csak két színből…”
-    Mennünk kell – nyögöm ki, mert bár tényleg rögtön beugrik az a hülye dal, amit annak idején állandóan nyomattunk a teremben edzés közben, de erre most nincs idő, és tudom, hogy, olyan, hogy idő, Matthew érzékelésében nem létezik, számára csak a pillanat él.
-    Nyomás! – rugaszkodom el, és húzom magammal őket, míg intek amazoknak is. Paul még egy utolsó belerúg egy nyöszörgő őrbe, aki még valamelyest magánál van, de már nem is. Esküszöm, fel vagyok dobva megint, ma már másodszor, adrenalin szintem valószínűleg az egekben, de mit sem érzek belőle, újfent egy filmben érzem magam, amelynek szerepét tökéletesen elsajátítottam, már csak végig kell játszanom.
A vágta tovább folytatódik. Innen már nem sokba telik eljutni a lifthez, és néhány kidőlt őrön kívül nem találkozunk senkivel. Ott aztán újabb elterült őrök fogadnak, és már sehonnan sem hallunk mozgást. Csak az ördögtánc kezdődik az idővel, mielőtt a meghekkelt rendszer újra fel nem áll teljesen. A liftbe tömörödve, egyre csak a zsongást érzem a fejemben, és hát bassza meg, nem állunk meg félúton, nem roskadunk össze. Ezt magyaráztam mindig neki is, de nem értette. Rohantunk előre akkor is, akárcsak most, bele a láthatatlanba. Szívtuk a jointokat, mert nem elégedtünk meg azzal, hogy egymással végre tompíthatunk a sivárrá mélyült változtathatatlanságokon, melyek akaratunkkal mit sem törődve rontottak ránk, nap, mint nap. Én fel akartam építeni valamit, amiről később kiderült, hogy illúzió volt. Mert ő szenvedni akart. Egyszerre volt ravasz és félelmes, és olyan ingatag, mint az időjárás. Elbűvölt már a tekintetével, meg sem kellett szólalnia, de aztán nem engedte tovább, hogy higgyek benne. Ha eljutsz odáig, hogy nem hiszel már az emberekben, egy idő után megszokod és elfogadod. Azt mondod: nem baj, ott van a barátok meg a család. Amikor oda is eljutsz, hogy már barátaid sincsenek, azt mondod: nem baj, ott van a család. És végül eljutsz oda is, ahol már a családban sem hiszel. Amikor már úgy taszítjátok egymást, mint a mágnes ellenkező nemű pólusai. Amikor olyan idegállapotban vagy a saját életedtől, a hétköznapok egymásra tekeredő sémamozzanataitól, hogy egy filmet sem vagy képes végignézni. Nem tudsz koncentrálni semmire, mert minden erőd és figyelmed arra összpontosul, hogy koncentrálj. Koncentrálj, hogy ne akadj ki, hogy ne kezdjél el üvölteni, hogy ne üsd meg a gyereket, amikor századszorra is ugyanazokat a baromságokat csinálja, hogy lenyeld a feleséged újabb, rosszindulatból fakadó megjegyzéseit. És amikor azt hiszed, már megszabadultál attól a képtelen őrülettől, ami mindenütt körülvesz, egy újabb lökés után akkor döbbensz rá, hogy ezzel még koránt sincs vége, még csak most kezdünk bemelegedni. Miközben tudod, hogy mennyi mindent elviselsz és elengedsz azért, hogy tovább működjön az egész, hogy percről percre visszafogod magad, ahelyett, hogy hanyatt homlok menekülnél bárhová. A tűrés végfokozatai. A megalkuvás szégyenteljes eróziója. A kihasználtság elrongyolt futószalagja. Az alárendeltség fényesre fent, ragyogó ékköve. Berakod a piszkos edényeket a mosogatógépbe, ami nem fér be, azt kézzel mosod. Felmelegíted a vacsorát a gyerekeknek, és vigyázol, hogy közben ne szedjék darabokra egymást és a tálalót. Miközben utánuk takarítasz, felhangzik egy jópofa reklám a gyerekműsor szünetében. Sziasztok skacok! Az asszony órák óta a kanapén hever és nyomkodja a kijelzőjét, vagy parancsokat osztogat. Az elvárás betanított arany-fokozata.
Ugyanazok a sémák, ez élet kinagyított, előre kivágott sablon kartonjai, legyünk bármilyen nemzetiségűek, tartozzunk bárhová. Ugyanazokat a hibákat vétjük, ugyanazokat a szerepeket játsszuk, mint elődeink. Hagyjuk, hogy jóvátehetetlen mondatok szoruljanak közénk, kísértetként bolyongunk egymás mellett el a házban, lelkünket az öntudat galvanikus szikracsóvái perzselik. A legtöbb ember ilyen sekélyes fatalizmusban éli le az életét. Csak a művészek élnek szabad akarattal, de azok meg fiatalon halnak, nem is értem. Nekem sem kellene már itt lennem, de látom már, még ez sem adatik meg. Hiába tettem meg mindent, hogy elpusztítsam magam, csalatkoznom kellett, hogy ez majd gyorsan végbemegy. Nem. Annál nagyobb büntetést mértek ki rám, lassú és nehézkes az út, tele szenvedéssel, s amikor azt gondolnám, végre eljött az időm, akkor újra osztják a lapokat, és visszadobnak a megmérettetés savas ösvényére, melyen haladnom kell. Akárcsak most.
A legtöbb ember táplál még némi reményt, ha baj van. Szerelemre vagy pénzre vár, vagy, hogy az időben majd minden feloldódik – esetleg valami végső csodára, ami egy csapásra megoldja az egészet. Én benne láttam ezt a csodát, amely feloldotta az időt. S mióta eldobott, egyre csak fogyok, napról napra érzem, hogy nem maradt bennem már semmi. Rá kellett ébredtem, hogy az élet minden boldogságtartalékomat elemésztette. A szívem mára összezsugorodott. Hiába láttam, mi van legalul, hiába sikerült újra és újra felállnom, a fáradtságos küzdelem kifacsart belőlem minden maradékot.
Makhilája voltam minden elesettnek, támasza a gyengének, védője az igaznak. De már nem vagyok más, mint egy elnyűtt naspolyadarab. Annyian használtak, hogy teljesen megkoptam, s lassan törnöm kell. De mégsem adom könnyen magam. Amíg lehet, nem roskadok össze. Haladok lentről felfelé, ahogy már szokásom.
Elnézem Angust, ahogy a lift közepén magabiztosan uralja a helyzetet. Arcán éber, együttérző figyelem motoz. Mielőtt felérünk, felhívja a figyelmünket arra, hogy csak néhány percünk lesz odakint, a maró hidegben, hogy eljussunk a tengeralattjáró fedélzetéig védőruha nélkül. Amikor a szerkezet végül megáll, és kinyílik az ajtó, szembesülünk azzal, hogy szavai koránt sem voltak túlzóak.
Amerre a szem ellát, mindenhol csak víz. A tenger fekete masszaként morajlik a leszálló sötétben, és a fagyos hideg azonnal ráomlik az arcunkra. Börtönünk teteje néhány méterrel a szélfútta hullámok felett magaslik, és nagyjából egy átlagos lakótelepi tömb tetejének méreteit kelti. Egészen apró, élesre vágott víz-szemcséket morzsolnak az erős széllökések, így egymása kapaszkodva indulunk meg Angus után a perem felé. A tetőn, a liftházon kívül egy helikopter leszálló van felfestve, egyébként teljesen üres, csak a szélét szegélyezik vaskorlátok. A kíméletlen időjárás zaján túl morajlást is hallok, mely másodpercről másodpercre erősödik, s kitekintvén látom az előttünk pár száz méterre megemelkedő víztömböt, mely egyre csak szélesedik, lassan tolja szét magáról a vizet, úgy halad felénk. A tengeralattjáró, mint egy ragadozó, emelkedik ki a hullámokból, a semmiből becserkészve minket. Súlyos víz-fodrok tódulnak menekülve körülötte, a hullámok is riadtan törnek élétől, s ahogy a naplemente utolsó fénycsíkjai rávetülnek a fém monstrum arcára, megjelenik a név is: Second State.
Egy valamikori techno video-csatorna neve – perszehogy. Ismét jó mosolygok magamban, mint annyiszor mindig, amikor az élet legszűkösebb helyzeteiből épp kiutat keresve ilyen jeleket látok. Az arcomon már fodrozódnak a lerakódott jégpára sodrai, a ruhám alá besüvítő szél lemerevíti az izmaimat, de nem érdekel. Most már csak kibírom valahogy.
Fémes nyikorgás és búgó motorhang keveréke löki meg a börtön falát, ahogy a tengeralattjáró bedokkol mellénk, és megáll. Ekkor válik nyilvánvalóvá számomra, hogy ugranunk kell, hiszen minden bizonnyal nem építenek külön lejáratot szökevények számára. Declan úgy dönt, nem vár tovább, és átugrik a korláton. A többiekkel sorba követjük, s összezsugorodott izmaim felvonyítanak a becsapódáskor. Nem bírom kinyitni a szemem, annyira hideg a víz, s bár ösztönösen lapátolni kezdek magam körül, a kezem lassú és nehézkes. Mintha nem is én lennék, mintha nem tudnám irányítani a mozdulataimat, érzem, hogy egészen elmegy az erőm. Mintha kicsit megállna az idő. A mozdulatok leragadnak, jelentéktelen pontokat jelölnek ki és elveszítik jelentőségüket. A véráram kásásodva vánszorog, az inak közti kollagén már kocsonyásodik. Az agyat ért idegrendszeri sokk feldolgozása csak néhány másodpercet vesz igénybe, de már nem tudom eldönteni, mi a valóság. Hozzá vagyok szokva az agyi erek maximális igénybevételéhez, átéltem már több száz féle fájdalmat, különféle drogok túlhasználatával napokon átívelő testi és szellemi próbatételeken vagyok túl, de ez mégis váratlanul ér.
A fájdalom mindig váratlan, csak az a kérdés, milyen hamar fogod fel és szoksz hozzá. Évekig is elszenvedhetsz, mire ráébredsz, hogy nem jól közelíted meg a forrását, és elfogadod, hogy most már ezzel a szarsággal kell együtt élned. Onnantól kezdve viszont egyből könnyebb. Magadba olvasztod a következő, mérgekkel teli fiolát, és vírusölő baktériumként tenyészel tovább. Addig a szerencsésebbek újabb nyerő lapokat húznak, elkerülik azokat az ösvényeket, amelyeken te csapdába estél, aztán szombaton bált ülnek princípiumuk megkövetelt szükségességén. Kezükben koktélos poharak, ruhájuk tökéletes íve utat tör a tömegben, de a szemükön olcsón ragyogó rosszindulat meddővé teszi őket a valódi felemelkedésre. Állnak kint a monstrum házaik előtt, valahol a védett és tisztított zónákban, locsolják a délutáni naplementében a füvet, és reng rajtuk a zsír vagy a szilikon, hiába fedi őket a kiváló minőségű szatén. Mert nem volt elég türelmük és kitartásuk a saját testükkel foglalkozni. Minden idejük elment a karrier építésre, a fasz szopkodásra, meg az olyan tárgyak megszerzésére, amelyekről azt hiszik, hogy boldogabbá tetszik őket. És közben vigyorognak. Nem éreznek fájdalmat. Nem ismerik az alsó szinteket. Nem tudják, hogyan kell zuhanni vagy merülni.
Vastag, néger kezek ragadják meg a karomat valahonnan jobbról – ezt még érzékelem, különben az ájulás határán vagyok, ahol már a szemem felnyitása után is csak a szürkéskék habokat észlelem, meg, hogy húznak.
Haladok így is, tehetetlenül, lezuhanni, és a mélyből felbukkanni ugyanannak a hullámnak mindkét oldala, csak az egyik negatívban, melynek képének érzékelése csak nézőpont kérdése.
Az oxigén talán az utolsó pillanatban érkezeik meg, s egy vég kód az agyban még, hogy nyisd ki a szád, hogy prüszköld ki az agyadból a jeges vizet és valahogy tartsd nyitva a szemed.
Pislogj.
Tartsd magad.
Haladás a következő kapaszkodási pont irányába, az érzékelés irányadó kiszögellései felé, hogy újra összerakd magad, és folytasd tovább.
Már a felszínen vagy, a víz felett. Az eget beteríti a börtönfal egy része, meg a tengeralattjáró fenyegető sziluettje. De ott vagy. A néger véreres szemei a tieddel párhuzamosak, most már a hangját is hallod. A nevedet üvölti. Aztán elhúz magával, és te a mozdulat hullámán előrelendülsz, látod, már félig úszol. Közben a nyílófedél felöl két, maszkos figura bukkan fel, köteleket is dobnak, üvöltöznek és integetnek.
De mi a fasznak kell üvölteni? Újra beinduló éberségemet jólesően fogom fel, az emberi szervezet masszív, gyorsan alkalmazkodik, még az én lerobbant, sérült fizikumom is, mert már régen megtanult a sérülésekből újraformálódni.
Valaki már mászik is fel a csomós kötélen, Paul lesz az, az a nagydarab medvedisznó-ember, vagy legalábbis a háta, aztán ott virít Rory vörös haja is. A másik kötelet megcélozva teljesen a hajó falánál vagyok, és beérem Declant, aki elkezd mászni. Menni akarok már, el innen, ki a vízből. Az ismeretlen mindig is taszított, hiszen azt nemigen tudjuk szabályozni, így bármi megtörténhet. Elképzelem, hogy alattam több ezer méternyi mélység szuszog, amely bármelyik pillanatban elnyelhet, ha úgy dönt, vagy visszaránt irtó erejével, megalkuvás nélküli természetével.
És akkor megindulok, húzom magam a kötélen, már nem érzem a hideget, testem átkonvertálta magát túlélőmódba, itt vagyunk, hajrá, és ha a következő pillanatban mégis minden elsötétül, már akkor is küzdve hullottunk el.
De minden vonzás beigazolódik.
Fent vagyok a hullámtörő tetején, és húzok be a többiek után a soron következő mélységbe. Le és fel, ahogy mondtam, keresztül a hullámok menetrendjén, kiterjedve a haszontalanságban. Még mindig nem tudom felrajzolni magamban azt a szabálytalan spirált, amit a sors tekerget körülöttem. Bárcsak megfejthetném. Ha csak a pulzusok ütemét ismerném. Ha csak kiterjedésének végső perifériáira támaszkodhatnék.
Ehelyett csupa másodlagos érzék. Csúszós padló, vörös fények, szűk folyosók, ahogy a filmekben – sosem jártam még tengeralattjáró belsejében, s bár a csillagjegyem vízöntő, azt hiszem bizonyos szempontból mégsem kedvelem a vizet. Aztán valahogy Brighton Beach jut eszembe, miközben rángatjuk is le magunkról ruháinkat, hogy minél előbb megszabaduljunk tőlük. Na, igen. Napozás Brighton Beach-en, az volna jó most. A parton sütött grillhúsok sűrű, fűszeres füstje keveredik a vattacukor árus ragacsos szirupjainkat illatával, a felüljárónál valaki spontán dj szettet nyom a naplementébe, te meg csak fekszel, és szívsz valami szart, amit cockney-tól vettél odafele. Szól a techno, a sirályok lefosnak mindent, apró fehér pettyek a cipőd orrán, két holland csaj a parton szexi shuffle-táncba kezd, és süt a nap.
Ez már nem lesz soha, vége egy újabb mesének, amelyekből gyakorta felidéz magának az agyam, bármit is jelentsen ez - de legalább még tudom, hogy élek, tudom, hogy ki vagyok vagy voltam, hiszen csak ezt tudjuk mérni, bár a folyásban elveszik az eredet, ugyanakkor ez segít elviselni.
Nem érzékelem a hajó elindulását, sem azt, hogy mennyi idő telik el, a szellemi és fizikai megerőltetettség csúszásában villogok tompa fényű bójaként, bepréselem magam valami szárítókabinba, és tátott szájjal bámulom a tükörképem elmosódott vonalait.
Új ruha, új helyszín, újabb szereplők.
Az, hogy milyen lehetőségeim vannak


9. [tulajdonos]: weinberger:próza2018-01-16 21:34
Igen, valószínűleg igazad van, bár már többször átfutottam az anyagot, van amit nem vettem észre. De azért örülök, hogy észrevételezted. Ez az írás egy részlet a napokban érkező kötetemből. Itt még közlöm ennek a sztorinak a végéig,, a többit online le lehet majd szedni. üdv.Donát

Olvasói hozzászólások nélkül
8. weinberger: próza[tulajdonos]: 4.nap:Péntek2018-01-14 11:56
Jók a történeteid, és jól írod meg őket, érződik a profizmus. Néha azonban figyelmetlenségből hibák maradnak benne (itt például: vörös hajó a vörös hajú helyett), itt-ott nagyvonalúan kezeled a helyesírási, központozási egyezményes szabályokat. Érdemes közlés előtt "külső szemmel" még egyszer átfutni. De a lényeg az első mondatomban van.

7. [tulajdonos]: 4.nap:Péntek2018-01-13 23:03
Csak sejtem, hogy már
P
ÉNTEK van, mivel úgy lüktet a fejem, hogy egészen biztosan sokáig ki lehettem ütve. Iszonyatosan kimerültnek érzem magam és percekbe telik mire a szemem felfogja az élességet, kitisztítja a homályt.
Lábakat látok a szemtengelyemmel vízszintesen, homogénszürke falakat, zúgást. A földön fekszem, súlypontom húz, körülöttem alakok körvonalazódnak, és felfogom, hogy ez egy lift, amivel haladunk lefelé. Vészjósló zúgással suhan a tompa pontfénnyel megvilágított rámpa, melynek gyomrában két őr pózol böszme, plazmavetős M101-esekkel, fekete ruhában, bevetési maszkban, szkennersisakkal. De ahogy jobban megnézem, észreveszem a vállukra varrt címerpajzsot is. Ezek Begyűjtők. Nem jelenthet semmi jót. A Begyűjtők az utcákat fosztják meg a felgyülemlő mocsoktól. Mindegy, milyen jellegű. Ők szedik össze az elhullott tetemeket is, ás bármi mást, amire felhatalmazást kapnak.
Arcukat nem látni, csak fejük tekereg körbe ritmikus hullámban a tömegen, amely nagyjából húsz fős lehet. Jó nagy lift ez, teherszállításra tervezhették, pont az ilyen magamfajta csőcseléknek. A többi körülöttem lévő is mind civil. Egy szakadt Ellátót látok gubbasztani a sarokban, de a többi mind szürke. Jórészt férfiak, csak egy-két nő akad. Csapzott ruházatuk, sivár arckifejezésük, lemondó tekintetük elárulja, hogy mindet az utcáról gyűjtötték be, akárcsak engem.
Nincsenek illúzióim afelől, hogy mekkora slamasztikába keveredtem, de most már azért is kitartok amellett, hogy hagyom megtörténni dolgokat. Hagyom, mert tudom, hogy eljön a fordulópont.
Mindig eljön.
Bár önhibámon kívül megint benne vagyok a slamasztikában, nincs meg a szokásos érzés, amely normális esetben ilyenkor utat kellene, hogy törjön magának a torkomban. Nem ébred a tehetetlenségérzéshez hasonló szorongás. Hogy már megint, hogyan lehetséges, hogy pont én, pont velem. És miért is ne? Felejtsük már el, hogy a világból azt kapod, amit belésugárzol. Avagy mégis?
Meggyötört arcok bámulnak maguk elé körülöttem. Ruhájukon égésnyomok, csakúgy, mint az enyémen, keresztül kasul a mellemen és a derekamon. Sokat látott tekintetek, elernyedő akaratok, és úgy látom, rajtuk is végső megnyugvás tapad a változhatatlanban. Különben meg hol vannak a könyveim? Ezért küszködtem annyit értük? Már megint csak az derül ki, hogy nem érdemes semmit tenni, azért ami fontos nekünk, mert annál keservesebb a veszteségük?
-    Gyerünk felállni! – üvölti hirtelen az egyik maszk torz hangja, a hozzájuk tartozó kezekben pedig a fegyverek fenyegetően körbepásztáznak. Aki tud, feláll, aki nem, annak segít a társa, mert az elgémberedés, a hideg és a szomj meghozza a hatását. A lift egyszer csak megáll, halkan szusszan egyet, majd nyílni kezd az ajtaja.
Konok, vörös fényű xenon sorlámpák által kijelölt folyosó tágul elénk egy tucat nyüzsgő fegyveressel. Kutyaként taszigálnak kifelé a liftből, oldalba löknek, terelnek. Szorosan mellettünk maradva vezetnek minket egy másik helyiségbe, ami egyfajta fogadóterem. A végében újabb ajtók, az ajtók előtt asztalok sora, ahol orvosokat látok, mellettük meg további egyenruhások pózolnak. Ruhájuk feketesége beleolvad a falakba, szkenner-sisakukra műanyag mámort permetez a ragyogás.
Az orvosok szigorúan merev tekintete úgy pásztáz minket, mint legyőzött prédákat. Fejük felett hatalmas holo-kivetítő, egészen fel a plafonig. Ahogy nyöszörögve, sorokba rendeződve haladunk az asztalokig, látjuk, hogy digitális glosszáink jönnek fel sorban rajta egyesével. Ott van a sorszámunk, a besorolásunk, munkahelyek, rendőrségi adatok, minden. Csoszogunk előre, és bámuljuk múltunk digitális kefekivonatait, míg sorra nem kerülünk.
Az orvosok kezében chip-leolvasók, de egyik sem szól egy kurva szót sem, mintha minden olyan természetes lenne. Egyesével leolvassák rólunk a kódokat, aztán egy digitális tűvel DNS mintát is vesznek. Amikor rám kerül a sor, végigmérem a csuklómat ellenőrző köpcös orvost, aki akkor is ellenszenves lenne, ha nem ilyen körülmények között találkozunk. Tipikus agyontanult okostojás feje van, rágcsálókéhoz hasonlatos pofazacskója, hetyke kis Hitler-bajusza és a belei fölött trónt ülő zsírpárnái minden mozdulatánál meglökik az asztal szélét. Egy újabb kisebbségi komplexusos féreg, aki se nem erejével, se nem személyiségével nem érvényesülhet, ezért hát puszta tudását bocsájtotta áruba a világ zsarnokságának. Hisz minél kisebb valaki, annál nagyobb benne az igény, hogy az emberek fölé emelkedhessen és azok csak bizonyos távolságból nézhessenek rá.
Az iktatásunk alatt egyikünk sem mer ellenállni, az egész jelent szinte szótlanul zajlik, megilletődöttséggel kevert furcsa belenyugvással részünkről, és közönyös, túlontúl berögzült megszokással az övékről.
Miután a nőket külön előre elvezetik, minket is továbbtessékelnek, és további zárt folyosókon át négyes szobákba kerülünk. A miénk a 3327-es. A lapjaim pedig a következőek: egy medveformájú óriási néger, böszme szakállal, olyan ötven lehet / egy fiatalabb, markáns képű szőke, amolyan sportos alkat / és egy huszonéves, három orrlyukú mutáns.
A szoba viszonylag tágas, középen asztal, székekkel, és két szekrény is van. Ablak azonban sehol, csak a hideg műfény lüktet felettünk. Az ágyakra előre odakészítve a viselendő hófehér ruházat. Még egy külön fürdő is be van építve. Micsoda kényelem – saját fürdő. Fogalmam sincs, milyen mélyen lehetünk, és az jut eszembe, hogy talán már a büdös életben nem látom a violaszín felhőket.
Olyan az egész hely, mintha egyszerre lenne börtön és bentlakásos otthon. Mint azt később is megtapasztalom, nem kifejezetten börtönökre jellemző szokatlan kényelem uralkodik, de ettől eltekintve rabok vagyunk. Társaimtól megpróbálom megtudni, hogy mi is történik, de csak viszonylagos sikerrel járok. A medvehátú néger rögtön elfoglalja az egyik alsó ágyat és befordul a fal felé, a szőke srác meg, amint becsukódik a légzáras párnaajtó mögöttünk, máris elviharzik tusolni. A kis finnyás.
A mutáns barátságosnak tűnik, vagy legalábbis normálisnak, azt leszámítva persze, hogy három orrlyuka van. Úgy fest, már volt dolga a hatalommal, és mikor szóba elegyedek vele, mutogatja az eddig szerzett sérüléseit, elmagyarázza az elmúlt napok eseményeit, amelyekről én csúnyán lemaradtam a tivornyázás miatt. A kormánypropagandától bűzlő médiában amúgy sem lehet sok mindent megtudni, hisz jórészt torz, szubjektív szempontból közvetítenek, kommentelnek és ferdítve kommunikálnak, ami érthető: a hatalom nem szereti, ha alattvalói gondolkodnak, ezért előre programozott panelekből építkezik. Elkötelezett híveik uralják a digitális információs tereket, ahol a másfajta vélemények nem lehet maradása. Ha kritizálsz – még ha nem is rossz szándékkal, csupán érdeklődve – akkor ellenség vagy. Ha nem bólogatsz, mint a többi birka, nem tartozol közénk.
A mutáns, akit Rory-nak hívnak, azonban elég sok háttér információ birtokosa, nem mondja, de nyilván kapcsolatban áll az Ellenállással. Vöröses hajó, magas, nyúlánk teremtés, arckifejezése erélyes, vonásai szépek, szemöldöke határozott. Látja, hogy vevő vagyok a szövegére, és amúgy sincs mivel elütni az időt, tehát jobb híján érdeklődéssel hallgatom. Talán azért is, mert hamar kiderül, hogy alapvetően ugyanazt gondolja a jelenlegi rendszerről, mint én, csak ő fele annyi idős, tele energiával és látszólag csorbíthatatlan vehemenciával.
-    Ebben az országban bizonyos rendeleteket kifejezetten csupán azért hoznak létre, hogy be nem tartásukért lehetőség legyen büntetést kiszabni! – ágál dühösen a jelenlegi vezetés belpolitikája ellen. Úgy érzi, a kormány csak annak a feltétlen híveiből, gazdasági partnereiből álló szűk rétegnek kormányoz, melyek szavazata elegendő a többségi kormányzáshoz az eleve a saját előnyükre kiélezett választási rendszerben. De jelenleg egyetlen ütőképes ellenzéke sincs a rablógazdálkodó rendszernek, ezért Rory szerint a kisemmizett nép csak a saját erejére számíthat. Akadályozni kell a gépezet működését, kábeleket elvágni a föld alatt, transzfer-alagutakat aláaknázni – már-már sablonosan sematikus gerillaharcot kell folytatni. De a tegnapi napon kissé eldurvultak a fejlemények. Senki nem számított ilyen éles összecsapásra.
-    Valaki köpött. De még valószínűbb, hogy a saját embereik fordultak ellenük. Volt az a stróman, akivel a miniszter összebalhézott múlt héten. A fickó a sajtóban legecizte a vezértkart. Hatalmas botrány.
-    Ez most volt? - kérdezem, és ráébredek, hogy szánalmasan kezdem elveszteni a fonalat a valósággal.
-    Valamin összevesztek, és úgy döntöttek, felkavarják az állóvizet. – folytatja a mutáns - Tudták, hogy hol fogunk felbukkanni, ismerték a menekülési útvonalat is. Valaki leadta az infókat, látszott, hogy egymásra is vadásznak, mi csak a csali voltunk. És most nagyon megszívtuk.– teszi hozzá, furcsán-torz orrhangján, és a néger hátát figyeli. – Soha nem jutunk ki innen!
-    Mi ez a hely egyátalán? - kérdezem, pedig van róla sejtésem, és nem is akarom hallani a választ.
-    Nem tudom pontosan – feleli - én is ki voltam ütve egy ideig. Arra tértem magamhoz, hogy becsukódik a lift ajtaja. Jó sokat mentünk, te nem láttad. Kurva mélyen lehetünk a föld alatt. Ez valami eltitkolt bázis.
-    De hát mindent eltitkolnak. - vetem közbe.
-    Megtesznek mindent, de az Interlink sötétebbik oldalát nem tudják irányítani. Van egy kis réteg, aki nem fogadja el ezt a sorsot, aki még képben van, és próbál feltűnés nélkül szervezkedni. Régóta készültünk, hogy végre tegyünk valamit. Ez a kormány csak a saját érdekkörét táplálja. A kisembereket nem veszi számításba, felesleges hulladék vagyunk számukra. A törvények alkotmányellenesek, a javak egyenlőtlenül vannak felosztva, a sajtószabadság csak illúzió. Nem hagytak más választást, mint az erőszakos ellenállás.
-    Az ellenállás még nem elég erős, hogy átvegye a hatalmat – vágom vissza nyeglén - Kevesen éltetik, mert a lakosság egy része vagy le van kenyerezve, vagy megfélemlítve – mondom teljesen komolyan és közben érzem, hogy már nagyon jó lenne inni valami folyadékot, meg enni valamit, különben semmi erőm nem marad.
-    Ha senki nem tesz semmit, akkor semmi nem változik! – leheli az arcomba, gyomorból jövő őszinte meggyőződéssel. - Vagy téged nem zavar, amit művelnek velünk? A globális természeti pusztulás nem változtatott a zsarnokok és az elnyomók hozzáállásán. Sőt. Még kapzsibbak lettek. Féltik a bőrüket. Mindent maguknak. Nincs elég lakás, az emberek a sikátorokban fagynak meg, nincs elég élelem, nincs munka, és aki nem dolgozik, üldözik és hagyják meghalni. Az egyensúly nemkívánatos többé.
Ó ez az elpusztíthatatlannak tűnő idealizmus, ezek az izzó szemek, a nyers düh, ami az íriszhártyák mögött rétegződik. Bárcsak egy kicsit újra érezhetném bármivel kapcsolatban ezt a rég elfeledett tüzet. De bennem már kiégett, s noha tudom, hogy bármikor újra képes lennék felcsiholni magamban, ha úgy igazán tényleg akarnám - valójában már nem fog újraéledni soha. Mert tudnám, hogy mindhiába: semmi nem változik. Elnyűtt és üres lettem, miközben lassan gázolok fekete álmaim sűrűjében, ahol én magam már nem vagyok létező, csak a tudatom: hézag, amely gondolkodni és észlelni képes.
-    Engem nem kell meggyőznöd, egy oldalon állunk, csak én már leszarom az egészet. Lázadtam én már eleget, és semmi nem lett jobb. Ezen felül meg ne csodálkozz a mindent magának akaró rezsimen: kevés a szárazon maradt terület, és délen még mindig zűrös a helyzet a vallási fanatistákkal. Védik, amijük maradt. Túlélés. Töltelékekre meg nincs szükség. Te is csak töltelék vagy.
-    Na persze. De azt a kevés területet is a csatlósaiknak osztogatják, úgy tesznek, mintha rendben lenne a gazdaság, közben meg pusztulunk. De az emlékművek avatóira bezzeg van keret. A hősökre, akik az elmúlt években meghaltak helyettünk. Csakhogy őket már nem hozzuk vissza, nekünk viszont túl kell élnünk valahogy. De a kormányt csak a saját túlélése érdekli. És még röhög is rajtunk, hogy a rendeletekkel meg a törvénymódosításokkal minden héten szűkebbre szabja az életünket. Tudod, nekem sincs már mit vesztenem. Apám az első Mutánsok Próbáján halt meg, a többieket elvitte az egyik vírus. Hat évig éltem napról napra, mígnem megtaláltam a célom, ami az egyetlen maradék szóba jöhető célom. Érted? Nincs más. Ha nem jön össze, akkor vége. Érted?
-    Azon sem lepődnék meg, ha mind így lennénk ezzel, akik idekerültünk. – felelem, és nem tudom, mit meséljek el neki hirtelen az elmúlt húsz évemből. Volna min csodálkoznia. Ám ekkor a szőke fickó kilép a fürdőből, és szúrós tekintettel vizslatja a négert
-    Alszik? –kérdezi tőlünk.
-    Nem tudni – felem – még nem mondott semmit.
-    Jobban tennétek, ha ti is befognátok! Túl sokat beszéltek! - dörmögi a falat beterítő hát mögül egy hang.
-    Miért mi lesz, kicsinálsz? – veszi magára rögtön a szőke. – Nehogy azt hidd, hogy beszarok tőled. Mentem már neki ilyeneknek, mint te
-    Az a te bajod. De itt nem én vagyok az ellenséged. – fordul meg a néger, és tekintélyt parancsolóan néz. – Én ugyanúgy az utcáról jövök, kölyök.
-    Csodálom is. A magadfajtákat már rég kicsinálta a rendszer. – veti vissza amaz.
-    Mégis itt vagyok, látod. Szóval épp ezért kellene kussolnod. De ez már mindegy: itt aztán úgy se húzzuk sokáig.
-    Tudsz valamit – hümmögöm élcelődve, de a néger nem zavartatja magát és folytatja:
-    Engem nem ütött ki az áram. És amit láttam, csak megerősíti a pletykákat, amelyeket hallottam.
-    Na és mit hallottál? – kérdezi érdeklődve a szőke. Amaz egy darabig hallgat, aztán belekezd:
-    Régebben pankrátor voltam. Akkoriban elég sok befolyásos embert megismertem. Olyanokat, akiknek még most is jobban megy. Egyiknél - másiknál testőrként is dolgoztam később. Arra persze nem számítok, hogy bármit is tudnának tenni értem most, de azt hiszem, ez az a hely, amit néha emlegettek. Beszéltek egy helyről az egykori Shetland-szigeteknél. Egy hely az elit részére. Egy labor. Egy börtönkórház, vagy mi. Úgy hírlik, az utóbbi időben itt tartják fogva a kivontakat.
-    Kivontakat?
-    Akiket kivontak a rendszerből. akik nem szerepelnek nyilvántartásokban, bűnözők, selejtesek, munkanélküliek, kegyvesztettek, lázadók. Mi már nem szerepelünk sehol, hivatalosan nem is létezünk. A törvény értelmében, akiket politikai lázadáson kapnak, akár le is lőhetik.
-    Az új kor áldása. - vicsorog a szőke -A természeti pusztítás mellékzöngéje. Az úgynevezett túlélés érdekében bármit megtehetnek.
-    És meg is tesznek – vág közbe Rory - Kell a hely és az élelem. Annál több jut nekik, minél kevesebben vagyunk.
-    Ennél még többről van szó. A kivontakat donorként használják föl azok részére, akik képesek megfizetni. -folytatja a medve.
-    Mi a szar? - kérdezem, és kurvára elegem van abból, hogy már megint itt tartunk. Futószalag-túlélés.
-    Egy kurva alkatrész leszel hamarosan. Valakinek a mája. Vagy a szíved. Én láttam, hova hoznak minket. Szerintem ez az a hely. A tenger felett repültünk egy tömegszállítóval.
-    Ó a büdös picsába! – horkan fel a szőke.
-    Itt döglünk meg! Mondtam! – kontrázza Rory - hát, akkor ennyi! – vágja magát az alsó ágyra - Világos, hogy nem adom oda a szerveimet valami kőgazdag köcsögnek, hogy meghosszabbítsam az idejét, amit az enyémből vett el.
Azt sem tudom, mit mondjak. Végül is beletörődtem már, hogy az életemnek nem sok értelme van, de azért nem így terveztem. Nem is tudom, hogy terveztem. Nem terveztem sehogy, mégis valamiféle szorongás kerekedik bennem. Nem azért mert jó eséllyel hamarosan meghalok (hiszen erre már amúgy is készülök egy ideje) – nem félek a haláltól – hanem, hogy ilyen módon. Többnyire az értelmetlenség és a hiábavalóság szokott aggasztani. Halálom persze nem lenne hiábavaló, hisz valaki jól járna velem. És ez engem még korántsem zavarna annyira, mint Rory-t. Az egészben csak az a bosszantó, hogy mindez mégsem az én döntésem miatt alakulna így. Ha már a fejemben lévő szabadságot is elveszik, nem marad semmi. Mindig is úgy gondoltam, az ember büszkén haljon meg, ha már nem képes büszkén élni.
Az elmondottaktól egy darabig elcsendesedik a cella, szinte hallani, hogy a fejünkben ide-oda sprintelnek a gondolatok. Próbáljuk megemészteni sorsunk alakulását, a körülményeket és úrrá lenni a tehetetlenségen, ami pillanatok alatt belénk fészkeli magát.
Aztán sorban megfürdünk, átöltözünk, és várjuk, hogy történjen valami. Tippelgetünk, hányan lehetünk itt, de nem leszünk okosabbak, viszont kezdjük jobban megismerni egymást. A négert Declan-nak hívják, és elég nagy túlélőnek tűnik, csakúgy, mint én. Csak neki brutális pofacsontja van, és Godzilla szemöldöke. Már gyerekkorában ő volt az utca Brock Lesnar-ja, mindenkit lezúzott, aki betette a lábát a környékre. Akkor szedte meg magát jobban, amikor kokaint úsztatott folyami módszerekkel a helyi polgármesterrel és barátjával karöltve. Fénykorában aztán pankrátorként kereste a kenyerét, és ez akkoriban jól fizetett. Aztán az egész birkózó szervezetüket bekebelezte a Mutánsok Próbája a pankrátorokat odadobták az arénába a mindenféle szörnyszülöttek játékszerének. Declan-nak sikerült időben lelépnie, azóta testőrködésből és alkalmi rakodómunkából él.
A szőke fazonnal viszont nem nagyon jutunk előre. A neve Angus, a felföldről jött, valami gyári munkás. Félszavakban beszél, eltereli a témát, zavarosan válaszol, de úgy vélem, közel sem annyira együgyű, mint próbálja mutatni. Talán csak a szokatlan, idegen helyzet miatt, de nekem inkább az az érzésem, hogy titkol valamit.
Rory szája viszont be nem áll. Gondolatai folyamatosan cikáznak, mindhárom orrlyuka lüktet, ahogy az érzelmek intenzíven végigjárják az egész arcát. Mindent elmesél magáról, ami csak eszébe jut, egyik történetből egy másikra ugrik, és egyre inkább olybá tűnik, mintha beszédkényszerével az aggodalmait próbálná leplezni.
-    Történhetne valami csoda. Igazán. – mondja aztán már lenyugodva. – Néha még azért történnek csodák, nem?
-    És majd pont veled…- hűti le Angus fanyarul.
-    Miért ne? Valami isteni gondviselés….habár nem is vagyok hívó, de most azért lehet, hogy elnyomok egy miatyánkot magamban este.
-    Az semmin nem fog változtatni! – dörmögi Declan – Isten nincs és kész.
-    De van energia –vetem közbe, pedig kussolnom kéne, mert én aztán még arra sem volnék hajlandó, hogy imát mondjak. Pogányságom jóval több annál, mint ami általában a felszínre kerül, de sajnálatos módon hiszek valamiféle erőben. De el kell terelnem a figyelmem arról, ami épp történik – És azt lehet irányítani. Úgy vélem, mi, halandó emberek csekély mértékben vagyunk képesek erre, de akadnak, akik addig fejlesztik magukban ezeket a spirituális képességeket, hogy még működik is valamelyest. Láttam ilyesmit, nem kamu. Az erő létezik.
-    De nekünk kurvára nincs időnk ezt most betanulni - lihegi Rory
-    Csak koncentrálnod kell. el kell, hogy töltse az agyadat az, amit szeretnél. Folyton visszatérően, nap, mint nap. Ez még nálam is működik időnként, csak én is basztam rá, hogy rendesen megtanuljam irányítani. De többször megtapasztaltam, hogy magától megtörtént.
-    Mi a szarról beszéltek? Mi ez az UFO baromság? – elégedetlenkedik tovább Declan, és arckifejezése eltorzul.
-    Ez nem erről szól. Az energiáról dumálok – mondom neki, mire Rory máris közbevág:
-     Amúgy szerintem az UFO-k léteznek csak nem úgy, ahogy gondoljuk. Ők is mi vagyunk egy másik dimenzióban. Ezért látjuk néha őket. Néhányan, legalább is…
-    Na jó, most már tényleg befoghatnátok a pofátokat! – zárja le a témát Declan, és igazából senkinek nincs is ellenvetése. – Ennek semmi értelme. Mire készültök, falakat törtök be majd elme-trükkökkel? – Hát igen, fáradtak vagyunk, elnyűttek és éhesek, metafizikai megfejtésekre talán tényleg egyikünknek sincs szüksége, sem pedig ködös és hiábavaló reménykedésre. De azért csak le kell foglalnunk magunkat valahogy.
Eltelik vagy egy óra, és mindannyian kezdünk magunkba fordulva lecsendesedni és feldolgozni a fejleményeket. A szobát egyre jobban beteríti az emberi testek kipárolgásának jellegzetes szaga. Hiába a szellőztetés, ehhez most már hozzá kell szoknunk.
Amikor aztán szuszogva nyílik az ajtó, és két fegyőr simára vasalt króm-fekete maszkja bámul ránk, ijedten rezzenünk fel. Remélem, hogy tényleg valami kajáról van szó, mert ma még nem ettem semmit, a fürdőben lévő víznek meg furcsa íze volt. Hát akkor szépen sorban, kifelé.
Ahogy haladunk, más szobákból is csatlakoznak hozzánk, számomra teljesen ismeretlen férfiak, jórészt fiatalabbak, mint én. Ugyanabban a hófehér egyen göncben feszítünk, ami nekem kivált idegenül hat, lévén a feketével való elhivatottságom. Ennek ellenére valahogy mégis bejön ez a szerelés, önmagam megtestesülésének egyfajta ellenpólusaként tekintek rá – mintha az életem végleg kifordulván addigi kereteiből egészen eldeformálódott volna.
Sejtéseim beigazolódnak, mikor belépünk egy közösségi térként is szolgáló étkezőbe. Egyenruhás sorstársaink tömege vár odabent, egy másik ajtón át pedig a nőket vezetik be, akik rózsaszínben pompáznak. A sorasztalok mentén már rakják le tálcáikat, egy másik, hosszú sor pedig halad az automata ételkiadó felé. Ránézésre legalább száz fogvatartott van itt, de még folyamatosan érkeznek velünk együtt. A tágas terem minden oldalában fél tucat fegyveres felügyel, és biztos vagyok benne, hogy még kamerákkal is szemmel kísérnek mindent.
A tálcámra proteines szójakocka kerül valami löttyel, meg rizs. Ahogy keressük a szabad helyet, fejem ösztönösen tekereg és koslatja a nőket, akiket azért még így, ebben a pompás egyen-kosztümben is le lehet szkennelni. Nem mintha lenne esélyünk itt bármi ilyesmire, és különben is: hogy lehet, hogy még nem mászott rá senki egyikükre sem?
Leülünk a sorban következő helyekre és feszengve enni kezdünk. A foglyok békésnek tűnnek, eltekintve egyik-másik sérült arcától vagy hiányzó testrészétől. De azért minket is megnéznek. Nem ellenségesen, nem lelkesen, egyszerűen csak néznek. Tompa, közönyös tekintetek, fürkésző apró izom rángások az orrcimpák alatt. Mintha mind beletörődtek volna már a sorsukba.
A szemben lévő soron egy egész csapat tetovált arcú filippínó majszolja az adagját, én meg csakhamar szóba elegyedek velük. Először csak halkan merek odasúgni nekik, mert egyébként mindenhol csupán halk morajlást és suttogást hallani. A filippínók azért hajlandónak mutatkoznak válaszolni a kérdéseimre, így aztán megtudok még néhány hasznos dolgot. Aki régebb óta itt van már, azt mondja tikkasztó ez a szótlan fenyegetettség. Senki nem beszél, az őrökkel képtelenség kommunikálni. Valószínűleg manipulált vegyi átégetésen eshettek át, mert láthatóan csak fizikai megnyilvánulásuk létezik a beléjük definiált mozgáskoordinációval és gondolkodás-mechanizmussal.
- Az orvosokat meg csak akkor láthatod, ha vizsgálatra visznek – magyarázza egyikük és szemhéjára riadtság húzódik – De azt ne akard.
- Miért ne? – kérdezi Rory
- Mert az azt jelenti, hogy hamarosan iktatnak.
- Iktatnak?
- Azt. Az itt lévők többsége csak néhány hete érkezett, elvétve akad egy – egy, aki már egy vagy két hónapja van itt. Mit gondolsz miért?
- Fogalmam sincs. – tettetem, mintha sejtésem sem lenne. Ki akarok húzni mindent a fazonból, amit csak tud.
- Mert mindenkit csak addig tartanak itt, amíg fel nem erősödik. Hetente végeznek orvosi vizsgálatot, de általában a harmadik után már senki sem tér vissza.
- Hová tűnnek? - kérdezem, és feldereng néhány gyermekkoromban látott sci-fi.
- Hát ez az haver. Hová tűnnek? De tudod mit? Néhány nap múlva okosabbak leszünk. Ez a mi hetünk. A harmadik vizsgálat. Van, aki már kettő után ott marad, de háromnál többet csak az öregebbek, a betegek vagy a mutánsok töltenek itt. Úgyhogy jövő héten már visznek. Ez biztos.
- Fasza – vágja rá Declan és bekanalazza az utolsó gumírozott állagú szójamorzsákat.
- Szerintem egyértelmű: – mondom – szépen felhizlalnak mindenkit, aztán hibernálják a testeket egy optimalizált állapotban.
- Hogyan? - néz rám Rory idegesen, mert már a cellában elhangzottak is lesújtóan hatottak a hangulatára, de, hogy még tovább görgettem magamban a lehetőségeket, az ismét felébreszti aggodalmait
- Naná. Én ezt csinálnám – felelem, és a filippínók igazolják feltevésem: - Jaa…van itt minden. Kondicionáló terem, uszoda, gyógytorna kezelés. Totál rehabilitáció öregem.
- Na, velem aztán jól fognak járni. –vigyorgok - Hónapokig itt leszek, mire összekapnak.
- Kizárt, haver! – húzza el a száját nagyképűen a tag – Ahhoz kurvára oda kéne lenned.
- Látnád a test-szkenemet.
- Ó...ezek a cuccok itt csodákra képesek. Miguelnek múlt héten még alig volt étvágya, csont sovány volt, szinte gebe az éhségtől. Most meg nézz rá. - bök oda egy mellette ülő morcos társára, aki eddig nem nagyon tanúsított érdeklődést irántunk, de most megszólal.
- Hat kilót híztam egy hét alatt, és jobban vagyok, mint valaha – mondja, de mintha nem is örülne ennek annyira. - Ezek nem szórakoznak.
Már épp visszafelelnék, hogy az ilyen iramú test-tömeg változás azért nem túl egészséges, amikor tekintetem megakad a hátsó sorokban felálló rabokon, akik már elkezdik visszavinni a tálcákat a gyűjtőkonzolhoz. Először azt hiszem, rosszul látok, de nem: az ott kibaszottul Michael Jackson, csak rövid a haja. Mi a szar? És ott megy George Michael is, bassza meg! – Értetlenül nézek a filippínókra, akik hátravetik fejüket, majd hamiskás mosollyal leintenek:
- Na, igen, a mi kis sztárjaink! Ők mindig itt vannak. Állandó elemei a közösségnek.
- Az meg ott Prince baz’meg! – ocsúdik fel Declan, én meg kitágult szemekkel hümmögök magamban egyet. Kevés dolognak sikerül meglepnie manapság, de rendszerint csak ezzel a pár másodperces szemkidüllesztéssel meg egyfajta lefelé görbülő száj-elhúzással reagálok., fogalmim sincs miért. Még az egyetemen szoktam rá, azt hiszem.
- Klónok – mormogja hűvösen Angus, én meg végignézem, ahogy Prince és a két Michael karöltve távoznak. – Hasmis-kártyások. Kidobott extrák.
Istenem, De jól jönne egy kis speed.
Szeretem az eufóriát, amit okoz. Ha megfelelő a hely és az idő és a társaság. Az úgy nem megy, hogy konszolidálnod kell magad valami kivilágított, fényes helyen, mondjuk. Olyan elvetemültek kellenek, mint te, az alkalmas hely, a megfelelő zene. Ez nem mindig jön össze, és persze egy idő után az ember bevállal mindent, mert nem úgy érzi a realitást. Belemegy frusztráló szituációkba. Az izmok megfeszülnek, a test felgyorsul, feszesen tartja az ütemet, az agy száguld. A percek villanásnyi idő alatt telnek 126 BPM-es techno ütemre, ami ugyebár nagyjából az aktív szívveréssel egyezik. A feketén fortyogó foltok, mikor lecsukom a szemem, a tartott ütem hátamon cikázó feszülése. Hogy pezseg az agyam, és nem bírok elaludni, mert jönnek elő a gondolatok, mindenféle dolgok, filmrészletek, könyvidézetek, híres emberek mondásai, amelyek mindig megmentettek. Ezek a mondatok adtak erőt, hogy bírjam még, hogy bár egyedül vagyok, de talán mégsem, és hát voltak mások is, csak önmagadban higgy, ne fogadd el, amit beléd akarnak plántálni. Ezek az idézetek, ezek az emberek, akik ötven meg száz éve megírták ugyanazt, amit most gondolok.
De azt hiszem, végleg le kell mondanom, ezekről az érzésekről. Nem valami fényes a jókedv, mikor az érkezés után visszaterelnek minket lakályos celláinkba. Még egy nap sem telt el, de a bezártság-érzet már kezd rám omlani, pedig koránt sem ez a legnagyobb gondom. Hiányzik a füst, vagy bármi, amivel tompíthatnám magam.
A filippínók végeznek az adagjukkal, és már állnak is odébb. A kijutás ugyanúgy megy, mint a bejutás, vagyis négyesével, szobák szerint, egyszerre. az őrök nem kísérnek végig minden cella-lakót a helyére, de fekete foltjaik elszórtan ott tapadnak a folyosók falai mentén, mint varjak a temetésen.
Miután mi is a helyünkre kerülünk, érzem, hogy kezd visszatérni belém az élet, mert bár nem volt nagy a fejadag, amit kaptunk, de annál inkább laktató. A délután, amely ezentúl ugyanolyan díszletek között zajlik majd, mint bármely más napszak, egészen nyugodtan telik. Az első etetésnek számító procedúrát követően más dolgunk nem lévén, az ágyon fekve ismét az élet haszontalanságáról morfondírozunk, par exellence a bele fektetett energiák hiábavalóságáról, meg, arról, a föld hogyan fog túlélni minket, hogyan fogja legyőzni végül az embert a természet, amely őt is teremtette.
Ez a világ nagyon kicsi. és semmi haszna. Itt nem merik kimondani a dolgokat, mert félnek, hogy megsértik valamely réteg érdekeit. De a problémákat nem mindig tudjuk úgy megoldani, hogy ne sérüljön valakinek az érdeke, így tehát miért nem fogadjuk el azt, amit a többség gondol? Ez a semmittevő diszkréció fogja felőrölni ezt a világot, melyen hamarosan majd csak kétféle faj lesz: elnyomók és elnyomottak. Az egymás leigázása folytonólagos, az ipari forradalom szárny-takarásában megbúvó hataloméhség kikezdi a legedzettebbeket is, szóval én azt mondom, jól jönne az a nemrég bejósolt üstökös-sorozat is a közeljövőben. Vagy félrenyomhatna valaki valamit azon a szökőár fegyveren, amit a kínaiak fejlesztettek ki az amcsikkal. Úgy látszik, még mindig nem volt elég. Még mindig nem okoztunk elég kárt. A természet bírja. Csak mi nem.
Végül ő nyer majd. Hacsak nem változtatunk meg mindent alapjaiban. Ahhoz, hogy túléljük, törölni kel az egész rendszert és újrakezdeni. De tudjuk, hogy ezt egyik világkormány sem fogja hagyni. Ahhoz túl kapzsik. Hiszen szabadság már nincs ebben a világban, csak aranykalitkák. És a természet törvénye: akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól elvesznek.
Nem tudom, mi értelme van elmélkedni most ilyenekről, de jobb dolgunk nem lévén egymást szórakoztatjuk a filozofálgatással. Próbáljuk kirekeszteni gondolatainkból jelenlegi helyzetünket, kizárni a valóságot, elterelni a figyelmet. Most mintha Angus is közlékenyebb lenne, talán már kiheverte az első sokkot, és lassacskán alkalmazkodik, s bár múltjából még mindig nem sokat tudunk meg, az azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ő sem véletlenül került ide.
-    Hallottatok a „Magasugrás” hadműveletről? – kérdezi sejtelmesen, és már fél órája olyan fejtegetésekben van benne, amelyek a múltból táplálkoznak, de még inkább vonatkozhatnak a jövőre is. Mintha biztos lenne abban, hogy ha nem is a mi generációnk alatt, de a hamarosan el fog jönni a békeidő, amikor a természet harmóniában él az emberrel, amikorra az ember megérti végre, hogyan éljen arányos szimbiózisban teremtőjével.
-    Erről lemaradtam – feleli Rory és kissé megrándul az arca. – De mondjad csak.
-    1946-ban két szövetséges jégtörő, egy tengeralattjáró, két romboló, ötezer katona és egy anyahajó repülőkkel vonult a Déli-sarkra – mondja Angus, aztán némi csend után folytatja – Úgy is mondták, ez volt a jég misszió.
-    Az jó régen volt – mondja Rory csipkelődve, míg Declan csak hallgat, várja, hogy az árja mit akar kihozni ebből. Mert a néger egészen biztos benne, hogy a fiú valami felföldi szekta tagja volt, mielőtt idekerült. Ezt még a zuhanyzóban osztotta meg velem, pedig nem is kérdeztem. Nem hiszem, hogy ki akarna velem kezdeni, egyszerűen csak nyilvánvaló, hogy van néhány közös vonásunk, és talán kezd megkedvelni, ha jól látom. Nem vitás, bizonyos dolgokban hasonlítunk. Ismeri az utcákat, meg az ott található „kiskapukat”, melyeket ebben a tekintetben a megfelelő ismerős személyesít meg. Gondolom fegyvert is fogott már, és ha pankrátor volt, akkor minimum két tucat kémiai anyag hatásmechanizmusát ismeri, nem beszélve az edzésmódszerekről. Egy hozzám hasonló vadállat, akit már eléggé megszelídített az idő.
-    Bizony régen – folytatja Angus. Hangja modulál, elgondolkodtatóvá, komollyá válik.
-    Na és? – horkan fel Declan hűvös szótlanságából. – Miről szól ez az egész?
-    Biztos találtak valami idegen űrhajót, és mentek a technikáért. – kontrázza Rory vigyorogva. – Miért ne?
-    Mi van? – így Declan, és megborzolja sűrű szakállát.
-    Csak nem gondolod, hogy az emberiség magától jutott el erre a színvonalra? Ugyan. Már a számítógépek működését sem értem…
-    Azt hiszem, már hallottam erről – kapcsolódok be én is, mert, beugrik valami a Dark Buddhából. Ott aztán mindenféle alakok megfordulnak, akiknek meg kell fordulniuk, és volt ott nem is egyszer az a Prédikátor nevű fazon, aki mondott erről valamit. Az a vén róka időnként megjelenik a környéken és egyfajta igét hirdet. Már jól ismerik a dokk környékén lakók. Nem mindenki veszi komolyan, de már kész rajongótábora van, és egész csoport követői akadnak. - Az amerikaiak mentek levadászni a megmaradt náci hajókat, nem? Valami ilyesmi…
-    A hivatalos álláspont szerint tudományos expedíció volt. – mondja Angus -A hajók oldalára is kiírták.
-    Tudományos? -húzza el a száját Declan egyet nem értően - Annyi mordállyal a hátukon?
-    A történet kapcsán több feltételezés is napvilágot látott, de soha nem verték nagydobra. - folytatja a szőke, hogy egyenesbe jussunk végre. - A legközkedveltebb elmélet persze igen, az, hogy egy idegen technika késztette őket két hónap után a hazatérésre. Hogy nem nácikat találtak ott, hanem földönkívülieket. - mondja, és azzal elmosolyodik. Úgy fest, mintha már nem bírna tovább tartani magában valamit.. Úgy érzem, még mindig nagyon idegen nekem, a belőle áradó visszafogott kisugárzás szokatlansága kizökkent, és továbbra is várom, hogy megnyíljon valami belőle. Vagy talán épp most történik? Olyan érzésem van, mintha valami észrevétlenül behálózna hátulról az árnyékból. Pedig tudomásom szerint az árnyék én vagyok.
-    A nácik ott voltak. - vált hatásszünetet Angus – Ott bizony. Átbaszták az egész világot.
Hallgatunk, nem túl meglepően, várjuk, hogy kiderüljön, mindezt honnan tudja, vagy mi lesz a folytatás, hová vezet a történet. Én nem ítélek rögtön – egyrészt mert megtanultam már, hogy bármi megtörténhet ebben a az úgynevezett legújabb korban, másrészt, mert a türelemhez is hozzászoktam, amíg a családommal éltem. Aztán Angus egyszerre belemélyed, mi meg rögzítjük magunkban:
-    A dédapámat a nácik hurcolták el a déli sarkra a harmincas évek közepén. A naplójában az első naptól kezdve rögzített mindent, amit fontosnak vélt. Tudományos munka? Na, igen, az volt bőven. A nemzet-szocialisták már akkor elvetették magukba későbbi rémtetteik csíráit. Tudjuk, hogy már az első világháború óta élt bennük a bosszúvágy és az elégtétel megszerzése. Ideológiájuk egyre többeket fertőzött meg, feltörekvésük pedig sokaknak volt lehetőség. Földönkívüli technika? Erről már nem szólnak a feljegyzések, melyeket megőriztünk. De a déli sarki egykori náci kolónia ma is létezik.
-    Mi van? – kérdezi a néger, akinek nyilvánvalóan nem teszik, amit hall.
-     A háború végén a vezérkar egy részének sikerült elszöknie Dél-Amerikába, ez már bizonyított, de ugyancsak eltakarta a lényeget a szövetségesek szeme elől.
Declan fészkelődni kezd, és Rorynak is rendesen ki vannak tágulva már a pupillái, engem meg folyamatosan az birizgál, hogy amennyiben a fiú igazat mond, akkor hogy nem vette észre száz év alatt senki azt az állítólagos kolóniát? És miféle tudós lehetett a dédapja, ha a nácik eltüntették a világ elől? Milyen technológiát állíthattak elő, amitől később a legkomolyabb amerikai flotta is visszafordult?
- A kolónia a háború kitörésekor már működött folytatja Angus - A nagyapám gyerekként került oda, és már ott nőtt fel. Egészen az ötvenes évekig ott élt, de aztán elszökött. Az életben maradt náci tisztek kiöregedésével belső viszályok dúltak odalent. Neki sikerült eljönnie és magával hozott néhány meglepő feljegyzést. Ő már egy egészen másfajta német volt. Egy laborban felnőtt fél-ember, aki az eszmeiséget teljesen más szögből fogta. Normális életre vágyott, vagy legalábbis esélyt a születendő gyermekeinek egy jobb életre. Végül Magyarországon telepedett le, így az apám is ott született később.
- Miért mondod el most nekünk ezeket? - vágja közbe Declan türelmetlenül. Látszik rajta, hogy nem tetszik neki túlzottan, amit hall, bár szerintem csak nem tud mit kezdeni vele. Türelemre intem, mert azt akarom, hogy a történet óhatalanul belecsapódjon a mába, az ittlétünkbe, mert amióta Angus beszél, érzem, hogy már megint valami energia kering felettünk a magasban. Azt is érzem, hogy közeledik egy újabb kereszteződés, amelyen átsuhanván, a pillanat fénypettyei alatt kényszeredetten integetünk majd egymásnak, mint rég nem látott rokonoknak a temetésen.
- Kíváncsiak voltatok, ki vagyok, vagy miért kerültem ide, hát most már sejthetitek. Apám elhúzott Hollandiába, és akkor meg is érkeztünk hozzám. Nem vagyok ugyan az ellenállás tagja, de a rendszer szolgája sem. Mindezt nem kellett volna feltétlenül elmondanom, de láttam, hogy nem bíztatok bennem. Ez jó. Én sem bízhatok már senkiben. Bennetek sem bíztam, de most már látom, hogy megvan bennetek az, ami bennem is.
- És mi lenne az? - kérdezi Declan kétkedve.
- Az elszántság. Hogy amikor meg kell tenni valamit, nem haboztok. És nagyon remélem, hogy jól látom.
- Azt akarod mondani, hogy valamiféle megtért náci sarj vagy, akinek a rokonai a világ elől elbújva éldegélnek, full komoly haditechnikával? - kérdi Rory keserűen elhúzva száját.
- Nem kell így leegyszerűsítened. De ez a lényeg.
- És hogyan lehetséges, hogy soha nem ment oda vissza senki, vagy nem fedezték fel őket véletlenül? – kérdezem, és látom, hogy a másik kettőben is felmerültek még kérdések.
- Amit a hatalom el akar takarni, azt el is takarja. Ezt tudom. Meg azt, hogy mindig is történtek furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok a világban, olyan erők jelenésével, melyekről nincs sok fogalmunk.
- Bermuda háromszög.
- Az csak egy a sok közül. Az újkori történelem megszámlálhatatlan esetet tálal, csak mindig kimagyarázzák valahogyan. A természeti katasztrófák, a járványok, a vallási háborúk. Az egymást bekebelező országok és gyáraik. A cégek melyek felett láthatatlan kezek munkálkodnak, a túlélés diszkant privilégistái, akiket soha sem látsz. Az egész világ sorsa pár száz ember kezében összpontosul. Ők az Érinthetetlenek.
- Agyfaszt kapok ettől a sztoritól – jelenti ki Declan keserűen, ám ennek bővebb kifejtésére vagy további kérdésekre már nincs ideje, mert ugyanabban a pillanatban felszisszen a szoba ajtaja, és a nyíló résen két őr tódul be. Fekete maszkjuk kietlensége újfent elborzaszt, az üresség és a hiábavalóság érzése kerget újra.
Nem sokba telik és határozottan, de nyugodtan kihajtanak minket, ezúttal egyesével, úgy percenként, s odakint azután további kísérőink várnak. Már megint csordogálok előre a fehér szövetfolyammal, csak a fejformák változnak, meg közöttük az őrök. Haladunk előre, fel az elemeltre, onnan pedig egyesével külön-külön szobákba. Már a folyosón látom, hogy orvosi vizsgálat lesz, megérzem a szagát messziről az rozsdamentes eszközöknek, a fertőtlenítőszernek meg az egyebeknek. A DNS minta nyilván csak az azonosításhoz kellett, úgy látszik, most jön a részletes vizsgálat. Logikus.
Az őrök mentén karöltve besorolok az erősen kivilágított orvosi szoba közepén lévő ágyhoz, és hagyom, hogy immár huszonnégy órán belül már másodszor, kezdődjön a macera.
A két, engem fogadó kezelőnek is kifejezéstelen arca van, mint itt szinte mindenkinek, aki nem fogoly. Az ezerszer lejátszott jeleneteket unottan végigcsinálom, hagyom, hogy rám akasszák az érfal feszesség mérőt, az EKG-t meg a többi szart, amit szoktak, hogy egy ánuszkóppal belém túrjanak, hogy rárakjanak a röntgen-szkenre, meg hogy a végén feltegyék sablon-kérdéseiket.
Ennyi az egész, megszoktam már ezt, olyan nekem, mint a reggeli fogmosás, nem gyötrődöm miatta évek óta. Az ember egy tárgy, használják, tárgyként kezelik, de legalábbis állatnak vélik olykor, csupasz emlősnek, akinek a húsával meg a csontjaival azt teszünk, amit akarunk.
És itt még jól is járok, mert mielőtt leszednek a szken-gépről intravénásan betolnak egy kis szénhidrátot meg aminosavat gondolom, bár ezt nem adják tudtomra, de fél szemmel is leveszem a monitorokról az összetevőket – hopp, és még egy kis kálium is, nem árt az. Milyen szerencsém van tényleg, még ilyen körülmények között is megkapom a fehérjéimet, így legalább fizikailag felerősödve, jó erőben halok meg. Ez aztán igazán lelkesítő.
Mikor végzek az vizsgálattal és az élettelen arcú őrök maguk közé fogva kitessékelnek, a folyosón kényszeredetten vizslatok körbe. A nyüzsgés megy tovább, minden újonnan érkezettet lefuttatnak, és persze, hogy itt is belefutok ismerősökbe. Mindig ez van, nincs olyan zuga a megmaradt földrészeknek sem, ahová, ha betenném a lábam, rögtön ne bukkanna fel valaki nyomban. Családi nyaralások, üzleti utak, bármi.
És még itt is.
A szemközti ajtón ugyanis két régi ismerősömet látom bemenni. Ugyanabban a blokkban éltünk évekig, biztos vagyok benne, hogy ők azok, megismerem a járásukat, a testtartásukat, vagy a fejük billenési szögét hátulról is.
Matthew és Paul két igazi mocsoknak számított akkoriban. Mindketten rendőrök voltak, de sosem láttad őket szolgálati ruhákban. Általában az edzőterem öltözőjében szteroidozták a suhancokat, meg okosító tablettát árultak egyetemistákat. A szer közel azokat az agypezsgéseket váltotta ki, mint a speed, de nem voltak számot tevő mellékhatásai. Egy kis fejfájás, némi folyadékvesztés meg pupillatágulat, na meg az enyhe izzadás. Csak mindez gyors lefolyásban.
Paul ugyanakkor művész is volt. Négyéves kora óta profin rajzolt, és általában ő is amfetaminon élt. Gyakran hangoztatta edzések előtt, hogy kólát is csak ilyenkor, és csak Matthew kedvéért aki huszonöt éves korára akkorára nőtt, mint egy kétajtós ruhásszekrény. Testzsír százalékuk semmilyen körülmények között nem érhette el a tízet, és a drogoknak köszönhető rendszeres folyadékvesztés miatti szálkásodás alatt merő húsdroidokká váltak. Nem hiszem, hogy az itteniek sok hasznukat vennék a májuknak vagy a veséjüknek. Már ha igazak a hírek. Az izmokkal meg mire mennek? Mondjuk, eladhatják a húspiacon.
Oda kellett volna szólnom nekik, vagy nem is tudom. Ők már nem láttak engem, de talán lesz még időm nosztalgiázni egy kicsit, mielőtt mindanyunkat likvidálnak. Az viszont holtbiztos, hogy az előbb Victoria Sweet vén, csoffadt maradványát vitték itt az előbb vizsgálatra.
A 3327-es szobába visszatérvén aztán ismét egyedül maradok. Amazok még sehol, és jól is esik végre egy kis egyedüllét. Azzal manapság amúgy is ritkán szembesül az ember. Felgyorsult a világ, az események pedig kiszámíthatatlanul követik egymást, egyre szűkül a hely, egyre kevésbé tudsz elbújni. És már vagy húsz éve zajlik. Amikor házas voltam, már ilyen volt az életem. Soha egy nyugodt perc. Minden nap mások idejét éled, mások rendelkeznek a perceid felett, s amikor mindenhol minden rendben, akkor a nap végén kapsz egy órácskát, hogy kiüsd magad, aminek semmi értelme már, de akkor érzed azt, hogy végre nem ott vagy, hogy végre ki vagy kapcsolva, kivonva a körből melybe sorsod örvénye ránt be minden reggel.
Pedig akkor tudod igazán magadba zárni a dolgokat, amikor egyedül vagy. Ugyanakkor meg is nyílik valami benned. Mintha mindig utólag derül ki, mi lett volna jó, de mégis próbálod megelőzni önmagad.
Márpedig az lehetetlen.
Aztán egy nap meglátod a nyúl üregét, s a mögötte lévő puszta igazságokat, a földből gyökerező álságokat, a kicsinyes emberi ösztönreakciókat, a gyengeség pőre formáit és a mögöttes szándékot.
És azt is látod, hogy te vagy más, hogy te nem passzolsz a színjátékukba, és az is látszik már, hogy megpróbálnak magukévá tenni, beolvasztani, hisz némileg sikerült is már: évek alatt idomultál hozzájuk, hagytad, hogy használjanak, hogy rajtad éljék ki tehetetlenségüket, mindig kell egy balek, aki tartja a hátát.
A nembeszélünk napokat követő hosszú és drámai beszélgetések, melyekkel megpróbáljuk ápolni a sérüléseinket. Vagy legalábbis letapasztani valamivel. Aztán nekilátunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de persze hiába. Egyre hosszabbak azok a napok, mert nem változunk. Akárhogy is próbáljuk, mindig visszatérünk ugyanabba a pontba, akik vagyunk, akikké tettük egymást, a napok hetekké válnak, elélünk egymás mellett a gyerekek kedvéért - ez csak akkor működik, ha újra meg újra leragasztjuk azokat a tapaszokat, melyek csap szaporodnak és nyúlnak, lassan már mindent elterítenek:
-    Miért vagy ideges? akkor vagy ilyen, amikor érzed, hogy alul maradhatsz valamivel szemben.
-    Mert te aztán mindent tudsz.
-    Nem. De téged már kiismertelek.
-    Én is átlátok rajtad.
-    Igen, régen láttál. De ma már csak az árnyékomat látod.
Amikor a feleség már nem látja férjében a férfit, s magában a nőt, és minden bajának gyökere, hogy a saját igazát hiszi valódinak, miközben fél szembenézni önmagával, hibáival és esetlenségével, emberi mivoltával, és képtelen felülkerekedni ebbéli sértettségén. Az ösztönös védvonal jóval erősebb a nőknél, aki héjukat minden áron tartják, akkor is, ha már elfonnyadt.
Mindezek ellenére szerettem a feleségemet, és jobbára magamnak köszönhetem a jussom, s míg a szerelem átmeneti, az emberiség erre az átmeneti állapotra építkezik több ezer éve. Komplett dinasztiákat húztunk fel rá.
De mi értelme van bármiről is beszélni vagy akár csak gondolkodni? Ebben az országban már nincs szükségünk a hozzánk betörő barbárokra sem, hiszen itt élnek közöttünk. A már legalább száz éve tótágast álló világ meg egyre csak öklendezi magából újra meg újra a saját mocskát.
És semmi több.
Két nőt szerettem, és egyik sincs már velem.
Így ha nincs jövő és a múlt értéktelen, akkor a jelen anyaga sem számít. Mi már nem számítunk. Ennek ellenére minden anyag csak egy bizonyos erő által létezik, mely erő az adott atomrészecskéket rezgésbe hozz és összekapcsolja őket. Ez az erő frekventális. Így tehát minden, ami körülvesz, az frekvenciákból származik, leegyszerűsítve pedig a hang képezi a forma és az alak alapját. Ahhoz hasonlóan, mint amikor a techno 126-os BPM számmal tart össze.
Közben azt érzem, hogy már nem vagyok képes megfogni az életem. Úgy érzem, mintha darabkái a tenyerem felett lebegnének súlytalanul. Mintha az antigravitációs űrben lennék. Nézem, ahogy emelkednek felfele a darabok, lassan, egymás mellett, és én képtelen vagyok elérni őket, noha oly közel vannak. Talán csak napjaim vannak hátra, de már egy hete ezt érzem. Próbáltam kizárni, nem tudomást venni róla, de folyton nem lehet kikapcsolni. Előjön újra.
Addig merengek, míg cellatársaim szépen sorban vissza nem szállingóznak a vizsgálatról, és addigra már bőven úrrá lesz rajtam a világundor. Úgy látom, amazok sem érzik magukat túl fényesen, csak feszengünk, és egy időre mély hallgatásba burkolózunk, ahogy újfent ránk omlik a fojtó bezártság érzet. Rosszul világított cellák helyett kényelmes kollégium, de mégis csak börtön ez.
Végül Declan-nak mégis sikerül egy kicsit jó kedvre derítenie, amikor mesél néhány sztorit kidobó korából, amiről rögtön nekem is eszembe jut a svéd falu, ahol néhány napig egyszer meghúztam magam. Mi is volt a neve…Smörgasbord. Igen. A szoba, amit sikerült kifognom, egy békebeli vendégházban volt a csendes község szélén. A mellettem lévő terasznál két közutas volt elszállásolva, akik gondolom hétvégenként kidobóként egészítették ki a betevőt. Egyik este a következő beszélgetés zajlott le köztük:
- ...hát én nem tudom, de az biztos, figyelj ide, hogy elmész egy drogos buliba, ott nincs balhé. Én még ilyen helyeken nem láttam agresszív embereket. Csak a piások balhéznak.
- Ütöttél már meg drogost?
- Hogy érted?
- Öregem, beviszel neki hármat, oszt úgy pattan fel harmadszorra is, mint a bolha. Esküszöm, mintha nem érezné…
-Nem érzik, ezeknek ilyenkor magasabb a fájdalomküszöb.
Nem érzik, nem érezzük, fene belénk, hát nem arra használjuk mind, hogy tompítsunk, amennyit lehet? Mind ahány hatóanyag, annyi verzióban lüktet az üres megváltás, amely után újra és újra fel kell ébredned.
Szóval innen, a föld alól üzenem minden szekusnak, hogy egy férfinak minden áron nonkonformistává kell válnia ahhoz, hogy igazán önmaga lehessen.
Úgy hiszem, itt a cellában mi mindannyian azok vagyunk, de hamarosan elvámoltatják velünk minden haszontalanságunkat.
Még akkor is ez jár a fejemben, amikor kivonulunk a második étkezésre, mely ugyanolyan eseménytelenül zajlik, mint az első, és azt követően ugyanolyan kedélytelenül vánszorgunk vissza a helyünkre. Maradékmosolyunk addigra bőven elfogy, és azzal a gyanúperrel élek, hogy ezentúl minden egyes nap hasonlóképpen fog lezajlani, amíg fel nem használnak.
Kókadozva, beletörődötten, ernyedt unalommal fekszem az ágyamon, érzem, ahogy borostás arcomon verítékcseppek karcolnak, aztán a tüdőmből kiszökkenő halk, sípoló hang hullámszerű morzéjére alszom el.

6. [tulajdonos]: 3.nap: Csütörtök2018-01-09 17:05
C
SÜTÖRTÖK délben térek magamhoz, kómásan, szédelegve és kimerülten, de csak az órámra nézve tudom, mennyi lehet az idő, mert a tetőtérben még mindig sötét van. Serafin, még a távozása előtt jótékonyan bekapcsolta az éjszakai fénymódot állandóra, így ha nehezen is, de egész jót aludtam. Ami azt illeti, már rég nem aludtam ilyen sokat és mélyen is. Máris érzékelem, hogy tele van az orrom lerakódásokkal, és alig kapok rajta levegőt. A kokain szétcseszi az orrnyálkahártyát, megszűnik az a kevés védekező mechanizmus is, amire még képesek az üregeim - és még rájön majd a szennyezett levegő is, szóval két napig olyan leszek, mintha megfáztam volna. Na, igen - a testem olyan, mint egy kémiai labor. Van itt már minden: lagymatag benzoil-ekgonin megkantált metil észter, öblögetett katinon meg efedrin-zuhatag, egy kis fenetillin. maradék metifenidát némi pompás pemolinnal társulva, és az elfeledett diazepám és unokatestvére a fenciklidin. A vén meszkalin, és a kannabidolok egész családja. Lizgersav porfesszor is tiszteletét teszi, valamint a ma már beszerezhetetlen yopo, a még ama is aktív psylocibe, egy egész harmin klán, az ibogain ikrek, a barbár barbidurátok paraldehidekkel settenkedve – ó, és a mindenkori kedvenc: a dinitrogén-oxid, ismertebb nevén: kéjgáz. Az alkoholt, a nikotint, a taurint, a koffeint és az egyéb serkentőket, valamint non-szteroid és szteroid gyulladáscsökkentőket szándékosan nem sorolom ide, mert azok az alsóbb szint. Ide tartozhatnának még a különféle bio-stimulánsok, aminosavak, peptidek, sejtszinten ható mátrixok és kérgesítők az időjárás miatt. Eközben a szervezetem egy évtizednyi idő alatt szerzett sebei egymást befolyásolják, egymás kialakulását gerjesztik.
De felesleges gondolkodni – az csak ébren tartja az érzékenységet, ami pedig a fájdalom forrása is. Inkább összeszedem magam és megpróbálok úgy tenni, mintha mindennek volna valamiféle értelme. Behúzók a WC helyiségbe és bedobok egy antibakteriális kapszulát a légborotvába. Miközben frissítem magam, eszembe jut Serafin tegnap esti sztorija arról a buliról, amelyben állítása szerint megkefélte Nina Karvitz-ot. Te jó ég, ez a vén cápa is mekkora forma lehetett régen. Én csak egy potyadék vagyok hozzá képest. Gondolom az sem véletlen, hogy a Szív és az Árok utca metszetében lévő területen nőttem fel. Olykor azt érzem, jelek vesznek körül mindenütt. Egyre többször fordul elő. Azt már megtanultam, hogy véletlenek nincsenek, és amikor a családom szétesett, szereztem egy tigrisszem kristályt is a nyakamba az északi gátaknál. Egy igen komolynak tűnő gurutól vettem egyheti kreditért, de úgy tűnik megérte: intuíciós ösztöneim azóta mintha fejlődtek volna. Határozottan haladok előre, még akkor is, ha az út elsőre rossznak tűnik. Vagy csak akadályokat húzok magam köré, amelyeken senki nem is akar átkelni? Ki kell várni a folyamatokat.
Roos és Kask már nincs a stúdióban, mire leérek, csak Serafinra lelek rá a konyhában. Hasissal olvasztott kávét főz, és elég jó illata van, de amikor kínál vele, mosolyogva visszautasítom. Annyira jól vagyok még mindig az alvástól meg a cucctól, amit adott, hogy szinte boldognak érzem magam. Rég nem voltam ennyire friss. Nem kellene máris szétcsszeni ezt az állapotot, bármennyire is vonzó az a kávé.
-    Nem tudom, mi a fenétadtál nekem, tegnap, de áve a kémiának. – hálálkodom
-    Örülök, hogy jobban vagy. Egy kis varázslat, igen…errefelé sok mindent be lehet szerezni. – mondja, aztán hörpint egyet a sűrű, barna habon át. A feje mellett elnézve vetek egy pillantást a konyhai monitorra, ahol a teljesen kiszáradt Afrikát mutatják már megint. Valami illegális kalóz műsor lehet, mert rögtön ezután az eltűnt korallzátonyokról mutatnak egy grafikont, és egy szőke picsa iszonyúan dühösen magyaráz közben – kár, hogy nem hallom, mert a készülék le van halkítva, de így is látni, hogy megint feljebb jött a tengerszint. Serafin felfedezi, hogy elnénézek mellette, és unottan legyint:
-    Már megint csak a duma. Aztán senki nem tesz semmit. Meg lehet nézni Dél-Amerikát.
-    Ezt a csatát már elvesztettük – felelem és lehörpintek egy vízcellát a konyhapulton lévő adagolóból. - Azt mondják, miután majdnem minden édesvízi tó kiszáradt, már csak az Amazonas maradt, mint utolsó nagy víznyerő hely.
-    Végjáték ez barátom. – mormogja és elégedetten issza tovább a kávét. – Amióta megváltoztak az áramlatok, már nem lehet ugyanolyan, mint előtte.
-    Ők is tudják.
-    De ne aggódj, már biztosan kitaláltak valamit maguknak.
-    Na és, mennyi időnk lehet? Tíz, húsz év?
-    Szerintem nincs már annyi. Úgyhogy részemről hamarosan koccolás.
-    Phű..de rég hallottam ezt a szót. Látszik, hogy nem mai gyerekek vagyunk.
-    Aha. De a lényeg, hogy el kell innen tűnni. Jövőre már nem akarok itt élni. Megyek fel a hegyekbe.
-    Arra már nem engednek át senkit. A déli oldalon még kaphatsz letelepedési engedélyt, de ott meg a francia szeparatisták bohóckodnak, és hát tudod, milyenek a franciák.
-     Engem ez nem érdekel. Ahogy mondtad: azért jöttünk erre a világra, hogy figyeljük és megértsük.
Megértem, hogy ő is így áll hozzá. Korunkból adódóan mindketten túl vagyunk már csúnya dolgokon. Időről időre felemészt minket az, amit csinálunk. Akinek hisszük magunkat.
-    Nem minden elszórt mag nyílik ki - mondom neki- Nem mindből lesz virág vagy termés. Az emberekkel is így van ez, akik évezredek óta születnek. És most már nagyon sok a selejt. Nagyon sokan lettünk, leginkább a férgese, szóval most a természet megint csak visszaforgatja a dolgokat. Az energiák kiegyenlítődnek az univerzumban, meg kell, hogy pusztuljunk.
-    Elvonási tüneteid vannak. Elfogytak a boldogsághormonok, és sokat is aludtál. Megbékélt testedet most minden apró inger felzaklatja.
-    Igaz. Mindig ez van. De én szeretem ezt az állapotot. Éles az elmém és friss.
-    Na, akkor húzz el innét. Este várlak. Addig még dolgom van. Jön egy tajvani csajszi vokálozni.
Igaza van. Haza kell húznom, kiizzadni a maradék mérgeket. Van a lakásomban egy elkerített szoba, ami csupán hat négyzetméter, de a célnak megfelel. Egy futópad, egy bordásfal, néhány súly és szalag. Ezek segítségével nagyjából szinte minden izomcsoportot meg tudok mozgatni. Miután az ember leedz egy órát hat négyzetméteren, és levezetésként futni szeretne, jól jön az a futópad, ha kint épp leprás a légkör. Imádom az a futópadon. Olyan nekem, mint egy nimfomániásnak a vibrátor. Klasszikus TechnoGym darab. Ma már lehetetlen beszerezni, a konditermekre meg csak a kiváltságosoknak van kreditje. Mi meg visszatértünk a régi jó saját testsúlyos módszerekhez.
A Saját testem.
Ötven éves, a nyilvántartási száma: D/5745, az utóbbi húsz évben nyolcszor műtötték, mozaikdarabkákból álló izmai már nem reménykedhetnek a megváltásban, mégis: csak a rendszeres testedzés segített eljutnom idáig, túlélni a fizikai megterheléseket, a szélsőséges körülményeket, a stresszt és a depressziót. Ugyanakkor a folyamatos terhelés miatt ugyanez lesz, ami részben majd a vesztemet okozza. Az a sok kémia, meg a kinti szmog - és a fent említett folyamatok maradványai.
    Lerakódások.
Most is van bőven. A blokkoktól kifelé sétálva fel is teszem a maszkom, mert a ruha szenzorai kifejezetten magas légszennyezettséget mutatnak. Úgy látszik, beindulnak a környékbeli gyárak, és hétvégére termelés várható. De ami még inkább meglepő, hogy iszonyat párás levegőt mérek. Mintha a jéghideg dzsungelben lennénk. Ez a drasztikus változás semmi jónak nem lehet a jele. Ilyenkor mindig történik valami, amibe néhány ezren belehalnak. A magasban megszaporodnak a járőrök is, a siklók alja lila helyett szürkéskék fényben tátong a kereszteződések felett, hogy az ébredő város már észre sem veszi.
Valamiért megint eszembe jutnak a fegyvergyárak a svédeknél, ahol eltöltöttem néhány hónapot. Emlékszem, hogy ott tesztelték először ezeket a légi járőrsiklókat. Beteg állatok ezek a svédek, alattomosan árulgatják fegyvereiket bárkinek, aki hajlandó fizetni értük. Hát igen: az individualizmus helyett a közösségi érzés maradt érvényben a materialista társadalomban, ahol nem aszerint ítélnek meg, hogy ki vagy, hanem, hogy mennyit termelsz vagy fogyasztasz. Ember? Ilyen már nincs. Csak a tömegember van helyette. És a tömeg szent. Erőszak szülte. Bitorlás szülte. A tömeg szükség, és szörnyűséges vak szolgaság. A svédeknek persze mindegy: annak ellenére, hogy a felolvadt jéghez szinte legközelebb esnek, a felhalmozott tőkéből vígan felhúzták a mesterséges víznyelő rendszereket, végig a partszakaszon. A norvégokat vívott rövid belharc és a Moszkvával kötött szövetség észak bástyájává tette őket Skandináviában.
Orwell Winston Smith-e vagyok, akit körbeölel a város gyilkos illegalitása.
Áthaladok a központ felől kifelé kígyózó felüljárók sokasága alatt, és felötlik, hogy az Aima által említett cím nincs messze innen, így hát arra veszem az irányt. A biztonság kedvéért megnézem azért a kijelzőmön, nehogy rosszul emlékezzek, de nem. Itt vagyunk közel. Mondjuk, nem ártana egy normális fürdés mielőtt belemelegszem a mai napba. A pára lecsapódása sűrű anyagot maszatol a védőmaszkomra -mocskos szürke lé, amely csakhamar belepi az egész környéket.
Az Aima által megadott címet egy kis utcában találom meg, nem messze a Narancs tértől, a fővezér szobrával. A háztömb aljában a kapu felett a SÁRKÁNYENYV cégér holo ezüstje szinte beleolvad a falba. Hát ez lenne az a sperma leadó központ.
Amint közelebb lépek, egy halk fény-szkenner fut át rajtam, és vélhetően arra kíváncsi, van-e nálam fegyver. Miután végzett, apró szusszanással kettéhúzódik előttem a kapu, és belépek. Egy gyéren megvilágított öltözőfolyosón találom magam, ahol lerakhatom a védőruhát az őrzőszekrényekbe. Marhára szomjas vagyok már és a gyomrom is kezd kilenni az éhségtől, de azt remélem, odabent majd találok valami megoldást erre is.
Egy újabb ajtó után bejutok a Sárkányenyv high-tech várótermébe, ahol krómezüst buborékokban vibrál a 3D fal, és halk ambient zene szól. A levegőn érezni, hogy túl tiszta és friss, nyilvánvalóan nem spórolnak a mirtuszbetétekkel. Az információs pultnál ülő hölgyek kifogástalan, fehér, testhez tapadó intézményi ruhában feszítenek, és ide látom, hogy mind a háromnak iszonyat teste van. Felpezsdül a vérem, a kokain emléke még ott lüktet valahol alul, de persze most már könnyű türtőztetni magam. Közlöm, hogy egy Krijsten nevű nőt keresek, mire a középső félbarna elhúz egy vörös ikont balra a képernyőjén. Leülök a hallban, de kissé kényelmetlenül érzem magam ezen a helyen. Túl steril minden. Az előttem lévő apró üvegasztalon közben futnak a reklámok a spermaleadás előnyeiről. Kevés az egészséges egyed, a jó minőségű anyag több száz kreditet is fizet. Nem is gondoltam volna, hogy ez manapság ekkora üzlet. Most már igazán kíváncsi vagyok, mire fognak menni az enyémmel. Elképzelhető, hogy röhögve visszadobnak.
Szerencsére nem kell sokat várnom, és megjelenik egy komoly karban lévő MILF kategóriás szőke, akinek csak a szeme alatt húzódó apró ráncaiból látszik, hogy túl van már a javán, de annyi biztos, hogy a szabásza remekül dolgozik. Ez a csúcsragadozó nőnemű kortársam kemény falatnak tűnik, de rögtön kiderül, hogy legalább szívélyes. Apró, feszes mellei megindítanak egy pillanatra, lágy összhatásban vannak keskeny, de határozott arcélével. Lenyűgöző példány, még ha faragott is. Mielőtt hagynám, hogy zavarba hozzon, elmesélem, mi járatban vagyok, és rögtön felcsillan a szeme újdonsült barátnőm neve hallatán.
-    Á…- lihegi édesen – …a kis fekete démon.
-    Ő bizony.
-    Talán tehetek valamit az érdekedben. Rendben, akkor mindenekelőtt elvégeznénk egy szokványos EÜ-Szkent, aztán meglátjuk. Valami tápláló?
-    Az jól jönne.
-    Suzie, légy szíves szólj fel a harmadikra, hogy készítsenek egy szobát, érkezünk.
-    Igen, asszonyom – bólint a középső címlaplány, és fénylő ruhájának tompa feszülése hallatszik, ahogy pötyögtetni kezdi az ikonokat.
Krijsten int, hogy kövessem, és megindulunk a közeli lift felé. - Ha Aima küldött, akkor én magam veszlek kezelésbe. A lányokkal később aztán beszélhetsz – mosolyog, miközben beszállunk.
Odabent lágy üvegharmonika szólamok lengedeznek felülről, az organikus ajtók pedig lassan becsukódnak. Odafent csaholva megyek Krijsten után, nézem ruhájának tapadását a feneke két dombja közti terület ringásában, és érzem, hogy a fejemből kiszáll a vér. A folyosó, ahol végigmegyünk, szintén lüktető falakból áll, fallikus jelképek borzolódnak a sarkokon átfutva, míg meg nem állapodunk egy ajtónál.
-    A hűtőben találsz ételt. Melegítsd meg, zuhanyozz egyet, aztán találkozunk az orvosi szobában. A folyosó végén – mutatja, aztán mosolyogva magamra hagy, és ellibben.
A szoba nem túl nagy, de nagyon menő a fekete padlózat, és van egy tágas fertőtlenítőkabin. Bele is vetem magam az élvezetekbe. A hűtőben talált élelmiszer-komplexek közül felütök egy pad thai csomagot a mikróban majd mohóbban falom fel, mint azt az éhségem miatt előre gondoltam. A gyomrom kezd jobban lenni, s miután hosszasan élvezem a mirtuszos gőzpárát a kabinban, még jobban felfrissülök, közben meg egyre csak arra gondolok, hogy vendéglátóm vajon milyen kapcsolatban lehet Aimával. Mit tudhat a kis édes, ami miatt itt ilyen fogadtatásban van részem? Ki lehet ez a csaj? - Ebben a kérdésben nem sikerül előre jutnom, de végül is mindegy, el kell engednem magam, hihetetlen, de talán végre lehet egy jó napom.
Szinte újjászületve lépek ki a gőzből, és mialatt teljesen megszáradok, keresek egy overállt a szekrényből.
Az orvosi szobánál már várnak. Az orvos és asszisztensnői ugyanazt a passzos kezelőruhát viselik, mint Krijsten, aki szintén befut, mire társai leveszik a vért és a vizeletet. Vonzza a tekintetemet ez a nő, de közben próbálok visszafogott maradni. Talán kipihentségem teszi, ami lenyugtat és türelemmel tölt el. Kedélyes csevejünk alatt Krijsten összeveti a levett DNS mintáimat a csuklómba ültetett gyáriéval, s miután meggyőződik róla, hogy valóban én vagyok én, megkínál egy amino koktéllal. Mintha a gondolataimban olvasna ez a szőke szépség, mindent megtesz, hogy jól érezzem magam, és persze naná, hogy még jobban megkívánom. Talán ez az ellazító módszer is már a kezelés része? Akárhogy is, a keze egyszer csak már a combomon matat finoman, s azt veszem észre, hogy egyedül maradtunk a szobában. A személyzet diszkrét távozása a kezelés utolsó fázisának nyitánya. A lány szája rutinosan, módszeres felépítéssel dolgozik, nem kapkod, türelmesen halad előre, én meg hálás vagyok, hogy még élvezetesebbé teszi azzal, hogy finoman elnyújtja. De hiú ábránd marad csak, hogy megdughatom, amikor hasamra helyezve egy műtőfátyolt, megkezdi a végjátékot. Felnyúl az ánuszomba, pedzegeti prosztatámat, s másik kezével már csak irányítania kell a lövedéket, amely csakhamar beteríti a steril felfogót.
Krijsten elégedetten csúsztatja nedűmet a keskeny vizsgálófiolába, s mialatt pihegek, felkészít egy teljes testes szkennerboxot.
- Erre a vendégem vagy - mosolyog, majd hagyja, hogy kényelembe helyezzem magam. Rám húzza a kapszulát, a gép szenzorai matatni kezdenek, én meg csukott szemmel ernyedek el.
Álmomban áttöröm a történelem és az idő hártyáit, utazom a korszakokkal, amelyeket végigéltem, beugrik a ’80-as évek, a vastag lakkrétegek a játszóka vasrúdján, az első kutyám, ahogy az udvarom két lábra állítom és táncolunk, a bolgár tengerpart-i utazás, az általános iskola folyosószaga, a krétapor szárazsága, a földrajztanár húgycsövéből kivezetett művese áradó bűze, ahogy minden óra előtt és után kétségbeesetten szellőztetünk. A sulidiszkó, ahol a Kriss Kross-től a „Jump”-ra táncoltam, a nyári táborok, a kullancsok kicsalogatása fogkrémmel, meg az osztálykiránduláson vörösboroskólázás a réten át valami kitudjahol falu határában. Az első csók, amit a napköziből WC-re kiszökve kaptam a lánytól, akibe szerelmes voltam, évekkel később pedig csipás napraforgók oldalához dörgölőzve amikor először nyúltam be egy másknak a lába közé. Amikor először éreztem azt a sűrű nedvességet. Álmomat halk zongora kiséri, ez a „Dystopia” az „Una Dark Sera In Verona”-ból, a dupla olasz techno monumentum, az elektronikus mélységek csúcsa. A lány csiklója sima és lapos, nem az a kidudorodó fajta, amelyet szopogathatsz, harapdálhatsz, szürcsölheted. Imádom csinálni, de ő visszahúzódó, így nagyobb kihívást jelent.
De mindenkinek szüksége van a húsra.
Csalóka ábrázataink mögött kiszámíthatatlanul ráng a vágy, hogy kapjunk még, hogy a receptorok tovább dübörögjenek a testünkben, hogy érezzük, élünk. Érints meg, és akarj. A Mese Rólunk tovább szól, ezredforduló, könnyű drogok, szex-turizmus. Huszonhét évesen tudom meg, hogy anyám utánam még terhes volt egyszer, de amikor a kicsi megszületett, fogta és elásta a kertbe. Azt hitte, jön a világvége. Elmegyógyintézet, gátak. Gátak a tengerparton, tonnányi olvadó jég, az utolsó szabadtéri techno parti a szürkéskékre boruló égbolt alatt. Homokzsákok, városokat leradírozó mesterséges árkok a partvonalon, és a metsző hidegben gerjedő de-perszonalizációs sokk. Néhány olcsó Tv reklám a túlélés pszichés kondicionálására, gerjesztett skizofrénia, önmagadból kilépés.
Erős halo-fényre ébredek, és ahogy tisztulni kezd a kép, látni kezdem a billentyűzet előtt matató Krijstent, és lábait elnézve újra bebizsergek. Tüstént ráérez, hogy nézem, és megfordul. Az egyetlen fegyver, amit tehet érdeklődésem lelohasztására, az a vizsgálati eredmény a kezében, de úgy érzem, nem sokra megy vele, mert tisztában vagyok az állapotommal. Hiába közli szárazon, hogy a májam működése hatvan százalék körül, az egyik vesém meg alulműködik – mindezeket magam is jól tudom. A nyirokrendszerem is odavan, nem vitás, de kinek nem? Testgerincem görbületének torzulása meghaladja a felső mércét, de hát már vagy húsz éve haladja komótosan. Csoda, hogy még tudok járni.
Az idegrendszerem, az érfalak állapota…na, igen. Volna miről mesélniük. Kétoldali, újraszalagozott sérvháló, túlnyomórészt merevre kráteresedett bélszakaszok. Porckopás, ínroncsolódások és nyaki spondilozis.
Mindezzel tisztában vagyok.
Egyedül csak a tüdőm állapota érdekel. Úgy látszik, romlott az előző prognózis óta, ám, ha szerencsém van, pár évet azért kihúzhatok röhögve. Sokkal többig a többiek se fogják húzni ezen a sárbolygón. Hiszen én is csak egy szakasz vagyok. Egy elem. Ott vagyok mindenben, ami épül. Számítok. Számon tartanak. Megteszem a magamét, aztán ha elhasználódok, majd lecserélnek egy másikra.
Amíg a rendszer a spermámat elemzi, marad néhány órám arra, hogy könnyeden meginterjúvoljam az itt dolgozó hölgyek némelyikét. Krijsten segítségképpen beajánl két-három szobaszámot, néhány lányt, aki épp nem foglalt és alkalmas az ilyesmire. Ezután fájó szívvel magára hagyom, és kimegyek a folyosóra. Elszívok még egy cigit a kijelölt boxban, betolok egy közepes szénhidrát-fehérje keveréket, és munkához látok.
Számomra is meglepő módon már az első két órában sikerül annyi anyagot összegyűjtenem, amivel nekiindulhatok a blognak. Lehet, hogy már nem nagyon lesz, akit érdekel, de engem sem sok minden tart már életben, szóval kitöltöm az időmet. Nincsenek válaszok. Vagy elfogadod ezt, vagy megölöd magad. Vagy nem foglalkozol vele. Talán ezért kell hinnünk láthatatlan dolgokban: különben beleőrülnénk.
Az első helyen egy szebb napokat látott japán lányt faggatok, aki leginkább leszbikus élményeiről mesél. Teste íve még bőven vonzó, ám közelebbről nézve látszik elgyötört bőre, arcának vonásai megránduló idő-törésvonalak, szemében álmos fakóság. Egy lányzárdában nevelkedett, de hamar fény derült nimfomán hajlamaira, s amikor a növendékeket kezdte perverz test-játékokra fogni, idejekorán kicsapták. Innentől kezdve minden adott volt, hogy jó kiképzésben részesüljön Kyoto utcáin, ahonnan származott. A digitális zombikat öklendező szigetországi fogyasztóipar megtermelte számára a megélhetést, hisz a perverzeknek mindig is akadt munka az ilyesféle helyeken. Jó pár évet kihúzott a víz megindulása előtt, aztán a hegyekben talált menedéken, ahogyan a többiek. A szigetország szélsőséges időjárása addigra még kiszámíthatatlanabbul pusztítóbbá vált.
A világ másik feléről való idekeveredését leszbikus kalandjain keresztül magyarázza: kivel kellett lefeküdnie a nagykövetségen, hogyan ujjazta meg egy kínai-orosz határőr, hány kivénhedt túlélő milliomos-nővel kellett gerontofil kalandokba bonyolódnia, mire itt kikötött. Ez most a menedék - úgy hiszi, én meg próbálom elmagyarázni neki, hogy korántsem vagyunk jobb helyzetben attól, hogy vannak erős falaink, és viszonylag messze vagyunk a tengertől. Nem beszélve a lázongásokról, melyek napról napra jobban bomlasztják a haldokló rendszert. Felzabáljuk egymást, hús a húst, ha nem férnek el, a satnyák, a gyengék és a szegények elhullnak. A víz alá temetett atomerőművek és ipari hulladéktelepek felbuggyanó szennye, fertőzések miatt kialakult mutációk, melyek új életformákat hoztak létre. Sehol nem leszünk biztonságban, amikor a pusztítás második generációs hullámai feltörnek. Ez itt Északtengely pereme, mégis, hova mehetnénk? Alattunk a Nyugat Európai Konföderáció morzsái remegnek a beszakadni készülő gátaktól, a maradék angol, spanyol és francia túlélők az Ardennek oldalába vonultak, és imádkoznak. Az Ázsiai Unió, köszöni szépen, jól van. A katasztrófák számokban mérve legnagyobb veszteségei ezeket a területeket érintik, ám ugyanezen folyamatok kovácsolták is össze e nemzeteket, mely végül a leggyorsabban talpra álló egységet hozta az oroszok és a kínaiak hathatós segítségével. Igaz, jelenleg is háborúznak az egybeolvadt Fekete / Kaszpi - tenger vízlelőhelyeiért, de legalább Iszlámia szeme addig sem felénk tekint. Amerikába pedig innen átjutni, szinte lehetetlen, ha csak nincsenek baromi jó kapcsolataid.
Ebben következő kuncsaftom is megerősít, aki még idejében átköltözött, hála egykori Green Peace-es barátjának, akinek túlbuzgósága ezúttal jól jött. A lány északi fekvésű, hórihorgas, modell alkat, nem az én esetem, de nagyon bejön az arca. Az ilyenekre mondják, hogy fapinák az ágyban, de én nem hiszem. Ezek a hosszúra nőtt gazellák legfeljebb kényelmetlenül foghatók be, de aztán már könnyű betörni őket. De nem mászok rá, hagyom, hogy beszéljen klitorisz-tojásokról, gésa golyókról, hatalmas néger bránerekről és a vagina szexet kedvelő tinik szokásairól. Egyébiránt nagyon is rendes lánynak tűnik. Az a normálisabb típus, akivel még ki is jönnék, ha kellenék neki. De gondolom, nem kellek. És, ha jobban belegondolok, ő sem jelenthetne semmit számomra. Mikor a feleségem elhagyott, és magamra maradtam, hónapról hónapra jobban átéreztem a magány dicsőségét. Úgy tűnik, ma már nincs szükségem senkire. Lehetséges, hogy a több évnyi testi és lelki fájdalom okozta ezt, de akárhogy is – ez már visszafordíthatatlan. Halott vagyok – csak néhány ember számára élek, olyanokért, akik hozzám hasonlóan nem bírták kivárni, hogy ez élet utolérje őket. Nagyon kevés olyan ember akad, akiben még nem csalódtam- legtöbbször ránézésre elundorodom tőlük, mert előre tudom, hogy milyenek. Szánalmasan erőlködnek, hogy észrevetessék magukat és érvényesüljenek.
De ez a lány nem ilyen. Amerikáról mesél, gyermekkora Amerikájáról, amelyet maga alá temetett a fejlődés görgetege. Európa egész történelmének háborúskodása alatt nem vesztett annyit, mint Amerika a megalakulása óta. A luxus nevében prédikált kereszténység mára kihalt. Falai összeomlottak, mint a rendszerek, amibe ágyazódtak. A kormányzatok pedig, önző céljaik elérése érdekében továbbra is táplálják a közönyt, semlegesítik az emberekben feltámadó természetes indulatokat. Hiszen kéz helyett kés meg villa, bunkósbot helyett vegyi-fegyverek, kagylók és csigák helyett kreditek – de mi ugyanúgy elégedetlenek és irigyek vagyunk, megmagyarázhatatlan kegyetlenséggel lelkünkben. A legyőzhetetlen ismétlődés mozgatja a világot, tesz hatalmassá egyes rétegeket, még a természet vészjósló pusztításán túl is – másokat viszont alkatrésszé vagy földönfutóvá avanzsál. A szökőárak ellenére is még mindig túl sokan vagyunk az egyre szűkülő térben, és tovább nő a társadalmi szerkezetek eldeformált aránytalansága is: rengeteg a fizikailag és/vagy szellemileg alulfejlett, míg a túlélők leginkább azok közül kerülnek ki, akik ezzel ellentétben rátermettebbek az életre.
Amerika komoly veszteségek árán tanulta meg a leckét, és most sincsenek sokkal jobb helyzetben, mint mi ideát. A lány sem vágyik már vissza. Sehol sem jobb, és itt legalább még viszonylagos rend van.
Amikor a harmadik kuncsaftomhoz érek, még nem is sejtem, mi vár rám. Időm lassan lejár, és úgy érzem, be kell érnem ennyivel, s már próbálom összeilleszteni az elmúlt órák szövegfoszlányait, fejemben már írom is az első cikket, amikor benyitván a harmadik helyszínre egy szűk folyosó végén, egészen lemerevedek.
A nem túl tágas szobában egyetlen franciaágy meg oldalt a faltól falig tükör mellet egy masszázságy. A központi fényhálózat vöröses félhomályt áraszt, de még így is rögtön ráismerek. Egyből felismerem az alakját, a körvonalait, vagy, ahogy jöttömre a fejét az ajtó irányába fordítja. Csak a haja sziluettjét látom először, de csak egy lépést kell tennem, hogy megjelenjen az arca is. Ez az egy lépés könnyben megy, mint gondoltam volna, úgy tűnik, az ösztön máris működésbe lendült, valami tudatalatti fizikai nyomás, a vele töltött hónapok izmokba ágyazott beindulási kódja - hisz tudjuk: az izmok nem felejtenek. Mégis inkább azt vártam, hogy ha majd egyszer elkerülhetetlenül szembe kerülök vele, tán meg sem tudok majd szólalni, csak nézem, próbálom kiolvasni a szeméből, hogy mire gondol, amire persze semmi esélyem, hiszen egyébként is nehéz volt kiigazodni rajta. Csak állok majd, és várom, hogy ő szólaljon meg elsőként, de az is lehet, hogy mindent elengedve odalépek hozzá és átölelem, beleszagolok a nyakába, szívom bőrének jellegzetes illatát, azt a jól ismert illatot, amit a mai napig nem tudtam kitörölni magamból, az egyetlen dolgot, amely belőle maradt azon a fényképen kívül, amit nemrég megtaláltam a benti gépemen, mielőtt kirúgtak. Ez a rossz minőségű, olcsó telefonnal készített kép, melyen kezében a születésnapjára tőlem kapott, éveinek számával megegyező rózsával karöltve mosolyog, és előhozza belőlem azt a nyarat, életem legszebb nyarát, amelyet bujkálva, menekülve éltünk végig titokban egymással.
Mert mit is mondhatnék neki? Sajnálom, hogy nem voltam elég türelmes? Sajnálom, hogy túlságosan szerettem? A végleges döntést ő hozta meg, rákényszerítve engem, hogy ne láthassam, hogy ne vegyek részt az életében, félretett, mint egy tárgyat, mert bipoláris logikája szerint rendszerint úgy próbálta igazolni döntései helyességét, hogy nem vett tudomást a problémákról. Az ember huszonévesen nem a tudása vagy a tapasztalata alapján hoz döntéseket, hiszen abból még nincs elegendő neki, hanem a vágyai és az érzelmei táplálják, irányítják. Ez volt ő. Én meg a tizenévvel idősebb, akinek már nem volt kedve annyit beszélni. Ő viszont folyton beszélt. És akkor, azon a szeptemberi szerdán bebeszélte magának, hogy jobb lesz így mindkettőnknek. Mikor utoljára elbúcsúztunk, egy orchideát kapott meg a kedvenc parfümét. Megígérte, hogy, ha legközelebb találkozunk, ezzel lesz befújva.
Azóta nem láttam.
Mit kezdhetnék vele? Igaz, már nem vagyok házas, csakhogy eltelt néhány év és történt sok minden. A lehetőség a boldogságra egy hónap alatt szertefoszlott bennem. És mély lyukakat hagyott maga után.
Seb vagyok a világ testén, ahol csontomig hatol a reménytelenség és a velőtrázó mosoly. Sokkal jobb vagyok másoknál, mert látom, hogy az egész csak illúzió – és rosszabb, mert nem tudok benne működni. Számos magot elvetettem, türelmesen, az időnek teret adva, hogy egyszer majd beérjen a gyümölcs, a termés, de a legtöbb ki sem kelt, vagy sarjadás közben satnyán elhalt. Láttam, hogy másoknak ez többnyire egyszerűbben működik: ismerek olyanokat, akik egyetlen magot vetnek, s abból bizton termést aratnak, akárhogyan is alakul. Így működik a világ. Az ő világuk, amelyben én mindig is kívülállónak számítottam, csak el kellett telnie vagy harminc évnek, mire valóban felfogtam, nem csak mondogattam magamnak.
Mindig is az a nagy dilemma, hogyan miként győzzünk meg másokat az igazunkról, amikor kissebségben vagyunk véleményünkkel. Én egész életemben ezt a kívülálló szerepet, játszottam” – s hozzászoktam ahhoz, hogy szembe kell mennem a tömeggel. Kényelmetlen, bosszantó érzés. Meggyőzni másokat, hogy addigi hiedelmükkel vagy tudásukkal ellentétesen véljenek valamit, igen kimerítő tud lenni, főleg, ha egyénenként, egyesével próbáljuk. Arra nincs elég idő, egy egész élet is kevés volna.
Szeretet és gyengédséghiányos beteg emberek vagyunk. A kiteljesedni vágyó ego, a vágy, hogy valaki figyeljen ránk, hogy akár csak egy percre is visszaigazolást kapjunk arról, hogy fontos és értékes, amik vagyunk - ez hajt előre mindenkit. A közösségi médiák oldalai tele vannak a bénán fényképezett, életlen képeinkkel, lehetetlen, magamutogató pózokkal, jelentéktelennek tűnő, apró részletekkel a háttérben, amelyek mind azt igazolják, mennyire kicsinyes, egyszerű és semmire való az egész életünk. Úgy teszünk, mintha bármit számítanának törekvéseink, hogy megismerjenek minket, hogy részesei legyünk a nagy egésznek, a mindenkit egybeolvasztó globális tébolynak, ahol szenvtelenül gázolhatunk a térdig érő kicsinyességekben, a megszokásban, az előre megírt szerepekben és az illúzióként magunk elé lógatott önkifejezésünk értékeiben. Sehol, senki nem tesz semmi különöset, aminek valódi jelentősége lenne, vagy ha igen, az csak saját rétegeinek mérvadó, sehol, senki nem ismer meg senkit igazán, mert mindannyiunk alján ott lapít a csontvelőbe kódolt aljasság, az ébredéskor a vizelési kényszerrel együtt meginduló zsigeri önzés, a megfelelési kényszerből táplálkozó akarat, amely mégis legtöbbször csak a középszerűség falait verdesi. Legtöbben semmirevaló, selejt melléktermékek vagyunk, az ostobaság simára csiszolt ékkövei, az ipari forradalom évszázadokra nyúló túlburjánzásának széttorzított mellék és végtermékei egyszerre. A biokémia két lábon járó ürüléke. Pózolunk a semmibe, hogy valakiknek higgyenek minket a másik senkik, akik nélkül, mintha semmire nem mennénk, pedig végső soron egyedül vagyunk, az ember hiába társas lény – társasságát csak a másokra kivetített gyengeségeinek, akaratának, vágyainak köszönheti. Az életem nagy részében minden, amit megkívántam, vagy fontosnak tartottam volna – elillant. Mindent megtettem azért, amit el kívántam érni, és amikor úgy tűnt, mindjárt megkaparintom, de akkor, minden, amit szinte már a kezemben éreztem, egyszer csak szétpukkan, mint valami buborék, s nekem újra kell kezdenem az egészet.
    Erre tessék. Itt áll újra előttem egy szál pongyolában, ugyanazzal a nézéssel, ugyanazzal a száj remegéssel.
    Angyali.
    Becsapom magam előtt az ajtót, és nagy lendülettel indulok meg a lift irányába. A legjobb ötletek gyakran az idő szorításában születnek, és most elfogytak a percek a visszafelé haladó időben, nullán vagyunk, és a mutató most vagy visszafordul, vagy leáll.
    Bármennyire is szeretném újraindítani, tudom, hogy fájdalmas lenne. Nem tudunk ki nem mondottá tenni szavakat és meg nem történtté tetteket.
    Megvan még az a régi pár terrás pendrive, amire kimentettem a családom életét képekben, videókban, és a magamét filmekben, zenékben. Itt lóg a nyakamban. Mert sajnos, ami igaz, az nem mindig elég. Az igazság csupán a veleje a kimeríthetetlen teljességnek. Nincsen senki, aki számba veszi cselekedeteinket, húzza a strigulákat, hogy jót vagy rosszat tettünk-e, s ez alapján később, egyfajta elszámolásként visszaszolgáltatja azok ellenértékét. Számos keleti filozófia ezt tanította évekig: jelen sorsunk előző életeinkhez vagy a következőekhez köthetőek. Akármennyire is hittem eddig ebben, egyre inkább kezdek benne kételkedni: mi van, ha mégsem így van? Mi van, ha ez is csak az emberi elme szokásos önigazolásai reflexe: mi van, ha a buddhista vallás egyszerűen így készteti híveit az alázatosságra? Avagy: viselkedj helyesen, sújtson bármi rád, s következő életeid folyamán megkapod ellenértékét. És az olykor elviselhetetlennek tűnő hétköznapi hányattatásainkat is lehet eképpen magyarázni: azért kell most szenvedned, mert valamikor helytelenül cselekedtél. Míg az egykori keresztény egyház Isten haragjával tartotta féken híveit, úgy más egyházak mással: a séma ugyanaz: csináld az, ahogy „nekünk” tetszik.
Mi a szar. El kell húznom ebből az épületből.
Valahogy visszakeveredek a szobámba, zümmögő neonfények és hófehér folyosók nyalábjain, húzom fel az időközben kitisztított szkafandert, és már itt sem vagyok. Fasza lett volna kikérdezni őt az elmúlt évek orgazmus élményeiről. Vagy elmondta volna végre, hogy milyen volt velem az ágyban? Hogy tényleg olyan jó volt, ahogy mutatta? Az utolsó együttlétünk egy órás kemény menet volt, és egyikünk sem tudott elmenni a speed-től, amit előtte bevettünk. Aztán abbahagytuk. Emlékszem, másnap otthon kivertem végre.
Alighogy kivergődök az utcáig, máris érzem, hogy valami nincs rendben. A folyamatok egymással rántják magukat, az egyik húzza a másikat, pillanatok alatt felfordul minden, pont, mint amikor vele voltam, mialatt többször is mindketten éreztük energiáink kilengését egymáson, s folyton valami ilyesmi lett a vége. Azok a kurva energianyalábok itt ólálkodnak felettünk, és most megint túl közel kerültek egymáshoz.
Az utcán irgalmatlan nagy tömeg van, és feltűnő mozgolódás. A villanyoszlopokra erősített oxigén-automatáknál tízméteres sorok. A biztonságos folyosók tömve, szinte átláthatatlan nyüzsgésben az emberek. Azokon kívül sűrű massza, mintha valami tüntetés lenne, vagy gyűlés. Jobb lesz, hogy ha elhúzok innen amilyen gyorsan csak tudok. Egy közeli mellékutcán szívódok fel és megpróbálom elkerülni a tömeget, de itt a tér környékén nem is olyan egyszerű. Vagy egy órámba telik, míg hazavergődöm a kisebb utcákon, és már alig várom, hogy végre elszívjak egy jointot. Hazaérvén azonban elkeseredve veszem tudomásul, hogy ezzel még várnom kell. Az ajtóm előtt ugyanis egy kézbesítő robot dekkol, s amint észleli jöttömet, rögtön működésbe lép.
Vékony, téglalap alapú ezüstváza megtörik, törzse felemelkedik és a szemét helyettesítő izzósor is megelevenedik. Kásás elektromos hangján nevemet ismételgetve kiöblöget magából egy jelhalmazt, amely máris aktiválódik a karomon. Ránézek, és elönt a düh: ez egy Kilakoltatási Végzés, melynek értelmében el kell hagynom a lakásomat a kézbesítéstől számított huszonnégy órán belül. A kiadást tegnap dátumozták a Népjóléti Hivatalban. Indoklás: nincs bejelentett munkahelyem több, mint egy hónapja. Na, igen. Ebben a társadalomban nincs helye a lazsálóknak vagy a semmittevőknek. Kevés a hely. Ha nem vagy a rendszer szerves, aktív része, akkor boldogulj, ahogy tudsz, jönnek a helyedre mások.
Mikor hozták ezt a rendeletet, amiről még csak fogalmam sem volt? A média tájékoztatása annyira sokrétű, hogy az ember képtelen követni az eseményeket. A kormány rendszerint zárt ajtók mögött hoz olyan döntéseket, melyeket aztán más, mélyen az érzelmekre ható kreált botrányokkal fed. A nemzeti öntudatra alapozott gyűlöletkeltés, az elhazudott javak, a kirakatboldogság álnok köntösébe bújtatott diktatórikus egyenlőtlenség. Hétről hétre változnak a szabályok, intézmények tűnnek el vagy nőnek ki a földből, az egész kurva háttérapparátus ebből él, ezt játssza, ide oda tologatnak minket az érintőképernyős vázlataikon, törvényeket hoznak, alkotmányt módosítanak, csak menthessék, ami még a talpuk alatt lévő földből menthető. Északtengely. Egy széthullott birodalom romjain széthulló birodalom.
Most, hogy kiestem a rendszerből, borzalmasan nehéz lesz visszakerülni. Az egész munkáltatói meg egészségügyi hercehurca hónapokig is eltarthat. Újra bizonyítanom kell mindent, hogy alkalmas vagyok és hasznos, hogy felelősségteljesen tudom használni a rendszert, az ezáltal megillető jogokkal. Addig minimum egy kategóriát vesztek, s így jogosulatlanná válok egyéb kényelmi szolgáltatásokra. De nem kellett volna valami figyelmeztető levelet küldeniük, valami felszólítást? Egyből kilakoltatnak? Hát ennyi hiba nem fér bele? Rohadjatok meg!
A robot, belső kameráján gondolom rögzítette a velem folyó beszélgetést, ezért, ha csak nem akarom szétzúzni valamivel ezt a rakás vasat, akkor gyakorlatilag egy napom van, hogy kitaláljak valamit. Nem vagyok túl lelkes, amikor becsapom magam mögött az ajtót. Legjobb lesz, ha először is felteszek valami zenét, ami lenyugtat. Sajnálatos módon azonban a holobox nem indul. A kurva anyjukat, máris kikapcsolták – gondolom, és kénytelen vagyok belőni a számítógépet. Még jó, hogy van áram. Jó hangosra állítom a zenét, hogy a zuhany alatt is halljam. Vaal „Wander to Hell”-je alattomosan a bőröm alá férkőzik a forró vízzel, ami átgördül a hátamon és beleváj a derekamba. Ahogy a gerinc melletti izmok hálásan ellazulnak, majd lefelé továbbgördülve ellazítják a kismedencét, megindul a bőséges vizeletsugár. Végre hugyozok egy normálisat. Közben jár az agyam szüntelen. Eddig valahogy mindig megúsztam, sok fájdalom, sok szenvedés, rengeteg tapasztalat, mégsem vagyok biztonságban. De a rendszer olyan gyorsan torzul, hogy már követhetetlen. Eleinte jól bírtam, észre sem vettem, hogy sokáig csak bénázó kölyök vagyok a nagyok között. Akkoriban egységekben gondolkoztam, azok szerint éltem hétről hétre, hétfőtől vasárnapig. Alig vártuk a pénteket, a szombatot, hogy történjen valami, vasárnap lazulás vagy after. Aztán kezdődött az egész újra meg újra. Így lett beosztva egységenként, az életünk, és folyton aszerint éltünk, ami éppen várt ránk, mindig volt ok valamire várni.
Már semmire sem várok.
Úgy élek, mint egy zombi. Még mozgok, de már minek? Olykor sikerül erőt gyűjtenem, hogy ne érezzem a végtelen feleslegességet, de aztán megint ráébredek, hogy rossz helyen vagyok, tévesen desztináltak, vagy ha mégsem, akkor elemi igazságtalanság történik, ami persze csak az én szemszögemből az: a felettünk munkálkodó erők funkcionáliságát tekintve ez lényegtelen. Senkit nem érdekel az igazságtalanságom. Mindenkinek megvan a sajátja. Nincs senki, akinek átadhatnám magam - aki jött egy sem kért belőle sokáig. A csalódások olyan mértékben lecsupaszítottak, hogy nem tapad meg rajtam semmi más, csak a kiábrándultságból szőtt megfelelés kényszerű álcája.
Most már nem egységekben élek, hanem egybeömlesztve: nem számít, hétfő, péntek vagy vasárnap, összemosódik minden és csak a kisebb egységek, még kisebb egységeinek jelentéktelen mozaikja alkot egyfajta rendszert. Elkeserítő azt látni, hogy mások milyen szánalmas megmaradtak függő egységeikben. Én ezt már nem bírom.
Nálam úgy harminckettő körül ütött be a meghasonulás. Azóta, esküszöm, mintha megátkoztak volna. Valamiféle negatív energia leng körülöttem árnyékban, ami ugyanakkor nem gonosz, ámde sokszor következetesen igazságtalannak tűnik. Egy ideig sokat szenvedtem azért, mert egy nő rám vetítette ki a tehetetlenségét vagy dühét, ha nem tudott valamit megoldani. Nem főzött, késsel nyitogatta a konzerveket magának, de nem ette meg rendesen. Megállás nélkül füstölt, torkát nap, mint nap fojtó köhögés kínozta. Évekbe tellett mire rájöttem, nem én vagyok alul, hanem ő. Hogy ő a gyenge, és én vagyok az erős. Elszomorított, ahogy ketrecben tart a gyerekekkel. Hányszor könyörögtem a semmibe, hogy jöjjön valaki és mentsen meg. Kihasználva kettős énemet a fehér felére játszott, míg a feketét elnyomta sínylődni. De elszámolta magát, mert persze ez törvényszerű volt a mentalitásából következően. Nem fogta fel, hogy egyszer betelik a pohár végleg. Akkor a fekete felébredt, mert már legalul volt. Mert a dolgok akkor kezdenek el igazán megváltozni benned, ha eléred a legalsó pontot. Ha legmélyebbre kerülsz. Ahol már senki nem áll melletted. Eldöntheted, hogy mit akarsz. Én úgy döntöttem, véglegesen megtérek a feketéhez. A fekete negatív energia. De a fekete tisztít. Eltakar, elvesz, de új lehetőséget is ad. Ez pedig a fekete éve lesz ez. Az erős fekete éve. a saját árnyékától megszabadult fekete éve. Hiszen egyszerre érzem magam jól és rosszul. Haldoklom, mégis fejlesztem képességeim, élesítem elmém, hogy a fű is hiába tompítja. Szerencsére attól még nem függök, mindig is jól érzékeltem a határokat, de érzem, ahogy az idővel egyre használódik testem, megtehetek bármit, függhetek attól, hogy tartósítsam, ahogy tudom, a folyamatot megállítani nem lehet. Függök a maradék időtől, ami még hátra van, mert addig el kell jutnom, ameddig csak lehet, számba véve, hogy fáradozásom következményei villanásnyi fodrot hagynak csak az örök rezgés hullámán, melynek menthetetlenül része vagyok. Iszonyú csapást szenved el, aki az igazsággal szembekerül.
Régebben egymástól függtünk, mert képesek voltunk megbeszélni a dogokat. Ha valami történt, nem tudtuk meg három perc múlva az értesítőnkből, nem kommentelhettünk azonnal. Az emberek sokkal inkább egymásra voltak utalva, beszéltek, kommunikáltak és nem virtuálisan. Az megvan, hogy ülsz a munkahelyeden, és csak gyorsan felugrassz a közösségi portálra, míg megiszod a kávédat? Aztán azt veszed észre, hogy már fél órája ott ülsz, a munka meg persze áll, mert te épp mások életének részletein csüngsz. Rengeteg időt elvett az emberektől az internet, megváltoztatta a kommunikációt, a társadalmi kapcsolatokat. Ma már nincs szükséged senkire, ha valamit nem tudsz, felmész a netre és megkeresed a választ vagy a megoldást. Te is éreztél már késztetést, hogy kihasználj gyenge embereket? A közösségi oldalak háttér információi bőven elegendőek ehhez, és nagyjából egy japán gimnazista simán feltöri őket.
Mire felöltözöm már egy Cubicolor szám megy. Neki kell ülnöm írni, amíg friss a hatás, de előtte egy joint. Vagy közben. Csak mi ez a fura aláfestés a zenében? Ez nem volt benne eddig. De nem is. Mintha odakintről dübörögne valami.
Felengedem a hő és sugárzás és golyóálló roletta-falat, és kinézek az estébe forduló városra. Mire felfogom, mit látok, már észlelem azt is, hogy ugyanebben a pillanatban megindul valami a semmiből felém. Egy lezuhanó járőrsikló lángokba borulva csapódik az ablakomba, ahonnan épp, hogy csak sikerül félreugranom. A több mázsás acélszerkezet fülrepesztő robajjal szakad be a falon, mely egy darabig szétnyílik előtte, mint egy kezeletlen sérv, a törhetetlennek mondott üvegablak behorpad, darabok repülnek szét róla, én meg a sarokba vetve magam ugyanabban a pillanatban landolok. Kintről rögtön tompított IMR gépfegyverek puffogása üti meg a fülemet, sajnos jól ismerem ezt a hangot, a hadsereg használja nyílt utcai bevetéseknél.
A becsapódott sikló félig áttörve a falamat, előttem két méterrel lángol, elöl a pilótafülkében izzó emberi alakok körvonalai. A számítógépem valahol a fülke alatt lehet, füstöl minden, és a szétrepült, égő asztaldarabok, melyek a belső falak felé csapódtak, rögtön lángba kapják a könyvespolcot. A könyveim, bassza meg, bármit, csak azt ne, a jó büdös kurva életbe, ezt már nem hiszem el. Pár másodpernyi sokk után, ösztönösen balra vetődöm, megindulok a polc felé és remélem, hogy nem robban fel a jármű további része, vagy ha mégis, a robbanás előtt talán lesz még időm felkapni néhány fontos könyvet.
Hirtelen azt sem tudom, mi legyen, egyszerre öt hat darabnál többet úgy sem tudok magamhoz venni. Felmarkolom a Súlyszivárványt, néhány Henry Millert meg Coetzee-t, és átrohanok vele a másik szobába. Ott a földre hajítom őket, és máris lendülök vissza, s kezdem összeszedni magam.
A lakásban egyre jobban terjengő füst mindinkább akadályozza a tájékozódásomat, és a hozzá társuló égett hússal kevert olvadó műanyag szaga sem segít sokat. Miután percek alatt sikerül visszavennem az utcai védőruhámat, egy hátitáskába kezdek pakolni mindent, amit érdemesnek tartok magammal vinni. A könyvek mellett, melyeknek már így is komoly súlya van, szinte csak a vitaminokra, és a hűtőben lévő élelmiszer-kocka adagokra koncentrálok, azokat majd csak fel tudom melegíteni valahol. A hűtőmnek nemsokára úgyis annyi, a tűz percek alatt terjed a falakon tovább, a kintről beszivárgó hideget csak nüansznyi hullámokban érzem, elvegyülve a forrón vibráló levegővel. A táskámba befér még egy-két ruhadarab, meg a füves dobozom, és a végére még rágyömöszölöm a maradék fehérje-poromat. Túlélő ösztönöm legendás, mint már bebizonyosodott számtalanszor szorult helyzetekben, mikor az ember úgy érzi, mintha egy filmben lenne. Sikerül rálelnem a Szép új világra, és emlékszem az 1984 helyére is, az is megvan. Az Ulysses-t hagyom a faszba. El tudok vinni két Palahniuk-ot meg az Amerikai Psycho-t, de mikor átérek a másik szobába, egy hátulról érkező, dörgő lökéshullámmal a szemközti falnak csapódok. Érzem, hogy valahol megzúzódik a könyököm, és visszalökődöm a faltól. Az ütközés lelassít, de amint tudok, feltérdelek, és látom, hogy az egész kibaszott könyvespolcom ég, és egészen az ajtóig lángcsíkok húzódnak. Bízom benne, hogy nem lesz több robbanás, és megpróbálok gondolkodni. Itt nem maradhatok, mert az esti fagyban hajnalig sem húznám, és ki tudja, mikor érnek ki a tűzoltók, ha egyátalán meg tudnak itt bármit is fékezni. Odakintről továbbra is lövések hangja és üvöltözés hallatszik, úgy vélem ott sem leszek túl nagy biztonságban, de meg kell próbálnom behúzódni valahová. Talán, ha eljutok Serafin stúdiójáig, megtűrnek pár napig, amíg kitalálom, mi legyen. A lakásomnak fél óra múlva annyi, ez nyilvánvaló, és akkor beugrik, hogy amúgy meg kilakoltattak. Hát igen, így megy ez velem meg a sorssal. Ha valamit odafönt el akarnak intézni, akkor soha nem bízzák a véletlenre.
A fene tudja, mi lesz most, kurvára nem fog érdekelni senkit, hogy mi van velem, ha pedig mégis akarnak valamit, úgyis bemérik a csuklómat. Az írásaimnak annyi, a munkámnak annyi, a lakásom leég. Jöhet a C terv. A kreditjeimmel néhány hétnél tovább nem húzom, de akkor meg mégis mitől vagyok ennyire nyugodt? Mikor kódolta belém az élet ezt a közönyt minden iránt? Évtizedeken át ível az idő, amit kitett fizikai és szellemi öntompításom. Annyit edzettem, hogy ne legyen erőm, annyit szívtam, hogy ne legyen kedvem, hogy az idegrendszerem annyira letompuljon, hogy már képtelen legyen felizzani, hogy ne is lázadjon az ellen, ami kaparja alulról. Ezt csináltam évekig egyre megszállottabban. Mások szemében talán kiegyensúlyozottnak tűntem, miközben ezzel csak saját alászállásomat védtem tébolyultan. Kifosztottam magam valami más javára, és csak kevesebb lettem, mert a mások végül mindig úgy találták, hasznot húzhatnak belőlem. Despoták formálták ezt a világot, míg a természet közbe nem szólt, de a természetünk visszafordíthatatlanul megváltozott: DNS-ünket a gyűlölet és a győzelem építi, az előnyszerzés, mások kihasználása. Elég szomorú az életem köztetek. Gyenge, satnya emberek vesznek itt körül. Még mindig a legöregebbnek kell példát mutatni erőből, és bátorságból?
Évtizedeken át ível az idő.
A közöny kitörölhetetlen, most már ez vagyok én. És mégis, minden nihilizmusom és nemtörődömségem ellenére, testem, évek alatt beléplántált ösztöneivel újraéled, és nyomja tovább túlélőmódban.
FESZTEN JÓR SZÍT BELTSZ PLÍZ!
Lefekvés előtt rendszerint beveszem az éjszakai mátrixot: aminosavakat, sejt-duzzasztókat, izom-nyugtatókat, alvás segítőket két deci vízben oldva fel. De most nem rend szerint van. Olyankor nem menekülök kifelé égő épületekből, a fülem mellett süvítő, pattogó golyók kíséretében, nem az az esti műsor, hogy a mindenfelől ordibálva rohangáló embereket kerülgetem az utcán. De ebben a városban nem lehet eléggé felkészült az ember.
Mire kiérek az utcára, már lángol az egész épület, a szomszédos lakások is lángra kaptak. Mindenhol ide-oda rohangáló emberek, sokuk a földön fekszik mozdulatlanul. A lövöldözés egyre hangosabb, a háztömbök között újonnan érkezett járőrsiklók csatlakoznak társaikhoz, amelyekről vastag fénycsóvákkal pásztázzák a tömeget. Akármerre nézek, riadt arcok, ordibálva futkosó emberek, néhány már a földön. Egy nő a gyerekét próbálja magához téríteni a szemben lévő lámpaoszlopnál, de az meg sem mozdul. Több száz szürke-ruhás civil nyüzsög, ordít, aztán szalad valamerre. A lövések a lejjebb lévő kereszteződés felől érkeznek, és egyre közelebbről hallatszanak, most már más típusú fegyverek ropogás kíséretében.
Rohanok az árkádok felé, mert a másik irányból hallom a komolyabb lövöldözést, és ahogy elfutok az egyik mellékutca mellett, látom, hogy a párhuzamos utcán iszonyat tömeg csap össze a matt fekete pajzsosokkal. Az egyik épület teljes oldalfala lángokban, de futok tovább, hátamon a több kilónyi könyvvel meg a maradék füvemmel, amit meg tudtam még menteni, és közben azon gondolkozom, hogyan lehetséges, hogy egyik percről a másikra a feje tetejére állt minden, ami márpedig eddig sem volt paradicsomi idill. Netán ez lenne a megoldás, ez lenne a változás, amire vártam? A nagy büdös kilátástalanság? Minél inkább hagyom magam sodródni az idővel, annál durvábban visszaránt a valóság. Mi ez az iszonyú ellenállás?
De nem szabad erre gondolnom. Van, hogy a kiszámíthatatlanság jól sül el. Ez is csak egy újabb lecke, amit már százszor rám húztak.
És a következő sarkon egyenesen belerohanok az oldalsó utcából érkező kisebb tömegbe, az egyiket magammal sodorva a földön kötök ki. Fekete Foltokat látok, szürke szkafandereket, amikor felülök, épp az egyiket szedi le hátulról egy mágneses fogóháló alacsony feszültségű árammal zizegve. Az áldozat teste remegve zuhan a földre, a tömeg kétfelé robban, és egy tucat kommandóssal találom magam szembe húsz méterről. Speciális osztagnak tűnnek, fel vannak szerelve falramászókkal, és ugrócipőkkel, ketten már pattannak is, még idejében elcsípnek két fekát oldalszélről Egy pajzsos a másik oldalon felöklel egy kék szkafanderes szakmunkást, felém pedig több impulzusfegyver csöve is közelít. Aztán előrelép a hálóvető és kíméletlenül megnyomja a kioldószerkezetet. Mielőtt bármit is tehetnék, már arcomra feszül a szintetikus acélszalag, leránt vissza a földre, odatapaszt a kérubzöld aszfalthoz, és megkezdődik a villámlás.


5. [tulajdonos]: akva:válasz2018-01-04 18:33
Szia Akva!
Nem tűntem el, csak lejöttem a több tucat oldalról, ahol mozogtam, és inkább a saját utamat járom, saját oldalla (www.tepodonat.hu) Új kötetem jön hamarosan, ezért gondoltam, kicsit beharangozom itt egy kis ízelítővel. üdv

4. [tulajdonos]: 2.nap: Szerda2018-01-04 18:29
S
ZERDA reggel van, és Aimától elválva megindulok a közeli market felé bébiételt szerezni, ahol durván végigkínlódom a kínkeservesen haladó sort a pénztárnál. A CULER’S PROTEIN FARM logóval ellátott kajából betolok két üveggel egy kinti padon és érzem, hogy lassan eltelít az emésztés. Nem kellene, így leülni – gondolom, és elnézem, ahogy az este megfagyottakat felpakolgatja konténerébe az első begyűjtő-járat. Az utcán iszonyat hideg van és szakad a hó. Alig bírok eljutni a fűtött gyalogfolyosóig, ahol az emberek hernyóbélként mozognak. Odafent tetramátrixban melegítősugarak a tömbök falán, az oldalukba telepített hőfokszabályzók vészesen túlműködve izzanak. Lefagy a kezem még a ruhán keresztül is, mikor elhúzom az üvegajtót, és belépek a nyüzsgésbe. A társadalmi ranglétra különböző szintjeit jelző szkafanderek tarka sokasága hullámzik előttem: nyomorult ábrázatú barna dokklakók, a feketében feszítő hivatalnokok, néhány fehér EÜ-s, meg a szürke átlagpolgárok, mint én. Mind úgy sietnek, mintha bármit is számítana, mintha nem tudnánk már évek óta, hogy napjaink meg vannak számlálva, és felesleges mindenfajta erőlködés. Ám hiába: az ember teszi a dolgát, halad előre, kitölti a rendelkezésére bocsájtott időt, életet ad és rombol. Manapság leginkább már csak az utóbbi, ezért a természet visszaveszi azt, ami az övé, türelmesen görbíti vissza maga felé egykoron kicsorbított élét, miként kijavítja hibáját, az embert. Csak a saját eszközeivel dolgozik: vízzel, földdel meg széllel. Minden egyszerű, csak mi bonyolítjuk túl, káoszt teremtünk és békét várunk, de már túlságosan széttöredezett minden ahhoz, hogy kezelni tudjuk. Közben a fejem még zakatol, zenéket hallok meg ütemeket, rímek jutnak eszembe, amiket fel kéne mondanom a telefonomra, mert két perc múlva nem fogok rájuk emlékezni. Haza kell mennem, és rögtön el kell kezdenem az írást. Azt hiszem, készen állok. De előtte azért nem árt figyelmeztetnem magam néhány apróságra. Mindenek előtt figyelnem kell arra, hogy semmiképp se legyek kioktató. Az emberek nem szeretik, ha kioktatják őket. Másból sem áll az életük, mint hogy reggeltől estig előírják nekik, hogy mikor, mit csináljanak, és nem azért mennek el a színházba, vagy olvasnak el egy könyvet, hogy ott is ugyanezt folytassák, hanem mert azt akarják, hogy megmondják nekik, kicsodák is valójában.
A belváros felé haladva megjelennek az első helyőrségi járatok, komótosan zümmögnek az utca felett és pásztázzák a környéket, ahol már Zóna reklámok hömpölyögnek a holo – kivetítőkön. Tökéletes nők és férfiak mutatják a helyes életmódot, a megfelelő irányt: mosoly és tisztaság. Az elégetett zsírpárnák jajveszékelése, a megviselt edzőtermi bérletek sátortábora a fiókban, a hófehér zománcok csillogása hullámzó fogpasztatengerek alatt, a kiváló minőségű élelmiszer fejadagok toporzékolása a hűtőkben. Lassan megindul a reggeli mozgás. A létszám-szabályozási rendeletek ellenére egyre többen szivárognak be a külterületekről. Már nem nagyon maradt nekik odakint semmi. És még mindig túl sokan vagyunk. A tengerbe temetett Csendes Óceáni szigetországok bennszülöttei, az Afrikából elmenekültek, mind a szilárd föld felé tartanak. De itt sincs már több víz vagy élelem.
Már annak is hatalmas értéke van, hogy hazafelé tartva megállok még a sarki kenyeresnél is, mert rájövök, hogy elfelejtettem venni édességet, amire pedig szükségem lehet, hogy estig kibírjam alvás nélkül. A reggeli újra-tunningolásnak köszönhetően délután kettőig biztosan megleszek, és csak majd az első nagyobb étkezés fog lelassítani. Addig írnom kell, és csak a legszükségesebb kalóriákat bevinnem. De azért veszek egy kenyeret, és mivel még korán van, akad egy kis édes keksz is. Úgy érzem mindkét kiszolgáló engem bámul, bár nem tudom mire számítottam a Marihuana Nation-ös kitűzőmmel a kevlár-felsőmön úgy, hogy alig egy órája szívtam.
Kilépek az utcára a kenyerestől, felteszem a maszkom, és még egyszer elcsodálkozom azon, hogy az elmúlt éjszakán miért ezt a környéket választottam. A házakba itt kevesebb rendezettséget és több hanyagságot oltottak, utcáról utcára feltünedeznek az első célja vesztett kőkerítések és lebontásra ítélt saroképületek. A falak sodronyain lemálló kietlenség. Az ablakokból hörgő téboly.
A közeli automatánál egy csuklyás némber tölti fel magát kreditekkel. A csuklójába portált USB csatlakozó kéken villog, nagyjából 123 BMP lehet, könnyed, mint egy Kollektiv Turmstrasse tétel. Ahogy haladok a belváros felé, megjelennek az addig távolinak ható szilikon-íves monumentumok csőrszerű tornyaikkal, tömve a felső réteg ribancaival. Csak a legtehetősebbek engedhetnek meg maguknak ilyen lakást, meg az állam alkalmazottai. Az ő kölkeiket látni az összes környékbeli bárban, amelyek itt xenon-üveg ablakokkal vannak kirakva, mely még inkább azt sugallja az erre érkezőnek, hogy az itt élőknek nem eshet semmi baja.
Gazdagok és szépek. De nem gondolom, hogy könnyű lenne feldolgozni a mérhetetlen gazdagságot vagy a túlzott szépséget sem. Nekik vajon milyen gondjaik lehetnek? Tizenhét évesen már apuci Mercijét vezetni. Mert ma nem lehet megélni tisztességesen. Csak nagyon kevés szerencsésnek adatik ez meg. 25 évesen meg pláne nem. Audis kölkök, BMW dzsipes picsák légyszemüvegben. Mindenki mereven árulja önmagát, és megpróbál szakítani belőle. Húszéves kiscsajok új építésű, modern lakótelepeken vagy a belváros ódon falai mögött. El akarják érni a céljaikat és ehhez gyorsan kell sok pénz. Megszerzésének legegyszerűbb módja egy nő számára: az ősi. Ez mindig működik, csak okosan kell csinálni. Tusfürdők parádéja a kád végében, odakészített szájvíz. Folyton ismétlődő pillanatok, csak a helyszín más, de igazából mégsem. Portfóliókon feltűntetett tavaly előtti képek. Hogy amikor kinyitja az ajtót, látod, hogy minimum plusz tíz kiló. Érzed a váladékuk szagát. Nem mindig az a De Luxe, mint amit vártál. De hát mocskosak vagyunk mind. Nincs tökéletes boldogság, de ugyanakkor legalább tökéletes boldogtalanság sincs. Amit én tapasztaltam, az az, hogy a nem tökéletesek mélyebben éreznek, mert többet tudnak a fájdalomról, a kitartásról, a szenvedésről vagy a hiányról.
Óráknak érzem, míg elérem a nyugati szektort, és beblokkolok. A lift nyúzottan zümmög, és amint felérek, az első dolgom, hogy bekapcsolom az asztali gépemet. Nyugalom, csend. Hétköznap van, és a lakásom üres. Már vagy tíz éve, hogy egyedül élek. Meg kell hagyni nem voltam túl jó apa, de azért megpróbáltam megtenni mindent, hogy mindkét gyerekem normális körülmények között nőjön fel. Ez egy hozzávetőlegesen kíméletesre normalizált rendszerben is nehéz feladat, hát még egy, a saját pusztulása elé rohanó világban. Ha házasságban élsz gyerekekkel, gyakran a saját akaratod helyett másoké érvényesül. Kiszolgáló személyzetté válsz. Anyagi háttér- felelőssé. Funkcióját állandó üzemmódban ellátó eszközzé. Elsősorban nem férj vagy, hanem apa.
Nem szakadhatsz ki a magadnak keltetett örvényből, nem bírsz kilépni a körökből. Eléred azt a pontot, ahol már minden mindegy, mert évszakokat pazaroltál el arra, hogy megfordítsd a megfordíthatatlant, hogy betömd az újra meg újra felszakadó réseket. Állandósult feszültségforrások, mindennapi konfliktusok. A kevés alvás, az állandó jelenlét, az elszivárgó gyengédség, a szúró aránytalanságok.
A meg nem hallgatott szavak.    
A hosszú beszélgetések utáni sírások, a hajnalig nyugtalanul fészkelődés, a be nem tartott feltételek. A földre dobált tárgyak: levetett ruhadarabok, kiürült vizes-palackok, kiszáradt ételmorzsák. Íróeszközök, játékok. A folyamatos hangzavar, a sehol egy percnyi csend, az állandó viszálykodások a testvérek között, az „addideazenyém”—ek, a velőtrázó ordítások, kiabálás, stressz. Hogy a napi energiád fele arra megy el, hogy etesd, itasd, öltöztesd, elvidd, meghozd, hogy helyette gondolkodj. A munkahelyed kora reggeltől mások igényeit lesed, alkalmazkodsz a többi munkáshoz, kinek-mit hogyan? Ide ezt, oda azt. Elmész, felveszed, felhívod, megcsinálod. Aztán haza mégy és folytatod tovább. Telik az idő, évek telnek, de még mindig alig valami változás: mintha folyton csak te alkalmazkodnál, mintha nélkülözhetetlen elem lennél, ami ha kiesik, megáll az élet. De tudod, hogy nem. Tudod, hogy, ha rá lennének szorulva, találnának más megoldást. Csak egyszerűbb, ha van egy kéznél, és amíg van, addig használjuk. Multifunkciononális holo-boxot sem dobunk ki, csak ha már tönkrement vagy kiégett.
Lassan én is kiégtem. Felmérhetetlen életenergiáim mentek el a lehetőségekhez képes normálisnak mondható „családi idill” fenntartására. Mennyi mindenre lett volna elég annak akár csak a töredéke? Persze ez nem vonható párhuzamba érzésekkel, de ettől még a kiváltó okok nem szűnnek meg. Az igazság azonban az, hogy tehetetlenek vagyunk ezzel szemben: a mai világ szüli az aránytalanságokat: az egyoldalú önzést vagy odaadást, az önkontroll hiányát, a komplex gondolkodásmódot, vagy a megértést és a türelmet. Nincs már felelősségvállalás sem, a mai gyerekek úgy gondolkodnak, ahogy a média megtanította nekik: vedd el, mert a tied, akard, hogy megkaphasd. A felnövő generációkba az van plántálva, hogy bármit megtehetnek, bármit megkaphatnak, hogy nincsenek korlátaik. De ez hazugság. Ez az ipari óriásmogulok szlogenje, hogy ezek után is megvedd, amit eléd raknak. Amit szerintük meg kell venned. Az ergonomikus háztartási robotok, a portaszító textil, az intelligens smink tükör, a zárásra sötétedő tejüveg, az önjáró szemetes vagy az átlátszó autó. Mind a kiváltságosok kényelmi termékei. Ők tettek szalagsoron álló robottá minden élőt, egészségest és mutánst – apropó, a mutánsokról is részben ők tehetnek, de az már igazán semmi a globális természeti rothadás kapcsán. És a gyerek nem tehet róla, hogy a rendszer elkurvította. Mi vagyunk a felelősek, akik ilyenné tettük a rendszert, amely szinte átláthatatlanul szövi be évtizedeink közé az önzés, a kevélység, a dölyf vagy a restség fonalát. Hogy nincs időnk egymásra, csak a gyűlöletre, meg a menekülésre.
Az állandósult pragmatizmus, és felelősségtudat.
Úgy fest, én voltam a hibás láncszem a családunkban, aki mindig más oldalról tekint mindent, és ez folyton konfliktusokhoz vezet. De bizonyos dolgokhoz nem vagyok hajlandó alkalmazkodni. Mindenben az aránytalanságot keresem, és ez gyakran megöli az élményt. Emellett úgy hiszem, a hétköznapi dolgok minden tartós boldogságot kikezdenek, és legtöbbünknél még a fenyegető csapásoktól is jótékonyan elvonják a figyelmünket. A depresszió viszont ténylegesen megjelent. Egy nap azt vettem észre, hogy le vagyok merülve. Agyamban átkattant valami, és onnantól kezdve már csak egy robot voltam hónapokig. Mondják: amint egy férfi apa lesz, többé nem szabad. De nem erről van szó. Így is, úgy is a rendszer szolgái vagyunk, és ahhoz, hogy túléljük muszáj alkalmazkodnunk a szabályaikhoz, amikor átalakítjuk őket saját részünkre. Csakhogy ők már győztek.
A nagy elméknek rég lőttek, és ma csak az a lényeg, hogy több terméket adhassanak el, miközben irányítják azokat, akik nem engedhetik meg maguknak a fogyasztást. Eközben megpróbálunk a szamaritánus képében tetszelegni. A közvélemény úgy tudja, hogy a birodalom segélyekkel látja el a szegényebb országokat. Fogalma sincs róla, hogy ezekből a régiókból többször annyi profit folyik be, mint amennyi segély formájában odakerül. És néhányan azért mégis csak zokon veszik, hogy éhen halnak az utódaik, csak azért, hogy valamelyik metropoliszban tovább növekedjen a pazarlás. Hogy megvedd magadnak a harmadik kocsidat, vagy kertészt bérelhess meg szakácsot a belvárosban, miközben más országokban a vízért háborúznak helyetted. A tengerek kiürültek, a koralltelepek háromnegyede elhalt, de te még mindig a kibaszott szusidat akarod az étteremben, ahol már csak hétvégén szolgálnak fel húst. Tehetetlen zsákokká váltunk. Belénk pakoltak már mindent, amit lehetett, és kitömtek műanyaggal. TÖLTSE FEL MAGÁT SYNTHA-5 ÉLETSZÍNVONALLAL!
Benyitok a hűtőbe és kiveszek az aszkorbinsav koncentrátumot, aztán felütöm egy szódapatronnal. A hűtő patronadagolója az intelligens üvegfelületen villogva jelzi, hogy a havi keretből már csak egy maradt. A számláló vibráló zöldjébe belezsibbadva lenyelem az utolsó sűrű kortyot is. Úgy érzem, kezdek megcsúszni, és még mindig a zene hatása alatt vagyok, így pedig képtelenség lesz írni. Csinálnom kell még egy cigit, mert csak dalszövegfoszlányok jönnek - mennek idebent, és mozdulatlanságba dermeszt a gondolkodás. Még mélyebbre kell mennem, hogy szinte már félholtan írjak.
Csak egyre kényelmetlenebb ülni: a műtétek alatti feszülés az értágulat hatására mind jobban előrenyomul. Összeszűkíti a végbelet meg a húgycsövet, és ez felelős az alkalmankénti impotenciáért is. Ezt mondjuk, most pont kioldja a tadalafil. Aztán fél óra, és az állapot, amikor már a zene sem esik jól, csak kerreg az agyad a csendben. Ujjaid nem képesek normálisan lenyomni a billentyűket, folyton hibázol, és vissza kell javítanod, pedig fejben már egy mondattal arrébb vagy. Egy másodpercre mintha Aimát látnám magam előtt, félrecsapó képzavar, a lány fekete dáliák és orchideák között fekszik egy ravatal tetején. Ez meg mi a szar? Talán állva kellene írnom, mint Virginia Woolf-nak, mert most már nagyon kényelmetlen az ülés.
Gyorsan kiverem hát, hogy termelődjön a természetes fájdalom-csillapítás, és bedőlök a kanapéra egy óra lázálomra. Úgy érzem, nem a fájdalom gyűri le az embert, hanem a bizonytalanság. A fájdalmat el lehet viselni, le lehet küzdeni, ha látjuk, hogy mi van utána. Ha vannak biztos pontok. De ha nem…
Fáj a hátam és zsibbad a farkam, amikor magamhoz térek. Alig bírok megmozdulni, de valahogy ráveszem a kezeimet, hogy csináljanak egy zöld teát. Félkómásan tudatosítom, hogy mostanában már a teafűvel is spórolok. Minden adagot még egyszer leforrázok, mintegy kényszerűségből, s így csak reggelente jutok friss teához, a délutáni már csak fele olyan erős. Évek óta komoly luxushiánycikk a cukor meg a kávé.
A tea meghozza a hatást, és még jócskán érzem a spuri lemenőágát is, szóval teljes gőzzel ismét írni kezdek. Monoton verem a billentyűzetet, a szavak jönnek kifele, nem tudom, honnan, - mi ez az ihlet, de jön. A fű, a spuri meg a kimerültség előkotorta alulról megint, mint rég.
Felrakok egy szépséges Dominik Eulberg mixet és javában írok. Dominik a vén kecske, akinek a zenéje ízléses harmóniával csábít, és úgy tesz, mintha könnyed kis kaland lenne, de aztán bevisz a málnásba és lemészárol. A techno mindig segít, mert megnyugtat és feltölt. A harmóniák, a szétcsúsztatott felhúzások, a hűségesen visszatérő nyers ütem, ami mégis puha és lüktet a gyomromban, miközben a szívem akkumulátoraként rákapcsolódik a vérkeringésre. A nyolcperces tételek egymásra keverve digitális orchestra-ként robognak előre, a kétórás szettek észrevétlenül utaztatnak el. Csak a zene, ez a több ezer éves sablon képes ennyire feltölteni és elfeledtetni, kizárni minden stresszt, zavaró tényezőt, lelki bajt. Az állandósult akadályok, amelyek néha, mintha folyamatosan csak miattad lennének. Időnként tele van velük minden, az egész nap. Máskor apróságoknak számítanának, de akkor, egyszerre egymásra gyűlnek, hogy pont abban a pillanatban késleltessék valamilyen célod elérését. De a techno mindig segít. Minden, amit az életben rám rakódik teher, a techno által csöpög le. Emlékszem, régen hogyan működött, és emlékszem mára mi lett a zenéből. A zene azon kevés dolgok egyike, amely képes volt túlélni a kulturális pusztulást, a kommunikáció eltetvesedését, a gondatlanságból elkövetett elme-mészárlást. Mégis, ezek a régi szettek tudták igazán, hogyan kell elvarázsolni. Manapság a zene már csaj zaj – de a keményvonalas hívők világszerte éltetik tovább a műfajt, és a néhány életben maradt öreg még ma is tudja, mi fán terem ez. Életben tartjuk, noha csak apró pontok vagyunk a végtelen térben, a hullámrezgések eltakart mezsgyéjén. Én is ceruzahegynyi kerek maszat vagyok mázsás súllyal, amit nem lehet arrébb rakni, eltakarni vagy kiradírozni. Hiba vagyok az egyébként tökéletes testen. Az egyetlen problémás tényező, amely nélkül a gépezet teljességében működik ugyan, mégis mindenki látja azt a nem oda illő foltocskát.
Később jöhet egy jó kis klasszikus Tale Of Us mix az utolsó évekből. Szarrá kereshették magukat azok a srácok. Évekig jártunk fesztiválozni és mindenhol ott voltak, ami számított. Azok az olaszok tudtak valamit akkor. Azelőtt nem nagyon csíptem őket, de rohadjak meg, kivívták a tiszteletemet azzal, amit a németeknél leraktak a techno-ban. Nagyon ment a szekér, még vagy három másik hasonló duó is felfutott onnan. Folyton feketében jártak, lezser, szándékoltan bő pólókban, hasukig lógó ezüst amulettjeikkel, nyomták a sötét és mély négynegyedet nagyjából 125 BPM környékén, és nem kímélték a képzeletet sem. Hipnotizáltak. Már-már kultur-sznobizmus alakult ki körülöttük. A háttérben tipegő hoszteszlányok, a technikusok hada, hogy minden stimmeljen, a sajtó, a kamerás csapat, meg az italos srác - na és az elegáns beépített ember, aki a cumót hozza. Az olasz techno duók, akik Berlinbe igazolva megújítják a dance szcénát. Abból éltek, amit szerettek. Ma abból élsz, ami akad. Vagy dobod az egészet, és felteszel mindent egy megérzésre.
Folyton így megy ez az írással nálam. Várok, hogy jöjjön a löket, ami előretolja az elmémet. Gyűjtögetem az ötleteket, megírok mindent, amit fontosnak találok, és valahol időközben – amit nem is igazán észlelek, hogyan – összeáll minden egy komplex csokorrá. Az egészet érezhetően átszövi aktuális életrendem alakulása, az események, amelyek körülöttem történnek, vagy a politikai helyzet. És egyszer csak látom, hogy miként áll egybe, merre tart, és mi lesz belőle. Onnantól kezdve már jobban élvezem a folyamatot, és a tudatosság magával is hozza az idegrendszeri aktivitást, az ötleteket, a megérzéseket. De semmi nem lennék a könyvek nélkül, amiket elolvastam.
Ha végignézek a könyvespolcomon, minden alkalommal az idő múlásának sűrűségét érzem. Az életem nagy része ott van azokon a polcokon. Minden egyes korszak, az emlékek, melyek egyes könyvek olvasásához kötődnek, hogy épp mit csináltam akkor, az életem mely szakaszában voltam. Gyerekkoromban még Stephen King-el kezdtem, de csakhamar eljutottam Vonnegut-ig. A Titán Szirénjei-t imádtam. Aztán jött a többi. És az egyes életművekből mindig felsejlett a következő zseni, akit meg kellett ismernem. Az tegnap látott szuper trió. Egyik hozta a másikat. Akkor már heti egy könyvnél jártam. Mániámmá vált az olvasás, kizártam a külvilágot és faltam őket. Általában sorozatokban gondolkoztam és életművekben. Kezdésnek beszereztem az összes diákkönyvtáras kiadást, aztán a XX. századi novellisták nemzetközi skálájának jó részét. Erre ráment vagy három évem. De ez vezetett az orosz és a dél-amerikai kortárshoz. Őket is befaltam mind, néhány klasszikussal együtt. Szorokin, Pelevin, Nabokov, Ulickaja. A mágikus realizmus és utóhatásai: Cortazar, Javier Marias, Fuentes, Vila-Matas, Semprun – csak, hogy finomítsak látásmódomon. Ezután ütött be Huxley. Pont az ekis-speedes korszakomban voltam. Az összes nagy író tolt valamit, egy se volt épp: Musil, Coetzee, Borroughs, vagy akár Dürrenmatt. Nem beszélve Vianról vagy a jó öreg Bukowskiról. A kiváló Peter Marshall és Henry Miller, ha már Amerikánál járunk. Heller, Auster. .Sok mindent utáltam Amerikában de a nagy számok törvénye mégiscsak kitermelte a földrész nagyszerű íróit. Ebben a tekintetben megfelelő válasz voltak az európai irodalomra, ahol számomra az angol dráma vitte a prímet. Nem csak azért olvastam, hogy táguljon a világnézetem, hanem, hogy tovább őrizzem a szavakat. Ha minden nap olvasunk, bővül a szókészletünk, a többször olvasott szavak az agyunkból előjönnek, és elevenen fentebb maradnak a tudatban, így a hétköznapokban is választékosan beszélhetünk. Ami vagyok, jórészt meghatározható azokból a könyvekből, amelyek mögöttem vannak. Nem tudom hány kreditet érhetnek, és van-e egyátalán bárki, aki megvenné őket, de eszem ágában sincs eladni a gyűjteményemet. Itt fog elrohadni a világgal együtt mementóként. Az egyik Proust kötet tetején múltkor kihúzott kokaincsíkokat találtam – egy valamikor ottfelejtett este emlékutcácskái.
Könyvek. Írás. Ez mind szép és igazi.
De talán nem ártana egy B meg C terv. Fel kell használnom minden szóba jöhető tudásomat, hogy pénzt szerezzek egy valamire való kezelésre. Egy teljes körű regenerációra, naná. Ha a blog sikeres lesz és megdobja a bitcoinokat, talán be tudom fektetni valami nehezen beszerezhető áruba, aminek folyton magas a forgóértéke. Aztán jöhet a kezelés. Azzal elég ideig kihúznám még, hogy lássam a világvégét. De azért meg kellene néznem azt a hangstúdiót. Csak az agyam kattog még.
Több órányi gépelés után, már kurvára fáj a hátam, úgyhogy beöltözök és sétálgatok kicsit a teraszon, lenézek a lassan elcsendesedő városra, közben megejtek néhány telefont, hátha akad valami a telepeken, Talán ki kellene mozdulnom ahhoz, hogy kipihenjem az írást. Nálam ez általában így működik a legjobban. Ha nagyon erőltetem, úgy sem megy. Fel kell szívni magam hozzá. Csak mostanában nehéz belőni a veszélyes zónákat, mert a kormány gyűlöletpolitikája miatt nem tudni ki van kivel. A déli szektorokban már régóta nincs áram, és a helyiek tehénürülékkel fűtenek. Az indiai bevándorlóktól tanulták. Azoknak is volt egy rakat széntartalékuk, és mire mentek vele? Az elit csoportok élik tovább fényűző életüket a hegyekben, kétmilliárd szomjazót meg rászabadítanak a világra. De már nem férünk el, és a szárazság sehol nem kíméli az életet. Ha a vízért harcoló hordák egyszer tömegesen megindulnak erre, akkor nem sok kell, hogy átjussanak a városfalon. Mint néhány éve azok a klónok.
Pillanatok alatt leszáll az est, nekem meg el kellene döntenem, hogy ki merjek e menni vagy nem. Nézem az órámon az applikációt, de nem jelentettek sehol zavargásokat. Nyugtalanítóan csendes a környék. Kezdek teljesen lefáradni, de meg kell néznem, mi zajlik abban a stúdióban. Gondolom a telepes srácok meg a megmaradt pakik nyomatják non-stop a makogásukat valami fűnyírózajra. Senki nem veszi már a szarukat csak a betompult haverjaik. Dicsőségük általában pár hónapos, mert addigra vagy meghalnak, vagy jön egy még elbaszottabb seggfej, akinek egy fokkal még primitívebb a dumája.
Mindjárt Zónariadó. Akármennyire is égnek a szemeim, és erőtlenednek el a végtagjaim, meg kell indulnom. Bedobok egy szárított banántéglát, meg iszom rá fél liter vizet egyhuzamban, aztán felszívom a spuri maradékát.
Az Amerikai Psycho Patrick Bateman-je vagyok, aki nekiront az utcának, hogy véghezvigye aljas terveit.
A város sötét és fényes, ahogy mindig. Este nyolc, ilyenkor már csak a belvárosban mernek járkálni az emberek, de ha ismered a kerülőutakat, ahol épp nem jár semmilyen fenevad, akkor el lehet lavírozni éjfélig. Utána a hideg miatt már jobb, ha ott maradsz, ahol vagy.
Az újonnan átadott Lewis Powell oldalán az Action Against Hunger alapításának ötvenedik évfordulójára készült kamu óriás holo-plakát, amit így már a város minden pontjáról látni. Odabent a ketrecekben nők ülnek egy teremben, és egymást díszítik: kozmetika, smink, szolárium, fodrász, meg még egy tucat olyan, amiről fogalmam sincs, miközben ezek egy egész iparágat húztak fel rá. Elvan az ember, ha ráér. Ez a hely a felső kaszt egyik bástyája. Azoké, akik megengedhetik maguknak, hogy egészségesek legyenek. Akik bármilyen kezelést megkaphatnak, mert övék a hatalom. Száz évig is eléldegélnek majd. Vagy nem.
Három zümmögő mikrodrón hajt el a fejem felett, ahogy az utcára lépek. Szkennelik a környéket, de még nincs kijárási tilalom. Úgy döntök, a rövidebb úton megyek haza, még ha az veszélyesebb is lehet. A megapolisz hője alulról bizsergeti a cipőmet, a kezem mégis jéghideg. Már a Nemzetbiztonsági Hivatal épülete előtt járok, amikor egy nénike átrohan a zebrán jobbról, és már el is tűnik. Egy darabig várok, hogy jön-e valami utána, de nem. Semmi mozgás. Az égen néhány foszforeszkáló chem-trail bicsaklik meg, aztán az este folytatódik tovább. Abból is látszik, hol tartunk, hogy a chem-trail-ekről sem hazudja már senki, hogy csupán repülőgép nyomvonalak. Nem mondanak inkább semmit. A néma igazságok, mint gazdátlan roninok kószálnak a kiüresedett házfalak közt. Néha látni, ahogyan egybegyűlnek és hosszasan méregetik egymást, majd dölyfösen odébbállnak.
Merem remélni, hogy nem futok össze lázadó csoportokkal vagy egyéb nem kívánatos figurákkal, mert amúgy meg egyre csak fáradok. Ma még szinte semmit nem ettem, két nap alatt megint elveszítek vagy három kilót. Leszálló szakasz. Ameddig nem eszem, addig nem is ürül rendesen a szervezetemből a drog, mert nincs mivel ürülnie. A gyomrom összehúzódva, rátapadva egymás oldalára. Tolom a folyadékot, de nincs benne szinte semmi más. Időnként reszketek, és különféle izomvesztéseket észlelek, rángásokat, ínnyúlást. De az agyam pereg tovább. Állandóan élesre fenve, előre két lépéssel, akcióra készen. Annyi cigit elszívtam tegnap óta, hogy már folyamatosan nyelem a felső légúti váladékokat, amitől meg persze megfájdul a fejem. Hátam összeomlóban, derék tájt pedig folyamatos szorító érzet. Magnézium kéne meg kollagén. Bár a spuri újra üt egy kicsit, azért pár banán még elférne, mellé aszkorbinsav és tea. Valahogy ki kell bírnom estig. A szemlélet ez idő tájt csak ez lehet: ki kell bírni mindent: hideget, meleget, esőt, sarat. Legyen fagy, vagy kapjak napszúrást. Mindent túl kell élni. A mocsok egyre nő, a gyengéket a falhoz állítják, a pénz utáni hajsza, az emberek megtörése… pedig valakinek muszáj elvéreznie. Bele a dzsungelbe mindig csak bele a dzsungelbe. Napjainkat Black Ops módra írták, ez már itt a szokás. A természet vagy a felsőbb erők egyfajta acsarkodása.
De sajnos a gondolatok mind odavesztek. „Nem aludtam semmit a hétvégén” – lehetne a jelszó, ha ezt újrakezdem, csak most már más az anyag, az összetétel, a szervezetem pedig húsz év alatt beolvasztotta magába a másnaposságot, így egy idő után egyre jobbnak tűnik az állóképesség. És hát a végtagok zsibbadása. Meg, hogy fáj a farkam a sok szextől és a drog utóhatásaként az óránkénti maszturbációs kényszer miatt. Szétrobbanok. És az a sok odaveszett gondolat, amit újfent nincs időm felírni. Főként a speed utóhatása alatt jönnek a jobbnál jobb témák az íráshoz, de a következő pillanatban már nem emlékszem semmire. Küzdök magammal, de az idegrendszer nyilván tropán, másrészt puhára simítva, szóval nincs sok esélyem. Néha mondogatom magamban, míg fel tudom jegyezni. De több száz ötlet futott el mostanában így megint. Több ezer megíratlan oldal. De ahogy mondtam: előfordul, hogy némelyik visszatér, ha némi szerencsém van. És hát Ulysess.
Ajtózárkód bemond, bioritmikus szkafender tapadása belő, zúzás a lifthez. Még jó, hogy itt nincsenek szakaszos áramleállítások.
A régi kockabarakkok robosztus tömbjében rejtőzik a stúdió, amiről Mortecai beszélt. Alig találom meg a megfelelő ajtót a sok egyforma között, de végül rálelek a jó folyosóra, amely egy másikra vezet, és az is egy másikra. Elvesztem térérzékelésemet, és csak az egyre erősödő marihuána füst után megyek, mert sejtem, hogy odavezet, ahová tartok. Aztán már hallom a basszust is kissé, szóval elég gyér lehet a hangszigetelés, de azért becsöngetek.
Egy fura, szivarozó raszta vénember nyit ajtót, akinek vaskos szemöldökei vannak. Egy ócska katonai szkafandert visel, tele régimódi kitűzőkkel. Nagy orra erélyesen ugrik előre, fehér haja szépen fürtösödve. Látszik, hogy reggelire is hasiskávét iszik, biztos, ami biztos, és bár arca nem ázsiai, szemei mégis hajszálvékony csíkokban rendeződnek sorba.
Beinvitál a nem is olyan lepukkant stúdió konyhájába, és mialatt elmondom, miért jöttem, magnéziumos vízzel kínál. Az öreget Serafinnak-nak hívják, és övé ez a stúdió, egykori migráns-szálló, ma az utca hangcsöve. De ezt is csak nehézkesen szedem ki belőle, mert úgy fest, nem igazán a szavak embere, hanem inkább az az elmélkedős fajta.
Háta görnyed, de léptei tempósak és kemények, büszke fejtartása méltóságossá teszi külsejét. Bemegyünk a keverőszobába, ahol egy, az ősidőkből származó, potméterekkel telelyuggatott asztal foglalja el a helyiség felét, mellette a stúdió hangmérnöke már javában tevékenykedik. A méretes hangfogóablak túloldalán bömbölő szurokfekete bevándorló óriási elánnal tolja elégedetlenkedését a mikrofonba. A zenének aligha nevezhető prüttyögés már a refrént éhezi, ami csakhamar le is zárja a felvételt. A keverőpultnál ülő figura leállítja a programot, nagyot sóhajtva hátradől, és előhúz az ingzsebéből egy vaskos, barna rakétát.
-    Hello, a nevem Kask – mutatkozik be hátrafordulva. Nálam kissé fiatalabb lehet, de még talán látta a régi világot, és egész biztosan hallott már az előzőnél jobb produkciót. A bőre fehér, de mosolya, mint egy keményen bebipázott niggeré, és úgy nézem, a lelke is.
-    Mi ez az ótvar szar? – kérdezem, de az öreg leint, hogy üljek le a hátul húzódó, fekete bőrhuzattal bevont nyugipadra. Elég meleg van idebent, le is hámozza magáról a felsőjét. Vékony, de szikár kezei vannak, sok mindent megélhetett már, és naná, hogy szarrá van varrva. És ebben a fazonban még tinta van, nem valami égetett prizma, vagy az a műbeöntéses, intelligens fém, amit totál könnyen beazonosítanak a drónok, ha felkerülsz a listára. Még csak ki sem szedetheted. Már sehol nem találsz olyan technikákat, amellyel ez megoldható. Talán a japóknak van még a süllyesztőben, de oda meg juss el, ha tudsz…
-    Jó a zene…- röhögöm el magam mert megint fent vagyok rendesen az utolsó adag hullámától.
-    Valamiből meg kell élni, tesó! – feleli Kask, és azzal a lendülettel rá is gyújt a cigire, aminek böszme, citrusos illata van.
-    Az igen…- nyugtázom, és tudom, hogy nem kéne, mert akkor talán semmiféle munkát nem fogok itt ma végezni, de azt is tudom, hogy esélyem sincs ellenállni ennek a nyilvánvalóan skandináv magokból származó gyönyörűségnek, amelynek a füstjéből látni, hogy nagy igényességgel kezelt beltéri termesztés. Számomra két olyan klasszikus drog létezik, amelyikre genetikailag nem tudok nemet mondani.
-    Saját termesztés? – kérdezem meg rögtön, és már szívok is.
-    Naná….- pöfögi ki a körét.
-    Elismerésem.
Egyetértően mosolyog, széles szája párhuzamosan halad szeme csíkjaival, látom már, hogy szép kis estének nézünk elébe. Erre a gondolatomra nyílik az ajtó és lép be az üveg túloldaláról áthatoló fekete srác, akinek még a nézése sem stimmel.
-    Ez itt Roos, a főszereplő – mutatja be haverját a hangmérnök, mire lekezelünk. A tag majd szétesik lazaságában, és ha lemezcímet kéne adnom egy totálban profilos borítóképéhez, akkor neki simán lehetne a Highness of Flying.
Közben az öreg azt mondja, hogy kevés a jó hangmérnök, és sok a feldolgozásra váró anyag. A cigi körbejár, beszélünk a feltételekről, amik nincsenek is, aztán a feka előkap még egy átlátszó fiolát is, hogy biztosan ne aludjak el egy darabig, miközben a cuccát keverem. Merthogy a két másik időközben megszavazza ezt számomra felvételi belépőnek, amiért az estémet persze fizetik. A feka nyilvánvalóan drogkereskedéssel tartja el magát, abból van egysége a stúdióra is, s így abból most munkám nekem.
-    A kokain az olyan, hogy teljesen beléd ivódik, ember. – magyarázza pár perc múlva a gettópápa – Ha már többször szívtál jobb minőségű kólát, esküszöm, átrendezi a sejtjeidet, vagy mi. Ha nem vagyok beállva, és csak beszélek róla, vagy szóba kerül, már attól elkezd gyorsabban verni a szívem. Komolyan mondom. Meleget érzek és felmegy az adrenalin szintem. Csak mert rá gondolok, egy pillanatra repülési magasságba is kerülök.
Anyád.
Már megint ezek a bevonzások.
-    Repülési magasság? – kérdezem – Lehetne a lemez címe.
-    Azaz már meglenne. Tha Cocksucker.
-    Szép. Miről szólnak a dalok?
-    Életféle, életrácsok. – villog felém meredező szemeivel, miután felszívott egy fél avenue-t. - Meg szerelem. – folytatja - Abból lehet könnyen eladogatni. A buláknak is kell valami.
-    Aha.
-    Rá kell nekik rakni, hogyan mennek a dolgok, csúszik?
-    Hogy?- Csúsznak, csúsznak, a dolgok már régen lecsúsztak torkom nyálkahártyájának részlegezőjébe.
-    Ilyen… helyre rakjuk a dolgokat. – tolja a pofámba
-    Az jó lenne.
-    Az. Mint filmeken.
-    Az. De hát tudod, az élet ott kezdődik, ahol a mozifilmem véget érnek. A filmekben a szerelmes pár mindenféle gyötrelmes akadályokon át végül egymásra talál és elkocsikázik a naplementébe, vagy sétál a tengerparton
-    Na ne már mer’… mer’ ki a fasz merne még a vízre hajolni?
-    Nem számít. Mert a valóság csak a vége főcím után kezdődik. A heppi end csupán egy pillanatnyi állapotot mutat be, amely után újabb és újabb nehézségek, konfliktusok várnak a két szereplőre – csak ezt már a film nem követi tovább. Például fél év múlva lehet, hogy ismét összevesznek valamin. És ez így megy tovább évről évre. Ha házas vagy: folyamatos problémamegoldás, alkalmazkodás és feltételek…a filmbéli örömteljes zárókép általában egy napig sem tart…
-    Roos, a ravasz rókás, szövege katasztrófát rak – vihogja rímeket faragva, és ez az a pont ahol úgy döntök, hogy inkább elkezdem a melót. Serafin el is vonul, azt mondja, csinál egy kis fahéjas muffint, saját recept, viszonylag nem mű, van még jó minőségű lisztje. Hajrá. De az a Roos teljesen beindul, látni, hogy már jócskán odavan, de még húzogatja a csíkokat húsz percenként, én meg nem vagyok képes elkezdeni a hangmérnöki munkát. Valahogy már nekem is mindegy. A kokain, amivel megkínál, felperzseli az agyamat. Forró bizsergést érzek a fejem közepén, minden gondolatom egyszerre pulzál és közös hullámhosszon egyesül. Mindig is azt gondoltam, hogy ez a szer alkalmatlan a társalgáshoz. Vagy mégse? Mert persze Roos és Kask is száz mérfölddel pergeti a szavakat kifele, ahogy a hatás újra és újra, hullámszerűen beüt – de akármilyen frappáns és éles gondolatok is születnek ilyenkor - valójában nem is figyelnek egymásra, mert akárhogy is: muszáj beszélniük. Kétség nem fér hozzá, a high nagyon rendben van, csak épp jól tudom, milyen apátiát okoz idegrendszeri szinten holnap reggelre, meg, hogy mit csinál az alsó vezetékrendszerrel. Ha nincs szerencsém, még újabb vágásra is mehetek utána, és ez sem először történne meg. Vigyáznom kell ezzel a szarral, gyakorlatilag nem kokózhatok. Csak hát az ingerek. Amikor a kokain üt, ne számít a fájdalom. Ha már benne vagy, az túlélőmód egy fajtája. Még ha utána rossz lesz, akkor is vállalod, csak érezd tovább azt a kibaszott bizsergést, amiről elhiszed, hogy egyre fentebb dob.
A második napja tartó kikapcsolós túrám hatása is kezd fizikai szinten masszívan jelentkezni: fájó hát, sípoló tüdő, elernyedt izmok, széttrancsírozott, bedugult, orrüreg na és a megduzzadt garat. Ezen felül a szemem már nagyon vágyik a lecsukódásra, és a csontjaimban érzem a kiürülési folyamatokat. Legalább két liter folyadékot vesztettem, teljesen ki vagyok száradva, hiába dobálom lelkesen a vízkockákat. De valahogy, ki tudja milyen erőforrásból, a hullámok felívelő szakaszán, az ösztöneim felkavart pöcegödréből meg merítkezve, mégiscsak összeszedem magam annyira, hogy elkezdjem a munkát, amiért majd remélhetőleg fizetnek.
Szedegetem ki a NIGGA, valamint kapcsolódó variánsait az akapella sávból. Azazhogy lenémítom, tisztázom a vonalat, hogy szépen kiegyenesedjen, ahogy a szívritmusmonitoron a halál beálltakor. Ki kell múlniuk a FUCK-oknak és hasonló barátaiknak, szóval ennek az új helyi gangsztának a médiabarát verziója meglehetősen akadozni fog. A fazonnak nincs más választása, mint megírni a saját elbaszott életét, amivel talán befut. Másoknak már bejött. Az emberek kedvelik a hosszan elhúzódó drámákat, és hát mindannyiunk élete ehhez hasonló, szóval jó látni, ha mások is szenvednek. De ez a kretén, legalább elolvashatott volna pár könyvet, mielőtt lemezt ír, és akkor esetleg jobban élveznénk - de nem: meg kell baszni minden bulát, a környéken senki a nyomunkba sem érhet, meg amúgy jó, ha van nálunk maroklőfegyver. És persze marihuána. Az már a filmekben is alap, mindenki tép, aki meg nem, az valami mást merít föl, szóval muszáj beszélnünk Kevinről. Sok az ego, de kevés a tartalom. Avagy sok a kagyló és kevés a gyöngy. De most tényleg: szólásszabadság? Az is csak a gazdagok luxusa – vedd meg, ha van rá pénzed. Na, jó, nem egészen. A digitális média megváltoztatta a szokásokat. Ma már nem olyan egyszerű csalni se. Mindenhol megfigyelnek. Mi a faszt akar ez a tag?
Serafin érkezik frissen gőzölgő muffinjaival, fahéjas párájuk csiklandozza az orromat. Be is falok vagy hármat, a kokain felduzzasztja az érzékelést, úgy érzem az ízeket, mintha már egy hete nem ettem volna.
-    Neked sincs, aki otthon főz mi? – kérdezi somolyogva az öreg.
-    Már rég elváltam – majszolom tovább a szénhidrát utánpótlást.
-    Gyerek?
-    Gyerekek. A kisebbik az anyjával él valahol a hegyekben. Azt hiszem, jó kezekben van, de talán soha nem látom többé.
-    Azt nem tudhatod. -sóhajt
-    Ez a hajó elment – sóhajtok - De legalább azt tudom, hogy jól van. Azon az évekkel ezelőtti több napos áramszünet alatt sikerült kiszökniük. Valahol az Ardennekben, vagy már ki tudja azóta hol, de akárhogy is, szerintem így biztonságosabb neki. A hegyek lankáin akadnak jobb minőségben megmaradt földek, amiket nem szipolyoztak még ki teljesen. Még, ha nomádok is lakják, úgy gondolom, még így is jobban jártak, mint itt ebben a kurva digitális dzsungelben. Néha azt sem tudom, milyen bolygón vagyok már..
-    Talán így van. Talán biztonságban van. A hegyekben jó esélye megvan. Na és a másik?
-    Hát…ő a Helyőrség tagja. – hajtom le a fejem magam elé. Ami igaz, az igaz. Akármennyire is próbáltam jó irányban tartani őt, a nagyobbik gyerekem a rendszer katonája lett. Miután a feleségemmel elváltunk, teljesen begőzölt. Nem tett neki jót az egész hercehurca, és ezt soha nem bocsájtom meg magamnak. A sors így forgatja vissza hibáimat. – Nem találkoztam vele már vagy két éve. Meggyőződése, hogy csak belülről lehet megváltoztatni a rendszert. De azt nem fogja fel, hogy már rég elkésett.
-    Ezt inkább te hiszed.
-    Van rá okom.
-    Mint, ahogy itt mindenkinek. De ne ítéld el a fiad azért, mert még nem tapasztalt eleget.
-    Nem ítélem el. Csak fáj a tehetetlenség.
-    Hát, ha ez vígasztal, engem is folyton az készített ki egész életem során. De aztán…
-    De aztán beolvadtál te is.. – vágok közbe
-    Megtanultam túlélni. – feleli – És úgy látom, valahogy neked is ment eddig …- sóhajt fel nyögve.
-    Csak már nagyon unom, hogy minden arról szól, hogy becsapnak, kihasználnak, rászednek - én meg védekezzek, vegyem körbe magam szögesdróttal minden tekintetben. Unom, hogy mindenki tökéletesnek akarja tettetni magát, és meg is tesz mindent azért, hogy annak látsszon. Unom a mindenki más akaratának előtérbe helyezését, és a folytonos alkalmazkodást. És a legrosszabb, hogy ha a mindennapi életben nyújtott akár fizikai vagy mentális téren is régóta állandósult segítségnyújtásoktól besokallsz, és úgy döntesz, elég, volt, leállsz vele - az érintettek csak néznek, hogy most mi történt, miért nem folytatod? Miért hagytad abba? Miért nem számíthatunk már rád, mint eddig? Ha pedig végleg befejezed még meg is sértődnek, s talán el is átkoznak.
-    Hát,…már ne várj túl sokat az emberiségtől…- mondja, és csak nyámnyogja tovább a soron következő fahéjas muffint, majd így szól:
-    Gyere csak, mutatok valamit. El kell lazulnod kicsit. A koksz befeszített.
Azt hiszem, igaza van, szóval követem. A szemeim már égnek a fáradtságtól, és a kialvatlanságtól. A kokain már nem tolja annyira az agyamat, de még érzem, hogy órákig tudnék túlélőmódban lenni a hatására. Csak már érzem, hogy az ülőidegeim megduzzadtak, égnek. De megyek az öreggel, lassan átbotorkálva egy szúk folyosón, amelynek falán végig régi, megsárgult és lepergett szélű filmes poszterek posztolnak: Cronenberg Cosmopolis-a, A Kutyafog, az Oldboy meg a legklasszikusabb Jodorowksy remekek. Komoly kis gyűjtemény. Serafin észreveszi, hogy leakadok néhány poszter előtt, és elégedetten vigyorog.
-    Látom, te is szereted a művészfilmeket….
-    Csak túl öreg vagyok már… – felelem legyintve, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt még hallja, hiszen már kanyarodik is befelé jobbra, én meg még nem tartok ott. - Na gyere, itt vagyunk mindjárt – hallom rekedt hangját, és amikor befordulok, látom, hogy egy liftcellába lép fel, amelynek oldalai jóformán üresek, csupán négy acélrúd szolgál kapaszkodóként. Ahogy követem, és megindulunk felfelé, megértem, hogy miért nem szükséges komoly liftszerkezetre gondolnom: csupán pár méterrel feljebb egy nagyobb, kupola alakú szobába jutunk, amelynek szintén nincs ablaka, azonban szemmel láthatóan ez szándékolt - egy tekintélyes beépített csillagvizsgáló berendezés foglalja el a középső falat, amely egyben xenon-üvegen tükrözi a városra vetülő kilátást. A kivetítő-üveg mellett a falon képek a múltból: az egészen fiatal Serafin a Golden Gate hídon San Francisco-ban egy másik rasztával, nagyjából az ezredfordulón. Csak az arcvonásai alapján lehet felismerni őt, egyébként még sehol a hosszú haj, és a plusz húsz kiló testsúly. Egy másik képen a Picadilly Circus-nál Londonban, ez már később. Serafin fején apró, vékony göndörtüskék a kép közepén szelfizve - mögötte vigyorgó zenészek, s ha jól veszem ki, az ott LTJ Bukem meg Goldie. Idilli kép, szívem meghasad.
-    Jó kis búvóhely – közlöm, és közelebb megyek az üveghez, hogy lenézzek a városra. Az égen cirkáló helyőrségi chopterek bíborlila jelzőfényei lassú rajzásban lüktetnek a fagyos ködben. Serafin közben elővesz két üveg italt a sarokban lévő kishűtőből. Azok színe fekete. Pont passzol a kedvemhez.
-    Itt szoktam elmélkedni, miközben zenét hallgatok, vagy jegyzetelek. – nyújtja át az üveget.
-    Mintha nem hallanád eleget odalent…
-    Az más. Itt azt hallgatom, amit akarok.
-    Vagyis?
-    Általában tradicionális jamaikai reggae-t, meg raggát.
-    És persze dub-ot…
-    És persze dub-ot…- mosolyodik el. Arckifejezése olykor tragikus benyomást kelt, kifinomult arcjátékán ott ül az eltelt idő minden egyes viharpöttye. Kinézek a horizonton már apró foltokban megjelenő nap felé.
-    Elbaszott egy helyen élünk. – mondom.
-    Az…- feleli – amióta betiltották a lifegő CD-ket a kocsikban…azóta minden szarul alakult. Rajtad is látszik. Jól kivagy, mi?. De remélem nem egy nő tett oda ennyire.
-    Á,…annak már vége.
-    Mindig ezt mondjuk – sóhajt – Mikor váltál el?
-    Nem emlékszem pontosan. Nagyjából hét éve lehetett. A memóriám már nem a régi. Gyakran szelektál...
-    Na, igen.…, szóval én is voltam házas. De csak pár évig. Egy idő után diszfunkcionális család lettünk. Sárba ragadt szekér. Kétfelé rángattuk. Nem mozdult. Belefáradtam. Viszont gyorsan tanulok…hehe
-    Nekem lassabban ment – szuszogom - Túl jószívű voltam. Túlságosan segítőkész. Mindig ezzel volt a baj. Szándékosan soha nem bántottam volna senkit. És ezt egy idő után mindenki kiszimatolta. Márpedig egy ilyen világban, mint ez, ki vagyunk éhezve a jóra. El se hisszük, ha ott terem.
-    Az emberek mindig is kihasználták egymást. Tudjuk jól. A nőkre meg még inkább igaz. Hiába is szépítjük. A túlnépesedés, az egyre szaporodó problémák…az egyre nehezebb megélhetés… szóval nem csodálkozhatunk, hogy átalakul az az érdekrendszer, ami annak idején a nőket a férfiakhoz kötötte, érted. Aztán megszűntek ezek a korlátok is.
-    Rengeteg „barátomat” veszítettem el így – mutatok két kezemmel idézőjelet közben.
-    Ezzel nem vagy egyedül. – feleli, miközben komótosan nekiáll tekerni egy újabb jointot. – Szerintem már régóta súlyos torzulások vannak a társadalmi berendezkedésekben és a szerepekben is. Nagyon sok nőnek nem volt más választása már húsz éve sem, mint rátapadni valami felsőbb osztálybeli köcsögre, akit leszipolyozhat. De aztán a középrétegre is átterjedt ez a mentalitás, mert ez lett a normális. Csúnya sztorikat tudnák mesélni. De ma sincs másként, csak már nem olyan élesen rajzolódik ez ki. Már nem számít, hogy nő vagy férfi. Mind megpusztulunk. Csak a gazdag éli túl, meg néhány mutáns. Aztán mi lesz itt? Egymásra vagyunk utalva, és akinek van egy csöpp esze még, az nem kételkedik ebben.
-    Emlékszem - a fesztiválok, amikre a csajok úgy szereztek jegyet, hogy leszoptak valakit. Egy kidobót, vagy egy jegyüzért. Vagy bárkit, aki tudott szerezni bármit.
-    Nosztalgiázz csak. Nekem is jólesik olykor. De a természet igazodik az élethez, haver. Láthatatlan energiák működnek, mint valami globalizált tudatalattiság. És egyszerre olyanná váltak a nők kint az utcán, mint az álmainkban. Genetikailag tökéletesedtek. A másik fele meg satnya és ronda maradt. Az energiák mindig kiegyenlítődnek, ha valamit a természet elvesz innen, amott visszaadja.
-    Egyetértek. De nem számít, mert mi épp rossz szakaszban voltunk.
-    Nem hiszem, hogy lennének jó szakaszok.
-    Felszálló ívek.
-    Talán.
-    Ugyan, mire negyven lettem, már nem a BMW vagy Mercedes kulcs volt a pina-mágnes.
-    Hanem?
-    Hanem a traktorkulcs. Ha apádnak egészen véletlenül volt egy John Deer telepe, az mindent vitt.
-    Értem már. – húzódik szélesre a szája. – Tanulságos, de sablonos. Perszehogy.
-    Ahogy a szakadék egyre nőtt a szegények és a gazdagok között, ahogy a középen lévők szükségszerűen lezuhantak vagy feltörtek, egyre mocskosabbak lettünk. Egyre ádázabban hajtottunk a túlélésért. És a csajok mindig is tudták mit kell tenniük.
-    Jól bevált ősi módszerek.
-    Egyre kevésbé volt más lehetőségük.
-    És ez a könnyebbik út is egyben.
-    Ha úgy vesszük. Már, akinek.
-    Nem volt ezzel gond sosem – legyint rá.
Rendesen kattogunk még mind a ketten, mintha előre megírt válaszaink volnának, pedig csak egy hullámhosszra kerültünk, ami nem volt nehéz a köztünk lévő, egyre nyilvánvalóbbá váló hasonlóságok miatt. A joint meg közben már ég is.
-    Nem azzal volt gond sosem, hogy a férfi ösztönlény. A felvilágosultabbak már akkor is felfogták, hogy egy férfinak nem elég egy asszony. Férfi – nő barátság? Egyesek szerint nem létezik hátsó gondolatok nélkül. Saját tapasztalatomból tudom, hogy ez nem igaz, de ettől még nem zavar, hogy a túlélésről szól minden, és a nők alkalmazkodtak. Nekem azzal volt bajom, amikor a nők úgy tettek, mintha nekik ezen felül nem számítana a szex. Ugyanúgy ki voltak éhezve a faszra mind. A megjátszós ribancok, akik azt hiszik, a testük minden. Soha nem tudtam meg, hogy azok a nők, akiknek a jelek alapján gyaníthatóan tetszettem, vagy szimpatikusnak találtak- vajon lefeküdtek volna-e velem akkor, vagy más alkalommal, ha tehetik. Vajon mi lett volna a közös sorsunk e tekintetben? Mire a nőkkel való, teljes mértékben felszabadult kapcsolatteremtés metódusa kialakult bennem, már nem voltam szabad. Mire rájöttem, hogyan kell kezelni a különböző nőtípusokat, megtanultam belátni szavaik és viselkedésmintáik mögé, és céljaimtól függően tudatosan, könnyűszerrel közeledhettem volna bármelyikhez, már késő volt. Évtizedeket „pazarolunk” el magunk vagy a velünk egy kapcsolatban lévők megismerése, gyakran behazudva magunknak azt, ami nincs is, vagy nem akartuk látni, ami van. Aztán ha rádöbbenünk, mit csinálhattunk volna másként, már késő volt. Kezdhetnénk elölről, amihez meg vagy van erőnk vagy nincs. Nekem már nincs. Volt ideje bőven leszívni az energiáimat az életnek, a házasságnak a gyerekek koordinálásának, az anyagi és fizikai megmérettetéseknek éveken keresztül. Az elmém lángjának melege nagyrészt ezeknek a folyamatoknak a felemésztésére ment el.
-    Ez már szerintem fizikailag is kivetül. – morfondírozik tovább és átveszi a cigit - Ahhoz képest nem is vagy akkora roncs, már ne vedd magadra.
-    Hát, nem tudom. De nekem annyira kiégett a szívem ettől, érted? Tudtam, hogy reménytelenül el vagyunk veszve, és semmi esélyünk arra, hogy újból normális, élhető világot építsünk.
-    Talán, csak ha majdnem elpusztulunk. Nemde?
-    De éreztem, hogy az lassú lesz és kínkeserves. Ahhoz képes, nem is rossz, hogy még mindig itt vagyok.
-    De sajnos bejött. – mondja, aztán kifújja a vaskos füstoszlopot maga elé. Füstölt sajtra emlékeztető illata van némi citrusos beütéssel. Kiváló.
-    Mindig ez van. – mondom, és miután slukkolok egyet, tovább folytatom - Előbb utóbb beigazolódnak a feltevések, amelyet rajtam kívül kevesen vesznek komolyan. Bejött ez is. De, tudod ez olyan, hogy amikor benne vagy a folyamatban, akkor nem vagy képes foglalkozni azzal, hogy mi lesz, vagy, hogy minek csinálod. Csak megteszed, és kész. Mert ember vagy. Mert néhányan még élünk olyanok, akiket tisztább értékek mentén neveltek.
-    Ugyan… ettől még nem volt könnyebb egyikünknek sem, és mára vén pacákok lettünk, akik már nem képesek semmit tenni.
-     Én mindig úgy éreztem, hogy csak rakódnak a terhek, és amit cserébe kapok, annak vajmi kevés köze van annak, amire az igazi énemnek szüksége volna. Nem mintha a család, a szeretet vagy a viszonylagos jólét kevesebbet érne az önzésnél. Csak hát az éned egyik része folyton éhezik, míg a másik mindent felfal. Irigység. Önzés. A Maslow-i hierarchia sekélyes vonzása. És közben azt érzed, te csak egy robot vagy, de legjobb esetben is egy rendeltetésszerűen működtetett húsgép. Mégis kinek az élete ez? Jórészt nem az enyém, hanem azoké, akik birtokba vették az időm darabjait.
-    Ez bizony így van – feleli - birtokba vagyunk véve. De már ezer meg ezer éve…na nézz csak bele – int a távcső felé. Odalépek a gyönyörűen kimunkált eszközhöz, ő meg állítgatni kezdi a látószöget, és közben beszél:
-    Tudod, a férfiak 30 felett kezdenek beérni. én 40 lettem mire azt mondhattam, hogy most már értek mindent, amit értenem kell. Az életet, a nőket. De a nők mindent túlbonyolítanak. Ezt kaptuk a feminizmustól. Szerelem? Á….az egész csak egy elcseszett kémiai reakció eredménye. Természet-anya humorosnak szánt megoldása. A férfi csak baszni akar, persze - de ha ez a fajfenntartási ösztönfunkció továbbmegy az egyszeri aktuson, és egyéb, kedvező körülményeknek is fenn állnak, az agy által termelt „Illúzió-enzimek” meg sem adják a tiszta, logikus gondolkodás lehetőségét, különösen, ha ez a másik részről is adott. Szóval jön a szerelem és borul minden, pár év együtt élés után meg a házasság, és amikor minden idegi gyógyír elfogy a szervezetből, amellyel megpróbáljuk megmagyarázni, hogy ez a normális.
-    Komolyan mondom, te aztán tényleg úgy beszélsz, mintha te is házas lettél volna. Honnan szívtad ezt? Ennyire jól szűröd a valóságot, vagy csak ráhibázol?
-    Ez is, az is. Többnyire– summázza, és elnyomja a cigi-csonkot. Rendes kis szatíva volt ez, nem vitás, talán még az is lehet, hogy Jack Herrer vagy valami olyasmi. A nyakszirtemen felfutó masszív bizsergési hullám legalább is ezt sugallja.
-    Többnyire – felelem és felismerem a Pegazus csillagképet a távcső belsejében. Keringek a föld körül, ahogy Serafin keze vezeti a beállításokat, nézőpontokat, lassan, álomszerűen, és hallom, ahogy megnyugtató bölcsességgel tovább mondja:
-    Ahogy idősödünk, egyre ösztönösebben van jelen bennünk az illem, ugyanakkor ez egyre kevésbé is érdekel is minket. Amikor igazán ki kell mondanunk a véleményünket. Nem baj, ha ezt teszed, nem baj, ha mérges vagy, és ez kijön belőled. Ettől érzed, hogy még ember vagy.
-    Baszki, évekig nem éreztem, hogy ember vagyok. És hosszú időbe telt az is, mire erre rájöttem.
-    Hogyan történt?
-    Ez nem meghatározható. Az ember éli az életét, és ha nincs nyilvánvaló probléma, akkor azt hiszi, minden rendben van. Pedig a köztünk lévő kapcsolatokban mindig dolgozik valami a mélyben, legalul, s ha eljön az ideje felszínre is tör. Szerintem ezek a folyamatok sorsszerűek és emiatt irányíthatatlanok.
-    Persze azért megpróbálhatjuk befolyásolni őket.
-    Megpróbálhatjuk, de aminek meg kell történnie, az meg is történik.
-    Na, látod. Ebből a szempontból viszont nem érdemes valakinek lennünk. Az élet arra való, hogy lássuk és megértsük. Nem kell senkivé sem válnunk közben.
-    A feleségem nem ezt mondaná – mondom savanyúan az Orion környékén.
-    Milyen volt a feleséged? – kérdezi őszinte, nem tettetett kíváncsisággal.
-    Soha nem az a kérdés, hogy egy kapcsolatban milyen a férfi vagy a nő. – mondom - Hanem, hogy milyenné válik a házasságban eltöltött évek alatt. Hogy hogyan történt? Egyszerűen elkezdtem látni, hogy mennyit követel tőlem az akkori életem, és mennyit ad cserébe. Nem nagy ügy. A poharak szükségszerűen betelnek egyszer, ha már nem fér beléjük több. Minden pohár. Utána már csak az a kérdés, hányszor vagy képes még újratölteni magad anélkül, hogy bele nem fáradnál? Hazajössz a melóból, a konyha tele mosatlan edényekkel tegnap estéről, a lakásban szanaszét hevernek a játékok, a megszáradt ételmaradványokkal csókolózó plüssfigurák, összegyűrt zoknikon erjedő banánhéjak, papír-zsebkendővel bélelt építőkocka-hasak, és amikor benyitsz a dolgozószobádba, az asszony nyomja a Majong-ot a gépeden…
-    Á…az megvan…
-    De amúgy csak a szokásos cigijét szívja, hogy el tudjon menni WC-re. Aztán lelép edzeni, a maradék meg a tiéd. Szex? Ahha…úgy fél havonta – ha szerencséd van. De persze mindent te fizetsz. A gyerekek tesznek mindenre és ölik egymást. Tipikus kép: a ház legeldugottabb sarkában gubbasztok a laptopommal, füldugóval a fülemben, és még így sem vagyok képes az írásra koncentrálni a körülöttem apránként széthulló élettérben. Hogy milyen volt a feleségem, mikor megismertem? Azt mondanám: lelkes. De amíg nem kezdesz el együtt élni egy nővel, nem tudod, milyen az igazi arca.
-    Úgy van. És milyen lett tíz év múlva?
-    Nos, addigra épp csak annyira távolodtunk el egymástól, hogy még ne kelljen elválnunk. Ő lusta lett és kényelmes, szétszórt, rendetlen, és mint nő, olykor önmagával szemben is igénytelen. Energiáit idővel szinte csak gyermekeink tanulmányi előmeneteleibe, életük koordinálására korlátozta, ami nagyon fontos, mélységesen elszomorított, amit ehhez képest tőlem természetesnek vélt elvárni. Messzemenő aránytalanságok alakultak ki az életünkben. Eleinte duzzogtam, érted, később meg lázadtam, aztán néhány havonta kibukott belőlem az elégedetlenség. Ilyenkor egy hétig nem beszéltünk, hacsak nem az általánosságban szükséges közléseket. Ezek után jórészt nekem kellett megenyhülnöm, ha azt akartam, hogy a családi kör fennmaradjon, hisz gyermekeink sorsa mindkettőnket motivált, s tizenöt év után szinte ez maradt az egyetlen, amiben egyetértettünk. Nekem kellett békejobbot nyújtanom, s ő okosan kivárta ezeket a napokat, gőggel vagy nemtörődömséggel mutatván bizonyosságát hitében, s emígy megegyezésünk küszöbén még az is tovább erősítette elmebéli eltévelyedését, hogy én kezdeményezem a kiegyezést. Így éltünk évekig, én tűrtem, és elfogadtam, hajnalban dolgozni indultam, napközben elintéztem azokat a dolgokat, amelyekre megkért, hazaérvén vacsorát főztem, takarítottam és rámoltam, rámoltam, rámoltam, folyton csak rámoltam utánuk a levetett ruhadarabokat, az eldobott csokis-papírokat, a ceruzahéj-forgácsokat, a szőnyegbe ragadt gyurmát és mindent túlélő játékokat, melyeket maguk után hagytak. (Az a kurva Optimus még ma is biztos ott rohad a tenger alján kb. épségben.) Napi háromszor mosogattam, levittem a szemetet, és hetente kétszer feltöltöttem a hűtőt vízzel meg élelmiszerrel. Ezen felül persze jótálltam pénzügyi tekintetben is: befizettem a gyerek menzáját, lefoglalóztam a fél év múlva esedékes kirándulást, nyaralást, meg kiírtam az osztályfőnök részére a farsangi gyerekműsort. Egyszerűen nem volt olyan terület, amelyben nem vettem volna részt meghatározóan, míg ő csaknem egész délutánokat töltött a kanapén való heveréssel és tablet izgatásával. A triviális hétköznapiság elszívta az intelligenciáját, az életét. Rengeteget veszített és még csak nem is tudta. Én meg? Úgy tűnt a lelkem üres, pedig dehogy: fel volt puffadva. Dühös voltam és kielégítetlen, tudatában annak, milyen rosszul használom ki az életemet, milyen gyorsan múlik, és milyen keveset csinálok. Nem volt meghatározható az a pillanat, amikor életünk párhuzamos pályája elgörbült egymástól, de nyilvánvalóan a gyerekszülés utáni időszakban kezdődött. Ilyenkor a női túlélési ösztön jócskán lanyhul, s főként több gyermek után, akár el is apadhat, vagy rávetül az utódokra. Számtalanszor lebeszéltem magam a válásról a gyerekek érdekében, pedig akkor már évek óta egy olyan nő mellett kényszerültem élnem, aki messzemenőkig felhasznált, mint problémamegoldó segédeszközt. Számára én voltam Problémamegoldó Wolf, csak nekem nem volt olyan menő vörös sportkocsim, hiszen már akkor is a feketére esküdtem. De legalább lett volna normális szexuális életünk, nem csak egymásra fekvés. Ennyi erővel majdnem egy próbababával is csinálhattam volna. Egy újkori, programozható luxusrobottal való szex több élvezeti értékkel bír, mint a feleségemmel bármikor. Valahogy nekem mindig is cefetül kellett küzdenem és megalkudnom, hogy gyönyörhöz jussak. Az sosem ment könnyen.
-    Csúnyán sablonos ez, öregem. De most már nyugodj le. – érezteti, hogy jól belemélyedtem, de én nem bírok csak úgy leállni. Beváltom a beszéld ki magad kártyámat, és merülök tovább a beütő fű könnyed hullámai között:
-    Pedig amikor benne, vagy nem így érzed. Azt gondolod, ura vagy a helyzetnek. De évek alatt csak gyűlnek az újabb és újabb terhek, a hülye szokások és az elviselni való macerák. Nincs időd önmagad lenni. Az otthonod háborús övezet. A másik három rettentő nemtörődömséggel terrorizál, a velük való harc minden erődet felemészti. Elszívják az alkotó energiádat is, amely rettentő kétségbeeséssel tör utat a hétköznapi csaták mezején. Már mindent bevetettél, állod a csapásokat, de már nem tudod, hogy mi értelme? Ha már nem a saját életedet éled, hanem valakiét, akit csak úgy hívnak, mint téged, de ő csak egy – mondjuk úgy: fontos mellékszereplő. Egy nap arra ébredsz, hogy a társad mérhetetlenül elkényelmesedett, már nem érdekli a nemiség, hangtalanul kihasznál, és már nem tudod eldönteni, hogy ösztönösen vagy tudatosan teszi-e ezt.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-10-14 07:50 Kosztolányi Mária
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
2018-08-21 09:29 Vezsenyi Ildikó
2018-08-21 09:17 vim
2018-08-17 21:42 válogatott versek
2018-08-16 18:22 kedvenceimből
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2018-12-16 10:56   Napló: Játék backstage
2018-12-16 10:53   Napló: Játék backstage
2018-12-16 10:32   Napló: Játék backstage
2018-12-16 10:14   Napló: Játék backstage
2018-12-16 09:06   1 mondatos kritika /Kertész Ákos:Makra/
2018-12-16 08:15   Napló: Jó, ha a vége jó
2018-12-16 06:27   új fórumbejegyzés: Tóth Gabriella
2018-12-16 06:22   Új fórumbejegyzés: Pálóczi Antal
2018-12-16 05:28   Napló: Jó, ha a vége jó
2018-12-15 23:19   Új fórumbejegyzés: Pálóczi Antal