DOKK

 
2727 szerző 34432 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Haraszti Ágnes
  Kanál
Új maradandokkok

Konta Ildikó: csíkok (jav.)
Nyári László: Valkűr
M. Kiss Gábor: Te a fű és (La mentha)
T. Kiss Melinda: ... bocsátás
Karaffa Gyula: Maholnap
Mészáros László: Madárka
Bakos Fanni: félelemből
Iványi Judit: apám koboldjai
Kosztolányi Mária: visszaszámlálás
Petz György: Kérdezésben (K. Eszternek)
FRISS FÓRUMOK

Várkonyi Miklós 1 perce
Bakos Fanni 5 perce
Gyors & Gyilkos 5 órája
Mórotz Krisztina 6 órája
Nagyító 7 órája
Tiszai P Imre 8 órája
Szakállas Zsolt 9 órája
Szilágyi Erzsébet 23 órája
Bak Rita 1 napja
Tóth Tamás 1 napja
Kovács Joci 1 napja
Paál Marcell 1 napja
Gulisio Tímea 1 napja
Bátai Tibor 1 napja
Ványai Fehér József 1 napja
Karaffa Gyula 1 napja
Filip Tamás 1 napja
Francesco de Orellana 2 napja
T. Kiss Melinda 2 napja
Seres László 2 napja
FRISS NAPLÓK

 Frady Endre 54 perce
Árny a fényben 1 órája
Volt egy pillanat 1 órája
vérfarkasnapló 3 órája
Bossi alkotásai 5 órája
Gyurcsi 8 órája
P 13 órája
akvamarin 19 órája
2018 az újrakezdés éve 21 órája
Tépő Donát: Repülési Magasság 21 órája
Baltazar 21 órája
Felvil.levelek (feladó:random) 21 órája
OLvasatlanul 1 napja
Besenyő Pista bácsi monológok 1 napja
Oswald Chesterfield Cobblepot 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Tépő Donát: Repülési Magasság
Legutóbbi olvasó: 2018-01-17 19:08 Összes olvasás: 323

Korábbi hozzászólások:  
10. [tulajdonos]: 5.nap: Szombat2018-01-16 21:35
S
ZOMBAT reggel a konditeremben kezdünk. Az egysíkú szinusz hangot ontó ébresztő után és még a délelőtti etetés előtt. A legtöbb újonc gondolom, most szidja a kurva anyjukat, de nem úgy én. Felőlem akár minden reggel mehet ez, ilyen helyzetben jót tesz a fókuszáltság. Komolyan mondom, a végén még jól érzem magam. Ellátnak itt mindennel, csak ne tudnám, hogy mi lesz a vége. Viszont végre valami feldob.
Folyosók, izzó xenoncsíkok a plafonon.
Az edzés nem kötelező, de a többség kihasználja a számára kiadott időt, hiszen addig is megszabadulhat a cella egyhangúságától. És ha már kimennek, minimum a futópadon gyalogolnak egy keveset.
Tőlem ugyan azt csinálnak, amit akarnak, én már látok is neki a bicepszesének, amelyben Declan is csatlakozik hozzám. Úgy veszem, ezen a területen közös nevezővel rendelkezünk, és hát az embernek kristályosodni kell valami köré.
Jó tágas a terem, ahol csak férfiak vannak. A falakat szürke platinaműanyag borítja körbe, és az egyetlen fényforrás a plafonon lévő, hatalmas, xenon-kockatest. És nem sajnálták a vasat sem. Itt van egy rakás ismerős. Futópadok, ellipszisek, hát és lábgépek. Fasza. Mennyi gépet le kellett ide hozni. A sarokban egy hűtőautomatában aminosav pasztillák. Bordásfal, húzódzkodó, falba épített kötél. Na, adjunk neki. avagy Dylan Thomas szavaival élve:
„Ne várd szelíden azt a végső éjt, tombolj, dühöngj, az alkony, hogy ha jő”
Nem fogom vissza magam, szótlanul és eltökélten haladok a sorozatokkal, melyek majd szépen felkaparják izmaim emlékezetét, hogy magukra találjanak. Jó is ez, hátra nem lépünk csak előre, újra meg újra felbukkanva alulról, nem kétkedvén a visszatérésben. A fájdalomküszöböd rendszeres áthágása megtanít túlélni, szembenézni a legváratlanabb terhelésekkel. Hogy összeszorított foggal, tompán viseld el, amit kell. Aki megszokja a szenvedést, a heroikus ember tragédiájával dicsérheti létét.
Érzem, ahogy véredényeim hálásan megtelnek, duzzadnak, odalent a króm a foszfor és a kreatin-monohidrátok munkába állnak, az összes elágazó láncú aminosav elfoglalja jól megérdemelt helyét, és elszabadul a glutamin is. Lüktet a halántékom, és már izzadságcseppekben úszom. Ez a hatásos méregtelenítés része, ami minden tekintetben csak jót tesz. Egyetlen mellékhatás a szervezetben felgyülemlő dopamin utóhatása, mely az izmok átmozgatásával együtt jelentős nyugtató hatással bír, s az energiavesztés és átalakulás idejére szinte a teljes kiegyensúlyozottság érzetét biztosítja. Ez ugyan jól hangzik, de ha az ember hazamegy edzés után, és a két gyereke épp megint Black Ops fokozaton működik, akkor nemigen képes türelemmel viseltetni irántuk. annak idején gyakran vettem észre, hogy edzések utáni estéken ingerlékenyebb vagyok, köszönhetően az elhasznált boldogsághormonoknak és a fáradtságnak. Ilyenkor dupla adag magnéziumpasztillát toltam le, hátha segít. Jut eszembe: remélem, van ezeknek is itt, és bőven keverik az italokba. Én ezt tenném a helyükben.
Declan közelében maradok, részben kíváncsiságból, hogy mekkora súlyokkal dolgozik, és milyen gyakorlatokat végez, másrészt, mert senki mást nem ismerek itt, és idegen helyeken az ember a biztonságos zónából ki nem lép, ha nem muszáj. De így legalább segítek neki időnként, mert ő már az a kategória, aki fölé oda kell állni, nehogy rászakadjon a nyakára a kétszáz kiló.
Érezni a szenvedélyt, ahogy ez a hústorony megfogja az anyagot. Ott lappang hajszálereinek kihegyezett végfokán, a bőre tónusait redőző hártyákon. Látni, hogy az ismétlésszámok réges-rég az inaiba vannak vésve logaritmusszerűen. Sorozatok, ismétlések, kombinációk, a test átformálásának végtelen módszertana. Mindenki a saját maga bonyodalmában mélyed el.
A terem már megtelt, a fehér szövetek alatt csikorgó energiák a húsnyalábok idegpályáján korált zengenek a falak kongó ürességéhez, ahogy apró nyögések elszórt szirtjein homokozunk a vasakkal.
-    Szóval akkor téged sem nagyon vár otthon senki, igaz? – kérdezi Declan a keret aljáról fejjel lefelé nekem. Na persze, hogy már, megint a nőknél kötünk ki, tessék. Mintha másból sem állna a világ, mint a kapcsolatokból. Ha, tudnád öregem, hogy én már rég lemondtam ezekről a dolgokról. Az ezerszer végigjátszott szánalmas vergődések egymással, az átlátszó ösztönös törekvések, a pőre hús komplex csomagonként való árulása, díszes szövetbe bújtatott marketing hipnózisa. Nem. Többé már nem. Csak semmi kötődés. Hogy aztán megint kifacsarjanak. Hogy várverejtéked minden cseppjét elnyeljék.
-    Hát nem. – felelem - És ez jól is van így. Ahogy öregszem, egyre nehezebben alkalmazkodok másokhoz.
-    Ja, hát ne is mond. A nők engem is kicsináltak az évek alatt. Az ember kiteszi a lelkét, és mi a hála? Hogy leszívják a számládat. Állandóan basztatnak. Kilátástalan az egész. És mindegyikkel van valami bibi. Évtizedeket pazarolsz el, mire rájössz, hogy egyikük sem különb.
-    Ez megvan. A feleségem például nem volt az a megtestesült nő, főleg, miután a gyerekek megszülettek. Nem nagyon foglalkozott magával. És velem se. Már ha, érted mire gondolok.
-    Ja, persze. Ez is tipikus. Az ilyet át lehet verni, ha jól csinálod, de ne hidd, hogy a forróvérűekkel jobban jársz, mert azok meg éppenséggel fifikánsabbak. És egyszer csak arra ébredsz, hogy ők vertek át téged. Aztán, ha mégis találsz olyat, aki normális és szép is, azt meg már tuti valami buzernyák „A”besorolású birtokolja.
-    Ezért mondom, hogy már nincs értelme foglalkozni ezzel. Miután az asszony elhúzott, szinte felszabadultam. De azt is tudtam, hogy nem kell más. Hossztávra biztos nem. Az alkalom az más. Használjuk egymást, elvagyunk, még valami érzelem is kialakulhat, de el kell felejteni az elvárásokat. Már túl régóta rothadnak a társadalmi beidegződések. Aztán csodálkoznak, ha mindenki elhagyja a társát azért, amilyen, és ezzel az amúgy is magas válások száma tovább nő.
-    Így van ez, öregem. De már én is végeztem velük. És mondhatni, még szerencsém is volt, mert viszonylag korán megtanultam átlátni a fondorlatosságaikon. Na, nem mintha a férfiak szentek lennének, ne érts félre. Csak hát az valahogy úgy van, hogy a sors jószerivel nem azokat rendeli egymás mellé, akiket kellene. Valami oknál fogva a jóravalók kapják a gazokat, a szolidak barbárokat, és fordítva. A szüzek a kéjencekkel meg a nimfomániásokkal társulnak és így tovább. Mintha az ellentétek vonzása határozná meg a létünket, érted? De az ellentétek csakhamar kiütköznek, és akkor jön a baj. Jön ám
-    Pontosan. Mert egy nő az nem hagyja beárnyékolni magát. Habár a feleségem rák volt. A rákok sziklák alá bújnak, rejtőzködnek. Aztán előmásznak a nagy ollóikkal és beléd marnak. Na, igen. A nejemnek én voltam a sziklája, és egy kissé sikerült beárnyékolnom. Talán ez nem tetszett neki. Talán ezért mart belém folyton.
-    Ez jó.
-    Aztán azt veszed észre, hogy már nem is kívánod. Fekszel mellette a sötét szobában, mert meg kell várni, míg odaát a gyerekek elaludnak, és vársz. Mindig csak vársz. Aztán, ha tiszta a terep, akkor neked kell csinálnod valamit, ő biztosan nem fog. Ahhoz túlságosan átalakultak az idegpályái. Reggeltől estig az irodában ül, hazaérvén már mozogni sincs kedve, néhány év után annyira elpuhul. Csak fekszel mellette és fel kell izgatnod, mert magától hozzád nem fog nyúlni, max, ha jó kedvében van, megcirógatja a belsőcombodat, ezzel jelezvén, hogy felőle mehet. És csinálod. A sötétben. Éveken keresztül. Ő soha nem kezdeményez, még azután sem, hogy többször is finoman kitérsz rá. A gyerekek már majdnem alszanak. A nagy feketeség közepén a monitor kikapcsolt vörös led-fénye az egyetlen fényforrás. a sötét csendben csak azt hallod, hogy a szájában matat a körmével, vagy az ínyét baszogatja, fene tudja. Aztán eszébe jut, hogy nem tette vissza a vacsora maradványait a hűtőbe, szóval jó lenne. Hát ennyit a gyengédségről.
-    Wóóó.. szeretsz te nyersen fogalmazni.
-    Igen. Mert már nincs időm és türelmem se mindig arra, hogy finomkodjak. Az élet esik szét, még ha a forgása időnként pazar is. Amolyan lelki enuch lettem, ha érted, mire gondolok.
-    Lerí rólad, hogy az a művész típus vagy.
-    Hát, olyasmi. De nem szívesen használom ezt a szót.
-    Ááá…a művészek folyton rinyálnak. – mondja és megmarkolja a rudat - Állandóan boldogtalanok. Semmi sem tud elég jó lenni nekik, és nem képesek leszakadni dolgokról. – azzal a lendülettel kitolja a kettő huszat is. A negyediknél meginog egy kicsit, én már nyúlnék alá, de persze felrakja azért is.
-    De a művész nem roskad össze a boldogtalanság súlya alatt – kötöm tovább - Sőt, inkább erőt merít belőle és remekművet hoz létre a hatása alatt. Szerintem a művészet az élet nagy stimulánsa. Feltárja a rútságát, keménységét, kérdésességét, hogy ez által szabaduljon meg a lét szenvedéseitől
-    Na persze. De mire mész ezzel?
-    Manapság nem sokra.
-    Hehe – mondja és kikászálódik a keret alól. – Viszont úgy hallottam, az alkotóművészeknek sokkal mohóbb a nemi ösztönük, vagy mi.
-    Hát, nem tudom, erre mit mondjak – felelem, és inkább megyek csinálni az én sorozatomat, amíg ő pihen. Így legalább nem kell neki elmesélnem az aranyér műtétemet meg a húgycső gyulladásaimat.
Bájos kombinációk, totális konfrontáció önmagunkkal, diszkant sorozatok, morózus ismétlések.
Akárcsak a népek felett élősködő rezsimek, ahogyan az oktatásban a monoton ismétléssel elérik azt, hogy a gyerekek tudat alatt elfogadják, amit nekik tanítanak, legyen az helyes vagy helytelen. Matematikai alapú belevésés: nem kapnak jutalmat, ha az információk érvényességét megkérdőjelezik. Így rögzítik zsigeri alapokon a soron következő nemzedékekbe azt a tudást, mely céljaiknak megfelel. Mert bármely magasabb rendű oktatás feladata, hogy gépet csináljon az emberből.
Az emberből, melyet jól letisztítva csak két érzelem mozgat meg: a szeretet és a félelem. E kettőből indul el minden más érzelmi folyamat. A szeretetnek gyors és rövid frekvenciájú rezgése van, a félelemnek hosszú és lassú. Innentől kezdve egyszerűnek tűnik a befolyásolás, hiszen minden, ami körülvesz, frekvenciákból áll össze.
A hang képzi a forma és az alak alapját.
Forma és alak egy összetett frekvenciakódban.
Vegyük még hozzá, hogy az emberi DNS lánc hatvannégy aminosav kódból áll, ezek pedig a négy alapelemből, úgy, mint a szén, a hidrogén, az oxigén, és a nitrogén. Mi mégis csak húsz aktív kódot használunk az érzelmeinkkel. Belső rezgésünk valamiért csak e gyér töredékre alkalmas. Vajon mire lennénk képesek, ha mindet aktiválni tudnánk?
Minden bizonnyal akadnak olyanok, akik többet képesek. A látók, a médiumok, a sámánok. Talán az egyiptomi papok és fáraók is rendelkeztek ezzel a tudással, s ilyentén képesek lehettek a tárgyak mozgatására. A telekinézissel egyszerűen magyarázható lenne a piramisok létrehozása.
De kevesen tudják azt is, hogy például az oktopusz a legősibb intelligens élőlény a földön. Tízezerszer több génnel rendelkezik, mint az ember, és ezeket módosítani is tudja. Ez az állat, képes rá évezredek óta. Alkalmazkodik.
Az embernek is ment egy darabig, de ma már ott tartunk, hogy inkább a természet alkalmazkodik hozzánk, s ha szükséges, időről-időre újraindítja a rendszert, civilizációkat pusztít el, takarít. Istenben nem hiszek, a Biblia jó része a későbbiekben hozzátoldott fantáziatöltelék, de özönvíz az biztos volt.
Azt hiszem, ismét valami ilyesmi történik, de még csak nem is ezért nem lehetek sohasem boldog. Hanem elsősorban azért, mert minden más mellett önmagam is kritizálom. És ha valaki kritikus a világgal szemben, elvárható, hogy abba önmagát is beleértse. S mivel hibázom, vagy esetenként nem megfelelő döntést hozok nem megfelelő időben, ezért magamat is ostorozom, s ráébredek, az egész gondolatmenetnek így semmi értelme. Na persze ez egyáltalán nem nyugtat meg, s nem rak „majd csak lesz valahogy” üzemmódba sem, mint az emberek többségét.
Erre képtelen vagyok. A lélek megállíthatatlanul zakatol, keresi a legoptimálisabb megoldást.
Csakhogy már késő. Itt aztán tényleg értelmét veszti a további küszködés, mi meg Declannal épp úgy teszünk, mintha ez mit sem számítana. Savanyúra izzadva lihegünk, amikor megszólal egy tompa jelzőhang, hogy az időnk lejárt. Szedett-vedett koreai brigád tántorog be csakhamar a bejáraton, és máris kezdik elfoglalni a gépeket mögöttünk, minket meg a zuhanyzók felé irányítanak.
A zuhanyboxok szűkek, de rengeteg van belőlük, szinte nem is látom a fürdő végét. Az ajtó mellett egy jókora ruha konténer, ott kell hagynunk a ruháinkat, a szemben lévő polcokon meg újabbak vannak hajszálpontosan egymásra élezetten kikészítve. Nyilván, amit lehet, robotizáltak idelent, hogy minél kevesebb legyen a technikai személyzet, akit fenn kell tartani, így az egyszerűbb feladatokat ipari gépek végezhetik. Csakúgy, mint az ételosztásnál.
Tusolás közben azon morfondírozom, hogy a koktéljainkat meg valószínűleg enyhén nyugtatózhatják, mert nincs az a tipikus börtön érzés, és valamiért ennyiféle elvetemült között sem történnek súrlódások. Nem lepődnék meg az antidepresszánsokon sem, valószínűleg azt is csak enyhe dózisban. Egy időben képes voltam különbséget tenni a húsz éve folyamatosan tartó fejfájásaim módozataiban, de már annyira összemosódik minden érzés, tompul egymásba, hogy már meg nem tudnám mondani, most melyiket érzem. De az biztos: nem börtön ez, hanem megőrző intézet, test-elhelyezési otthon.
És tényleg gondoltak mindenre. Meg kel hagyni a fürdő is jól felszerelt, még szárító modul is be van építve a kabinba, mely alig fél perc alatt elszívja az összes nedvességet rólam. Ezután keresek egy nekem való fehér kezeslábast, és a többiekkel együtt foszlányokban az étkezőbe indulunk.
Folyosók, izzó xenoncsíkok a plafonon, alattuk jönnek-mennek a fehér sorok.
Az ételosztó automata előtt már elég nagy a tömeg. A teremben férfiak és nők vegyesen ülnek csoportokban, tömik magukba a délelőtti adagjukat. Beállunk a sorba Declannal és magunkhoz veszünk egy tálcát. Rory nyúlánk alakját és vörös haját könnyen kiszúrom már menet közben, így mikor megkapjuk a szójakockát, a brokkoli-szósszal leöntött gombócot meg a háromszög alakú csokis izét, már vetődünk is oda melléjük.
Ahogy leülünk, különös érzés lesz rajtam úrrá, rögtön azt veszem észre, hogy maguk elő könyökölve sasolnak kissé kényszeredetten, az előttük lévő ételekhez meg még hozzá sem nyúltak.
- Ti is most jöttetek? - kérdezem, és meghúzom az aminosavas löttyöt, amit a kajámhoz kértem. Amúgy milyen profi már. Melyik börtönben adnak ilyesmit?
- Úgy tíz perce – feleli a szőke, és meredten nézi a tányérunkat. Declan farkaséhesnek tűnik, és már lapátolná is be a szójaadagját, amikor Rory határozottan azt mondja:
- Ne egyetek a gyoza gombócból.
Declan szája felé menet elakad az étel, harapása a levegőben marad, arca megfeszül. Vizslatja a két másikat, ahogy én is. Néhány szomszéd szintén felfigyel, de nem értik, mi történik, és tovább esznek. A fél perc szótlanság viszont sokkal hosszabbnak tűnik, mint kellene, mire aztán Declan ellentmondást nem tűrően megszólal:
- Kurva éhes vagyok.
- Én is - vetem közbe – Fehérjére van szükségem.
- Mondom, ne egyetek a gyoza gombócból - ejt egy enyhe, ám annál jelentőségteljesebb mosolyt Angus - Jól fogtok járni.
Jól fogtok járni.
Ezt szajkózza minden reklám kétszáz éve, ez van belekódolva az üzenetbe, ezt hisszük el készségesen újra és újra, amikor a kormányt a szakadék felé fordítjuk. Közben akadnak pillanatok, amikor az ember képes megfeledkezni a valóságról. Az agyunk elhiteti velünk az átmeneti boldogság örök érvényűségét. Vannak, akik életük nagy részét ebben az illúzióban töltik. Tudatuk alapvetően az oktalanságon az ésszerűtlenségen és az állatiasságon alapul.
Jól fogtok járni.
Na, de muszáj kapaszkodnunk valamibe, és ahogy fogynak a lehetőségek, úgy nő a ragaszkodás a maradékhoz, mely még támpontot ad nekünk. Görcsösen, tébolyultan szorítjuk a megszokást, még ha már tudjuk is, hogy nem kellene.
Valami nem stimmel itt, érzem, több ezt, mint, hogy valaki elsózta az egyébként íncsiklandóan gőzölgő gyoza gombócot. Mégis úgy döntök, hogy várok még, és inkább figyelek. Látom, hogy Angus arcán titokzatos nyugalom lapul, még az eddigieknél is kifürkészhetetlenebb, rezzenéstelen. – A szójakocka azért mehet – mondja aztán biztatóan és maga is beleeszik az övébe. – Hajrá.
Rory továbbra sem nyúl az ételéhez, képe különösen fest, ahogy bagolytekintete alatt a szája vigyorrá torzul. Aztán akadozva, de mégis nekilát ő is, miközben csak annyit mond: - Ne keltsünk feltűnést.
Declan felhúzza szemöldökét, az éhségtől már türelmetlen, ezért az elhangzottakból csakis azt kódolja le magának, hogy ehet, még ha a gombócot ki is kell hagynia. Testét az enyémmel együtt lassan elborítja az edzés utáni anabolizmus, a fehérje szintézis, melyhez gyors energiára, vagyis cukorra van szüksége. Még jó, hogy itt ez a csokis valami, amit kezdésnek be is tolok, majd felnyalábolva a szójakockát két harapással azt is betömöm. A gombócra kínosan vigyázok, aztán megiszom a maradék löttyöt.
Jól esne most egy cigi.
Gondolom, nem szívok többet füvet se már. A többiről nem is beszélve. Akkor meg miért nem vagyok kétségbe esve? Most már biztos, hogy kevernek valamit az italokba, de hát ezeket a kajákat konzervekből, előkészített anyagokból, ipari módszerrel adagolják.
Mégsem érdekel.
A Kockavető vagyok, és hagyom, hogy a véletlen irányítson.
Különös hangulatban elfogyasztott első étkezésünk befejeztével ismét vissza kell vonulnunk a cellánkba. Sorban vonulunk el a tálcaleadó, önmosogató gépszekrény előtt és tömögetjük a réseket. Előttem kettővel Whitney Houston sokkal izmosabb klónja tövig nyírt hajjal már adja is neki, és erről valamiért eszembe jut egy hülye régi nyelvtörő: „Apukája a buktákat kikupálta a kukák mögött. De ha Apa a labdákkal kalapál, vagy alap állva…”- na, hogy is volt?
Folyosók, izzó xenoncsíkok a plafonon, alattuk jönnek-mennek a fehér meg a rózsaszín sorok.
Mennyire kauzális, hogy ide jutottam, na de abban is biztos vagyok, hogy ez csak a kiugrási pont, akármilyen mélyen is van. Az idő mindent elrendez, az egész része vagyunk, nincs hát min aggódni. Agylebenyeink kommunikálnak egymással csak nem elég erősen, így nem képes kialakulni a kollektív tudat, de megérzések azért létrejönnek. Csak mennem kell utánuk. Innen már úgy sincs hova szökni, ha csak le nem vágom a kezem, rögtön bemérnek a jeladóikkal, én már valószínűleg odafent már nem is létezem. Új lapokat osztottak. A bank mindent visz, avagy ássunk alá a banknak.
Érkezés a cellába, cseppnyi magunkhoz térés, helyek elfoglalása. Esküszöm, nyugalmat érzek, nem kérdés, hogy opiátokkal nyomnak le, szóval mit ne egyek vagy igyak meg, hogy elejét vegyem ennek?
-    Na, halljuk, mit tudtatok meg – szólalok meg elsőként és Angusra nézek, aki még az ajtóban áll. Jóformán még a tegnapi sztoriját sem érzem teljesnek, arcára kiülő fakó mosolya pedig megrémiszt.– Mi volt a gombócban, amivel nem jártunk volna jól? Különben így is le vagyunk nyugtatózva, nem vettétek észre?
-    Én már este kimatekoztam. – mondja erre Rory, és mindhárom szemével ránk néz.– Szerintem alapból benne van a szójakockában. Az a legegyszerűbb, biztos így jön már eleve. Én ezt csinálnám. És úgy hallom, az minden nap a menü része legalább az egyik étkezésnél.
-    Kurva jól informált vagy már – csipkelődik Declan sokat próbált tekintettel – Kimentél a könyvtárba a reggeli előtt?
-    Aranyos vagy macika. Majd akkor is ilyen legyél, amikor elvisznek kivenni belőled valamit és beraknak helyette valami folyékony fémszövetet.
-    Akkor most elmondjátok, hogy mi a fasz van, vagy le kell szopnom valakit? – sziszegi Declan.
-    Nyugalom – inti le őket Angus, aztán ő is leül. - Nem sok időnk maradt. Ideje megtudnotok, mi is történik. Mivel egy cellába kerültünk – és higgyétek le, nem véletlenül kerültünk egy cellába – időszerű, hogy képben legyetek.
-    Hogyhogy nem véletlen? – horkan fel Declan.
-    A rendszerünk automatikusan kiválasztotta a legoptimálisabb összetételt, már ami a segítségeimet illeti. Ti vagytok az én segítségem.
-    Mi a fenéről beszélsz? – kezdi elveszteni türelmét Declan.
-    Oké. Nézzük Rory-t. A telepen fogvatartottak közül az ő genetikai kódja a leginkább alkalmas arra, hogy a kísérleteinkhez használjuk. A módosítható génállománnyal túlélővé tudjuk tenni a következő generációkat a jelenlegi természeti viszontagságokkal szemben. Mintát veszünk, és próbálkozunk. Minden mutánst begyűjtünk, mert mindegyikük képlete más. Aztán itt vagy te – néz rám jelentőségteljesen – A testedben van valami elváltozás, ami túltermeli a tirozin termelést. Ez egyfajta…
-    Kitartás, tűrőképességet segítő aminosav. – mondom sápadtan.
-    Az. Általában kis mennyiségben van jelen, de nálad szokatlanul magas. Manapság jön.
-    És én? – kérdezi Declan – Én mire vagyok jó?
-    Te csak a biztonsági ember vagy, ha valami mégsem ütne ki jól. Nem minden őr evett gyoza gombócot. Már csak néhány percünk maradt, aztán elkezdenek hatni. Amíg mi itt beszélgetünk, addig odakint a többiek gyomrában már elkezdett feloldódni a mikrokristályos opiát oldat, ami egy elefántot is simán kiütne. Csak a megfelelő gyártósort kellet meghekkelni. Aztán a gép kidobta a neveiteket.
-    Két napja még azt sem tudta senki, hogy itt leszünk. – harákolom.
-    Odafent a társaim éberek. – feleli – Egy ideje a közelben dekkolnak egy tengeralattjáró mélyén. Én az utcáról hozattam be magam. A kérdés csak az volt, kit érdemes innen kivinni. De ma már a gép választ, mi meg cselekszünk. Higgyétek el, nagyon profi cuccaink vannak. Elsődlegesen a ti neveiteket dobta ki, ezért én rögtön mellétek kerültem. Úgy alakítottuk. A többiekkel nem nagyon tudunk mit kezdeni. A klónok szart se érnek, aki meg nem evett a gombócból, az jöhet, ha akar, de sajnos nincs túl sok hely a fedélzeten.
-    És akkor mi lesz velük?
-    Ez már nem az én dolgom. Akad itt még néhány használható kód, ha ébren vannak, szívesen látjuk őket. De a selejteknek maradniuk kell.
-    Selejteknek? - kérdezi Rory – Ugyanolyan emberek…
-    Fogd már be, és örülj, hogy kihúznak a szarból – rivall rá Declan és arcára vetül a trágárság mámora – Én sem nyavalygok, hogy csak testőrnek kellek bazmeg! Élj a lehetőséggel, magaddal foglalkozz.
-    Lényegében szinte csak a mutánsokat gyűjtünk be. - vág közbe Angus – A genetikai állományuk miatt. Meg kell értenetek. Ha kijutunk, megmutatom, miről beszélek, és még mindig választhattok. Levesszük a kódjaitokat, útközben még kiszállhatok a hegyeknél.
-    Engem nem kell rábeszélned – mondom – Csináljuk.
-    Én is kurvára megyek – mondja a néger.
-    Marha hideg van ám odakint, ugye vágjátok? - próbálja oldani a feszültséget a szőke - Még egy jó nagy gleccser is látszik a távolban, ha tiszta az ég.
-    Csak megjátszottad az elején, mi? - kérdezem egyre jobban lenyugodva. Itt van megint a pont, érzem, itt van a lehetetlennel határos megfejtés, mint valami misztikus tolóerő, tapad rám, tol bele a vájatba, ahol új értelmet nyerek.
-    Muszáj volt. Nem minden hülyét engedünk fel a mentőcsónakra. Meg kellett tudnom, hogy mifélék vagytok, mert ha nem érdemes veletek bíbelődni, akkor OFF. Nehogy azt higgyétek, hogy nem jönnének el mások helyettetek.
Honnan a sorsnak ez a hirtelen váltása, miért már megint ez a becsapós játék, ami az egyik ketrecből csak a másikba vezet? Mi kódolja ezt a fentről lefelé a hullámot, ezt az anakronisztikus mintázatot oda-vissza a sorsomon? Musil tulajdonságok nélküli Ulricht-ja vagyok, a semmi és a minden közti homályzónában, folyamatos bérlettel. Hitem elveszett, erőmet láthatatlan pót generátor hajtják fel, s míg régen lángoltam, ma már csak pislákolok. Néha még fel-fellobban valami, de aztán újra elül, és olyanná erőtlenné válik, mint a rossz minőségű ukrán gáz. A tüdőm, a légjárataim, az érfalak, a szétfüstölt garatom, az arcüregeimbe lerakódott évtizedes szenny. A szétrepedő medencém, a sajgó hátam, a mindenkori nyomás a fejben, a szédülések. A betegség a hanyatlás jele, de a panasz a gyengeségé. Aki hanyatlik, gyengül - gondolhatnánk, pedig ez koránt sem igaz. A hanyatló én végső elkeseredettségében kipréseli magából a kreativitást és a tűrőképességet. A test hihetetlen masszív szerkezet, ellenáll, alkalmazkodik, elvisel. Hormonok, fenil-alanin, meg egy kis tirozin. Na, ugye. Valamire csak jó vagyok.
Egész életemben válaszokat kerestem, kilépési pontokat, melyekről gyakran az derült ki, hogy sehová sem vezetnek. Olyan dolgokért rajongtam, amelyek az idő múlásával üressé váltak vagy nevetségessé. azt éreztem, túl gyorsan történik minden, nem az én érzékelési ütemen szerint, úgy látszik, túl lassan jutok el pontokhoz, melyek közben elavultak. Vagy csak a változások sűrűsödtek túl gyorsan. Elvettem egy nőt, akiről szintén túl későn vettem észre, hogy megváltozott. Mindig utólag derül ki, mi lett volna jó. Ezért aztán nem is okolhatjuk magunkat, hiszen a hibákból tanulva azt látjuk, hogy döntéseink nem véletlenek, ám de nem is irányíthatóak. Túlságosan elnyom minket a puszta külvilág, ránk telepedik, folyton ott sereskedik körülöttünk, kajdássza vágyaink. Aztán úgy látszik, mintha egyszerre megnyílna az út, s elhisszük, hogy végre megérkezünk valahova. De az egyik mocsaras ösvény csak a másik ugyanolyanba torkollik, és soha nem érkezünk meg sehova. Megismertem egy lányt, aki fáklyát hozott a sötét mélybe. Aztán megsebzett és kifacsart. Maradék hitem is odalett, s azóta elsajátítottam az embergyűlölet teljes terminológiáját. És amikor azt mondták, elviselhetetlen vagyok, én azt feleltem: csak tükröt tartok, amiről visszapattan a világ elviselhetetlensége. Az érzés bátorsága a problémával szemben…
Na, de már eddig is akadtak bőven olyan pillanatok az életemben, amikor azt éreztem, hogy ha ezt épp nem én élem át, akkor nem hiszem el, hogy van ilyen. Amikor a feleségem érdektelenné vált a szex iránt. Amikor kiábrándultságomban elkezdtem nem hinni a fiaimban. Amikor egy nyolc hónapos illúzió alatt majdnem megtanultam boldognak lenni, és amikor magamhoz tértem, már csak passzióból maradtam, hogy lássam saját bukásomat. És persze a sorsszerű véletleneknek álcázott, régóta megkomponált eseménysorozatok tükrében még inkább kíváncsi vagyok a további fejleményekre.
Folyosók, izzó, pokolfényű xenoncsíkok a mennyezeten, alattuk összerogyva a fekete ruhás őrök, akik ugyanazt a kosztot kapták, mint mindenki más.
Amikor aztán egy pillanatra elmegy az áram, és a tartalékmechanizmusok automatikusan kinyitják a szobaajtókat Angus akarata már szitálja is az indulót:
-    Reggeli előtt van a váltás. A gombócoknak hatniuk kellett. Na, nyomás utánam. Mondom, merre.
Kiszabadulni egy ilyen helyről, ahhoz hasonló állapotot okoz, mint mikor annyira hiányzik valami, hogy szinte el sem hiszed, ha végül megtörténik. Mert már annyira megszoktad, hogy nincs. Egy kissé félsz még, hogy hamarosan újra elillan, mintha már nem is esne jól, hiszen már lemondtál róla, annyit vártál rá. Aztán hirtelen ott van, és nem tudsz vele mit kezdeni. Legszívesebben azt mondanád, hogy már nem is kell.
De azért felkapok egy Glock500-ast az egyik őr tokjából, és sietek a többiek után a folyosón. Declan halad elöl az M140-essel, mögötte a másik kettő sorol üresben. Elhaladunk a folyosón kinyílt ajtók előtt, ahogy benézek, mindenütt összecsuklott meg az ágyakról lelógó testeket látok. Az egyik szoba padlóján valaki épp félúton jár, de már közel.
A csapat hirtelen visszahőköl. Előttünk a falból, félholtra vált nyurga kínai feje pislant kifelé. Talán glutén érzékeny, és nem evett. Alatta egy kéz lóg a folyosóra félig kicsavart pózban, és csak az áramfejlesztő rendszer újraindulásának nyüszítő zaja hallatszik.
-    Mi a szar van? Mennünk kell! – dörrenti Angus, de nekem nincs kedvem további pleonazmushoz, így alsó ajkam remegve lebillen, és csupán azt leheli: - Visszük őt is.
A zavart kínait magunk elő rántva Haladunk tovább, megbízva a szőke tudásában, és remélve, hogy nem akad utunkba senki. Az étkező túloldala felé kell törnünk, ennyi még nekem is megvan, de az odáig vezető szakaszok egyáltalán nem is olyan egyértelműek, mint gondoltam. Egy olyan folyosó mellé érünk, ahol még nem járhattam, mert itt a falak vörösre vannak fújva, és a végén egy méretes ételautomatás szekrény zárja le az utat. Üvegkockáin átszüremlő fakó fényei vörösen pelyhedzenek, transzformátorának zúgása gépiesen peregve modulál.
Mielőtt jobban megnézhetném, hol is vagyunk, egy lövés dördül elölről. Fejemet ösztönösen behúzva a speciál folyosóra ugrok, magammal rántva még a kínait is, mialatt hallom, hogy a lövöldözés odakint élesbe vált. Declan sorozatlövőjének mocskos hangja magabiztosan szaggatja a teret kétszer egymás után.
-    Megvan! – hallom a néger hangját, aztán a böszme szakálla is megjelenik az egymás mögé tuszkolódott arcok előtt. – Egy orvos meg egy őr.
-    De most már tudnak rólunk. – lihegi mellettem Angus - El kel jutnunk a raktárliftekhez. Még jó tíz perc, ha nem ütközünk akadályba.
-    Akkor nyomjuk. – válaszolja a néger és nekilódulnak. A kínai még mindig teljesen össze van zavarodva, de azért csak követi a sort, amit én zárok, de még ösztönösen hátranézek a vörös folyosóra, s látom, hogy az utolsó szobájának küszöbén Amy és Lemmy kuksolnak kifelé egymás karjaiban. Egész jó formában vannak, úgy látszik, tényleg hatásos a kezelés a létesítményben. Bambán néznek rám, de nem nagyon akarnak megmozdulni, úgyhogy nyomok egy békejelet, aztán lépek. Lehet, hogy pont jó így nekik, lehet, hogy semmi szükségük a külvilágra, és hát a fene tudja, milyen emlékeket ültettek a fejükbe.
Túlteszem magam a klónokon, és rohanok a többiek után. A folyosókat továbbra is az összeroskadt őrök foltjai szegélyezik, a nyitott ajtókon belül pedig fehér ruhás rabok tömegei hevernek kicsavart, lehetetlen pózokban. Aztán a színek egyszer csak rózsaszínbe váltanak, immár a női részlegen járunk, ahol egyenlőre szintén minden csendes, a különbség csak annyi, hogy a testeket hosszú hajkoronák nyúlványai takarják, vagy terülnek szét a szélrózsa minden irányába. Némelyik még így is baromi kívánatosnak tűnik, fene a mocskos ösztöneimet, lám, még ilyenkor is működnek. Az egyik cicát épp öltözködés közben kaphatta el a hatóanyag, mert félmeztelenül nyaklik az ágya mellett, apró, feszes melle hívogatóan meredezik a plafon felé. Francba, erre most nincs idő. Ki kell jutnom innen. Még akkor is, ha ezeknek elsősorban úgyis Rory a lényeg, én itt is másodlagos vagyok. Mint mindig. Enyém az örökös majdnem első hely. Lassú derengéssel oltottak be, előbb cselekszem, mint végiggondolnám a folyamatot. Rábízom magam az ösztöneimre, mint a madár, amelyik érzékelése révén tudja hova csapjon le a földben mozgó lótetűre.
Már nem lehetünk messze a lifttől, amikor kiabálásokat hallunk valahonnan a közelből. Nem látni semmi mozgást, de lelassítunk és a fegyverekkel magunk elé fókuszálva haladunk lépésben. Declan a következő elágazásnál leguggol és óvatosan benéz a bal oldali járatba. Semmi. Az ordibálás egyre sűrűbb és kuszább lesz, úgy hallom őrök kiabálnak egymással vagy valakivel, s mire ez eljut az agyamig, érzem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Arra gondolok, hogy ne gondoljak semmire, csak menjek tovább, mintha egy elcseszett videó játékban lennék, ahol szobáról szobára haladva ki kell jutnom az épületből, miközben megugrom a felbukkanó akadályokat. Hiszen vészhelyzetben mindig jó vagyok, ez már bebizonyosodott többször is, még ha látszólag nem is nekem kedveznek a körülmények. De mit panaszkodom. Tegnap ilyenkor még úgy volt, hogy bevégzem végre, s az évekig magamban mantrázott halálvágyam beteljesül. Meg sem tudom számolni, hányszor gondoltam már az öngyilkosságra, már a házasságom alatt is, aztán meg, mikor felborult a világ és küzdenem kellett a túlélésért. Igen, az ember hajlamos könnyen feladni, de én sosem voltam ilyen, egyszerűen eljutottam a végpontokig, ahonnan nem láttam értelmét a további erőlködésnek. De az a kurva életösztön meg a kíváncsiság, hogy mi lesz még, állandóan talpra állított, vagy legalábbis térdre. És mire volt jó mindez? Hogy újabb akadályok árán megtanuljam, hogy csak egy kibaszott elem vagyok, és bárhogyan is erőlködöm, a célok, melyeket kitűztem magam elé, sohasem fognak olyan formán megvalósulni, ahogyan azokat elterveztem, mert az akaratom mindig másodlagos? Most megint fellendülő ágban vagyok, de persze csak azért, hogy aztán újra befogjanak valami eszme vagy cél elé. Annyiszor megtörtént már ez. Annyiszor tűnt úgy, hogy végre megkapom, ami nekem jár, de végül újra az derült ki, hogy minden másokért van. Akárhogy is próbáltam ennek az ellenkezőjét elhinni – kezdve attól, hogy már a feleségem is folyton ezt szajkózta, egészen odáig, hogy sokáig magamat is ostoroztam galád, gyarló tetteimért – soha nem láttam meg a végső összefüggéseket, s legyőzötten, magamba fordulva haladtam tovább az úton, melyen nagyrészt későn vettem észre a nekem szánt jeleket. Kaméleon vagyok, mely nem érzi magát jól a tarka szöveten, kétéltű hüllő, amely a mocsár legsötétebb zugaiban gyűjtögeti a lecsupaszított csontokat. Amíg mások a fény felé törnek, én a mélyben kutatok, ahol a szeretethiány keménnyé és ellenállóvá tesz. Mindenki csak a száját jártatja, de nem cselekszik. Viszont szorgosan rakosgatják illúziófalaikat maguk köré Fogadd el magad, A szépség belülről fakad. Úgy vagy jó, ahogy vagy majd a széttérdelt valóságra ébrednek.
Az étkezőhöz érkezvén, rájövünk, hogy a dulakodások hangjai valószínűleg innen származhattak. Bekémlelvén a dupla bejárati ajtón azt látjuk, hogy két nagydarab fehér ruhás fickó épp a maradék szuszt veri ki vagy fél tucat őrből, akik már mind a földön fetrengenek, görcsösen összeroskadva, nyüszítve, hörögve. Azonnal felismerem, hogy a két, vadállat módjára küzdő rab nem más, mint a jó öreg Paul és Matthew. Széles mosolyra húzódik a szám, és nem csak azért, mert ezek ketten élnek és virulnak, hanem mert bensőmet egyfajta büszkeség járja át, hogy ez a két hozzám valamilyen szinten mégis csak hasonló szemlélettel bíró állat persze, hogy megcsinálja – hát, ki ha ők nem. Aztán az is beugrik, hogy ezek semmilyen körülmények között nem fogyasztanak glutént, még akkor se, ha nincs más, koplalnak napokig, ha kell, de mindamellett, hogy testük kész drog labor, az egészségtelen élelmiszereket világ életükben kerülték, porokon, leveken tengődnek, ha muszáj. Ez menti most meg a seggüket nem vitás, az őröknek pedig esélyük sincs, kettő már lemerevedve takarja a padlót, de a többi is le van fegyverezve simán, Glock-jaik szanaszét hevernek, kézitusában pedig nyilvánvalóan alulmaradnak a két barom ellen, akik most aztán kiélhetik agressziójukat. Úgy kell rájuk kiabálnunk, hogy most már elég lesz, az egyik őr feje épp egy asztal sarkán bicsaklik meg, egy másik meg természetellenes szögben tartott kezének recssenésével ér véget az adagoló automata sarkában.
Paul és Matthew hófehér szerelésére vércseppek csíkozódnak sávokban, arcukon őrület és vérgőz tükröződik. Úgy festenek, mint a ketrecükből kieresztett oroszlánok, akik bosszúszomjasan elkapták „gondozóikat”. Amikor rájuk szólok, először nem ismernek fel, kell néhány másodperc, míg visszaváltanak normál módba, de aztán Matthew, szteroidoktól szétbarázdált arcvonásai közt valami vigyorféle jelenik meg.
-    Anyád, te meg mi a faszt keresel itt? – rikkantja, és már jön is felém. Ha lehet azt mondani, mindig is őt csíptem jobban, kettőjük közül, mert Paul kattantságával soha nem tudtam mit kezdeni. Nála soha nem egyértelmű, hogy amit mond, azt most komolyan gondolja-e vagy csak ugrat. Teljesen más szempontok alapján mérlegel, mint egy átlagember, számára a legszokatlanabb dolgok is olyan természetesek, hogy az még nekem is ijesztően hat. Ezzel ellentétben Matthew tud teljesen hétköznapi is lenni, kifejezetten barátságos, mintha csak nem is egy százkilós marcona hegyomlással beszélgetne az ember. Mondjuk, most rendesen le van fogyva magához képest, de nála ez nem gond: szteroid-feltöltős szakaszaiban húsz kilókat felszed, aztán mikor abbahagyja a kúrát, ugyanennyit visszafogy akár egy hét alatt.
-    Mester! – veti le teljesen magáról a gyilkolós énjét és barátságosan átölel. Ez a látványosan megnyilvánuló maci-szeretet kilök a komfortzónámból, már elfelejtettem, milyen az, mikor ezek, kedvesek és örülnek egy rég nem látott ismerősnek. Matthew tényleg olyan, mint egy nagyra nőtt plüssmaci, akinek kezében közben ott lóg, mondjuk egy láncfűrész, egy balta, de legjobb esetben is egy huszonöt kilós tárcsasúly, amit kedvtelenül lóbálgat, mialatt elmeséli neked, milyen klassz kokaint tudott szerezni legutóbb. Jut eszembe, most nyilván nem lóg a nyakában az az ikonikus kokain adagoló, amit folyton magánál hordott, éjjel-nappal, mikor elfogták azt bizonyára elvették tőle, megszabadították a hozzá nőtt ereklyétől, amely egyben a kabalája is volt. Kár.
-    Baszki, de jó, hogy megvagytok! – húzom ki magam végre az ölelésből, mire Paul is odaér és átláthatatlan mosolyával kezet nyújt. Fehér kezeslábasa eltakarja ugyan a testét, de csuklóján így is látni a teljes körbetetoválást, ami egyébiránt beborítja bőrének vagy nyolcvan százalékát. Paul megszállott Star Wars gyűjtő, mellkasán, combjain és hátán jókora jedi hadsereg pikknikezik egymással évtizedek óta, jók és rosszak egyaránt, az összes valamire való filmszereplő egy csoportban. – Jó nagy bulit csaptatok.
-     Ja, egyszer csak bealudtak az emberek, mi a szar van? – böfögi Paul - Ahogy ismerlek, van valami közöd ehhez az egészhez.
-    Ja, de ezt most hagyjuk. Mennünk kell. Ők itt a cellatársaim - mutatok hátra, és eldarálom a neveket. – Angust követjük, az emberei odafent várnak. El kell érnünk a liftet.
-    Apám, emlékszel arra a dalra? – vág közbe továbbra is vigyorogva Matthew – „Ne a gyűlölet vezessen, élj szívből, legyél tarka, ne állj csak két színből…”
-    Mennünk kell – nyögöm ki, mert bár tényleg rögtön beugrik az a hülye dal, amit annak idején állandóan nyomattunk a teremben edzés közben, de erre most nincs idő, és tudom, hogy, olyan, hogy idő, Matthew érzékelésében nem létezik, számára csak a pillanat él.
-    Nyomás! – rugaszkodom el, és húzom magammal őket, míg intek amazoknak is. Paul még egy utolsó belerúg egy nyöszörgő őrbe, aki még valamelyest magánál van, de már nem is. Esküszöm, fel vagyok dobva megint, ma már másodszor, adrenalin szintem valószínűleg az egekben, de mit sem érzek belőle, újfent egy filmben érzem magam, amelynek szerepét tökéletesen elsajátítottam, már csak végig kell játszanom.
A vágta tovább folytatódik. Innen már nem sokba telik eljutni a lifthez, és néhány kidőlt őrön kívül nem találkozunk senkivel. Ott aztán újabb elterült őrök fogadnak, és már sehonnan sem hallunk mozgást. Csak az ördögtánc kezdődik az idővel, mielőtt a meghekkelt rendszer újra fel nem áll teljesen. A liftbe tömörödve, egyre csak a zsongást érzem a fejemben, és hát bassza meg, nem állunk meg félúton, nem roskadunk össze. Ezt magyaráztam mindig neki is, de nem értette. Rohantunk előre akkor is, akárcsak most, bele a láthatatlanba. Szívtuk a jointokat, mert nem elégedtünk meg azzal, hogy egymással végre tompíthatunk a sivárrá mélyült változtathatatlanságokon, melyek akaratunkkal mit sem törődve rontottak ránk, nap, mint nap. Én fel akartam építeni valamit, amiről később kiderült, hogy illúzió volt. Mert ő szenvedni akart. Egyszerre volt ravasz és félelmes, és olyan ingatag, mint az időjárás. Elbűvölt már a tekintetével, meg sem kellett szólalnia, de aztán nem engedte tovább, hogy higgyek benne. Ha eljutsz odáig, hogy nem hiszel már az emberekben, egy idő után megszokod és elfogadod. Azt mondod: nem baj, ott van a barátok meg a család. Amikor oda is eljutsz, hogy már barátaid sincsenek, azt mondod: nem baj, ott van a család. És végül eljutsz oda is, ahol már a családban sem hiszel. Amikor már úgy taszítjátok egymást, mint a mágnes ellenkező nemű pólusai. Amikor olyan idegállapotban vagy a saját életedtől, a hétköznapok egymásra tekeredő sémamozzanataitól, hogy egy filmet sem vagy képes végignézni. Nem tudsz koncentrálni semmire, mert minden erőd és figyelmed arra összpontosul, hogy koncentrálj. Koncentrálj, hogy ne akadj ki, hogy ne kezdjél el üvölteni, hogy ne üsd meg a gyereket, amikor századszorra is ugyanazokat a baromságokat csinálja, hogy lenyeld a feleséged újabb, rosszindulatból fakadó megjegyzéseit. És amikor azt hiszed, már megszabadultál attól a képtelen őrülettől, ami mindenütt körülvesz, egy újabb lökés után akkor döbbensz rá, hogy ezzel még koránt sincs vége, még csak most kezdünk bemelegedni. Miközben tudod, hogy mennyi mindent elviselsz és elengedsz azért, hogy tovább működjön az egész, hogy percről percre visszafogod magad, ahelyett, hogy hanyatt homlok menekülnél bárhová. A tűrés végfokozatai. A megalkuvás szégyenteljes eróziója. A kihasználtság elrongyolt futószalagja. Az alárendeltség fényesre fent, ragyogó ékköve. Berakod a piszkos edényeket a mosogatógépbe, ami nem fér be, azt kézzel mosod. Felmelegíted a vacsorát a gyerekeknek, és vigyázol, hogy közben ne szedjék darabokra egymást és a tálalót. Miközben utánuk takarítasz, felhangzik egy jópofa reklám a gyerekműsor szünetében. Sziasztok skacok! Az asszony órák óta a kanapén hever és nyomkodja a kijelzőjét, vagy parancsokat osztogat. Az elvárás betanított arany-fokozata.
Ugyanazok a sémák, ez élet kinagyított, előre kivágott sablon kartonjai, legyünk bármilyen nemzetiségűek, tartozzunk bárhová. Ugyanazokat a hibákat vétjük, ugyanazokat a szerepeket játsszuk, mint elődeink. Hagyjuk, hogy jóvátehetetlen mondatok szoruljanak közénk, kísértetként bolyongunk egymás mellett el a házban, lelkünket az öntudat galvanikus szikracsóvái perzselik. A legtöbb ember ilyen sekélyes fatalizmusban éli le az életét. Csak a művészek élnek szabad akarattal, de azok meg fiatalon halnak, nem is értem. Nekem sem kellene már itt lennem, de látom már, még ez sem adatik meg. Hiába tettem meg mindent, hogy elpusztítsam magam, csalatkoznom kellett, hogy ez majd gyorsan végbemegy. Nem. Annál nagyobb büntetést mértek ki rám, lassú és nehézkes az út, tele szenvedéssel, s amikor azt gondolnám, végre eljött az időm, akkor újra osztják a lapokat, és visszadobnak a megmérettetés savas ösvényére, melyen haladnom kell. Akárcsak most.
A legtöbb ember táplál még némi reményt, ha baj van. Szerelemre vagy pénzre vár, vagy, hogy az időben majd minden feloldódik – esetleg valami végső csodára, ami egy csapásra megoldja az egészet. Én benne láttam ezt a csodát, amely feloldotta az időt. S mióta eldobott, egyre csak fogyok, napról napra érzem, hogy nem maradt bennem már semmi. Rá kellett ébredtem, hogy az élet minden boldogságtartalékomat elemésztette. A szívem mára összezsugorodott. Hiába láttam, mi van legalul, hiába sikerült újra és újra felállnom, a fáradtságos küzdelem kifacsart belőlem minden maradékot.
Makhilája voltam minden elesettnek, támasza a gyengének, védője az igaznak. De már nem vagyok más, mint egy elnyűtt naspolyadarab. Annyian használtak, hogy teljesen megkoptam, s lassan törnöm kell. De mégsem adom könnyen magam. Amíg lehet, nem roskadok össze. Haladok lentről felfelé, ahogy már szokásom.
Elnézem Angust, ahogy a lift közepén magabiztosan uralja a helyzetet. Arcán éber, együttérző figyelem motoz. Mielőtt felérünk, felhívja a figyelmünket arra, hogy csak néhány percünk lesz odakint, a maró hidegben, hogy eljussunk a tengeralattjáró fedélzetéig védőruha nélkül. Amikor a szerkezet végül megáll, és kinyílik az ajtó, szembesülünk azzal, hogy szavai koránt sem voltak túlzóak.
Amerre a szem ellát, mindenhol csak víz. A tenger fekete masszaként morajlik a leszálló sötétben, és a fagyos hideg azonnal ráomlik az arcunkra. Börtönünk teteje néhány méterrel a szélfútta hullámok felett magaslik, és nagyjából egy átlagos lakótelepi tömb tetejének méreteit kelti. Egészen apró, élesre vágott víz-szemcséket morzsolnak az erős széllökések, így egymása kapaszkodva indulunk meg Angus után a perem felé. A tetőn, a liftházon kívül egy helikopter leszálló van felfestve, egyébként teljesen üres, csak a szélét szegélyezik vaskorlátok. A kíméletlen időjárás zaján túl morajlást is hallok, mely másodpercről másodpercre erősödik, s kitekintvén látom az előttünk pár száz méterre megemelkedő víztömböt, mely egyre csak szélesedik, lassan tolja szét magáról a vizet, úgy halad felénk. A tengeralattjáró, mint egy ragadozó, emelkedik ki a hullámokból, a semmiből becserkészve minket. Súlyos víz-fodrok tódulnak menekülve körülötte, a hullámok is riadtan törnek élétől, s ahogy a naplemente utolsó fénycsíkjai rávetülnek a fém monstrum arcára, megjelenik a név is: Second State.
Egy valamikori techno video-csatorna neve – perszehogy. Ismét jó mosolygok magamban, mint annyiszor mindig, amikor az élet legszűkösebb helyzeteiből épp kiutat keresve ilyen jeleket látok. Az arcomon már fodrozódnak a lerakódott jégpára sodrai, a ruhám alá besüvítő szél lemerevíti az izmaimat, de nem érdekel. Most már csak kibírom valahogy.
Fémes nyikorgás és búgó motorhang keveréke löki meg a börtön falát, ahogy a tengeralattjáró bedokkol mellénk, és megáll. Ekkor válik nyilvánvalóvá számomra, hogy ugranunk kell, hiszen minden bizonnyal nem építenek külön lejáratot szökevények számára. Declan úgy dönt, nem vár tovább, és átugrik a korláton. A többiekkel sorba követjük, s összezsugorodott izmaim felvonyítanak a becsapódáskor. Nem bírom kinyitni a szemem, annyira hideg a víz, s bár ösztönösen lapátolni kezdek magam körül, a kezem lassú és nehézkes. Mintha nem is én lennék, mintha nem tudnám irányítani a mozdulataimat, érzem, hogy egészen elmegy az erőm. Mintha kicsit megállna az idő. A mozdulatok leragadnak, jelentéktelen pontokat jelölnek ki és elveszítik jelentőségüket. A véráram kásásodva vánszorog, az inak közti kollagén már kocsonyásodik. Az agyat ért idegrendszeri sokk feldolgozása csak néhány másodpercet vesz igénybe, de már nem tudom eldönteni, mi a valóság. Hozzá vagyok szokva az agyi erek maximális igénybevételéhez, átéltem már több száz féle fájdalmat, különféle drogok túlhasználatával napokon átívelő testi és szellemi próbatételeken vagyok túl, de ez mégis váratlanul ér.
A fájdalom mindig váratlan, csak az a kérdés, milyen hamar fogod fel és szoksz hozzá. Évekig is elszenvedhetsz, mire ráébredsz, hogy nem jól közelíted meg a forrását, és elfogadod, hogy most már ezzel a szarsággal kell együtt élned. Onnantól kezdve viszont egyből könnyebb. Magadba olvasztod a következő, mérgekkel teli fiolát, és vírusölő baktériumként tenyészel tovább. Addig a szerencsésebbek újabb nyerő lapokat húznak, elkerülik azokat az ösvényeket, amelyeken te csapdába estél, aztán szombaton bált ülnek princípiumuk megkövetelt szükségességén. Kezükben koktélos poharak, ruhájuk tökéletes íve utat tör a tömegben, de a szemükön olcsón ragyogó rosszindulat meddővé teszi őket a valódi felemelkedésre. Állnak kint a monstrum házaik előtt, valahol a védett és tisztított zónákban, locsolják a délutáni naplementében a füvet, és reng rajtuk a zsír vagy a szilikon, hiába fedi őket a kiváló minőségű szatén. Mert nem volt elég türelmük és kitartásuk a saját testükkel foglalkozni. Minden idejük elment a karrier építésre, a fasz szopkodásra, meg az olyan tárgyak megszerzésére, amelyekről azt hiszik, hogy boldogabbá tetszik őket. És közben vigyorognak. Nem éreznek fájdalmat. Nem ismerik az alsó szinteket. Nem tudják, hogyan kell zuhanni vagy merülni.
Vastag, néger kezek ragadják meg a karomat valahonnan jobbról – ezt még érzékelem, különben az ájulás határán vagyok, ahol már a szemem felnyitása után is csak a szürkéskék habokat észlelem, meg, hogy húznak.
Haladok így is, tehetetlenül, lezuhanni, és a mélyből felbukkanni ugyanannak a hullámnak mindkét oldala, csak az egyik negatívban, melynek képének érzékelése csak nézőpont kérdése.
Az oxigén talán az utolsó pillanatban érkezeik meg, s egy vég kód az agyban még, hogy nyisd ki a szád, hogy prüszköld ki az agyadból a jeges vizet és valahogy tartsd nyitva a szemed.
Pislogj.
Tartsd magad.
Haladás a következő kapaszkodási pont irányába, az érzékelés irányadó kiszögellései felé, hogy újra összerakd magad, és folytasd tovább.
Már a felszínen vagy, a víz felett. Az eget beteríti a börtönfal egy része, meg a tengeralattjáró fenyegető sziluettje. De ott vagy. A néger véreres szemei a tieddel párhuzamosak, most már a hangját is hallod. A nevedet üvölti. Aztán elhúz magával, és te a mozdulat hullámán előrelendülsz, látod, már félig úszol. Közben a nyílófedél felöl két, maszkos figura bukkan fel, köteleket is dobnak, üvöltöznek és integetnek.
De mi a fasznak kell üvölteni? Újra beinduló éberségemet jólesően fogom fel, az emberi szervezet masszív, gyorsan alkalmazkodik, még az én lerobbant, sérült fizikumom is, mert már régen megtanult a sérülésekből újraformálódni.
Valaki már mászik is fel a csomós kötélen, Paul lesz az, az a nagydarab medvedisznó-ember, vagy legalábbis a háta, aztán ott virít Rory vörös haja is. A másik kötelet megcélozva teljesen a hajó falánál vagyok, és beérem Declant, aki elkezd mászni. Menni akarok már, el innen, ki a vízből. Az ismeretlen mindig is taszított, hiszen azt nemigen tudjuk szabályozni, így bármi megtörténhet. Elképzelem, hogy alattam több ezer méternyi mélység szuszog, amely bármelyik pillanatban elnyelhet, ha úgy dönt, vagy visszaránt irtó erejével, megalkuvás nélküli természetével.
És akkor megindulok, húzom magam a kötélen, már nem érzem a hideget, testem átkonvertálta magát túlélőmódba, itt vagyunk, hajrá, és ha a következő pillanatban mégis minden elsötétül, már akkor is küzdve hullottunk el.
De minden vonzás beigazolódik.
Fent vagyok a hullámtörő tetején, és húzok be a többiek után a soron következő mélységbe. Le és fel, ahogy mondtam, keresztül a hullámok menetrendjén, kiterjedve a haszontalanságban. Még mindig nem tudom felrajzolni magamban azt a szabálytalan spirált, amit a sors tekerget körülöttem. Bárcsak megfejthetném. Ha csak a pulzusok ütemét ismerném. Ha csak kiterjedésének végső perifériáira támaszkodhatnék.
Ehelyett csupa másodlagos érzék. Csúszós padló, vörös fények, szűk folyosók, ahogy a filmekben – sosem jártam még tengeralattjáró belsejében, s bár a csillagjegyem vízöntő, azt hiszem bizonyos szempontból mégsem kedvelem a vizet. Aztán valahogy Brighton Beach jut eszembe, miközben rángatjuk is le magunkról ruháinkat, hogy minél előbb megszabaduljunk tőlük. Na, igen. Napozás Brighton Beach-en, az volna jó most. A parton sütött grillhúsok sűrű, fűszeres füstje keveredik a vattacukor árus ragacsos szirupjainkat illatával, a felüljárónál valaki spontán dj szettet nyom a naplementébe, te meg csak fekszel, és szívsz valami szart, amit cockney-tól vettél odafele. Szól a techno, a sirályok lefosnak mindent, apró fehér pettyek a cipőd orrán, két holland csaj a parton szexi shuffle-táncba kezd, és süt a nap.
Ez már nem lesz soha, vége egy újabb mesének, amelyekből gyakorta felidéz magának az agyam, bármit is jelentsen ez - de legalább még tudom, hogy élek, tudom, hogy ki vagyok vagy voltam, hiszen csak ezt tudjuk mérni, bár a folyásban elveszik az eredet, ugyanakkor ez segít elviselni.
Nem érzékelem a hajó elindulását, sem azt, hogy mennyi idő telik el, a szellemi és fizikai megerőltetettség csúszásában villogok tompa fényű bójaként, bepréselem magam valami szárítókabinba, és tátott szájjal bámulom a tükörképem elmosódott vonalait.
Új ruha, új helyszín, újabb szereplők.
Az, hogy milyen lehetőségeim vannak


9. [tulajdonos]: weinberger:próza2018-01-16 21:34
Igen, valószínűleg igazad van, bár már többször átfutottam az anyagot, van amit nem vettem észre. De azért örülök, hogy észrevételezted. Ez az írás egy részlet a napokban érkező kötetemből. Itt még közlöm ennek a sztorinak a végéig,, a többit online le lehet majd szedni. üdv.Donát

Olvasói hozzászólások nélkül
8. weinberger: próza[tulajdonos]: 4.nap:Péntek2018-01-14 11:56
Jók a történeteid, és jól írod meg őket, érződik a profizmus. Néha azonban figyelmetlenségből hibák maradnak benne (itt például: vörös hajó a vörös hajú helyett), itt-ott nagyvonalúan kezeled a helyesírási, központozási egyezményes szabályokat. Érdemes közlés előtt "külső szemmel" még egyszer átfutni. De a lényeg az első mondatomban van.

7. [tulajdonos]: 4.nap:Péntek2018-01-13 23:03
Csak sejtem, hogy már
P
ÉNTEK van, mivel úgy lüktet a fejem, hogy egészen biztosan sokáig ki lehettem ütve. Iszonyatosan kimerültnek érzem magam és percekbe telik mire a szemem felfogja az élességet, kitisztítja a homályt.
Lábakat látok a szemtengelyemmel vízszintesen, homogénszürke falakat, zúgást. A földön fekszem, súlypontom húz, körülöttem alakok körvonalazódnak, és felfogom, hogy ez egy lift, amivel haladunk lefelé. Vészjósló zúgással suhan a tompa pontfénnyel megvilágított rámpa, melynek gyomrában két őr pózol böszme, plazmavetős M101-esekkel, fekete ruhában, bevetési maszkban, szkennersisakkal. De ahogy jobban megnézem, észreveszem a vállukra varrt címerpajzsot is. Ezek Begyűjtők. Nem jelenthet semmi jót. A Begyűjtők az utcákat fosztják meg a felgyülemlő mocsoktól. Mindegy, milyen jellegű. Ők szedik össze az elhullott tetemeket is, ás bármi mást, amire felhatalmazást kapnak.
Arcukat nem látni, csak fejük tekereg körbe ritmikus hullámban a tömegen, amely nagyjából húsz fős lehet. Jó nagy lift ez, teherszállításra tervezhették, pont az ilyen magamfajta csőcseléknek. A többi körülöttem lévő is mind civil. Egy szakadt Ellátót látok gubbasztani a sarokban, de a többi mind szürke. Jórészt férfiak, csak egy-két nő akad. Csapzott ruházatuk, sivár arckifejezésük, lemondó tekintetük elárulja, hogy mindet az utcáról gyűjtötték be, akárcsak engem.
Nincsenek illúzióim afelől, hogy mekkora slamasztikába keveredtem, de most már azért is kitartok amellett, hogy hagyom megtörténni dolgokat. Hagyom, mert tudom, hogy eljön a fordulópont.
Mindig eljön.
Bár önhibámon kívül megint benne vagyok a slamasztikában, nincs meg a szokásos érzés, amely normális esetben ilyenkor utat kellene, hogy törjön magának a torkomban. Nem ébred a tehetetlenségérzéshez hasonló szorongás. Hogy már megint, hogyan lehetséges, hogy pont én, pont velem. És miért is ne? Felejtsük már el, hogy a világból azt kapod, amit belésugárzol. Avagy mégis?
Meggyötört arcok bámulnak maguk elé körülöttem. Ruhájukon égésnyomok, csakúgy, mint az enyémen, keresztül kasul a mellemen és a derekamon. Sokat látott tekintetek, elernyedő akaratok, és úgy látom, rajtuk is végső megnyugvás tapad a változhatatlanban. Különben meg hol vannak a könyveim? Ezért küszködtem annyit értük? Már megint csak az derül ki, hogy nem érdemes semmit tenni, azért ami fontos nekünk, mert annál keservesebb a veszteségük?
-    Gyerünk felállni! – üvölti hirtelen az egyik maszk torz hangja, a hozzájuk tartozó kezekben pedig a fegyverek fenyegetően körbepásztáznak. Aki tud, feláll, aki nem, annak segít a társa, mert az elgémberedés, a hideg és a szomj meghozza a hatását. A lift egyszer csak megáll, halkan szusszan egyet, majd nyílni kezd az ajtaja.
Konok, vörös fényű xenon sorlámpák által kijelölt folyosó tágul elénk egy tucat nyüzsgő fegyveressel. Kutyaként taszigálnak kifelé a liftből, oldalba löknek, terelnek. Szorosan mellettünk maradva vezetnek minket egy másik helyiségbe, ami egyfajta fogadóterem. A végében újabb ajtók, az ajtók előtt asztalok sora, ahol orvosokat látok, mellettük meg további egyenruhások pózolnak. Ruhájuk feketesége beleolvad a falakba, szkenner-sisakukra műanyag mámort permetez a ragyogás.
Az orvosok szigorúan merev tekintete úgy pásztáz minket, mint legyőzött prédákat. Fejük felett hatalmas holo-kivetítő, egészen fel a plafonig. Ahogy nyöszörögve, sorokba rendeződve haladunk az asztalokig, látjuk, hogy digitális glosszáink jönnek fel sorban rajta egyesével. Ott van a sorszámunk, a besorolásunk, munkahelyek, rendőrségi adatok, minden. Csoszogunk előre, és bámuljuk múltunk digitális kefekivonatait, míg sorra nem kerülünk.
Az orvosok kezében chip-leolvasók, de egyik sem szól egy kurva szót sem, mintha minden olyan természetes lenne. Egyesével leolvassák rólunk a kódokat, aztán egy digitális tűvel DNS mintát is vesznek. Amikor rám kerül a sor, végigmérem a csuklómat ellenőrző köpcös orvost, aki akkor is ellenszenves lenne, ha nem ilyen körülmények között találkozunk. Tipikus agyontanult okostojás feje van, rágcsálókéhoz hasonlatos pofazacskója, hetyke kis Hitler-bajusza és a belei fölött trónt ülő zsírpárnái minden mozdulatánál meglökik az asztal szélét. Egy újabb kisebbségi komplexusos féreg, aki se nem erejével, se nem személyiségével nem érvényesülhet, ezért hát puszta tudását bocsájtotta áruba a világ zsarnokságának. Hisz minél kisebb valaki, annál nagyobb benne az igény, hogy az emberek fölé emelkedhessen és azok csak bizonyos távolságból nézhessenek rá.
Az iktatásunk alatt egyikünk sem mer ellenállni, az egész jelent szinte szótlanul zajlik, megilletődöttséggel kevert furcsa belenyugvással részünkről, és közönyös, túlontúl berögzült megszokással az övékről.
Miután a nőket külön előre elvezetik, minket is továbbtessékelnek, és további zárt folyosókon át négyes szobákba kerülünk. A miénk a 3327-es. A lapjaim pedig a következőek: egy medveformájú óriási néger, böszme szakállal, olyan ötven lehet / egy fiatalabb, markáns képű szőke, amolyan sportos alkat / és egy huszonéves, három orrlyukú mutáns.
A szoba viszonylag tágas, középen asztal, székekkel, és két szekrény is van. Ablak azonban sehol, csak a hideg műfény lüktet felettünk. Az ágyakra előre odakészítve a viselendő hófehér ruházat. Még egy külön fürdő is be van építve. Micsoda kényelem – saját fürdő. Fogalmam sincs, milyen mélyen lehetünk, és az jut eszembe, hogy talán már a büdös életben nem látom a violaszín felhőket.
Olyan az egész hely, mintha egyszerre lenne börtön és bentlakásos otthon. Mint azt később is megtapasztalom, nem kifejezetten börtönökre jellemző szokatlan kényelem uralkodik, de ettől eltekintve rabok vagyunk. Társaimtól megpróbálom megtudni, hogy mi is történik, de csak viszonylagos sikerrel járok. A medvehátú néger rögtön elfoglalja az egyik alsó ágyat és befordul a fal felé, a szőke srác meg, amint becsukódik a légzáras párnaajtó mögöttünk, máris elviharzik tusolni. A kis finnyás.
A mutáns barátságosnak tűnik, vagy legalábbis normálisnak, azt leszámítva persze, hogy három orrlyuka van. Úgy fest, már volt dolga a hatalommal, és mikor szóba elegyedek vele, mutogatja az eddig szerzett sérüléseit, elmagyarázza az elmúlt napok eseményeit, amelyekről én csúnyán lemaradtam a tivornyázás miatt. A kormánypropagandától bűzlő médiában amúgy sem lehet sok mindent megtudni, hisz jórészt torz, szubjektív szempontból közvetítenek, kommentelnek és ferdítve kommunikálnak, ami érthető: a hatalom nem szereti, ha alattvalói gondolkodnak, ezért előre programozott panelekből építkezik. Elkötelezett híveik uralják a digitális információs tereket, ahol a másfajta vélemények nem lehet maradása. Ha kritizálsz – még ha nem is rossz szándékkal, csupán érdeklődve – akkor ellenség vagy. Ha nem bólogatsz, mint a többi birka, nem tartozol közénk.
A mutáns, akit Rory-nak hívnak, azonban elég sok háttér információ birtokosa, nem mondja, de nyilván kapcsolatban áll az Ellenállással. Vöröses hajó, magas, nyúlánk teremtés, arckifejezése erélyes, vonásai szépek, szemöldöke határozott. Látja, hogy vevő vagyok a szövegére, és amúgy sincs mivel elütni az időt, tehát jobb híján érdeklődéssel hallgatom. Talán azért is, mert hamar kiderül, hogy alapvetően ugyanazt gondolja a jelenlegi rendszerről, mint én, csak ő fele annyi idős, tele energiával és látszólag csorbíthatatlan vehemenciával.
-    Ebben az országban bizonyos rendeleteket kifejezetten csupán azért hoznak létre, hogy be nem tartásukért lehetőség legyen büntetést kiszabni! – ágál dühösen a jelenlegi vezetés belpolitikája ellen. Úgy érzi, a kormány csak annak a feltétlen híveiből, gazdasági partnereiből álló szűk rétegnek kormányoz, melyek szavazata elegendő a többségi kormányzáshoz az eleve a saját előnyükre kiélezett választási rendszerben. De jelenleg egyetlen ütőképes ellenzéke sincs a rablógazdálkodó rendszernek, ezért Rory szerint a kisemmizett nép csak a saját erejére számíthat. Akadályozni kell a gépezet működését, kábeleket elvágni a föld alatt, transzfer-alagutakat aláaknázni – már-már sablonosan sematikus gerillaharcot kell folytatni. De a tegnapi napon kissé eldurvultak a fejlemények. Senki nem számított ilyen éles összecsapásra.
-    Valaki köpött. De még valószínűbb, hogy a saját embereik fordultak ellenük. Volt az a stróman, akivel a miniszter összebalhézott múlt héten. A fickó a sajtóban legecizte a vezértkart. Hatalmas botrány.
-    Ez most volt? - kérdezem, és ráébredek, hogy szánalmasan kezdem elveszteni a fonalat a valósággal.
-    Valamin összevesztek, és úgy döntöttek, felkavarják az állóvizet. – folytatja a mutáns - Tudták, hogy hol fogunk felbukkanni, ismerték a menekülési útvonalat is. Valaki leadta az infókat, látszott, hogy egymásra is vadásznak, mi csak a csali voltunk. És most nagyon megszívtuk.– teszi hozzá, furcsán-torz orrhangján, és a néger hátát figyeli. – Soha nem jutunk ki innen!
-    Mi ez a hely egyátalán? - kérdezem, pedig van róla sejtésem, és nem is akarom hallani a választ.
-    Nem tudom pontosan – feleli - én is ki voltam ütve egy ideig. Arra tértem magamhoz, hogy becsukódik a lift ajtaja. Jó sokat mentünk, te nem láttad. Kurva mélyen lehetünk a föld alatt. Ez valami eltitkolt bázis.
-    De hát mindent eltitkolnak. - vetem közbe.
-    Megtesznek mindent, de az Interlink sötétebbik oldalát nem tudják irányítani. Van egy kis réteg, aki nem fogadja el ezt a sorsot, aki még képben van, és próbál feltűnés nélkül szervezkedni. Régóta készültünk, hogy végre tegyünk valamit. Ez a kormány csak a saját érdekkörét táplálja. A kisembereket nem veszi számításba, felesleges hulladék vagyunk számukra. A törvények alkotmányellenesek, a javak egyenlőtlenül vannak felosztva, a sajtószabadság csak illúzió. Nem hagytak más választást, mint az erőszakos ellenállás.
-    Az ellenállás még nem elég erős, hogy átvegye a hatalmat – vágom vissza nyeglén - Kevesen éltetik, mert a lakosság egy része vagy le van kenyerezve, vagy megfélemlítve – mondom teljesen komolyan és közben érzem, hogy már nagyon jó lenne inni valami folyadékot, meg enni valamit, különben semmi erőm nem marad.
-    Ha senki nem tesz semmit, akkor semmi nem változik! – leheli az arcomba, gyomorból jövő őszinte meggyőződéssel. - Vagy téged nem zavar, amit művelnek velünk? A globális természeti pusztulás nem változtatott a zsarnokok és az elnyomók hozzáállásán. Sőt. Még kapzsibbak lettek. Féltik a bőrüket. Mindent maguknak. Nincs elég lakás, az emberek a sikátorokban fagynak meg, nincs elég élelem, nincs munka, és aki nem dolgozik, üldözik és hagyják meghalni. Az egyensúly nemkívánatos többé.
Ó ez az elpusztíthatatlannak tűnő idealizmus, ezek az izzó szemek, a nyers düh, ami az íriszhártyák mögött rétegződik. Bárcsak egy kicsit újra érezhetném bármivel kapcsolatban ezt a rég elfeledett tüzet. De bennem már kiégett, s noha tudom, hogy bármikor újra képes lennék felcsiholni magamban, ha úgy igazán tényleg akarnám - valójában már nem fog újraéledni soha. Mert tudnám, hogy mindhiába: semmi nem változik. Elnyűtt és üres lettem, miközben lassan gázolok fekete álmaim sűrűjében, ahol én magam már nem vagyok létező, csak a tudatom: hézag, amely gondolkodni és észlelni képes.
-    Engem nem kell meggyőznöd, egy oldalon állunk, csak én már leszarom az egészet. Lázadtam én már eleget, és semmi nem lett jobb. Ezen felül meg ne csodálkozz a mindent magának akaró rezsimen: kevés a szárazon maradt terület, és délen még mindig zűrös a helyzet a vallási fanatistákkal. Védik, amijük maradt. Túlélés. Töltelékekre meg nincs szükség. Te is csak töltelék vagy.
-    Na persze. De azt a kevés területet is a csatlósaiknak osztogatják, úgy tesznek, mintha rendben lenne a gazdaság, közben meg pusztulunk. De az emlékművek avatóira bezzeg van keret. A hősökre, akik az elmúlt években meghaltak helyettünk. Csakhogy őket már nem hozzuk vissza, nekünk viszont túl kell élnünk valahogy. De a kormányt csak a saját túlélése érdekli. És még röhög is rajtunk, hogy a rendeletekkel meg a törvénymódosításokkal minden héten szűkebbre szabja az életünket. Tudod, nekem sincs már mit vesztenem. Apám az első Mutánsok Próbáján halt meg, a többieket elvitte az egyik vírus. Hat évig éltem napról napra, mígnem megtaláltam a célom, ami az egyetlen maradék szóba jöhető célom. Érted? Nincs más. Ha nem jön össze, akkor vége. Érted?
-    Azon sem lepődnék meg, ha mind így lennénk ezzel, akik idekerültünk. – felelem, és nem tudom, mit meséljek el neki hirtelen az elmúlt húsz évemből. Volna min csodálkoznia. Ám ekkor a szőke fickó kilép a fürdőből, és szúrós tekintettel vizslatja a négert
-    Alszik? –kérdezi tőlünk.
-    Nem tudni – felem – még nem mondott semmit.
-    Jobban tennétek, ha ti is befognátok! Túl sokat beszéltek! - dörmögi a falat beterítő hát mögül egy hang.
-    Miért mi lesz, kicsinálsz? – veszi magára rögtön a szőke. – Nehogy azt hidd, hogy beszarok tőled. Mentem már neki ilyeneknek, mint te
-    Az a te bajod. De itt nem én vagyok az ellenséged. – fordul meg a néger, és tekintélyt parancsolóan néz. – Én ugyanúgy az utcáról jövök, kölyök.
-    Csodálom is. A magadfajtákat már rég kicsinálta a rendszer. – veti vissza amaz.
-    Mégis itt vagyok, látod. Szóval épp ezért kellene kussolnod. De ez már mindegy: itt aztán úgy se húzzuk sokáig.
-    Tudsz valamit – hümmögöm élcelődve, de a néger nem zavartatja magát és folytatja:
-    Engem nem ütött ki az áram. És amit láttam, csak megerősíti a pletykákat, amelyeket hallottam.
-    Na és mit hallottál? – kérdezi érdeklődve a szőke. Amaz egy darabig hallgat, aztán belekezd:
-    Régebben pankrátor voltam. Akkoriban elég sok befolyásos embert megismertem. Olyanokat, akiknek még most is jobban megy. Egyiknél - másiknál testőrként is dolgoztam később. Arra persze nem számítok, hogy bármit is tudnának tenni értem most, de azt hiszem, ez az a hely, amit néha emlegettek. Beszéltek egy helyről az egykori Shetland-szigeteknél. Egy hely az elit részére. Egy labor. Egy börtönkórház, vagy mi. Úgy hírlik, az utóbbi időben itt tartják fogva a kivontakat.
-    Kivontakat?
-    Akiket kivontak a rendszerből. akik nem szerepelnek nyilvántartásokban, bűnözők, selejtesek, munkanélküliek, kegyvesztettek, lázadók. Mi már nem szerepelünk sehol, hivatalosan nem is létezünk. A törvény értelmében, akiket politikai lázadáson kapnak, akár le is lőhetik.
-    Az új kor áldása. - vicsorog a szőke -A természeti pusztítás mellékzöngéje. Az úgynevezett túlélés érdekében bármit megtehetnek.
-    És meg is tesznek – vág közbe Rory - Kell a hely és az élelem. Annál több jut nekik, minél kevesebben vagyunk.
-    Ennél még többről van szó. A kivontakat donorként használják föl azok részére, akik képesek megfizetni. -folytatja a medve.
-    Mi a szar? - kérdezem, és kurvára elegem van abból, hogy már megint itt tartunk. Futószalag-túlélés.
-    Egy kurva alkatrész leszel hamarosan. Valakinek a mája. Vagy a szíved. Én láttam, hova hoznak minket. Szerintem ez az a hely. A tenger felett repültünk egy tömegszállítóval.
-    Ó a büdös picsába! – horkan fel a szőke.
-    Itt döglünk meg! Mondtam! – kontrázza Rory - hát, akkor ennyi! – vágja magát az alsó ágyra - Világos, hogy nem adom oda a szerveimet valami kőgazdag köcsögnek, hogy meghosszabbítsam az idejét, amit az enyémből vett el.
Azt sem tudom, mit mondjak. Végül is beletörődtem már, hogy az életemnek nem sok értelme van, de azért nem így terveztem. Nem is tudom, hogy terveztem. Nem terveztem sehogy, mégis valamiféle szorongás kerekedik bennem. Nem azért mert jó eséllyel hamarosan meghalok (hiszen erre már amúgy is készülök egy ideje) – nem félek a haláltól – hanem, hogy ilyen módon. Többnyire az értelmetlenség és a hiábavalóság szokott aggasztani. Halálom persze nem lenne hiábavaló, hisz valaki jól járna velem. És ez engem még korántsem zavarna annyira, mint Rory-t. Az egészben csak az a bosszantó, hogy mindez mégsem az én döntésem miatt alakulna így. Ha már a fejemben lévő szabadságot is elveszik, nem marad semmi. Mindig is úgy gondoltam, az ember büszkén haljon meg, ha már nem képes büszkén élni.
Az elmondottaktól egy darabig elcsendesedik a cella, szinte hallani, hogy a fejünkben ide-oda sprintelnek a gondolatok. Próbáljuk megemészteni sorsunk alakulását, a körülményeket és úrrá lenni a tehetetlenségen, ami pillanatok alatt belénk fészkeli magát.
Aztán sorban megfürdünk, átöltözünk, és várjuk, hogy történjen valami. Tippelgetünk, hányan lehetünk itt, de nem leszünk okosabbak, viszont kezdjük jobban megismerni egymást. A négert Declan-nak hívják, és elég nagy túlélőnek tűnik, csakúgy, mint én. Csak neki brutális pofacsontja van, és Godzilla szemöldöke. Már gyerekkorában ő volt az utca Brock Lesnar-ja, mindenkit lezúzott, aki betette a lábát a környékre. Akkor szedte meg magát jobban, amikor kokaint úsztatott folyami módszerekkel a helyi polgármesterrel és barátjával karöltve. Fénykorában aztán pankrátorként kereste a kenyerét, és ez akkoriban jól fizetett. Aztán az egész birkózó szervezetüket bekebelezte a Mutánsok Próbája a pankrátorokat odadobták az arénába a mindenféle szörnyszülöttek játékszerének. Declan-nak sikerült időben lelépnie, azóta testőrködésből és alkalmi rakodómunkából él.
A szőke fazonnal viszont nem nagyon jutunk előre. A neve Angus, a felföldről jött, valami gyári munkás. Félszavakban beszél, eltereli a témát, zavarosan válaszol, de úgy vélem, közel sem annyira együgyű, mint próbálja mutatni. Talán csak a szokatlan, idegen helyzet miatt, de nekem inkább az az érzésem, hogy titkol valamit.
Rory szája viszont be nem áll. Gondolatai folyamatosan cikáznak, mindhárom orrlyuka lüktet, ahogy az érzelmek intenzíven végigjárják az egész arcát. Mindent elmesél magáról, ami csak eszébe jut, egyik történetből egy másikra ugrik, és egyre inkább olybá tűnik, mintha beszédkényszerével az aggodalmait próbálná leplezni.
-    Történhetne valami csoda. Igazán. – mondja aztán már lenyugodva. – Néha még azért történnek csodák, nem?
-    És majd pont veled…- hűti le Angus fanyarul.
-    Miért ne? Valami isteni gondviselés….habár nem is vagyok hívó, de most azért lehet, hogy elnyomok egy miatyánkot magamban este.
-    Az semmin nem fog változtatni! – dörmögi Declan – Isten nincs és kész.
-    De van energia –vetem közbe, pedig kussolnom kéne, mert én aztán még arra sem volnék hajlandó, hogy imát mondjak. Pogányságom jóval több annál, mint ami általában a felszínre kerül, de sajnálatos módon hiszek valamiféle erőben. De el kell terelnem a figyelmem arról, ami épp történik – És azt lehet irányítani. Úgy vélem, mi, halandó emberek csekély mértékben vagyunk képesek erre, de akadnak, akik addig fejlesztik magukban ezeket a spirituális képességeket, hogy még működik is valamelyest. Láttam ilyesmit, nem kamu. Az erő létezik.
-    De nekünk kurvára nincs időnk ezt most betanulni - lihegi Rory
-    Csak koncentrálnod kell. el kell, hogy töltse az agyadat az, amit szeretnél. Folyton visszatérően, nap, mint nap. Ez még nálam is működik időnként, csak én is basztam rá, hogy rendesen megtanuljam irányítani. De többször megtapasztaltam, hogy magától megtörtént.
-    Mi a szarról beszéltek? Mi ez az UFO baromság? – elégedetlenkedik tovább Declan, és arckifejezése eltorzul.
-    Ez nem erről szól. Az energiáról dumálok – mondom neki, mire Rory máris közbevág:
-     Amúgy szerintem az UFO-k léteznek csak nem úgy, ahogy gondoljuk. Ők is mi vagyunk egy másik dimenzióban. Ezért látjuk néha őket. Néhányan, legalább is…
-    Na jó, most már tényleg befoghatnátok a pofátokat! – zárja le a témát Declan, és igazából senkinek nincs is ellenvetése. – Ennek semmi értelme. Mire készültök, falakat törtök be majd elme-trükkökkel? – Hát igen, fáradtak vagyunk, elnyűttek és éhesek, metafizikai megfejtésekre talán tényleg egyikünknek sincs szüksége, sem pedig ködös és hiábavaló reménykedésre. De azért csak le kell foglalnunk magunkat valahogy.
Eltelik vagy egy óra, és mindannyian kezdünk magunkba fordulva lecsendesedni és feldolgozni a fejleményeket. A szobát egyre jobban beteríti az emberi testek kipárolgásának jellegzetes szaga. Hiába a szellőztetés, ehhez most már hozzá kell szoknunk.
Amikor aztán szuszogva nyílik az ajtó, és két fegyőr simára vasalt króm-fekete maszkja bámul ránk, ijedten rezzenünk fel. Remélem, hogy tényleg valami kajáról van szó, mert ma még nem ettem semmit, a fürdőben lévő víznek meg furcsa íze volt. Hát akkor szépen sorban, kifelé.
Ahogy haladunk, más szobákból is csatlakoznak hozzánk, számomra teljesen ismeretlen férfiak, jórészt fiatalabbak, mint én. Ugyanabban a hófehér egyen göncben feszítünk, ami nekem kivált idegenül hat, lévén a feketével való elhivatottságom. Ennek ellenére valahogy mégis bejön ez a szerelés, önmagam megtestesülésének egyfajta ellenpólusaként tekintek rá – mintha az életem végleg kifordulván addigi kereteiből egészen eldeformálódott volna.
Sejtéseim beigazolódnak, mikor belépünk egy közösségi térként is szolgáló étkezőbe. Egyenruhás sorstársaink tömege vár odabent, egy másik ajtón át pedig a nőket vezetik be, akik rózsaszínben pompáznak. A sorasztalok mentén már rakják le tálcáikat, egy másik, hosszú sor pedig halad az automata ételkiadó felé. Ránézésre legalább száz fogvatartott van itt, de még folyamatosan érkeznek velünk együtt. A tágas terem minden oldalában fél tucat fegyveres felügyel, és biztos vagyok benne, hogy még kamerákkal is szemmel kísérnek mindent.
A tálcámra proteines szójakocka kerül valami löttyel, meg rizs. Ahogy keressük a szabad helyet, fejem ösztönösen tekereg és koslatja a nőket, akiket azért még így, ebben a pompás egyen-kosztümben is le lehet szkennelni. Nem mintha lenne esélyünk itt bármi ilyesmire, és különben is: hogy lehet, hogy még nem mászott rá senki egyikükre sem?
Leülünk a sorban következő helyekre és feszengve enni kezdünk. A foglyok békésnek tűnnek, eltekintve egyik-másik sérült arcától vagy hiányzó testrészétől. De azért minket is megnéznek. Nem ellenségesen, nem lelkesen, egyszerűen csak néznek. Tompa, közönyös tekintetek, fürkésző apró izom rángások az orrcimpák alatt. Mintha mind beletörődtek volna már a sorsukba.
A szemben lévő soron egy egész csapat tetovált arcú filippínó majszolja az adagját, én meg csakhamar szóba elegyedek velük. Először csak halkan merek odasúgni nekik, mert egyébként mindenhol csupán halk morajlást és suttogást hallani. A filippínók azért hajlandónak mutatkoznak válaszolni a kérdéseimre, így aztán megtudok még néhány hasznos dolgot. Aki régebb óta itt van már, azt mondja tikkasztó ez a szótlan fenyegetettség. Senki nem beszél, az őrökkel képtelenség kommunikálni. Valószínűleg manipulált vegyi átégetésen eshettek át, mert láthatóan csak fizikai megnyilvánulásuk létezik a beléjük definiált mozgáskoordinációval és gondolkodás-mechanizmussal.
- Az orvosokat meg csak akkor láthatod, ha vizsgálatra visznek – magyarázza egyikük és szemhéjára riadtság húzódik – De azt ne akard.
- Miért ne? – kérdezi Rory
- Mert az azt jelenti, hogy hamarosan iktatnak.
- Iktatnak?
- Azt. Az itt lévők többsége csak néhány hete érkezett, elvétve akad egy – egy, aki már egy vagy két hónapja van itt. Mit gondolsz miért?
- Fogalmam sincs. – tettetem, mintha sejtésem sem lenne. Ki akarok húzni mindent a fazonból, amit csak tud.
- Mert mindenkit csak addig tartanak itt, amíg fel nem erősödik. Hetente végeznek orvosi vizsgálatot, de általában a harmadik után már senki sem tér vissza.
- Hová tűnnek? - kérdezem, és feldereng néhány gyermekkoromban látott sci-fi.
- Hát ez az haver. Hová tűnnek? De tudod mit? Néhány nap múlva okosabbak leszünk. Ez a mi hetünk. A harmadik vizsgálat. Van, aki már kettő után ott marad, de háromnál többet csak az öregebbek, a betegek vagy a mutánsok töltenek itt. Úgyhogy jövő héten már visznek. Ez biztos.
- Fasza – vágja rá Declan és bekanalazza az utolsó gumírozott állagú szójamorzsákat.
- Szerintem egyértelmű: – mondom – szépen felhizlalnak mindenkit, aztán hibernálják a testeket egy optimalizált állapotban.
- Hogyan? - néz rám Rory idegesen, mert már a cellában elhangzottak is lesújtóan hatottak a hangulatára, de, hogy még tovább görgettem magamban a lehetőségeket, az ismét felébreszti aggodalmait
- Naná. Én ezt csinálnám – felelem, és a filippínók igazolják feltevésem: - Jaa…van itt minden. Kondicionáló terem, uszoda, gyógytorna kezelés. Totál rehabilitáció öregem.
- Na, velem aztán jól fognak járni. –vigyorgok - Hónapokig itt leszek, mire összekapnak.
- Kizárt, haver! – húzza el a száját nagyképűen a tag – Ahhoz kurvára oda kéne lenned.
- Látnád a test-szkenemet.
- Ó...ezek a cuccok itt csodákra képesek. Miguelnek múlt héten még alig volt étvágya, csont sovány volt, szinte gebe az éhségtől. Most meg nézz rá. - bök oda egy mellette ülő morcos társára, aki eddig nem nagyon tanúsított érdeklődést irántunk, de most megszólal.
- Hat kilót híztam egy hét alatt, és jobban vagyok, mint valaha – mondja, de mintha nem is örülne ennek annyira. - Ezek nem szórakoznak.
Már épp visszafelelnék, hogy az ilyen iramú test-tömeg változás azért nem túl egészséges, amikor tekintetem megakad a hátsó sorokban felálló rabokon, akik már elkezdik visszavinni a tálcákat a gyűjtőkonzolhoz. Először azt hiszem, rosszul látok, de nem: az ott kibaszottul Michael Jackson, csak rövid a haja. Mi a szar? És ott megy George Michael is, bassza meg! – Értetlenül nézek a filippínókra, akik hátravetik fejüket, majd hamiskás mosollyal leintenek:
- Na, igen, a mi kis sztárjaink! Ők mindig itt vannak. Állandó elemei a közösségnek.
- Az meg ott Prince baz’meg! – ocsúdik fel Declan, én meg kitágult szemekkel hümmögök magamban egyet. Kevés dolognak sikerül meglepnie manapság, de rendszerint csak ezzel a pár másodperces szemkidüllesztéssel meg egyfajta lefelé görbülő száj-elhúzással reagálok., fogalmim sincs miért. Még az egyetemen szoktam rá, azt hiszem.
- Klónok – mormogja hűvösen Angus, én meg végignézem, ahogy Prince és a két Michael karöltve távoznak. – Hasmis-kártyások. Kidobott extrák.
Istenem, De jól jönne egy kis speed.
Szeretem az eufóriát, amit okoz. Ha megfelelő a hely és az idő és a társaság. Az úgy nem megy, hogy konszolidálnod kell magad valami kivilágított, fényes helyen, mondjuk. Olyan elvetemültek kellenek, mint te, az alkalmas hely, a megfelelő zene. Ez nem mindig jön össze, és persze egy idő után az ember bevállal mindent, mert nem úgy érzi a realitást. Belemegy frusztráló szituációkba. Az izmok megfeszülnek, a test felgyorsul, feszesen tartja az ütemet, az agy száguld. A percek villanásnyi idő alatt telnek 126 BPM-es techno ütemre, ami ugyebár nagyjából az aktív szívveréssel egyezik. A feketén fortyogó foltok, mikor lecsukom a szemem, a tartott ütem hátamon cikázó feszülése. Hogy pezseg az agyam, és nem bírok elaludni, mert jönnek elő a gondolatok, mindenféle dolgok, filmrészletek, könyvidézetek, híres emberek mondásai, amelyek mindig megmentettek. Ezek a mondatok adtak erőt, hogy bírjam még, hogy bár egyedül vagyok, de talán mégsem, és hát voltak mások is, csak önmagadban higgy, ne fogadd el, amit beléd akarnak plántálni. Ezek az idézetek, ezek az emberek, akik ötven meg száz éve megírták ugyanazt, amit most gondolok.
De azt hiszem, végleg le kell mondanom, ezekről az érzésekről. Nem valami fényes a jókedv, mikor az érkezés után visszaterelnek minket lakályos celláinkba. Még egy nap sem telt el, de a bezártság-érzet már kezd rám omlani, pedig koránt sem ez a legnagyobb gondom. Hiányzik a füst, vagy bármi, amivel tompíthatnám magam.
A filippínók végeznek az adagjukkal, és már állnak is odébb. A kijutás ugyanúgy megy, mint a bejutás, vagyis négyesével, szobák szerint, egyszerre. az őrök nem kísérnek végig minden cella-lakót a helyére, de fekete foltjaik elszórtan ott tapadnak a folyosók falai mentén, mint varjak a temetésen.
Miután mi is a helyünkre kerülünk, érzem, hogy kezd visszatérni belém az élet, mert bár nem volt nagy a fejadag, amit kaptunk, de annál inkább laktató. A délután, amely ezentúl ugyanolyan díszletek között zajlik majd, mint bármely más napszak, egészen nyugodtan telik. Az első etetésnek számító procedúrát követően más dolgunk nem lévén, az ágyon fekve ismét az élet haszontalanságáról morfondírozunk, par exellence a bele fektetett energiák hiábavalóságáról, meg, arról, a föld hogyan fog túlélni minket, hogyan fogja legyőzni végül az embert a természet, amely őt is teremtette.
Ez a világ nagyon kicsi. és semmi haszna. Itt nem merik kimondani a dolgokat, mert félnek, hogy megsértik valamely réteg érdekeit. De a problémákat nem mindig tudjuk úgy megoldani, hogy ne sérüljön valakinek az érdeke, így tehát miért nem fogadjuk el azt, amit a többség gondol? Ez a semmittevő diszkréció fogja felőrölni ezt a világot, melyen hamarosan majd csak kétféle faj lesz: elnyomók és elnyomottak. Az egymás leigázása folytonólagos, az ipari forradalom szárny-takarásában megbúvó hataloméhség kikezdi a legedzettebbeket is, szóval én azt mondom, jól jönne az a nemrég bejósolt üstökös-sorozat is a közeljövőben. Vagy félrenyomhatna valaki valamit azon a szökőár fegyveren, amit a kínaiak fejlesztettek ki az amcsikkal. Úgy látszik, még mindig nem volt elég. Még mindig nem okoztunk elég kárt. A természet bírja. Csak mi nem.
Végül ő nyer majd. Hacsak nem változtatunk meg mindent alapjaiban. Ahhoz, hogy túléljük, törölni kel az egész rendszert és újrakezdeni. De tudjuk, hogy ezt egyik világkormány sem fogja hagyni. Ahhoz túl kapzsik. Hiszen szabadság már nincs ebben a világban, csak aranykalitkák. És a természet törvénye: akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól elvesznek.
Nem tudom, mi értelme van elmélkedni most ilyenekről, de jobb dolgunk nem lévén egymást szórakoztatjuk a filozofálgatással. Próbáljuk kirekeszteni gondolatainkból jelenlegi helyzetünket, kizárni a valóságot, elterelni a figyelmet. Most mintha Angus is közlékenyebb lenne, talán már kiheverte az első sokkot, és lassacskán alkalmazkodik, s bár múltjából még mindig nem sokat tudunk meg, az azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ő sem véletlenül került ide.
-    Hallottatok a „Magasugrás” hadműveletről? – kérdezi sejtelmesen, és már fél órája olyan fejtegetésekben van benne, amelyek a múltból táplálkoznak, de még inkább vonatkozhatnak a jövőre is. Mintha biztos lenne abban, hogy ha nem is a mi generációnk alatt, de a hamarosan el fog jönni a békeidő, amikor a természet harmóniában él az emberrel, amikorra az ember megérti végre, hogyan éljen arányos szimbiózisban teremtőjével.
-    Erről lemaradtam – feleli Rory és kissé megrándul az arca. – De mondjad csak.
-    1946-ban két szövetséges jégtörő, egy tengeralattjáró, két romboló, ötezer katona és egy anyahajó repülőkkel vonult a Déli-sarkra – mondja Angus, aztán némi csend után folytatja – Úgy is mondták, ez volt a jég misszió.
-    Az jó régen volt – mondja Rory csipkelődve, míg Declan csak hallgat, várja, hogy az árja mit akar kihozni ebből. Mert a néger egészen biztos benne, hogy a fiú valami felföldi szekta tagja volt, mielőtt idekerült. Ezt még a zuhanyzóban osztotta meg velem, pedig nem is kérdeztem. Nem hiszem, hogy ki akarna velem kezdeni, egyszerűen csak nyilvánvaló, hogy van néhány közös vonásunk, és talán kezd megkedvelni, ha jól látom. Nem vitás, bizonyos dolgokban hasonlítunk. Ismeri az utcákat, meg az ott található „kiskapukat”, melyeket ebben a tekintetben a megfelelő ismerős személyesít meg. Gondolom fegyvert is fogott már, és ha pankrátor volt, akkor minimum két tucat kémiai anyag hatásmechanizmusát ismeri, nem beszélve az edzésmódszerekről. Egy hozzám hasonló vadállat, akit már eléggé megszelídített az idő.
-    Bizony régen – folytatja Angus. Hangja modulál, elgondolkodtatóvá, komollyá válik.
-    Na és? – horkan fel Declan hűvös szótlanságából. – Miről szól ez az egész?
-    Biztos találtak valami idegen űrhajót, és mentek a technikáért. – kontrázza Rory vigyorogva. – Miért ne?
-    Mi van? – így Declan, és megborzolja sűrű szakállát.
-    Csak nem gondolod, hogy az emberiség magától jutott el erre a színvonalra? Ugyan. Már a számítógépek működését sem értem…
-    Azt hiszem, már hallottam erről – kapcsolódok be én is, mert, beugrik valami a Dark Buddhából. Ott aztán mindenféle alakok megfordulnak, akiknek meg kell fordulniuk, és volt ott nem is egyszer az a Prédikátor nevű fazon, aki mondott erről valamit. Az a vén róka időnként megjelenik a környéken és egyfajta igét hirdet. Már jól ismerik a dokk környékén lakók. Nem mindenki veszi komolyan, de már kész rajongótábora van, és egész csoport követői akadnak. - Az amerikaiak mentek levadászni a megmaradt náci hajókat, nem? Valami ilyesmi…
-    A hivatalos álláspont szerint tudományos expedíció volt. – mondja Angus -A hajók oldalára is kiírták.
-    Tudományos? -húzza el a száját Declan egyet nem értően - Annyi mordállyal a hátukon?
-    A történet kapcsán több feltételezés is napvilágot látott, de soha nem verték nagydobra. - folytatja a szőke, hogy egyenesbe jussunk végre. - A legközkedveltebb elmélet persze igen, az, hogy egy idegen technika késztette őket két hónap után a hazatérésre. Hogy nem nácikat találtak ott, hanem földönkívülieket. - mondja, és azzal elmosolyodik. Úgy fest, mintha már nem bírna tovább tartani magában valamit.. Úgy érzem, még mindig nagyon idegen nekem, a belőle áradó visszafogott kisugárzás szokatlansága kizökkent, és továbbra is várom, hogy megnyíljon valami belőle. Vagy talán épp most történik? Olyan érzésem van, mintha valami észrevétlenül behálózna hátulról az árnyékból. Pedig tudomásom szerint az árnyék én vagyok.
-    A nácik ott voltak. - vált hatásszünetet Angus – Ott bizony. Átbaszták az egész világot.
Hallgatunk, nem túl meglepően, várjuk, hogy kiderüljön, mindezt honnan tudja, vagy mi lesz a folytatás, hová vezet a történet. Én nem ítélek rögtön – egyrészt mert megtanultam már, hogy bármi megtörténhet ebben a az úgynevezett legújabb korban, másrészt, mert a türelemhez is hozzászoktam, amíg a családommal éltem. Aztán Angus egyszerre belemélyed, mi meg rögzítjük magunkban:
-    A dédapámat a nácik hurcolták el a déli sarkra a harmincas évek közepén. A naplójában az első naptól kezdve rögzített mindent, amit fontosnak vélt. Tudományos munka? Na, igen, az volt bőven. A nemzet-szocialisták már akkor elvetették magukba későbbi rémtetteik csíráit. Tudjuk, hogy már az első világháború óta élt bennük a bosszúvágy és az elégtétel megszerzése. Ideológiájuk egyre többeket fertőzött meg, feltörekvésük pedig sokaknak volt lehetőség. Földönkívüli technika? Erről már nem szólnak a feljegyzések, melyeket megőriztünk. De a déli sarki egykori náci kolónia ma is létezik.
-    Mi van? – kérdezi a néger, akinek nyilvánvalóan nem teszik, amit hall.
-     A háború végén a vezérkar egy részének sikerült elszöknie Dél-Amerikába, ez már bizonyított, de ugyancsak eltakarta a lényeget a szövetségesek szeme elől.
Declan fészkelődni kezd, és Rorynak is rendesen ki vannak tágulva már a pupillái, engem meg folyamatosan az birizgál, hogy amennyiben a fiú igazat mond, akkor hogy nem vette észre száz év alatt senki azt az állítólagos kolóniát? És miféle tudós lehetett a dédapja, ha a nácik eltüntették a világ elől? Milyen technológiát állíthattak elő, amitől később a legkomolyabb amerikai flotta is visszafordult?
- A kolónia a háború kitörésekor már működött folytatja Angus - A nagyapám gyerekként került oda, és már ott nőtt fel. Egészen az ötvenes évekig ott élt, de aztán elszökött. Az életben maradt náci tisztek kiöregedésével belső viszályok dúltak odalent. Neki sikerült eljönnie és magával hozott néhány meglepő feljegyzést. Ő már egy egészen másfajta német volt. Egy laborban felnőtt fél-ember, aki az eszmeiséget teljesen más szögből fogta. Normális életre vágyott, vagy legalábbis esélyt a születendő gyermekeinek egy jobb életre. Végül Magyarországon telepedett le, így az apám is ott született később.
- Miért mondod el most nekünk ezeket? - vágja közbe Declan türelmetlenül. Látszik rajta, hogy nem tetszik neki túlzottan, amit hall, bár szerintem csak nem tud mit kezdeni vele. Türelemre intem, mert azt akarom, hogy a történet óhatalanul belecsapódjon a mába, az ittlétünkbe, mert amióta Angus beszél, érzem, hogy már megint valami energia kering felettünk a magasban. Azt is érzem, hogy közeledik egy újabb kereszteződés, amelyen átsuhanván, a pillanat fénypettyei alatt kényszeredetten integetünk majd egymásnak, mint rég nem látott rokonoknak a temetésen.
- Kíváncsiak voltatok, ki vagyok, vagy miért kerültem ide, hát most már sejthetitek. Apám elhúzott Hollandiába, és akkor meg is érkeztünk hozzám. Nem vagyok ugyan az ellenállás tagja, de a rendszer szolgája sem. Mindezt nem kellett volna feltétlenül elmondanom, de láttam, hogy nem bíztatok bennem. Ez jó. Én sem bízhatok már senkiben. Bennetek sem bíztam, de most már látom, hogy megvan bennetek az, ami bennem is.
- És mi lenne az? - kérdezi Declan kétkedve.
- Az elszántság. Hogy amikor meg kell tenni valamit, nem haboztok. És nagyon remélem, hogy jól látom.
- Azt akarod mondani, hogy valamiféle megtért náci sarj vagy, akinek a rokonai a világ elől elbújva éldegélnek, full komoly haditechnikával? - kérdi Rory keserűen elhúzva száját.
- Nem kell így leegyszerűsítened. De ez a lényeg.
- És hogyan lehetséges, hogy soha nem ment oda vissza senki, vagy nem fedezték fel őket véletlenül? – kérdezem, és látom, hogy a másik kettőben is felmerültek még kérdések.
- Amit a hatalom el akar takarni, azt el is takarja. Ezt tudom. Meg azt, hogy mindig is történtek furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok a világban, olyan erők jelenésével, melyekről nincs sok fogalmunk.
- Bermuda háromszög.
- Az csak egy a sok közül. Az újkori történelem megszámlálhatatlan esetet tálal, csak mindig kimagyarázzák valahogyan. A természeti katasztrófák, a járványok, a vallási háborúk. Az egymást bekebelező országok és gyáraik. A cégek melyek felett láthatatlan kezek munkálkodnak, a túlélés diszkant privilégistái, akiket soha sem látsz. Az egész világ sorsa pár száz ember kezében összpontosul. Ők az Érinthetetlenek.
- Agyfaszt kapok ettől a sztoritól – jelenti ki Declan keserűen, ám ennek bővebb kifejtésére vagy további kérdésekre már nincs ideje, mert ugyanabban a pillanatban felszisszen a szoba ajtaja, és a nyíló résen két őr tódul be. Fekete maszkjuk kietlensége újfent elborzaszt, az üresség és a hiábavalóság érzése kerget újra.
Nem sokba telik és határozottan, de nyugodtan kihajtanak minket, ezúttal egyesével, úgy percenként, s odakint azután további kísérőink várnak. Már megint csordogálok előre a fehér szövetfolyammal, csak a fejformák változnak, meg közöttük az őrök. Haladunk előre, fel az elemeltre, onnan pedig egyesével külön-külön szobákba. Már a folyosón látom, hogy orvosi vizsgálat lesz, megérzem a szagát messziről az rozsdamentes eszközöknek, a fertőtlenítőszernek meg az egyebeknek. A DNS minta nyilván csak az azonosításhoz kellett, úgy látszik, most jön a részletes vizsgálat. Logikus.
Az őrök mentén karöltve besorolok az erősen kivilágított orvosi szoba közepén lévő ágyhoz, és hagyom, hogy immár huszonnégy órán belül már másodszor, kezdődjön a macera.
A két, engem fogadó kezelőnek is kifejezéstelen arca van, mint itt szinte mindenkinek, aki nem fogoly. Az ezerszer lejátszott jeleneteket unottan végigcsinálom, hagyom, hogy rám akasszák az érfal feszesség mérőt, az EKG-t meg a többi szart, amit szoktak, hogy egy ánuszkóppal belém túrjanak, hogy rárakjanak a röntgen-szkenre, meg hogy a végén feltegyék sablon-kérdéseiket.
Ennyi az egész, megszoktam már ezt, olyan nekem, mint a reggeli fogmosás, nem gyötrődöm miatta évek óta. Az ember egy tárgy, használják, tárgyként kezelik, de legalábbis állatnak vélik olykor, csupasz emlősnek, akinek a húsával meg a csontjaival azt teszünk, amit akarunk.
És itt még jól is járok, mert mielőtt leszednek a szken-gépről intravénásan betolnak egy kis szénhidrátot meg aminosavat gondolom, bár ezt nem adják tudtomra, de fél szemmel is leveszem a monitorokról az összetevőket – hopp, és még egy kis kálium is, nem árt az. Milyen szerencsém van tényleg, még ilyen körülmények között is megkapom a fehérjéimet, így legalább fizikailag felerősödve, jó erőben halok meg. Ez aztán igazán lelkesítő.
Mikor végzek az vizsgálattal és az élettelen arcú őrök maguk közé fogva kitessékelnek, a folyosón kényszeredetten vizslatok körbe. A nyüzsgés megy tovább, minden újonnan érkezettet lefuttatnak, és persze, hogy itt is belefutok ismerősökbe. Mindig ez van, nincs olyan zuga a megmaradt földrészeknek sem, ahová, ha betenném a lábam, rögtön ne bukkanna fel valaki nyomban. Családi nyaralások, üzleti utak, bármi.
És még itt is.
A szemközti ajtón ugyanis két régi ismerősömet látom bemenni. Ugyanabban a blokkban éltünk évekig, biztos vagyok benne, hogy ők azok, megismerem a járásukat, a testtartásukat, vagy a fejük billenési szögét hátulról is.
Matthew és Paul két igazi mocsoknak számított akkoriban. Mindketten rendőrök voltak, de sosem láttad őket szolgálati ruhákban. Általában az edzőterem öltözőjében szteroidozták a suhancokat, meg okosító tablettát árultak egyetemistákat. A szer közel azokat az agypezsgéseket váltotta ki, mint a speed, de nem voltak számot tevő mellékhatásai. Egy kis fejfájás, némi folyadékvesztés meg pupillatágulat, na meg az enyhe izzadás. Csak mindez gyors lefolyásban.
Paul ugyanakkor művész is volt. Négyéves kora óta profin rajzolt, és általában ő is amfetaminon élt. Gyakran hangoztatta edzések előtt, hogy kólát is csak ilyenkor, és csak Matthew kedvéért aki huszonöt éves korára akkorára nőtt, mint egy kétajtós ruhásszekrény. Testzsír százalékuk semmilyen körülmények között nem érhette el a tízet, és a drogoknak köszönhető rendszeres folyadékvesztés miatti szálkásodás alatt merő húsdroidokká váltak. Nem hiszem, hogy az itteniek sok hasznukat vennék a májuknak vagy a veséjüknek. Már ha igazak a hírek. Az izmokkal meg mire mennek? Mondjuk, eladhatják a húspiacon.
Oda kellett volna szólnom nekik, vagy nem is tudom. Ők már nem láttak engem, de talán lesz még időm nosztalgiázni egy kicsit, mielőtt mindanyunkat likvidálnak. Az viszont holtbiztos, hogy az előbb Victoria Sweet vén, csoffadt maradványát vitték itt az előbb vizsgálatra.
A 3327-es szobába visszatérvén aztán ismét egyedül maradok. Amazok még sehol, és jól is esik végre egy kis egyedüllét. Azzal manapság amúgy is ritkán szembesül az ember. Felgyorsult a világ, az események pedig kiszámíthatatlanul követik egymást, egyre szűkül a hely, egyre kevésbé tudsz elbújni. És már vagy húsz éve zajlik. Amikor házas voltam, már ilyen volt az életem. Soha egy nyugodt perc. Minden nap mások idejét éled, mások rendelkeznek a perceid felett, s amikor mindenhol minden rendben, akkor a nap végén kapsz egy órácskát, hogy kiüsd magad, aminek semmi értelme már, de akkor érzed azt, hogy végre nem ott vagy, hogy végre ki vagy kapcsolva, kivonva a körből melybe sorsod örvénye ránt be minden reggel.
Pedig akkor tudod igazán magadba zárni a dolgokat, amikor egyedül vagy. Ugyanakkor meg is nyílik valami benned. Mintha mindig utólag derül ki, mi lett volna jó, de mégis próbálod megelőzni önmagad.
Márpedig az lehetetlen.
Aztán egy nap meglátod a nyúl üregét, s a mögötte lévő puszta igazságokat, a földből gyökerező álságokat, a kicsinyes emberi ösztönreakciókat, a gyengeség pőre formáit és a mögöttes szándékot.
És azt is látod, hogy te vagy más, hogy te nem passzolsz a színjátékukba, és az is látszik már, hogy megpróbálnak magukévá tenni, beolvasztani, hisz némileg sikerült is már: évek alatt idomultál hozzájuk, hagytad, hogy használjanak, hogy rajtad éljék ki tehetetlenségüket, mindig kell egy balek, aki tartja a hátát.
A nembeszélünk napokat követő hosszú és drámai beszélgetések, melyekkel megpróbáljuk ápolni a sérüléseinket. Vagy legalábbis letapasztani valamivel. Aztán nekilátunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de persze hiába. Egyre hosszabbak azok a napok, mert nem változunk. Akárhogy is próbáljuk, mindig visszatérünk ugyanabba a pontba, akik vagyunk, akikké tettük egymást, a napok hetekké válnak, elélünk egymás mellett a gyerekek kedvéért - ez csak akkor működik, ha újra meg újra leragasztjuk azokat a tapaszokat, melyek csap szaporodnak és nyúlnak, lassan már mindent elterítenek:
-    Miért vagy ideges? akkor vagy ilyen, amikor érzed, hogy alul maradhatsz valamivel szemben.
-    Mert te aztán mindent tudsz.
-    Nem. De téged már kiismertelek.
-    Én is átlátok rajtad.
-    Igen, régen láttál. De ma már csak az árnyékomat látod.
Amikor a feleség már nem látja férjében a férfit, s magában a nőt, és minden bajának gyökere, hogy a saját igazát hiszi valódinak, miközben fél szembenézni önmagával, hibáival és esetlenségével, emberi mivoltával, és képtelen felülkerekedni ebbéli sértettségén. Az ösztönös védvonal jóval erősebb a nőknél, aki héjukat minden áron tartják, akkor is, ha már elfonnyadt.
Mindezek ellenére szerettem a feleségemet, és jobbára magamnak köszönhetem a jussom, s míg a szerelem átmeneti, az emberiség erre az átmeneti állapotra építkezik több ezer éve. Komplett dinasztiákat húztunk fel rá.
De mi értelme van bármiről is beszélni vagy akár csak gondolkodni? Ebben az országban már nincs szükségünk a hozzánk betörő barbárokra sem, hiszen itt élnek közöttünk. A már legalább száz éve tótágast álló világ meg egyre csak öklendezi magából újra meg újra a saját mocskát.
És semmi több.
Két nőt szerettem, és egyik sincs már velem.
Így ha nincs jövő és a múlt értéktelen, akkor a jelen anyaga sem számít. Mi már nem számítunk. Ennek ellenére minden anyag csak egy bizonyos erő által létezik, mely erő az adott atomrészecskéket rezgésbe hozz és összekapcsolja őket. Ez az erő frekventális. Így tehát minden, ami körülvesz, az frekvenciákból származik, leegyszerűsítve pedig a hang képezi a forma és az alak alapját. Ahhoz hasonlóan, mint amikor a techno 126-os BPM számmal tart össze.
Közben azt érzem, hogy már nem vagyok képes megfogni az életem. Úgy érzem, mintha darabkái a tenyerem felett lebegnének súlytalanul. Mintha az antigravitációs űrben lennék. Nézem, ahogy emelkednek felfele a darabok, lassan, egymás mellett, és én képtelen vagyok elérni őket, noha oly közel vannak. Talán csak napjaim vannak hátra, de már egy hete ezt érzem. Próbáltam kizárni, nem tudomást venni róla, de folyton nem lehet kikapcsolni. Előjön újra.
Addig merengek, míg cellatársaim szépen sorban vissza nem szállingóznak a vizsgálatról, és addigra már bőven úrrá lesz rajtam a világundor. Úgy látom, amazok sem érzik magukat túl fényesen, csak feszengünk, és egy időre mély hallgatásba burkolózunk, ahogy újfent ránk omlik a fojtó bezártság érzet. Rosszul világított cellák helyett kényelmes kollégium, de mégis csak börtön ez.
Végül Declan-nak mégis sikerül egy kicsit jó kedvre derítenie, amikor mesél néhány sztorit kidobó korából, amiről rögtön nekem is eszembe jut a svéd falu, ahol néhány napig egyszer meghúztam magam. Mi is volt a neve…Smörgasbord. Igen. A szoba, amit sikerült kifognom, egy békebeli vendégházban volt a csendes község szélén. A mellettem lévő terasznál két közutas volt elszállásolva, akik gondolom hétvégenként kidobóként egészítették ki a betevőt. Egyik este a következő beszélgetés zajlott le köztük:
- ...hát én nem tudom, de az biztos, figyelj ide, hogy elmész egy drogos buliba, ott nincs balhé. Én még ilyen helyeken nem láttam agresszív embereket. Csak a piások balhéznak.
- Ütöttél már meg drogost?
- Hogy érted?
- Öregem, beviszel neki hármat, oszt úgy pattan fel harmadszorra is, mint a bolha. Esküszöm, mintha nem érezné…
-Nem érzik, ezeknek ilyenkor magasabb a fájdalomküszöb.
Nem érzik, nem érezzük, fene belénk, hát nem arra használjuk mind, hogy tompítsunk, amennyit lehet? Mind ahány hatóanyag, annyi verzióban lüktet az üres megváltás, amely után újra és újra fel kell ébredned.
Szóval innen, a föld alól üzenem minden szekusnak, hogy egy férfinak minden áron nonkonformistává kell válnia ahhoz, hogy igazán önmaga lehessen.
Úgy hiszem, itt a cellában mi mindannyian azok vagyunk, de hamarosan elvámoltatják velünk minden haszontalanságunkat.
Még akkor is ez jár a fejemben, amikor kivonulunk a második étkezésre, mely ugyanolyan eseménytelenül zajlik, mint az első, és azt követően ugyanolyan kedélytelenül vánszorgunk vissza a helyünkre. Maradékmosolyunk addigra bőven elfogy, és azzal a gyanúperrel élek, hogy ezentúl minden egyes nap hasonlóképpen fog lezajlani, amíg fel nem használnak.
Kókadozva, beletörődötten, ernyedt unalommal fekszem az ágyamon, érzem, ahogy borostás arcomon verítékcseppek karcolnak, aztán a tüdőmből kiszökkenő halk, sípoló hang hullámszerű morzéjére alszom el.

6. [tulajdonos]: 3.nap: Csütörtök2018-01-09 17:05
C
SÜTÖRTÖK délben térek magamhoz, kómásan, szédelegve és kimerülten, de csak az órámra nézve tudom, mennyi lehet az idő, mert a tetőtérben még mindig sötét van. Serafin, még a távozása előtt jótékonyan bekapcsolta az éjszakai fénymódot állandóra, így ha nehezen is, de egész jót aludtam. Ami azt illeti, már rég nem aludtam ilyen sokat és mélyen is. Máris érzékelem, hogy tele van az orrom lerakódásokkal, és alig kapok rajta levegőt. A kokain szétcseszi az orrnyálkahártyát, megszűnik az a kevés védekező mechanizmus is, amire még képesek az üregeim - és még rájön majd a szennyezett levegő is, szóval két napig olyan leszek, mintha megfáztam volna. Na, igen - a testem olyan, mint egy kémiai labor. Van itt már minden: lagymatag benzoil-ekgonin megkantált metil észter, öblögetett katinon meg efedrin-zuhatag, egy kis fenetillin. maradék metifenidát némi pompás pemolinnal társulva, és az elfeledett diazepám és unokatestvére a fenciklidin. A vén meszkalin, és a kannabidolok egész családja. Lizgersav porfesszor is tiszteletét teszi, valamint a ma már beszerezhetetlen yopo, a még ama is aktív psylocibe, egy egész harmin klán, az ibogain ikrek, a barbár barbidurátok paraldehidekkel settenkedve – ó, és a mindenkori kedvenc: a dinitrogén-oxid, ismertebb nevén: kéjgáz. Az alkoholt, a nikotint, a taurint, a koffeint és az egyéb serkentőket, valamint non-szteroid és szteroid gyulladáscsökkentőket szándékosan nem sorolom ide, mert azok az alsóbb szint. Ide tartozhatnának még a különféle bio-stimulánsok, aminosavak, peptidek, sejtszinten ható mátrixok és kérgesítők az időjárás miatt. Eközben a szervezetem egy évtizednyi idő alatt szerzett sebei egymást befolyásolják, egymás kialakulását gerjesztik.
De felesleges gondolkodni – az csak ébren tartja az érzékenységet, ami pedig a fájdalom forrása is. Inkább összeszedem magam és megpróbálok úgy tenni, mintha mindennek volna valamiféle értelme. Behúzók a WC helyiségbe és bedobok egy antibakteriális kapszulát a légborotvába. Miközben frissítem magam, eszembe jut Serafin tegnap esti sztorija arról a buliról, amelyben állítása szerint megkefélte Nina Karvitz-ot. Te jó ég, ez a vén cápa is mekkora forma lehetett régen. Én csak egy potyadék vagyok hozzá képest. Gondolom az sem véletlen, hogy a Szív és az Árok utca metszetében lévő területen nőttem fel. Olykor azt érzem, jelek vesznek körül mindenütt. Egyre többször fordul elő. Azt már megtanultam, hogy véletlenek nincsenek, és amikor a családom szétesett, szereztem egy tigrisszem kristályt is a nyakamba az északi gátaknál. Egy igen komolynak tűnő gurutól vettem egyheti kreditért, de úgy tűnik megérte: intuíciós ösztöneim azóta mintha fejlődtek volna. Határozottan haladok előre, még akkor is, ha az út elsőre rossznak tűnik. Vagy csak akadályokat húzok magam köré, amelyeken senki nem is akar átkelni? Ki kell várni a folyamatokat.
Roos és Kask már nincs a stúdióban, mire leérek, csak Serafinra lelek rá a konyhában. Hasissal olvasztott kávét főz, és elég jó illata van, de amikor kínál vele, mosolyogva visszautasítom. Annyira jól vagyok még mindig az alvástól meg a cucctól, amit adott, hogy szinte boldognak érzem magam. Rég nem voltam ennyire friss. Nem kellene máris szétcsszeni ezt az állapotot, bármennyire is vonzó az a kávé.
-    Nem tudom, mi a fenétadtál nekem, tegnap, de áve a kémiának. – hálálkodom
-    Örülök, hogy jobban vagy. Egy kis varázslat, igen…errefelé sok mindent be lehet szerezni. – mondja, aztán hörpint egyet a sűrű, barna habon át. A feje mellett elnézve vetek egy pillantást a konyhai monitorra, ahol a teljesen kiszáradt Afrikát mutatják már megint. Valami illegális kalóz műsor lehet, mert rögtön ezután az eltűnt korallzátonyokról mutatnak egy grafikont, és egy szőke picsa iszonyúan dühösen magyaráz közben – kár, hogy nem hallom, mert a készülék le van halkítva, de így is látni, hogy megint feljebb jött a tengerszint. Serafin felfedezi, hogy elnénézek mellette, és unottan legyint:
-    Már megint csak a duma. Aztán senki nem tesz semmit. Meg lehet nézni Dél-Amerikát.
-    Ezt a csatát már elvesztettük – felelem és lehörpintek egy vízcellát a konyhapulton lévő adagolóból. - Azt mondják, miután majdnem minden édesvízi tó kiszáradt, már csak az Amazonas maradt, mint utolsó nagy víznyerő hely.
-    Végjáték ez barátom. – mormogja és elégedetten issza tovább a kávét. – Amióta megváltoztak az áramlatok, már nem lehet ugyanolyan, mint előtte.
-    Ők is tudják.
-    De ne aggódj, már biztosan kitaláltak valamit maguknak.
-    Na és, mennyi időnk lehet? Tíz, húsz év?
-    Szerintem nincs már annyi. Úgyhogy részemről hamarosan koccolás.
-    Phű..de rég hallottam ezt a szót. Látszik, hogy nem mai gyerekek vagyunk.
-    Aha. De a lényeg, hogy el kell innen tűnni. Jövőre már nem akarok itt élni. Megyek fel a hegyekbe.
-    Arra már nem engednek át senkit. A déli oldalon még kaphatsz letelepedési engedélyt, de ott meg a francia szeparatisták bohóckodnak, és hát tudod, milyenek a franciák.
-     Engem ez nem érdekel. Ahogy mondtad: azért jöttünk erre a világra, hogy figyeljük és megértsük.
Megértem, hogy ő is így áll hozzá. Korunkból adódóan mindketten túl vagyunk már csúnya dolgokon. Időről időre felemészt minket az, amit csinálunk. Akinek hisszük magunkat.
-    Nem minden elszórt mag nyílik ki - mondom neki- Nem mindből lesz virág vagy termés. Az emberekkel is így van ez, akik évezredek óta születnek. És most már nagyon sok a selejt. Nagyon sokan lettünk, leginkább a férgese, szóval most a természet megint csak visszaforgatja a dolgokat. Az energiák kiegyenlítődnek az univerzumban, meg kell, hogy pusztuljunk.
-    Elvonási tüneteid vannak. Elfogytak a boldogsághormonok, és sokat is aludtál. Megbékélt testedet most minden apró inger felzaklatja.
-    Igaz. Mindig ez van. De én szeretem ezt az állapotot. Éles az elmém és friss.
-    Na, akkor húzz el innét. Este várlak. Addig még dolgom van. Jön egy tajvani csajszi vokálozni.
Igaza van. Haza kell húznom, kiizzadni a maradék mérgeket. Van a lakásomban egy elkerített szoba, ami csupán hat négyzetméter, de a célnak megfelel. Egy futópad, egy bordásfal, néhány súly és szalag. Ezek segítségével nagyjából szinte minden izomcsoportot meg tudok mozgatni. Miután az ember leedz egy órát hat négyzetméteren, és levezetésként futni szeretne, jól jön az a futópad, ha kint épp leprás a légkör. Imádom az a futópadon. Olyan nekem, mint egy nimfomániásnak a vibrátor. Klasszikus TechnoGym darab. Ma már lehetetlen beszerezni, a konditermekre meg csak a kiváltságosoknak van kreditje. Mi meg visszatértünk a régi jó saját testsúlyos módszerekhez.
A Saját testem.
Ötven éves, a nyilvántartási száma: D/5745, az utóbbi húsz évben nyolcszor műtötték, mozaikdarabkákból álló izmai már nem reménykedhetnek a megváltásban, mégis: csak a rendszeres testedzés segített eljutnom idáig, túlélni a fizikai megterheléseket, a szélsőséges körülményeket, a stresszt és a depressziót. Ugyanakkor a folyamatos terhelés miatt ugyanez lesz, ami részben majd a vesztemet okozza. Az a sok kémia, meg a kinti szmog - és a fent említett folyamatok maradványai.
    Lerakódások.
Most is van bőven. A blokkoktól kifelé sétálva fel is teszem a maszkom, mert a ruha szenzorai kifejezetten magas légszennyezettséget mutatnak. Úgy látszik, beindulnak a környékbeli gyárak, és hétvégére termelés várható. De ami még inkább meglepő, hogy iszonyat párás levegőt mérek. Mintha a jéghideg dzsungelben lennénk. Ez a drasztikus változás semmi jónak nem lehet a jele. Ilyenkor mindig történik valami, amibe néhány ezren belehalnak. A magasban megszaporodnak a járőrök is, a siklók alja lila helyett szürkéskék fényben tátong a kereszteződések felett, hogy az ébredő város már észre sem veszi.
Valamiért megint eszembe jutnak a fegyvergyárak a svédeknél, ahol eltöltöttem néhány hónapot. Emlékszem, hogy ott tesztelték először ezeket a légi járőrsiklókat. Beteg állatok ezek a svédek, alattomosan árulgatják fegyvereiket bárkinek, aki hajlandó fizetni értük. Hát igen: az individualizmus helyett a közösségi érzés maradt érvényben a materialista társadalomban, ahol nem aszerint ítélnek meg, hogy ki vagy, hanem, hogy mennyit termelsz vagy fogyasztasz. Ember? Ilyen már nincs. Csak a tömegember van helyette. És a tömeg szent. Erőszak szülte. Bitorlás szülte. A tömeg szükség, és szörnyűséges vak szolgaság. A svédeknek persze mindegy: annak ellenére, hogy a felolvadt jéghez szinte legközelebb esnek, a felhalmozott tőkéből vígan felhúzták a mesterséges víznyelő rendszereket, végig a partszakaszon. A norvégokat vívott rövid belharc és a Moszkvával kötött szövetség észak bástyájává tette őket Skandináviában.
Orwell Winston Smith-e vagyok, akit körbeölel a város gyilkos illegalitása.
Áthaladok a központ felől kifelé kígyózó felüljárók sokasága alatt, és felötlik, hogy az Aima által említett cím nincs messze innen, így hát arra veszem az irányt. A biztonság kedvéért megnézem azért a kijelzőmön, nehogy rosszul emlékezzek, de nem. Itt vagyunk közel. Mondjuk, nem ártana egy normális fürdés mielőtt belemelegszem a mai napba. A pára lecsapódása sűrű anyagot maszatol a védőmaszkomra -mocskos szürke lé, amely csakhamar belepi az egész környéket.
Az Aima által megadott címet egy kis utcában találom meg, nem messze a Narancs tértől, a fővezér szobrával. A háztömb aljában a kapu felett a SÁRKÁNYENYV cégér holo ezüstje szinte beleolvad a falba. Hát ez lenne az a sperma leadó központ.
Amint közelebb lépek, egy halk fény-szkenner fut át rajtam, és vélhetően arra kíváncsi, van-e nálam fegyver. Miután végzett, apró szusszanással kettéhúzódik előttem a kapu, és belépek. Egy gyéren megvilágított öltözőfolyosón találom magam, ahol lerakhatom a védőruhát az őrzőszekrényekbe. Marhára szomjas vagyok már és a gyomrom is kezd kilenni az éhségtől, de azt remélem, odabent majd találok valami megoldást erre is.
Egy újabb ajtó után bejutok a Sárkányenyv high-tech várótermébe, ahol krómezüst buborékokban vibrál a 3D fal, és halk ambient zene szól. A levegőn érezni, hogy túl tiszta és friss, nyilvánvalóan nem spórolnak a mirtuszbetétekkel. Az információs pultnál ülő hölgyek kifogástalan, fehér, testhez tapadó intézményi ruhában feszítenek, és ide látom, hogy mind a háromnak iszonyat teste van. Felpezsdül a vérem, a kokain emléke még ott lüktet valahol alul, de persze most már könnyű türtőztetni magam. Közlöm, hogy egy Krijsten nevű nőt keresek, mire a középső félbarna elhúz egy vörös ikont balra a képernyőjén. Leülök a hallban, de kissé kényelmetlenül érzem magam ezen a helyen. Túl steril minden. Az előttem lévő apró üvegasztalon közben futnak a reklámok a spermaleadás előnyeiről. Kevés az egészséges egyed, a jó minőségű anyag több száz kreditet is fizet. Nem is gondoltam volna, hogy ez manapság ekkora üzlet. Most már igazán kíváncsi vagyok, mire fognak menni az enyémmel. Elképzelhető, hogy röhögve visszadobnak.
Szerencsére nem kell sokat várnom, és megjelenik egy komoly karban lévő MILF kategóriás szőke, akinek csak a szeme alatt húzódó apró ráncaiból látszik, hogy túl van már a javán, de annyi biztos, hogy a szabásza remekül dolgozik. Ez a csúcsragadozó nőnemű kortársam kemény falatnak tűnik, de rögtön kiderül, hogy legalább szívélyes. Apró, feszes mellei megindítanak egy pillanatra, lágy összhatásban vannak keskeny, de határozott arcélével. Lenyűgöző példány, még ha faragott is. Mielőtt hagynám, hogy zavarba hozzon, elmesélem, mi járatban vagyok, és rögtön felcsillan a szeme újdonsült barátnőm neve hallatán.
-    Á…- lihegi édesen – …a kis fekete démon.
-    Ő bizony.
-    Talán tehetek valamit az érdekedben. Rendben, akkor mindenekelőtt elvégeznénk egy szokványos EÜ-Szkent, aztán meglátjuk. Valami tápláló?
-    Az jól jönne.
-    Suzie, légy szíves szólj fel a harmadikra, hogy készítsenek egy szobát, érkezünk.
-    Igen, asszonyom – bólint a középső címlaplány, és fénylő ruhájának tompa feszülése hallatszik, ahogy pötyögtetni kezdi az ikonokat.
Krijsten int, hogy kövessem, és megindulunk a közeli lift felé. - Ha Aima küldött, akkor én magam veszlek kezelésbe. A lányokkal később aztán beszélhetsz – mosolyog, miközben beszállunk.
Odabent lágy üvegharmonika szólamok lengedeznek felülről, az organikus ajtók pedig lassan becsukódnak. Odafent csaholva megyek Krijsten után, nézem ruhájának tapadását a feneke két dombja közti terület ringásában, és érzem, hogy a fejemből kiszáll a vér. A folyosó, ahol végigmegyünk, szintén lüktető falakból áll, fallikus jelképek borzolódnak a sarkokon átfutva, míg meg nem állapodunk egy ajtónál.
-    A hűtőben találsz ételt. Melegítsd meg, zuhanyozz egyet, aztán találkozunk az orvosi szobában. A folyosó végén – mutatja, aztán mosolyogva magamra hagy, és ellibben.
A szoba nem túl nagy, de nagyon menő a fekete padlózat, és van egy tágas fertőtlenítőkabin. Bele is vetem magam az élvezetekbe. A hűtőben talált élelmiszer-komplexek közül felütök egy pad thai csomagot a mikróban majd mohóbban falom fel, mint azt az éhségem miatt előre gondoltam. A gyomrom kezd jobban lenni, s miután hosszasan élvezem a mirtuszos gőzpárát a kabinban, még jobban felfrissülök, közben meg egyre csak arra gondolok, hogy vendéglátóm vajon milyen kapcsolatban lehet Aimával. Mit tudhat a kis édes, ami miatt itt ilyen fogadtatásban van részem? Ki lehet ez a csaj? - Ebben a kérdésben nem sikerül előre jutnom, de végül is mindegy, el kell engednem magam, hihetetlen, de talán végre lehet egy jó napom.
Szinte újjászületve lépek ki a gőzből, és mialatt teljesen megszáradok, keresek egy overállt a szekrényből.
Az orvosi szobánál már várnak. Az orvos és asszisztensnői ugyanazt a passzos kezelőruhát viselik, mint Krijsten, aki szintén befut, mire társai leveszik a vért és a vizeletet. Vonzza a tekintetemet ez a nő, de közben próbálok visszafogott maradni. Talán kipihentségem teszi, ami lenyugtat és türelemmel tölt el. Kedélyes csevejünk alatt Krijsten összeveti a levett DNS mintáimat a csuklómba ültetett gyáriéval, s miután meggyőződik róla, hogy valóban én vagyok én, megkínál egy amino koktéllal. Mintha a gondolataimban olvasna ez a szőke szépség, mindent megtesz, hogy jól érezzem magam, és persze naná, hogy még jobban megkívánom. Talán ez az ellazító módszer is már a kezelés része? Akárhogy is, a keze egyszer csak már a combomon matat finoman, s azt veszem észre, hogy egyedül maradtunk a szobában. A személyzet diszkrét távozása a kezelés utolsó fázisának nyitánya. A lány szája rutinosan, módszeres felépítéssel dolgozik, nem kapkod, türelmesen halad előre, én meg hálás vagyok, hogy még élvezetesebbé teszi azzal, hogy finoman elnyújtja. De hiú ábránd marad csak, hogy megdughatom, amikor hasamra helyezve egy műtőfátyolt, megkezdi a végjátékot. Felnyúl az ánuszomba, pedzegeti prosztatámat, s másik kezével már csak irányítania kell a lövedéket, amely csakhamar beteríti a steril felfogót.
Krijsten elégedetten csúsztatja nedűmet a keskeny vizsgálófiolába, s mialatt pihegek, felkészít egy teljes testes szkennerboxot.
- Erre a vendégem vagy - mosolyog, majd hagyja, hogy kényelembe helyezzem magam. Rám húzza a kapszulát, a gép szenzorai matatni kezdenek, én meg csukott szemmel ernyedek el.
Álmomban áttöröm a történelem és az idő hártyáit, utazom a korszakokkal, amelyeket végigéltem, beugrik a ’80-as évek, a vastag lakkrétegek a játszóka vasrúdján, az első kutyám, ahogy az udvarom két lábra állítom és táncolunk, a bolgár tengerpart-i utazás, az általános iskola folyosószaga, a krétapor szárazsága, a földrajztanár húgycsövéből kivezetett művese áradó bűze, ahogy minden óra előtt és után kétségbeesetten szellőztetünk. A sulidiszkó, ahol a Kriss Kross-től a „Jump”-ra táncoltam, a nyári táborok, a kullancsok kicsalogatása fogkrémmel, meg az osztálykiránduláson vörösboroskólázás a réten át valami kitudjahol falu határában. Az első csók, amit a napköziből WC-re kiszökve kaptam a lánytól, akibe szerelmes voltam, évekkel később pedig csipás napraforgók oldalához dörgölőzve amikor először nyúltam be egy másknak a lába közé. Amikor először éreztem azt a sűrű nedvességet. Álmomat halk zongora kiséri, ez a „Dystopia” az „Una Dark Sera In Verona”-ból, a dupla olasz techno monumentum, az elektronikus mélységek csúcsa. A lány csiklója sima és lapos, nem az a kidudorodó fajta, amelyet szopogathatsz, harapdálhatsz, szürcsölheted. Imádom csinálni, de ő visszahúzódó, így nagyobb kihívást jelent.
De mindenkinek szüksége van a húsra.
Csalóka ábrázataink mögött kiszámíthatatlanul ráng a vágy, hogy kapjunk még, hogy a receptorok tovább dübörögjenek a testünkben, hogy érezzük, élünk. Érints meg, és akarj. A Mese Rólunk tovább szól, ezredforduló, könnyű drogok, szex-turizmus. Huszonhét évesen tudom meg, hogy anyám utánam még terhes volt egyszer, de amikor a kicsi megszületett, fogta és elásta a kertbe. Azt hitte, jön a világvége. Elmegyógyintézet, gátak. Gátak a tengerparton, tonnányi olvadó jég, az utolsó szabadtéri techno parti a szürkéskékre boruló égbolt alatt. Homokzsákok, városokat leradírozó mesterséges árkok a partvonalon, és a metsző hidegben gerjedő de-perszonalizációs sokk. Néhány olcsó Tv reklám a túlélés pszichés kondicionálására, gerjesztett skizofrénia, önmagadból kilépés.
Erős halo-fényre ébredek, és ahogy tisztulni kezd a kép, látni kezdem a billentyűzet előtt matató Krijstent, és lábait elnézve újra bebizsergek. Tüstént ráérez, hogy nézem, és megfordul. Az egyetlen fegyver, amit tehet érdeklődésem lelohasztására, az a vizsgálati eredmény a kezében, de úgy érzem, nem sokra megy vele, mert tisztában vagyok az állapotommal. Hiába közli szárazon, hogy a májam működése hatvan százalék körül, az egyik vesém meg alulműködik – mindezeket magam is jól tudom. A nyirokrendszerem is odavan, nem vitás, de kinek nem? Testgerincem görbületének torzulása meghaladja a felső mércét, de hát már vagy húsz éve haladja komótosan. Csoda, hogy még tudok járni.
Az idegrendszerem, az érfalak állapota…na, igen. Volna miről mesélniük. Kétoldali, újraszalagozott sérvháló, túlnyomórészt merevre kráteresedett bélszakaszok. Porckopás, ínroncsolódások és nyaki spondilozis.
Mindezzel tisztában vagyok.
Egyedül csak a tüdőm állapota érdekel. Úgy látszik, romlott az előző prognózis óta, ám, ha szerencsém van, pár évet azért kihúzhatok röhögve. Sokkal többig a többiek se fogják húzni ezen a sárbolygón. Hiszen én is csak egy szakasz vagyok. Egy elem. Ott vagyok mindenben, ami épül. Számítok. Számon tartanak. Megteszem a magamét, aztán ha elhasználódok, majd lecserélnek egy másikra.
Amíg a rendszer a spermámat elemzi, marad néhány órám arra, hogy könnyeden meginterjúvoljam az itt dolgozó hölgyek némelyikét. Krijsten segítségképpen beajánl két-három szobaszámot, néhány lányt, aki épp nem foglalt és alkalmas az ilyesmire. Ezután fájó szívvel magára hagyom, és kimegyek a folyosóra. Elszívok még egy cigit a kijelölt boxban, betolok egy közepes szénhidrát-fehérje keveréket, és munkához látok.
Számomra is meglepő módon már az első két órában sikerül annyi anyagot összegyűjtenem, amivel nekiindulhatok a blognak. Lehet, hogy már nem nagyon lesz, akit érdekel, de engem sem sok minden tart már életben, szóval kitöltöm az időmet. Nincsenek válaszok. Vagy elfogadod ezt, vagy megölöd magad. Vagy nem foglalkozol vele. Talán ezért kell hinnünk láthatatlan dolgokban: különben beleőrülnénk.
Az első helyen egy szebb napokat látott japán lányt faggatok, aki leginkább leszbikus élményeiről mesél. Teste íve még bőven vonzó, ám közelebbről nézve látszik elgyötört bőre, arcának vonásai megránduló idő-törésvonalak, szemében álmos fakóság. Egy lányzárdában nevelkedett, de hamar fény derült nimfomán hajlamaira, s amikor a növendékeket kezdte perverz test-játékokra fogni, idejekorán kicsapták. Innentől kezdve minden adott volt, hogy jó kiképzésben részesüljön Kyoto utcáin, ahonnan származott. A digitális zombikat öklendező szigetországi fogyasztóipar megtermelte számára a megélhetést, hisz a perverzeknek mindig is akadt munka az ilyesféle helyeken. Jó pár évet kihúzott a víz megindulása előtt, aztán a hegyekben talált menedéken, ahogyan a többiek. A szigetország szélsőséges időjárása addigra még kiszámíthatatlanabbul pusztítóbbá vált.
A világ másik feléről való idekeveredését leszbikus kalandjain keresztül magyarázza: kivel kellett lefeküdnie a nagykövetségen, hogyan ujjazta meg egy kínai-orosz határőr, hány kivénhedt túlélő milliomos-nővel kellett gerontofil kalandokba bonyolódnia, mire itt kikötött. Ez most a menedék - úgy hiszi, én meg próbálom elmagyarázni neki, hogy korántsem vagyunk jobb helyzetben attól, hogy vannak erős falaink, és viszonylag messze vagyunk a tengertől. Nem beszélve a lázongásokról, melyek napról napra jobban bomlasztják a haldokló rendszert. Felzabáljuk egymást, hús a húst, ha nem férnek el, a satnyák, a gyengék és a szegények elhullnak. A víz alá temetett atomerőművek és ipari hulladéktelepek felbuggyanó szennye, fertőzések miatt kialakult mutációk, melyek új életformákat hoztak létre. Sehol nem leszünk biztonságban, amikor a pusztítás második generációs hullámai feltörnek. Ez itt Északtengely pereme, mégis, hova mehetnénk? Alattunk a Nyugat Európai Konföderáció morzsái remegnek a beszakadni készülő gátaktól, a maradék angol, spanyol és francia túlélők az Ardennek oldalába vonultak, és imádkoznak. Az Ázsiai Unió, köszöni szépen, jól van. A katasztrófák számokban mérve legnagyobb veszteségei ezeket a területeket érintik, ám ugyanezen folyamatok kovácsolták is össze e nemzeteket, mely végül a leggyorsabban talpra álló egységet hozta az oroszok és a kínaiak hathatós segítségével. Igaz, jelenleg is háborúznak az egybeolvadt Fekete / Kaszpi - tenger vízlelőhelyeiért, de legalább Iszlámia szeme addig sem felénk tekint. Amerikába pedig innen átjutni, szinte lehetetlen, ha csak nincsenek baromi jó kapcsolataid.
Ebben következő kuncsaftom is megerősít, aki még idejében átköltözött, hála egykori Green Peace-es barátjának, akinek túlbuzgósága ezúttal jól jött. A lány északi fekvésű, hórihorgas, modell alkat, nem az én esetem, de nagyon bejön az arca. Az ilyenekre mondják, hogy fapinák az ágyban, de én nem hiszem. Ezek a hosszúra nőtt gazellák legfeljebb kényelmetlenül foghatók be, de aztán már könnyű betörni őket. De nem mászok rá, hagyom, hogy beszéljen klitorisz-tojásokról, gésa golyókról, hatalmas néger bránerekről és a vagina szexet kedvelő tinik szokásairól. Egyébiránt nagyon is rendes lánynak tűnik. Az a normálisabb típus, akivel még ki is jönnék, ha kellenék neki. De gondolom, nem kellek. És, ha jobban belegondolok, ő sem jelenthetne semmit számomra. Mikor a feleségem elhagyott, és magamra maradtam, hónapról hónapra jobban átéreztem a magány dicsőségét. Úgy tűnik, ma már nincs szükségem senkire. Lehetséges, hogy a több évnyi testi és lelki fájdalom okozta ezt, de akárhogy is – ez már visszafordíthatatlan. Halott vagyok – csak néhány ember számára élek, olyanokért, akik hozzám hasonlóan nem bírták kivárni, hogy ez élet utolérje őket. Nagyon kevés olyan ember akad, akiben még nem csalódtam- legtöbbször ránézésre elundorodom tőlük, mert előre tudom, hogy milyenek. Szánalmasan erőlködnek, hogy észrevetessék magukat és érvényesüljenek.
De ez a lány nem ilyen. Amerikáról mesél, gyermekkora Amerikájáról, amelyet maga alá temetett a fejlődés görgetege. Európa egész történelmének háborúskodása alatt nem vesztett annyit, mint Amerika a megalakulása óta. A luxus nevében prédikált kereszténység mára kihalt. Falai összeomlottak, mint a rendszerek, amibe ágyazódtak. A kormányzatok pedig, önző céljaik elérése érdekében továbbra is táplálják a közönyt, semlegesítik az emberekben feltámadó természetes indulatokat. Hiszen kéz helyett kés meg villa, bunkósbot helyett vegyi-fegyverek, kagylók és csigák helyett kreditek – de mi ugyanúgy elégedetlenek és irigyek vagyunk, megmagyarázhatatlan kegyetlenséggel lelkünkben. A legyőzhetetlen ismétlődés mozgatja a világot, tesz hatalmassá egyes rétegeket, még a természet vészjósló pusztításán túl is – másokat viszont alkatrésszé vagy földönfutóvá avanzsál. A szökőárak ellenére is még mindig túl sokan vagyunk az egyre szűkülő térben, és tovább nő a társadalmi szerkezetek eldeformált aránytalansága is: rengeteg a fizikailag és/vagy szellemileg alulfejlett, míg a túlélők leginkább azok közül kerülnek ki, akik ezzel ellentétben rátermettebbek az életre.
Amerika komoly veszteségek árán tanulta meg a leckét, és most sincsenek sokkal jobb helyzetben, mint mi ideát. A lány sem vágyik már vissza. Sehol sem jobb, és itt legalább még viszonylagos rend van.
Amikor a harmadik kuncsaftomhoz érek, még nem is sejtem, mi vár rám. Időm lassan lejár, és úgy érzem, be kell érnem ennyivel, s már próbálom összeilleszteni az elmúlt órák szövegfoszlányait, fejemben már írom is az első cikket, amikor benyitván a harmadik helyszínre egy szűk folyosó végén, egészen lemerevedek.
A nem túl tágas szobában egyetlen franciaágy meg oldalt a faltól falig tükör mellet egy masszázságy. A központi fényhálózat vöröses félhomályt áraszt, de még így is rögtön ráismerek. Egyből felismerem az alakját, a körvonalait, vagy, ahogy jöttömre a fejét az ajtó irányába fordítja. Csak a haja sziluettjét látom először, de csak egy lépést kell tennem, hogy megjelenjen az arca is. Ez az egy lépés könnyben megy, mint gondoltam volna, úgy tűnik, az ösztön máris működésbe lendült, valami tudatalatti fizikai nyomás, a vele töltött hónapok izmokba ágyazott beindulási kódja - hisz tudjuk: az izmok nem felejtenek. Mégis inkább azt vártam, hogy ha majd egyszer elkerülhetetlenül szembe kerülök vele, tán meg sem tudok majd szólalni, csak nézem, próbálom kiolvasni a szeméből, hogy mire gondol, amire persze semmi esélyem, hiszen egyébként is nehéz volt kiigazodni rajta. Csak állok majd, és várom, hogy ő szólaljon meg elsőként, de az is lehet, hogy mindent elengedve odalépek hozzá és átölelem, beleszagolok a nyakába, szívom bőrének jellegzetes illatát, azt a jól ismert illatot, amit a mai napig nem tudtam kitörölni magamból, az egyetlen dolgot, amely belőle maradt azon a fényképen kívül, amit nemrég megtaláltam a benti gépemen, mielőtt kirúgtak. Ez a rossz minőségű, olcsó telefonnal készített kép, melyen kezében a születésnapjára tőlem kapott, éveinek számával megegyező rózsával karöltve mosolyog, és előhozza belőlem azt a nyarat, életem legszebb nyarát, amelyet bujkálva, menekülve éltünk végig titokban egymással.
Mert mit is mondhatnék neki? Sajnálom, hogy nem voltam elég türelmes? Sajnálom, hogy túlságosan szerettem? A végleges döntést ő hozta meg, rákényszerítve engem, hogy ne láthassam, hogy ne vegyek részt az életében, félretett, mint egy tárgyat, mert bipoláris logikája szerint rendszerint úgy próbálta igazolni döntései helyességét, hogy nem vett tudomást a problémákról. Az ember huszonévesen nem a tudása vagy a tapasztalata alapján hoz döntéseket, hiszen abból még nincs elegendő neki, hanem a vágyai és az érzelmei táplálják, irányítják. Ez volt ő. Én meg a tizenévvel idősebb, akinek már nem volt kedve annyit beszélni. Ő viszont folyton beszélt. És akkor, azon a szeptemberi szerdán bebeszélte magának, hogy jobb lesz így mindkettőnknek. Mikor utoljára elbúcsúztunk, egy orchideát kapott meg a kedvenc parfümét. Megígérte, hogy, ha legközelebb találkozunk, ezzel lesz befújva.
Azóta nem láttam.
Mit kezdhetnék vele? Igaz, már nem vagyok házas, csakhogy eltelt néhány év és történt sok minden. A lehetőség a boldogságra egy hónap alatt szertefoszlott bennem. És mély lyukakat hagyott maga után.
Seb vagyok a világ testén, ahol csontomig hatol a reménytelenség és a velőtrázó mosoly. Sokkal jobb vagyok másoknál, mert látom, hogy az egész csak illúzió – és rosszabb, mert nem tudok benne működni. Számos magot elvetettem, türelmesen, az időnek teret adva, hogy egyszer majd beérjen a gyümölcs, a termés, de a legtöbb ki sem kelt, vagy sarjadás közben satnyán elhalt. Láttam, hogy másoknak ez többnyire egyszerűbben működik: ismerek olyanokat, akik egyetlen magot vetnek, s abból bizton termést aratnak, akárhogyan is alakul. Így működik a világ. Az ő világuk, amelyben én mindig is kívülállónak számítottam, csak el kellett telnie vagy harminc évnek, mire valóban felfogtam, nem csak mondogattam magamnak.
Mindig is az a nagy dilemma, hogyan miként győzzünk meg másokat az igazunkról, amikor kissebségben vagyunk véleményünkkel. Én egész életemben ezt a kívülálló szerepet, játszottam” – s hozzászoktam ahhoz, hogy szembe kell mennem a tömeggel. Kényelmetlen, bosszantó érzés. Meggyőzni másokat, hogy addigi hiedelmükkel vagy tudásukkal ellentétesen véljenek valamit, igen kimerítő tud lenni, főleg, ha egyénenként, egyesével próbáljuk. Arra nincs elég idő, egy egész élet is kevés volna.
Szeretet és gyengédséghiányos beteg emberek vagyunk. A kiteljesedni vágyó ego, a vágy, hogy valaki figyeljen ránk, hogy akár csak egy percre is visszaigazolást kapjunk arról, hogy fontos és értékes, amik vagyunk - ez hajt előre mindenkit. A közösségi médiák oldalai tele vannak a bénán fényképezett, életlen képeinkkel, lehetetlen, magamutogató pózokkal, jelentéktelennek tűnő, apró részletekkel a háttérben, amelyek mind azt igazolják, mennyire kicsinyes, egyszerű és semmire való az egész életünk. Úgy teszünk, mintha bármit számítanának törekvéseink, hogy megismerjenek minket, hogy részesei legyünk a nagy egésznek, a mindenkit egybeolvasztó globális tébolynak, ahol szenvtelenül gázolhatunk a térdig érő kicsinyességekben, a megszokásban, az előre megírt szerepekben és az illúzióként magunk elé lógatott önkifejezésünk értékeiben. Sehol, senki nem tesz semmi különöset, aminek valódi jelentősége lenne, vagy ha igen, az csak saját rétegeinek mérvadó, sehol, senki nem ismer meg senkit igazán, mert mindannyiunk alján ott lapít a csontvelőbe kódolt aljasság, az ébredéskor a vizelési kényszerrel együtt meginduló zsigeri önzés, a megfelelési kényszerből táplálkozó akarat, amely mégis legtöbbször csak a középszerűség falait verdesi. Legtöbben semmirevaló, selejt melléktermékek vagyunk, az ostobaság simára csiszolt ékkövei, az ipari forradalom évszázadokra nyúló túlburjánzásának széttorzított mellék és végtermékei egyszerre. A biokémia két lábon járó ürüléke. Pózolunk a semmibe, hogy valakiknek higgyenek minket a másik senkik, akik nélkül, mintha semmire nem mennénk, pedig végső soron egyedül vagyunk, az ember hiába társas lény – társasságát csak a másokra kivetített gyengeségeinek, akaratának, vágyainak köszönheti. Az életem nagy részében minden, amit megkívántam, vagy fontosnak tartottam volna – elillant. Mindent megtettem azért, amit el kívántam érni, és amikor úgy tűnt, mindjárt megkaparintom, de akkor, minden, amit szinte már a kezemben éreztem, egyszer csak szétpukkan, mint valami buborék, s nekem újra kell kezdenem az egészet.
    Erre tessék. Itt áll újra előttem egy szál pongyolában, ugyanazzal a nézéssel, ugyanazzal a száj remegéssel.
    Angyali.
    Becsapom magam előtt az ajtót, és nagy lendülettel indulok meg a lift irányába. A legjobb ötletek gyakran az idő szorításában születnek, és most elfogytak a percek a visszafelé haladó időben, nullán vagyunk, és a mutató most vagy visszafordul, vagy leáll.
    Bármennyire is szeretném újraindítani, tudom, hogy fájdalmas lenne. Nem tudunk ki nem mondottá tenni szavakat és meg nem történtté tetteket.
    Megvan még az a régi pár terrás pendrive, amire kimentettem a családom életét képekben, videókban, és a magamét filmekben, zenékben. Itt lóg a nyakamban. Mert sajnos, ami igaz, az nem mindig elég. Az igazság csupán a veleje a kimeríthetetlen teljességnek. Nincsen senki, aki számba veszi cselekedeteinket, húzza a strigulákat, hogy jót vagy rosszat tettünk-e, s ez alapján később, egyfajta elszámolásként visszaszolgáltatja azok ellenértékét. Számos keleti filozófia ezt tanította évekig: jelen sorsunk előző életeinkhez vagy a következőekhez köthetőek. Akármennyire is hittem eddig ebben, egyre inkább kezdek benne kételkedni: mi van, ha mégsem így van? Mi van, ha ez is csak az emberi elme szokásos önigazolásai reflexe: mi van, ha a buddhista vallás egyszerűen így készteti híveit az alázatosságra? Avagy: viselkedj helyesen, sújtson bármi rád, s következő életeid folyamán megkapod ellenértékét. És az olykor elviselhetetlennek tűnő hétköznapi hányattatásainkat is lehet eképpen magyarázni: azért kell most szenvedned, mert valamikor helytelenül cselekedtél. Míg az egykori keresztény egyház Isten haragjával tartotta féken híveit, úgy más egyházak mással: a séma ugyanaz: csináld az, ahogy „nekünk” tetszik.
Mi a szar. El kell húznom ebből az épületből.
Valahogy visszakeveredek a szobámba, zümmögő neonfények és hófehér folyosók nyalábjain, húzom fel az időközben kitisztított szkafandert, és már itt sem vagyok. Fasza lett volna kikérdezni őt az elmúlt évek orgazmus élményeiről. Vagy elmondta volna végre, hogy milyen volt velem az ágyban? Hogy tényleg olyan jó volt, ahogy mutatta? Az utolsó együttlétünk egy órás kemény menet volt, és egyikünk sem tudott elmenni a speed-től, amit előtte bevettünk. Aztán abbahagytuk. Emlékszem, másnap otthon kivertem végre.
Alighogy kivergődök az utcáig, máris érzem, hogy valami nincs rendben. A folyamatok egymással rántják magukat, az egyik húzza a másikat, pillanatok alatt felfordul minden, pont, mint amikor vele voltam, mialatt többször is mindketten éreztük energiáink kilengését egymáson, s folyton valami ilyesmi lett a vége. Azok a kurva energianyalábok itt ólálkodnak felettünk, és most megint túl közel kerültek egymáshoz.
Az utcán irgalmatlan nagy tömeg van, és feltűnő mozgolódás. A villanyoszlopokra erősített oxigén-automatáknál tízméteres sorok. A biztonságos folyosók tömve, szinte átláthatatlan nyüzsgésben az emberek. Azokon kívül sűrű massza, mintha valami tüntetés lenne, vagy gyűlés. Jobb lesz, hogy ha elhúzok innen amilyen gyorsan csak tudok. Egy közeli mellékutcán szívódok fel és megpróbálom elkerülni a tömeget, de itt a tér környékén nem is olyan egyszerű. Vagy egy órámba telik, míg hazavergődöm a kisebb utcákon, és már alig várom, hogy végre elszívjak egy jointot. Hazaérvén azonban elkeseredve veszem tudomásul, hogy ezzel még várnom kell. Az ajtóm előtt ugyanis egy kézbesítő robot dekkol, s amint észleli jöttömet, rögtön működésbe lép.
Vékony, téglalap alapú ezüstváza megtörik, törzse felemelkedik és a szemét helyettesítő izzósor is megelevenedik. Kásás elektromos hangján nevemet ismételgetve kiöblöget magából egy jelhalmazt, amely máris aktiválódik a karomon. Ránézek, és elönt a düh: ez egy Kilakoltatási Végzés, melynek értelmében el kell hagynom a lakásomat a kézbesítéstől számított huszonnégy órán belül. A kiadást tegnap dátumozták a Népjóléti Hivatalban. Indoklás: nincs bejelentett munkahelyem több, mint egy hónapja. Na, igen. Ebben a társadalomban nincs helye a lazsálóknak vagy a semmittevőknek. Kevés a hely. Ha nem vagy a rendszer szerves, aktív része, akkor boldogulj, ahogy tudsz, jönnek a helyedre mások.
Mikor hozták ezt a rendeletet, amiről még csak fogalmam sem volt? A média tájékoztatása annyira sokrétű, hogy az ember képtelen követni az eseményeket. A kormány rendszerint zárt ajtók mögött hoz olyan döntéseket, melyeket aztán más, mélyen az érzelmekre ható kreált botrányokkal fed. A nemzeti öntudatra alapozott gyűlöletkeltés, az elhazudott javak, a kirakatboldogság álnok köntösébe bújtatott diktatórikus egyenlőtlenség. Hétről hétre változnak a szabályok, intézmények tűnnek el vagy nőnek ki a földből, az egész kurva háttérapparátus ebből él, ezt játssza, ide oda tologatnak minket az érintőképernyős vázlataikon, törvényeket hoznak, alkotmányt módosítanak, csak menthessék, ami még a talpuk alatt lévő földből menthető. Északtengely. Egy széthullott birodalom romjain széthulló birodalom.
Most, hogy kiestem a rendszerből, borzalmasan nehéz lesz visszakerülni. Az egész munkáltatói meg egészségügyi hercehurca hónapokig is eltarthat. Újra bizonyítanom kell mindent, hogy alkalmas vagyok és hasznos, hogy felelősségteljesen tudom használni a rendszert, az ezáltal megillető jogokkal. Addig minimum egy kategóriát vesztek, s így jogosulatlanná válok egyéb kényelmi szolgáltatásokra. De nem kellett volna valami figyelmeztető levelet küldeniük, valami felszólítást? Egyből kilakoltatnak? Hát ennyi hiba nem fér bele? Rohadjatok meg!
A robot, belső kameráján gondolom rögzítette a velem folyó beszélgetést, ezért, ha csak nem akarom szétzúzni valamivel ezt a rakás vasat, akkor gyakorlatilag egy napom van, hogy kitaláljak valamit. Nem vagyok túl lelkes, amikor becsapom magam mögött az ajtót. Legjobb lesz, ha először is felteszek valami zenét, ami lenyugtat. Sajnálatos módon azonban a holobox nem indul. A kurva anyjukat, máris kikapcsolták – gondolom, és kénytelen vagyok belőni a számítógépet. Még jó, hogy van áram. Jó hangosra állítom a zenét, hogy a zuhany alatt is halljam. Vaal „Wander to Hell”-je alattomosan a bőröm alá férkőzik a forró vízzel, ami átgördül a hátamon és beleváj a derekamba. Ahogy a gerinc melletti izmok hálásan ellazulnak, majd lefelé továbbgördülve ellazítják a kismedencét, megindul a bőséges vizeletsugár. Végre hugyozok egy normálisat. Közben jár az agyam szüntelen. Eddig valahogy mindig megúsztam, sok fájdalom, sok szenvedés, rengeteg tapasztalat, mégsem vagyok biztonságban. De a rendszer olyan gyorsan torzul, hogy már követhetetlen. Eleinte jól bírtam, észre sem vettem, hogy sokáig csak bénázó kölyök vagyok a nagyok között. Akkoriban egységekben gondolkoztam, azok szerint éltem hétről hétre, hétfőtől vasárnapig. Alig vártuk a pénteket, a szombatot, hogy történjen valami, vasárnap lazulás vagy after. Aztán kezdődött az egész újra meg újra. Így lett beosztva egységenként, az életünk, és folyton aszerint éltünk, ami éppen várt ránk, mindig volt ok valamire várni.
Már semmire sem várok.
Úgy élek, mint egy zombi. Még mozgok, de már minek? Olykor sikerül erőt gyűjtenem, hogy ne érezzem a végtelen feleslegességet, de aztán megint ráébredek, hogy rossz helyen vagyok, tévesen desztináltak, vagy ha mégsem, akkor elemi igazságtalanság történik, ami persze csak az én szemszögemből az: a felettünk munkálkodó erők funkcionáliságát tekintve ez lényegtelen. Senkit nem érdekel az igazságtalanságom. Mindenkinek megvan a sajátja. Nincs senki, akinek átadhatnám magam - aki jött egy sem kért belőle sokáig. A csalódások olyan mértékben lecsupaszítottak, hogy nem tapad meg rajtam semmi más, csak a kiábrándultságból szőtt megfelelés kényszerű álcája.
Most már nem egységekben élek, hanem egybeömlesztve: nem számít, hétfő, péntek vagy vasárnap, összemosódik minden és csak a kisebb egységek, még kisebb egységeinek jelentéktelen mozaikja alkot egyfajta rendszert. Elkeserítő azt látni, hogy mások milyen szánalmas megmaradtak függő egységeikben. Én ezt már nem bírom.
Nálam úgy harminckettő körül ütött be a meghasonulás. Azóta, esküszöm, mintha megátkoztak volna. Valamiféle negatív energia leng körülöttem árnyékban, ami ugyanakkor nem gonosz, ámde sokszor következetesen igazságtalannak tűnik. Egy ideig sokat szenvedtem azért, mert egy nő rám vetítette ki a tehetetlenségét vagy dühét, ha nem tudott valamit megoldani. Nem főzött, késsel nyitogatta a konzerveket magának, de nem ette meg rendesen. Megállás nélkül füstölt, torkát nap, mint nap fojtó köhögés kínozta. Évekbe tellett mire rájöttem, nem én vagyok alul, hanem ő. Hogy ő a gyenge, és én vagyok az erős. Elszomorított, ahogy ketrecben tart a gyerekekkel. Hányszor könyörögtem a semmibe, hogy jöjjön valaki és mentsen meg. Kihasználva kettős énemet a fehér felére játszott, míg a feketét elnyomta sínylődni. De elszámolta magát, mert persze ez törvényszerű volt a mentalitásából következően. Nem fogta fel, hogy egyszer betelik a pohár végleg. Akkor a fekete felébredt, mert már legalul volt. Mert a dolgok akkor kezdenek el igazán megváltozni benned, ha eléred a legalsó pontot. Ha legmélyebbre kerülsz. Ahol már senki nem áll melletted. Eldöntheted, hogy mit akarsz. Én úgy döntöttem, véglegesen megtérek a feketéhez. A fekete negatív energia. De a fekete tisztít. Eltakar, elvesz, de új lehetőséget is ad. Ez pedig a fekete éve lesz ez. Az erős fekete éve. a saját árnyékától megszabadult fekete éve. Hiszen egyszerre érzem magam jól és rosszul. Haldoklom, mégis fejlesztem képességeim, élesítem elmém, hogy a fű is hiába tompítja. Szerencsére attól még nem függök, mindig is jól érzékeltem a határokat, de érzem, ahogy az idővel egyre használódik testem, megtehetek bármit, függhetek attól, hogy tartósítsam, ahogy tudom, a folyamatot megállítani nem lehet. Függök a maradék időtől, ami még hátra van, mert addig el kell jutnom, ameddig csak lehet, számba véve, hogy fáradozásom következményei villanásnyi fodrot hagynak csak az örök rezgés hullámán, melynek menthetetlenül része vagyok. Iszonyú csapást szenved el, aki az igazsággal szembekerül.
Régebben egymástól függtünk, mert képesek voltunk megbeszélni a dogokat. Ha valami történt, nem tudtuk meg három perc múlva az értesítőnkből, nem kommentelhettünk azonnal. Az emberek sokkal inkább egymásra voltak utalva, beszéltek, kommunikáltak és nem virtuálisan. Az megvan, hogy ülsz a munkahelyeden, és csak gyorsan felugrassz a közösségi portálra, míg megiszod a kávédat? Aztán azt veszed észre, hogy már fél órája ott ülsz, a munka meg persze áll, mert te épp mások életének részletein csüngsz. Rengeteg időt elvett az emberektől az internet, megváltoztatta a kommunikációt, a társadalmi kapcsolatokat. Ma már nincs szükséged senkire, ha valamit nem tudsz, felmész a netre és megkeresed a választ vagy a megoldást. Te is éreztél már késztetést, hogy kihasználj gyenge embereket? A közösségi oldalak háttér információi bőven elegendőek ehhez, és nagyjából egy japán gimnazista simán feltöri őket.
Mire felöltözöm már egy Cubicolor szám megy. Neki kell ülnöm írni, amíg friss a hatás, de előtte egy joint. Vagy közben. Csak mi ez a fura aláfestés a zenében? Ez nem volt benne eddig. De nem is. Mintha odakintről dübörögne valami.
Felengedem a hő és sugárzás és golyóálló roletta-falat, és kinézek az estébe forduló városra. Mire felfogom, mit látok, már észlelem azt is, hogy ugyanebben a pillanatban megindul valami a semmiből felém. Egy lezuhanó járőrsikló lángokba borulva csapódik az ablakomba, ahonnan épp, hogy csak sikerül félreugranom. A több mázsás acélszerkezet fülrepesztő robajjal szakad be a falon, mely egy darabig szétnyílik előtte, mint egy kezeletlen sérv, a törhetetlennek mondott üvegablak behorpad, darabok repülnek szét róla, én meg a sarokba vetve magam ugyanabban a pillanatban landolok. Kintről rögtön tompított IMR gépfegyverek puffogása üti meg a fülemet, sajnos jól ismerem ezt a hangot, a hadsereg használja nyílt utcai bevetéseknél.
A becsapódott sikló félig áttörve a falamat, előttem két méterrel lángol, elöl a pilótafülkében izzó emberi alakok körvonalai. A számítógépem valahol a fülke alatt lehet, füstöl minden, és a szétrepült, égő asztaldarabok, melyek a belső falak felé csapódtak, rögtön lángba kapják a könyvespolcot. A könyveim, bassza meg, bármit, csak azt ne, a jó büdös kurva életbe, ezt már nem hiszem el. Pár másodpernyi sokk után, ösztönösen balra vetődöm, megindulok a polc felé és remélem, hogy nem robban fel a jármű további része, vagy ha mégis, a robbanás előtt talán lesz még időm felkapni néhány fontos könyvet.
Hirtelen azt sem tudom, mi legyen, egyszerre öt hat darabnál többet úgy sem tudok magamhoz venni. Felmarkolom a Súlyszivárványt, néhány Henry Millert meg Coetzee-t, és átrohanok vele a másik szobába. Ott a földre hajítom őket, és máris lendülök vissza, s kezdem összeszedni magam.
A lakásban egyre jobban terjengő füst mindinkább akadályozza a tájékozódásomat, és a hozzá társuló égett hússal kevert olvadó műanyag szaga sem segít sokat. Miután percek alatt sikerül visszavennem az utcai védőruhámat, egy hátitáskába kezdek pakolni mindent, amit érdemesnek tartok magammal vinni. A könyvek mellett, melyeknek már így is komoly súlya van, szinte csak a vitaminokra, és a hűtőben lévő élelmiszer-kocka adagokra koncentrálok, azokat majd csak fel tudom melegíteni valahol. A hűtőmnek nemsokára úgyis annyi, a tűz percek alatt terjed a falakon tovább, a kintről beszivárgó hideget csak nüansznyi hullámokban érzem, elvegyülve a forrón vibráló levegővel. A táskámba befér még egy-két ruhadarab, meg a füves dobozom, és a végére még rágyömöszölöm a maradék fehérje-poromat. Túlélő ösztönöm legendás, mint már bebizonyosodott számtalanszor szorult helyzetekben, mikor az ember úgy érzi, mintha egy filmben lenne. Sikerül rálelnem a Szép új világra, és emlékszem az 1984 helyére is, az is megvan. Az Ulysses-t hagyom a faszba. El tudok vinni két Palahniuk-ot meg az Amerikai Psycho-t, de mikor átérek a másik szobába, egy hátulról érkező, dörgő lökéshullámmal a szemközti falnak csapódok. Érzem, hogy valahol megzúzódik a könyököm, és visszalökődöm a faltól. Az ütközés lelassít, de amint tudok, feltérdelek, és látom, hogy az egész kibaszott könyvespolcom ég, és egészen az ajtóig lángcsíkok húzódnak. Bízom benne, hogy nem lesz több robbanás, és megpróbálok gondolkodni. Itt nem maradhatok, mert az esti fagyban hajnalig sem húznám, és ki tudja, mikor érnek ki a tűzoltók, ha egyátalán meg tudnak itt bármit is fékezni. Odakintről továbbra is lövések hangja és üvöltözés hallatszik, úgy vélem ott sem leszek túl nagy biztonságban, de meg kell próbálnom behúzódni valahová. Talán, ha eljutok Serafin stúdiójáig, megtűrnek pár napig, amíg kitalálom, mi legyen. A lakásomnak fél óra múlva annyi, ez nyilvánvaló, és akkor beugrik, hogy amúgy meg kilakoltattak. Hát igen, így megy ez velem meg a sorssal. Ha valamit odafönt el akarnak intézni, akkor soha nem bízzák a véletlenre.
A fene tudja, mi lesz most, kurvára nem fog érdekelni senkit, hogy mi van velem, ha pedig mégis akarnak valamit, úgyis bemérik a csuklómat. Az írásaimnak annyi, a munkámnak annyi, a lakásom leég. Jöhet a C terv. A kreditjeimmel néhány hétnél tovább nem húzom, de akkor meg mégis mitől vagyok ennyire nyugodt? Mikor kódolta belém az élet ezt a közönyt minden iránt? Évtizedeken át ível az idő, amit kitett fizikai és szellemi öntompításom. Annyit edzettem, hogy ne legyen erőm, annyit szívtam, hogy ne legyen kedvem, hogy az idegrendszerem annyira letompuljon, hogy már képtelen legyen felizzani, hogy ne is lázadjon az ellen, ami kaparja alulról. Ezt csináltam évekig egyre megszállottabban. Mások szemében talán kiegyensúlyozottnak tűntem, miközben ezzel csak saját alászállásomat védtem tébolyultan. Kifosztottam magam valami más javára, és csak kevesebb lettem, mert a mások végül mindig úgy találták, hasznot húzhatnak belőlem. Despoták formálták ezt a világot, míg a természet közbe nem szólt, de a természetünk visszafordíthatatlanul megváltozott: DNS-ünket a gyűlölet és a győzelem építi, az előnyszerzés, mások kihasználása. Elég szomorú az életem köztetek. Gyenge, satnya emberek vesznek itt körül. Még mindig a legöregebbnek kell példát mutatni erőből, és bátorságból?
Évtizedeken át ível az idő.
A közöny kitörölhetetlen, most már ez vagyok én. És mégis, minden nihilizmusom és nemtörődömségem ellenére, testem, évek alatt beléplántált ösztöneivel újraéled, és nyomja tovább túlélőmódban.
FESZTEN JÓR SZÍT BELTSZ PLÍZ!
Lefekvés előtt rendszerint beveszem az éjszakai mátrixot: aminosavakat, sejt-duzzasztókat, izom-nyugtatókat, alvás segítőket két deci vízben oldva fel. De most nem rend szerint van. Olyankor nem menekülök kifelé égő épületekből, a fülem mellett süvítő, pattogó golyók kíséretében, nem az az esti műsor, hogy a mindenfelől ordibálva rohangáló embereket kerülgetem az utcán. De ebben a városban nem lehet eléggé felkészült az ember.
Mire kiérek az utcára, már lángol az egész épület, a szomszédos lakások is lángra kaptak. Mindenhol ide-oda rohangáló emberek, sokuk a földön fekszik mozdulatlanul. A lövöldözés egyre hangosabb, a háztömbök között újonnan érkezett járőrsiklók csatlakoznak társaikhoz, amelyekről vastag fénycsóvákkal pásztázzák a tömeget. Akármerre nézek, riadt arcok, ordibálva futkosó emberek, néhány már a földön. Egy nő a gyerekét próbálja magához téríteni a szemben lévő lámpaoszlopnál, de az meg sem mozdul. Több száz szürke-ruhás civil nyüzsög, ordít, aztán szalad valamerre. A lövések a lejjebb lévő kereszteződés felől érkeznek, és egyre közelebbről hallatszanak, most már más típusú fegyverek ropogás kíséretében.
Rohanok az árkádok felé, mert a másik irányból hallom a komolyabb lövöldözést, és ahogy elfutok az egyik mellékutca mellett, látom, hogy a párhuzamos utcán iszonyat tömeg csap össze a matt fekete pajzsosokkal. Az egyik épület teljes oldalfala lángokban, de futok tovább, hátamon a több kilónyi könyvvel meg a maradék füvemmel, amit meg tudtam még menteni, és közben azon gondolkozom, hogyan lehetséges, hogy egyik percről a másikra a feje tetejére állt minden, ami márpedig eddig sem volt paradicsomi idill. Netán ez lenne a megoldás, ez lenne a változás, amire vártam? A nagy büdös kilátástalanság? Minél inkább hagyom magam sodródni az idővel, annál durvábban visszaránt a valóság. Mi ez az iszonyú ellenállás?
De nem szabad erre gondolnom. Van, hogy a kiszámíthatatlanság jól sül el. Ez is csak egy újabb lecke, amit már százszor rám húztak.
És a következő sarkon egyenesen belerohanok az oldalsó utcából érkező kisebb tömegbe, az egyiket magammal sodorva a földön kötök ki. Fekete Foltokat látok, szürke szkafandereket, amikor felülök, épp az egyiket szedi le hátulról egy mágneses fogóháló alacsony feszültségű árammal zizegve. Az áldozat teste remegve zuhan a földre, a tömeg kétfelé robban, és egy tucat kommandóssal találom magam szembe húsz méterről. Speciális osztagnak tűnnek, fel vannak szerelve falramászókkal, és ugrócipőkkel, ketten már pattannak is, még idejében elcsípnek két fekát oldalszélről Egy pajzsos a másik oldalon felöklel egy kék szkafanderes szakmunkást, felém pedig több impulzusfegyver csöve is közelít. Aztán előrelép a hálóvető és kíméletlenül megnyomja a kioldószerkezetet. Mielőtt bármit is tehetnék, már arcomra feszül a szintetikus acélszalag, leránt vissza a földre, odatapaszt a kérubzöld aszfalthoz, és megkezdődik a villámlás.


5. [tulajdonos]: akva:válasz2018-01-04 18:33
Szia Akva!
Nem tűntem el, csak lejöttem a több tucat oldalról, ahol mozogtam, és inkább a saját utamat járom, saját oldalla (www.tepodonat.hu) Új kötetem jön hamarosan, ezért gondoltam, kicsit beharangozom itt egy kis ízelítővel. üdv

4. [tulajdonos]: 2.nap: Szerda2018-01-04 18:29
S
ZERDA reggel van, és Aimától elválva megindulok a közeli market felé bébiételt szerezni, ahol durván végigkínlódom a kínkeservesen haladó sort a pénztárnál. A CULER’S PROTEIN FARM logóval ellátott kajából betolok két üveggel egy kinti padon és érzem, hogy lassan eltelít az emésztés. Nem kellene, így leülni – gondolom, és elnézem, ahogy az este megfagyottakat felpakolgatja konténerébe az első begyűjtő-járat. Az utcán iszonyat hideg van és szakad a hó. Alig bírok eljutni a fűtött gyalogfolyosóig, ahol az emberek hernyóbélként mozognak. Odafent tetramátrixban melegítősugarak a tömbök falán, az oldalukba telepített hőfokszabályzók vészesen túlműködve izzanak. Lefagy a kezem még a ruhán keresztül is, mikor elhúzom az üvegajtót, és belépek a nyüzsgésbe. A társadalmi ranglétra különböző szintjeit jelző szkafanderek tarka sokasága hullámzik előttem: nyomorult ábrázatú barna dokklakók, a feketében feszítő hivatalnokok, néhány fehér EÜ-s, meg a szürke átlagpolgárok, mint én. Mind úgy sietnek, mintha bármit is számítana, mintha nem tudnánk már évek óta, hogy napjaink meg vannak számlálva, és felesleges mindenfajta erőlködés. Ám hiába: az ember teszi a dolgát, halad előre, kitölti a rendelkezésére bocsájtott időt, életet ad és rombol. Manapság leginkább már csak az utóbbi, ezért a természet visszaveszi azt, ami az övé, türelmesen görbíti vissza maga felé egykoron kicsorbított élét, miként kijavítja hibáját, az embert. Csak a saját eszközeivel dolgozik: vízzel, földdel meg széllel. Minden egyszerű, csak mi bonyolítjuk túl, káoszt teremtünk és békét várunk, de már túlságosan széttöredezett minden ahhoz, hogy kezelni tudjuk. Közben a fejem még zakatol, zenéket hallok meg ütemeket, rímek jutnak eszembe, amiket fel kéne mondanom a telefonomra, mert két perc múlva nem fogok rájuk emlékezni. Haza kell mennem, és rögtön el kell kezdenem az írást. Azt hiszem, készen állok. De előtte azért nem árt figyelmeztetnem magam néhány apróságra. Mindenek előtt figyelnem kell arra, hogy semmiképp se legyek kioktató. Az emberek nem szeretik, ha kioktatják őket. Másból sem áll az életük, mint hogy reggeltől estig előírják nekik, hogy mikor, mit csináljanak, és nem azért mennek el a színházba, vagy olvasnak el egy könyvet, hogy ott is ugyanezt folytassák, hanem mert azt akarják, hogy megmondják nekik, kicsodák is valójában.
A belváros felé haladva megjelennek az első helyőrségi járatok, komótosan zümmögnek az utca felett és pásztázzák a környéket, ahol már Zóna reklámok hömpölyögnek a holo – kivetítőkön. Tökéletes nők és férfiak mutatják a helyes életmódot, a megfelelő irányt: mosoly és tisztaság. Az elégetett zsírpárnák jajveszékelése, a megviselt edzőtermi bérletek sátortábora a fiókban, a hófehér zománcok csillogása hullámzó fogpasztatengerek alatt, a kiváló minőségű élelmiszer fejadagok toporzékolása a hűtőkben. Lassan megindul a reggeli mozgás. A létszám-szabályozási rendeletek ellenére egyre többen szivárognak be a külterületekről. Már nem nagyon maradt nekik odakint semmi. És még mindig túl sokan vagyunk. A tengerbe temetett Csendes Óceáni szigetországok bennszülöttei, az Afrikából elmenekültek, mind a szilárd föld felé tartanak. De itt sincs már több víz vagy élelem.
Már annak is hatalmas értéke van, hogy hazafelé tartva megállok még a sarki kenyeresnél is, mert rájövök, hogy elfelejtettem venni édességet, amire pedig szükségem lehet, hogy estig kibírjam alvás nélkül. A reggeli újra-tunningolásnak köszönhetően délután kettőig biztosan megleszek, és csak majd az első nagyobb étkezés fog lelassítani. Addig írnom kell, és csak a legszükségesebb kalóriákat bevinnem. De azért veszek egy kenyeret, és mivel még korán van, akad egy kis édes keksz is. Úgy érzem mindkét kiszolgáló engem bámul, bár nem tudom mire számítottam a Marihuana Nation-ös kitűzőmmel a kevlár-felsőmön úgy, hogy alig egy órája szívtam.
Kilépek az utcára a kenyerestől, felteszem a maszkom, és még egyszer elcsodálkozom azon, hogy az elmúlt éjszakán miért ezt a környéket választottam. A házakba itt kevesebb rendezettséget és több hanyagságot oltottak, utcáról utcára feltünedeznek az első célja vesztett kőkerítések és lebontásra ítélt saroképületek. A falak sodronyain lemálló kietlenség. Az ablakokból hörgő téboly.
A közeli automatánál egy csuklyás némber tölti fel magát kreditekkel. A csuklójába portált USB csatlakozó kéken villog, nagyjából 123 BMP lehet, könnyed, mint egy Kollektiv Turmstrasse tétel. Ahogy haladok a belváros felé, megjelennek az addig távolinak ható szilikon-íves monumentumok csőrszerű tornyaikkal, tömve a felső réteg ribancaival. Csak a legtehetősebbek engedhetnek meg maguknak ilyen lakást, meg az állam alkalmazottai. Az ő kölkeiket látni az összes környékbeli bárban, amelyek itt xenon-üveg ablakokkal vannak kirakva, mely még inkább azt sugallja az erre érkezőnek, hogy az itt élőknek nem eshet semmi baja.
Gazdagok és szépek. De nem gondolom, hogy könnyű lenne feldolgozni a mérhetetlen gazdagságot vagy a túlzott szépséget sem. Nekik vajon milyen gondjaik lehetnek? Tizenhét évesen már apuci Mercijét vezetni. Mert ma nem lehet megélni tisztességesen. Csak nagyon kevés szerencsésnek adatik ez meg. 25 évesen meg pláne nem. Audis kölkök, BMW dzsipes picsák légyszemüvegben. Mindenki mereven árulja önmagát, és megpróbál szakítani belőle. Húszéves kiscsajok új építésű, modern lakótelepeken vagy a belváros ódon falai mögött. El akarják érni a céljaikat és ehhez gyorsan kell sok pénz. Megszerzésének legegyszerűbb módja egy nő számára: az ősi. Ez mindig működik, csak okosan kell csinálni. Tusfürdők parádéja a kád végében, odakészített szájvíz. Folyton ismétlődő pillanatok, csak a helyszín más, de igazából mégsem. Portfóliókon feltűntetett tavaly előtti képek. Hogy amikor kinyitja az ajtót, látod, hogy minimum plusz tíz kiló. Érzed a váladékuk szagát. Nem mindig az a De Luxe, mint amit vártál. De hát mocskosak vagyunk mind. Nincs tökéletes boldogság, de ugyanakkor legalább tökéletes boldogtalanság sincs. Amit én tapasztaltam, az az, hogy a nem tökéletesek mélyebben éreznek, mert többet tudnak a fájdalomról, a kitartásról, a szenvedésről vagy a hiányról.
Óráknak érzem, míg elérem a nyugati szektort, és beblokkolok. A lift nyúzottan zümmög, és amint felérek, az első dolgom, hogy bekapcsolom az asztali gépemet. Nyugalom, csend. Hétköznap van, és a lakásom üres. Már vagy tíz éve, hogy egyedül élek. Meg kell hagyni nem voltam túl jó apa, de azért megpróbáltam megtenni mindent, hogy mindkét gyerekem normális körülmények között nőjön fel. Ez egy hozzávetőlegesen kíméletesre normalizált rendszerben is nehéz feladat, hát még egy, a saját pusztulása elé rohanó világban. Ha házasságban élsz gyerekekkel, gyakran a saját akaratod helyett másoké érvényesül. Kiszolgáló személyzetté válsz. Anyagi háttér- felelőssé. Funkcióját állandó üzemmódban ellátó eszközzé. Elsősorban nem férj vagy, hanem apa.
Nem szakadhatsz ki a magadnak keltetett örvényből, nem bírsz kilépni a körökből. Eléred azt a pontot, ahol már minden mindegy, mert évszakokat pazaroltál el arra, hogy megfordítsd a megfordíthatatlant, hogy betömd az újra meg újra felszakadó réseket. Állandósult feszültségforrások, mindennapi konfliktusok. A kevés alvás, az állandó jelenlét, az elszivárgó gyengédség, a szúró aránytalanságok.
A meg nem hallgatott szavak.    
A hosszú beszélgetések utáni sírások, a hajnalig nyugtalanul fészkelődés, a be nem tartott feltételek. A földre dobált tárgyak: levetett ruhadarabok, kiürült vizes-palackok, kiszáradt ételmorzsák. Íróeszközök, játékok. A folyamatos hangzavar, a sehol egy percnyi csend, az állandó viszálykodások a testvérek között, az „addideazenyém”—ek, a velőtrázó ordítások, kiabálás, stressz. Hogy a napi energiád fele arra megy el, hogy etesd, itasd, öltöztesd, elvidd, meghozd, hogy helyette gondolkodj. A munkahelyed kora reggeltől mások igényeit lesed, alkalmazkodsz a többi munkáshoz, kinek-mit hogyan? Ide ezt, oda azt. Elmész, felveszed, felhívod, megcsinálod. Aztán haza mégy és folytatod tovább. Telik az idő, évek telnek, de még mindig alig valami változás: mintha folyton csak te alkalmazkodnál, mintha nélkülözhetetlen elem lennél, ami ha kiesik, megáll az élet. De tudod, hogy nem. Tudod, hogy, ha rá lennének szorulva, találnának más megoldást. Csak egyszerűbb, ha van egy kéznél, és amíg van, addig használjuk. Multifunkciononális holo-boxot sem dobunk ki, csak ha már tönkrement vagy kiégett.
Lassan én is kiégtem. Felmérhetetlen életenergiáim mentek el a lehetőségekhez képes normálisnak mondható „családi idill” fenntartására. Mennyi mindenre lett volna elég annak akár csak a töredéke? Persze ez nem vonható párhuzamba érzésekkel, de ettől még a kiváltó okok nem szűnnek meg. Az igazság azonban az, hogy tehetetlenek vagyunk ezzel szemben: a mai világ szüli az aránytalanságokat: az egyoldalú önzést vagy odaadást, az önkontroll hiányát, a komplex gondolkodásmódot, vagy a megértést és a türelmet. Nincs már felelősségvállalás sem, a mai gyerekek úgy gondolkodnak, ahogy a média megtanította nekik: vedd el, mert a tied, akard, hogy megkaphasd. A felnövő generációkba az van plántálva, hogy bármit megtehetnek, bármit megkaphatnak, hogy nincsenek korlátaik. De ez hazugság. Ez az ipari óriásmogulok szlogenje, hogy ezek után is megvedd, amit eléd raknak. Amit szerintük meg kell venned. Az ergonomikus háztartási robotok, a portaszító textil, az intelligens smink tükör, a zárásra sötétedő tejüveg, az önjáró szemetes vagy az átlátszó autó. Mind a kiváltságosok kényelmi termékei. Ők tettek szalagsoron álló robottá minden élőt, egészségest és mutánst – apropó, a mutánsokról is részben ők tehetnek, de az már igazán semmi a globális természeti rothadás kapcsán. És a gyerek nem tehet róla, hogy a rendszer elkurvította. Mi vagyunk a felelősek, akik ilyenné tettük a rendszert, amely szinte átláthatatlanul szövi be évtizedeink közé az önzés, a kevélység, a dölyf vagy a restség fonalát. Hogy nincs időnk egymásra, csak a gyűlöletre, meg a menekülésre.
Az állandósult pragmatizmus, és felelősségtudat.
Úgy fest, én voltam a hibás láncszem a családunkban, aki mindig más oldalról tekint mindent, és ez folyton konfliktusokhoz vezet. De bizonyos dolgokhoz nem vagyok hajlandó alkalmazkodni. Mindenben az aránytalanságot keresem, és ez gyakran megöli az élményt. Emellett úgy hiszem, a hétköznapi dolgok minden tartós boldogságot kikezdenek, és legtöbbünknél még a fenyegető csapásoktól is jótékonyan elvonják a figyelmünket. A depresszió viszont ténylegesen megjelent. Egy nap azt vettem észre, hogy le vagyok merülve. Agyamban átkattant valami, és onnantól kezdve már csak egy robot voltam hónapokig. Mondják: amint egy férfi apa lesz, többé nem szabad. De nem erről van szó. Így is, úgy is a rendszer szolgái vagyunk, és ahhoz, hogy túléljük muszáj alkalmazkodnunk a szabályaikhoz, amikor átalakítjuk őket saját részünkre. Csakhogy ők már győztek.
A nagy elméknek rég lőttek, és ma csak az a lényeg, hogy több terméket adhassanak el, miközben irányítják azokat, akik nem engedhetik meg maguknak a fogyasztást. Eközben megpróbálunk a szamaritánus képében tetszelegni. A közvélemény úgy tudja, hogy a birodalom segélyekkel látja el a szegényebb országokat. Fogalma sincs róla, hogy ezekből a régiókból többször annyi profit folyik be, mint amennyi segély formájában odakerül. És néhányan azért mégis csak zokon veszik, hogy éhen halnak az utódaik, csak azért, hogy valamelyik metropoliszban tovább növekedjen a pazarlás. Hogy megvedd magadnak a harmadik kocsidat, vagy kertészt bérelhess meg szakácsot a belvárosban, miközben más országokban a vízért háborúznak helyetted. A tengerek kiürültek, a koralltelepek háromnegyede elhalt, de te még mindig a kibaszott szusidat akarod az étteremben, ahol már csak hétvégén szolgálnak fel húst. Tehetetlen zsákokká váltunk. Belénk pakoltak már mindent, amit lehetett, és kitömtek műanyaggal. TÖLTSE FEL MAGÁT SYNTHA-5 ÉLETSZÍNVONALLAL!
Benyitok a hűtőbe és kiveszek az aszkorbinsav koncentrátumot, aztán felütöm egy szódapatronnal. A hűtő patronadagolója az intelligens üvegfelületen villogva jelzi, hogy a havi keretből már csak egy maradt. A számláló vibráló zöldjébe belezsibbadva lenyelem az utolsó sűrű kortyot is. Úgy érzem, kezdek megcsúszni, és még mindig a zene hatása alatt vagyok, így pedig képtelenség lesz írni. Csinálnom kell még egy cigit, mert csak dalszövegfoszlányok jönnek - mennek idebent, és mozdulatlanságba dermeszt a gondolkodás. Még mélyebbre kell mennem, hogy szinte már félholtan írjak.
Csak egyre kényelmetlenebb ülni: a műtétek alatti feszülés az értágulat hatására mind jobban előrenyomul. Összeszűkíti a végbelet meg a húgycsövet, és ez felelős az alkalmankénti impotenciáért is. Ezt mondjuk, most pont kioldja a tadalafil. Aztán fél óra, és az állapot, amikor már a zene sem esik jól, csak kerreg az agyad a csendben. Ujjaid nem képesek normálisan lenyomni a billentyűket, folyton hibázol, és vissza kell javítanod, pedig fejben már egy mondattal arrébb vagy. Egy másodpercre mintha Aimát látnám magam előtt, félrecsapó képzavar, a lány fekete dáliák és orchideák között fekszik egy ravatal tetején. Ez meg mi a szar? Talán állva kellene írnom, mint Virginia Woolf-nak, mert most már nagyon kényelmetlen az ülés.
Gyorsan kiverem hát, hogy termelődjön a természetes fájdalom-csillapítás, és bedőlök a kanapéra egy óra lázálomra. Úgy érzem, nem a fájdalom gyűri le az embert, hanem a bizonytalanság. A fájdalmat el lehet viselni, le lehet küzdeni, ha látjuk, hogy mi van utána. Ha vannak biztos pontok. De ha nem…
Fáj a hátam és zsibbad a farkam, amikor magamhoz térek. Alig bírok megmozdulni, de valahogy ráveszem a kezeimet, hogy csináljanak egy zöld teát. Félkómásan tudatosítom, hogy mostanában már a teafűvel is spórolok. Minden adagot még egyszer leforrázok, mintegy kényszerűségből, s így csak reggelente jutok friss teához, a délutáni már csak fele olyan erős. Évek óta komoly luxushiánycikk a cukor meg a kávé.
A tea meghozza a hatást, és még jócskán érzem a spuri lemenőágát is, szóval teljes gőzzel ismét írni kezdek. Monoton verem a billentyűzetet, a szavak jönnek kifele, nem tudom, honnan, - mi ez az ihlet, de jön. A fű, a spuri meg a kimerültség előkotorta alulról megint, mint rég.
Felrakok egy szépséges Dominik Eulberg mixet és javában írok. Dominik a vén kecske, akinek a zenéje ízléses harmóniával csábít, és úgy tesz, mintha könnyed kis kaland lenne, de aztán bevisz a málnásba és lemészárol. A techno mindig segít, mert megnyugtat és feltölt. A harmóniák, a szétcsúsztatott felhúzások, a hűségesen visszatérő nyers ütem, ami mégis puha és lüktet a gyomromban, miközben a szívem akkumulátoraként rákapcsolódik a vérkeringésre. A nyolcperces tételek egymásra keverve digitális orchestra-ként robognak előre, a kétórás szettek észrevétlenül utaztatnak el. Csak a zene, ez a több ezer éves sablon képes ennyire feltölteni és elfeledtetni, kizárni minden stresszt, zavaró tényezőt, lelki bajt. Az állandósult akadályok, amelyek néha, mintha folyamatosan csak miattad lennének. Időnként tele van velük minden, az egész nap. Máskor apróságoknak számítanának, de akkor, egyszerre egymásra gyűlnek, hogy pont abban a pillanatban késleltessék valamilyen célod elérését. De a techno mindig segít. Minden, amit az életben rám rakódik teher, a techno által csöpög le. Emlékszem, régen hogyan működött, és emlékszem mára mi lett a zenéből. A zene azon kevés dolgok egyike, amely képes volt túlélni a kulturális pusztulást, a kommunikáció eltetvesedését, a gondatlanságból elkövetett elme-mészárlást. Mégis, ezek a régi szettek tudták igazán, hogyan kell elvarázsolni. Manapság a zene már csaj zaj – de a keményvonalas hívők világszerte éltetik tovább a műfajt, és a néhány életben maradt öreg még ma is tudja, mi fán terem ez. Életben tartjuk, noha csak apró pontok vagyunk a végtelen térben, a hullámrezgések eltakart mezsgyéjén. Én is ceruzahegynyi kerek maszat vagyok mázsás súllyal, amit nem lehet arrébb rakni, eltakarni vagy kiradírozni. Hiba vagyok az egyébként tökéletes testen. Az egyetlen problémás tényező, amely nélkül a gépezet teljességében működik ugyan, mégis mindenki látja azt a nem oda illő foltocskát.
Később jöhet egy jó kis klasszikus Tale Of Us mix az utolsó évekből. Szarrá kereshették magukat azok a srácok. Évekig jártunk fesztiválozni és mindenhol ott voltak, ami számított. Azok az olaszok tudtak valamit akkor. Azelőtt nem nagyon csíptem őket, de rohadjak meg, kivívták a tiszteletemet azzal, amit a németeknél leraktak a techno-ban. Nagyon ment a szekér, még vagy három másik hasonló duó is felfutott onnan. Folyton feketében jártak, lezser, szándékoltan bő pólókban, hasukig lógó ezüst amulettjeikkel, nyomták a sötét és mély négynegyedet nagyjából 125 BPM környékén, és nem kímélték a képzeletet sem. Hipnotizáltak. Már-már kultur-sznobizmus alakult ki körülöttük. A háttérben tipegő hoszteszlányok, a technikusok hada, hogy minden stimmeljen, a sajtó, a kamerás csapat, meg az italos srác - na és az elegáns beépített ember, aki a cumót hozza. Az olasz techno duók, akik Berlinbe igazolva megújítják a dance szcénát. Abból éltek, amit szerettek. Ma abból élsz, ami akad. Vagy dobod az egészet, és felteszel mindent egy megérzésre.
Folyton így megy ez az írással nálam. Várok, hogy jöjjön a löket, ami előretolja az elmémet. Gyűjtögetem az ötleteket, megírok mindent, amit fontosnak találok, és valahol időközben – amit nem is igazán észlelek, hogyan – összeáll minden egy komplex csokorrá. Az egészet érezhetően átszövi aktuális életrendem alakulása, az események, amelyek körülöttem történnek, vagy a politikai helyzet. És egyszer csak látom, hogy miként áll egybe, merre tart, és mi lesz belőle. Onnantól kezdve már jobban élvezem a folyamatot, és a tudatosság magával is hozza az idegrendszeri aktivitást, az ötleteket, a megérzéseket. De semmi nem lennék a könyvek nélkül, amiket elolvastam.
Ha végignézek a könyvespolcomon, minden alkalommal az idő múlásának sűrűségét érzem. Az életem nagy része ott van azokon a polcokon. Minden egyes korszak, az emlékek, melyek egyes könyvek olvasásához kötődnek, hogy épp mit csináltam akkor, az életem mely szakaszában voltam. Gyerekkoromban még Stephen King-el kezdtem, de csakhamar eljutottam Vonnegut-ig. A Titán Szirénjei-t imádtam. Aztán jött a többi. És az egyes életművekből mindig felsejlett a következő zseni, akit meg kellett ismernem. Az tegnap látott szuper trió. Egyik hozta a másikat. Akkor már heti egy könyvnél jártam. Mániámmá vált az olvasás, kizártam a külvilágot és faltam őket. Általában sorozatokban gondolkoztam és életművekben. Kezdésnek beszereztem az összes diákkönyvtáras kiadást, aztán a XX. századi novellisták nemzetközi skálájának jó részét. Erre ráment vagy három évem. De ez vezetett az orosz és a dél-amerikai kortárshoz. Őket is befaltam mind, néhány klasszikussal együtt. Szorokin, Pelevin, Nabokov, Ulickaja. A mágikus realizmus és utóhatásai: Cortazar, Javier Marias, Fuentes, Vila-Matas, Semprun – csak, hogy finomítsak látásmódomon. Ezután ütött be Huxley. Pont az ekis-speedes korszakomban voltam. Az összes nagy író tolt valamit, egy se volt épp: Musil, Coetzee, Borroughs, vagy akár Dürrenmatt. Nem beszélve Vianról vagy a jó öreg Bukowskiról. A kiváló Peter Marshall és Henry Miller, ha már Amerikánál járunk. Heller, Auster. .Sok mindent utáltam Amerikában de a nagy számok törvénye mégiscsak kitermelte a földrész nagyszerű íróit. Ebben a tekintetben megfelelő válasz voltak az európai irodalomra, ahol számomra az angol dráma vitte a prímet. Nem csak azért olvastam, hogy táguljon a világnézetem, hanem, hogy tovább őrizzem a szavakat. Ha minden nap olvasunk, bővül a szókészletünk, a többször olvasott szavak az agyunkból előjönnek, és elevenen fentebb maradnak a tudatban, így a hétköznapokban is választékosan beszélhetünk. Ami vagyok, jórészt meghatározható azokból a könyvekből, amelyek mögöttem vannak. Nem tudom hány kreditet érhetnek, és van-e egyátalán bárki, aki megvenné őket, de eszem ágában sincs eladni a gyűjteményemet. Itt fog elrohadni a világgal együtt mementóként. Az egyik Proust kötet tetején múltkor kihúzott kokaincsíkokat találtam – egy valamikor ottfelejtett este emlékutcácskái.
Könyvek. Írás. Ez mind szép és igazi.
De talán nem ártana egy B meg C terv. Fel kell használnom minden szóba jöhető tudásomat, hogy pénzt szerezzek egy valamire való kezelésre. Egy teljes körű regenerációra, naná. Ha a blog sikeres lesz és megdobja a bitcoinokat, talán be tudom fektetni valami nehezen beszerezhető áruba, aminek folyton magas a forgóértéke. Aztán jöhet a kezelés. Azzal elég ideig kihúznám még, hogy lássam a világvégét. De azért meg kellene néznem azt a hangstúdiót. Csak az agyam kattog még.
Több órányi gépelés után, már kurvára fáj a hátam, úgyhogy beöltözök és sétálgatok kicsit a teraszon, lenézek a lassan elcsendesedő városra, közben megejtek néhány telefont, hátha akad valami a telepeken, Talán ki kellene mozdulnom ahhoz, hogy kipihenjem az írást. Nálam ez általában így működik a legjobban. Ha nagyon erőltetem, úgy sem megy. Fel kell szívni magam hozzá. Csak mostanában nehéz belőni a veszélyes zónákat, mert a kormány gyűlöletpolitikája miatt nem tudni ki van kivel. A déli szektorokban már régóta nincs áram, és a helyiek tehénürülékkel fűtenek. Az indiai bevándorlóktól tanulták. Azoknak is volt egy rakat széntartalékuk, és mire mentek vele? Az elit csoportok élik tovább fényűző életüket a hegyekben, kétmilliárd szomjazót meg rászabadítanak a világra. De már nem férünk el, és a szárazság sehol nem kíméli az életet. Ha a vízért harcoló hordák egyszer tömegesen megindulnak erre, akkor nem sok kell, hogy átjussanak a városfalon. Mint néhány éve azok a klónok.
Pillanatok alatt leszáll az est, nekem meg el kellene döntenem, hogy ki merjek e menni vagy nem. Nézem az órámon az applikációt, de nem jelentettek sehol zavargásokat. Nyugtalanítóan csendes a környék. Kezdek teljesen lefáradni, de meg kell néznem, mi zajlik abban a stúdióban. Gondolom a telepes srácok meg a megmaradt pakik nyomatják non-stop a makogásukat valami fűnyírózajra. Senki nem veszi már a szarukat csak a betompult haverjaik. Dicsőségük általában pár hónapos, mert addigra vagy meghalnak, vagy jön egy még elbaszottabb seggfej, akinek egy fokkal még primitívebb a dumája.
Mindjárt Zónariadó. Akármennyire is égnek a szemeim, és erőtlenednek el a végtagjaim, meg kell indulnom. Bedobok egy szárított banántéglát, meg iszom rá fél liter vizet egyhuzamban, aztán felszívom a spuri maradékát.
Az Amerikai Psycho Patrick Bateman-je vagyok, aki nekiront az utcának, hogy véghezvigye aljas terveit.
A város sötét és fényes, ahogy mindig. Este nyolc, ilyenkor már csak a belvárosban mernek járkálni az emberek, de ha ismered a kerülőutakat, ahol épp nem jár semmilyen fenevad, akkor el lehet lavírozni éjfélig. Utána a hideg miatt már jobb, ha ott maradsz, ahol vagy.
Az újonnan átadott Lewis Powell oldalán az Action Against Hunger alapításának ötvenedik évfordulójára készült kamu óriás holo-plakát, amit így már a város minden pontjáról látni. Odabent a ketrecekben nők ülnek egy teremben, és egymást díszítik: kozmetika, smink, szolárium, fodrász, meg még egy tucat olyan, amiről fogalmam sincs, miközben ezek egy egész iparágat húztak fel rá. Elvan az ember, ha ráér. Ez a hely a felső kaszt egyik bástyája. Azoké, akik megengedhetik maguknak, hogy egészségesek legyenek. Akik bármilyen kezelést megkaphatnak, mert övék a hatalom. Száz évig is eléldegélnek majd. Vagy nem.
Három zümmögő mikrodrón hajt el a fejem felett, ahogy az utcára lépek. Szkennelik a környéket, de még nincs kijárási tilalom. Úgy döntök, a rövidebb úton megyek haza, még ha az veszélyesebb is lehet. A megapolisz hője alulról bizsergeti a cipőmet, a kezem mégis jéghideg. Már a Nemzetbiztonsági Hivatal épülete előtt járok, amikor egy nénike átrohan a zebrán jobbról, és már el is tűnik. Egy darabig várok, hogy jön-e valami utána, de nem. Semmi mozgás. Az égen néhány foszforeszkáló chem-trail bicsaklik meg, aztán az este folytatódik tovább. Abból is látszik, hol tartunk, hogy a chem-trail-ekről sem hazudja már senki, hogy csupán repülőgép nyomvonalak. Nem mondanak inkább semmit. A néma igazságok, mint gazdátlan roninok kószálnak a kiüresedett házfalak közt. Néha látni, ahogyan egybegyűlnek és hosszasan méregetik egymást, majd dölyfösen odébbállnak.
Merem remélni, hogy nem futok össze lázadó csoportokkal vagy egyéb nem kívánatos figurákkal, mert amúgy meg egyre csak fáradok. Ma még szinte semmit nem ettem, két nap alatt megint elveszítek vagy három kilót. Leszálló szakasz. Ameddig nem eszem, addig nem is ürül rendesen a szervezetemből a drog, mert nincs mivel ürülnie. A gyomrom összehúzódva, rátapadva egymás oldalára. Tolom a folyadékot, de nincs benne szinte semmi más. Időnként reszketek, és különféle izomvesztéseket észlelek, rángásokat, ínnyúlást. De az agyam pereg tovább. Állandóan élesre fenve, előre két lépéssel, akcióra készen. Annyi cigit elszívtam tegnap óta, hogy már folyamatosan nyelem a felső légúti váladékokat, amitől meg persze megfájdul a fejem. Hátam összeomlóban, derék tájt pedig folyamatos szorító érzet. Magnézium kéne meg kollagén. Bár a spuri újra üt egy kicsit, azért pár banán még elférne, mellé aszkorbinsav és tea. Valahogy ki kell bírnom estig. A szemlélet ez idő tájt csak ez lehet: ki kell bírni mindent: hideget, meleget, esőt, sarat. Legyen fagy, vagy kapjak napszúrást. Mindent túl kell élni. A mocsok egyre nő, a gyengéket a falhoz állítják, a pénz utáni hajsza, az emberek megtörése… pedig valakinek muszáj elvéreznie. Bele a dzsungelbe mindig csak bele a dzsungelbe. Napjainkat Black Ops módra írták, ez már itt a szokás. A természet vagy a felsőbb erők egyfajta acsarkodása.
De sajnos a gondolatok mind odavesztek. „Nem aludtam semmit a hétvégén” – lehetne a jelszó, ha ezt újrakezdem, csak most már más az anyag, az összetétel, a szervezetem pedig húsz év alatt beolvasztotta magába a másnaposságot, így egy idő után egyre jobbnak tűnik az állóképesség. És hát a végtagok zsibbadása. Meg, hogy fáj a farkam a sok szextől és a drog utóhatásaként az óránkénti maszturbációs kényszer miatt. Szétrobbanok. És az a sok odaveszett gondolat, amit újfent nincs időm felírni. Főként a speed utóhatása alatt jönnek a jobbnál jobb témák az íráshoz, de a következő pillanatban már nem emlékszem semmire. Küzdök magammal, de az idegrendszer nyilván tropán, másrészt puhára simítva, szóval nincs sok esélyem. Néha mondogatom magamban, míg fel tudom jegyezni. De több száz ötlet futott el mostanában így megint. Több ezer megíratlan oldal. De ahogy mondtam: előfordul, hogy némelyik visszatér, ha némi szerencsém van. És hát Ulysess.
Ajtózárkód bemond, bioritmikus szkafender tapadása belő, zúzás a lifthez. Még jó, hogy itt nincsenek szakaszos áramleállítások.
A régi kockabarakkok robosztus tömbjében rejtőzik a stúdió, amiről Mortecai beszélt. Alig találom meg a megfelelő ajtót a sok egyforma között, de végül rálelek a jó folyosóra, amely egy másikra vezet, és az is egy másikra. Elvesztem térérzékelésemet, és csak az egyre erősödő marihuána füst után megyek, mert sejtem, hogy odavezet, ahová tartok. Aztán már hallom a basszust is kissé, szóval elég gyér lehet a hangszigetelés, de azért becsöngetek.
Egy fura, szivarozó raszta vénember nyit ajtót, akinek vaskos szemöldökei vannak. Egy ócska katonai szkafandert visel, tele régimódi kitűzőkkel. Nagy orra erélyesen ugrik előre, fehér haja szépen fürtösödve. Látszik, hogy reggelire is hasiskávét iszik, biztos, ami biztos, és bár arca nem ázsiai, szemei mégis hajszálvékony csíkokban rendeződnek sorba.
Beinvitál a nem is olyan lepukkant stúdió konyhájába, és mialatt elmondom, miért jöttem, magnéziumos vízzel kínál. Az öreget Serafinnak-nak hívják, és övé ez a stúdió, egykori migráns-szálló, ma az utca hangcsöve. De ezt is csak nehézkesen szedem ki belőle, mert úgy fest, nem igazán a szavak embere, hanem inkább az az elmélkedős fajta.
Háta görnyed, de léptei tempósak és kemények, büszke fejtartása méltóságossá teszi külsejét. Bemegyünk a keverőszobába, ahol egy, az ősidőkből származó, potméterekkel telelyuggatott asztal foglalja el a helyiség felét, mellette a stúdió hangmérnöke már javában tevékenykedik. A méretes hangfogóablak túloldalán bömbölő szurokfekete bevándorló óriási elánnal tolja elégedetlenkedését a mikrofonba. A zenének aligha nevezhető prüttyögés már a refrént éhezi, ami csakhamar le is zárja a felvételt. A keverőpultnál ülő figura leállítja a programot, nagyot sóhajtva hátradől, és előhúz az ingzsebéből egy vaskos, barna rakétát.
-    Hello, a nevem Kask – mutatkozik be hátrafordulva. Nálam kissé fiatalabb lehet, de még talán látta a régi világot, és egész biztosan hallott már az előzőnél jobb produkciót. A bőre fehér, de mosolya, mint egy keményen bebipázott niggeré, és úgy nézem, a lelke is.
-    Mi ez az ótvar szar? – kérdezem, de az öreg leint, hogy üljek le a hátul húzódó, fekete bőrhuzattal bevont nyugipadra. Elég meleg van idebent, le is hámozza magáról a felsőjét. Vékony, de szikár kezei vannak, sok mindent megélhetett már, és naná, hogy szarrá van varrva. És ebben a fazonban még tinta van, nem valami égetett prizma, vagy az a műbeöntéses, intelligens fém, amit totál könnyen beazonosítanak a drónok, ha felkerülsz a listára. Még csak ki sem szedetheted. Már sehol nem találsz olyan technikákat, amellyel ez megoldható. Talán a japóknak van még a süllyesztőben, de oda meg juss el, ha tudsz…
-    Jó a zene…- röhögöm el magam mert megint fent vagyok rendesen az utolsó adag hullámától.
-    Valamiből meg kell élni, tesó! – feleli Kask, és azzal a lendülettel rá is gyújt a cigire, aminek böszme, citrusos illata van.
-    Az igen…- nyugtázom, és tudom, hogy nem kéne, mert akkor talán semmiféle munkát nem fogok itt ma végezni, de azt is tudom, hogy esélyem sincs ellenállni ennek a nyilvánvalóan skandináv magokból származó gyönyörűségnek, amelynek a füstjéből látni, hogy nagy igényességgel kezelt beltéri termesztés. Számomra két olyan klasszikus drog létezik, amelyikre genetikailag nem tudok nemet mondani.
-    Saját termesztés? – kérdezem meg rögtön, és már szívok is.
-    Naná….- pöfögi ki a körét.
-    Elismerésem.
Egyetértően mosolyog, széles szája párhuzamosan halad szeme csíkjaival, látom már, hogy szép kis estének nézünk elébe. Erre a gondolatomra nyílik az ajtó és lép be az üveg túloldaláról áthatoló fekete srác, akinek még a nézése sem stimmel.
-    Ez itt Roos, a főszereplő – mutatja be haverját a hangmérnök, mire lekezelünk. A tag majd szétesik lazaságában, és ha lemezcímet kéne adnom egy totálban profilos borítóképéhez, akkor neki simán lehetne a Highness of Flying.
Közben az öreg azt mondja, hogy kevés a jó hangmérnök, és sok a feldolgozásra váró anyag. A cigi körbejár, beszélünk a feltételekről, amik nincsenek is, aztán a feka előkap még egy átlátszó fiolát is, hogy biztosan ne aludjak el egy darabig, miközben a cuccát keverem. Merthogy a két másik időközben megszavazza ezt számomra felvételi belépőnek, amiért az estémet persze fizetik. A feka nyilvánvalóan drogkereskedéssel tartja el magát, abból van egysége a stúdióra is, s így abból most munkám nekem.
-    A kokain az olyan, hogy teljesen beléd ivódik, ember. – magyarázza pár perc múlva a gettópápa – Ha már többször szívtál jobb minőségű kólát, esküszöm, átrendezi a sejtjeidet, vagy mi. Ha nem vagyok beállva, és csak beszélek róla, vagy szóba kerül, már attól elkezd gyorsabban verni a szívem. Komolyan mondom. Meleget érzek és felmegy az adrenalin szintem. Csak mert rá gondolok, egy pillanatra repülési magasságba is kerülök.
Anyád.
Már megint ezek a bevonzások.
-    Repülési magasság? – kérdezem – Lehetne a lemez címe.
-    Azaz már meglenne. Tha Cocksucker.
-    Szép. Miről szólnak a dalok?
-    Életféle, életrácsok. – villog felém meredező szemeivel, miután felszívott egy fél avenue-t. - Meg szerelem. – folytatja - Abból lehet könnyen eladogatni. A buláknak is kell valami.
-    Aha.
-    Rá kell nekik rakni, hogyan mennek a dolgok, csúszik?
-    Hogy?- Csúsznak, csúsznak, a dolgok már régen lecsúsztak torkom nyálkahártyájának részlegezőjébe.
-    Ilyen… helyre rakjuk a dolgokat. – tolja a pofámba
-    Az jó lenne.
-    Az. Mint filmeken.
-    Az. De hát tudod, az élet ott kezdődik, ahol a mozifilmem véget érnek. A filmekben a szerelmes pár mindenféle gyötrelmes akadályokon át végül egymásra talál és elkocsikázik a naplementébe, vagy sétál a tengerparton
-    Na ne már mer’… mer’ ki a fasz merne még a vízre hajolni?
-    Nem számít. Mert a valóság csak a vége főcím után kezdődik. A heppi end csupán egy pillanatnyi állapotot mutat be, amely után újabb és újabb nehézségek, konfliktusok várnak a két szereplőre – csak ezt már a film nem követi tovább. Például fél év múlva lehet, hogy ismét összevesznek valamin. És ez így megy tovább évről évre. Ha házas vagy: folyamatos problémamegoldás, alkalmazkodás és feltételek…a filmbéli örömteljes zárókép általában egy napig sem tart…
-    Roos, a ravasz rókás, szövege katasztrófát rak – vihogja rímeket faragva, és ez az a pont ahol úgy döntök, hogy inkább elkezdem a melót. Serafin el is vonul, azt mondja, csinál egy kis fahéjas muffint, saját recept, viszonylag nem mű, van még jó minőségű lisztje. Hajrá. De az a Roos teljesen beindul, látni, hogy már jócskán odavan, de még húzogatja a csíkokat húsz percenként, én meg nem vagyok képes elkezdeni a hangmérnöki munkát. Valahogy már nekem is mindegy. A kokain, amivel megkínál, felperzseli az agyamat. Forró bizsergést érzek a fejem közepén, minden gondolatom egyszerre pulzál és közös hullámhosszon egyesül. Mindig is azt gondoltam, hogy ez a szer alkalmatlan a társalgáshoz. Vagy mégse? Mert persze Roos és Kask is száz mérfölddel pergeti a szavakat kifele, ahogy a hatás újra és újra, hullámszerűen beüt – de akármilyen frappáns és éles gondolatok is születnek ilyenkor - valójában nem is figyelnek egymásra, mert akárhogy is: muszáj beszélniük. Kétség nem fér hozzá, a high nagyon rendben van, csak épp jól tudom, milyen apátiát okoz idegrendszeri szinten holnap reggelre, meg, hogy mit csinál az alsó vezetékrendszerrel. Ha nincs szerencsém, még újabb vágásra is mehetek utána, és ez sem először történne meg. Vigyáznom kell ezzel a szarral, gyakorlatilag nem kokózhatok. Csak hát az ingerek. Amikor a kokain üt, ne számít a fájdalom. Ha már benne vagy, az túlélőmód egy fajtája. Még ha utána rossz lesz, akkor is vállalod, csak érezd tovább azt a kibaszott bizsergést, amiről elhiszed, hogy egyre fentebb dob.
A második napja tartó kikapcsolós túrám hatása is kezd fizikai szinten masszívan jelentkezni: fájó hát, sípoló tüdő, elernyedt izmok, széttrancsírozott, bedugult, orrüreg na és a megduzzadt garat. Ezen felül a szemem már nagyon vágyik a lecsukódásra, és a csontjaimban érzem a kiürülési folyamatokat. Legalább két liter folyadékot vesztettem, teljesen ki vagyok száradva, hiába dobálom lelkesen a vízkockákat. De valahogy, ki tudja milyen erőforrásból, a hullámok felívelő szakaszán, az ösztöneim felkavart pöcegödréből meg merítkezve, mégiscsak összeszedem magam annyira, hogy elkezdjem a munkát, amiért majd remélhetőleg fizetnek.
Szedegetem ki a NIGGA, valamint kapcsolódó variánsait az akapella sávból. Azazhogy lenémítom, tisztázom a vonalat, hogy szépen kiegyenesedjen, ahogy a szívritmusmonitoron a halál beálltakor. Ki kell múlniuk a FUCK-oknak és hasonló barátaiknak, szóval ennek az új helyi gangsztának a médiabarát verziója meglehetősen akadozni fog. A fazonnak nincs más választása, mint megírni a saját elbaszott életét, amivel talán befut. Másoknak már bejött. Az emberek kedvelik a hosszan elhúzódó drámákat, és hát mindannyiunk élete ehhez hasonló, szóval jó látni, ha mások is szenvednek. De ez a kretén, legalább elolvashatott volna pár könyvet, mielőtt lemezt ír, és akkor esetleg jobban élveznénk - de nem: meg kell baszni minden bulát, a környéken senki a nyomunkba sem érhet, meg amúgy jó, ha van nálunk maroklőfegyver. És persze marihuána. Az már a filmekben is alap, mindenki tép, aki meg nem, az valami mást merít föl, szóval muszáj beszélnünk Kevinről. Sok az ego, de kevés a tartalom. Avagy sok a kagyló és kevés a gyöngy. De most tényleg: szólásszabadság? Az is csak a gazdagok luxusa – vedd meg, ha van rá pénzed. Na, jó, nem egészen. A digitális média megváltoztatta a szokásokat. Ma már nem olyan egyszerű csalni se. Mindenhol megfigyelnek. Mi a faszt akar ez a tag?
Serafin érkezik frissen gőzölgő muffinjaival, fahéjas párájuk csiklandozza az orromat. Be is falok vagy hármat, a kokain felduzzasztja az érzékelést, úgy érzem az ízeket, mintha már egy hete nem ettem volna.
-    Neked sincs, aki otthon főz mi? – kérdezi somolyogva az öreg.
-    Már rég elváltam – majszolom tovább a szénhidrát utánpótlást.
-    Gyerek?
-    Gyerekek. A kisebbik az anyjával él valahol a hegyekben. Azt hiszem, jó kezekben van, de talán soha nem látom többé.
-    Azt nem tudhatod. -sóhajt
-    Ez a hajó elment – sóhajtok - De legalább azt tudom, hogy jól van. Azon az évekkel ezelőtti több napos áramszünet alatt sikerült kiszökniük. Valahol az Ardennekben, vagy már ki tudja azóta hol, de akárhogy is, szerintem így biztonságosabb neki. A hegyek lankáin akadnak jobb minőségben megmaradt földek, amiket nem szipolyoztak még ki teljesen. Még, ha nomádok is lakják, úgy gondolom, még így is jobban jártak, mint itt ebben a kurva digitális dzsungelben. Néha azt sem tudom, milyen bolygón vagyok már..
-    Talán így van. Talán biztonságban van. A hegyekben jó esélye megvan. Na és a másik?
-    Hát…ő a Helyőrség tagja. – hajtom le a fejem magam elé. Ami igaz, az igaz. Akármennyire is próbáltam jó irányban tartani őt, a nagyobbik gyerekem a rendszer katonája lett. Miután a feleségemmel elváltunk, teljesen begőzölt. Nem tett neki jót az egész hercehurca, és ezt soha nem bocsájtom meg magamnak. A sors így forgatja vissza hibáimat. – Nem találkoztam vele már vagy két éve. Meggyőződése, hogy csak belülről lehet megváltoztatni a rendszert. De azt nem fogja fel, hogy már rég elkésett.
-    Ezt inkább te hiszed.
-    Van rá okom.
-    Mint, ahogy itt mindenkinek. De ne ítéld el a fiad azért, mert még nem tapasztalt eleget.
-    Nem ítélem el. Csak fáj a tehetetlenség.
-    Hát, ha ez vígasztal, engem is folyton az készített ki egész életem során. De aztán…
-    De aztán beolvadtál te is.. – vágok közbe
-    Megtanultam túlélni. – feleli – És úgy látom, valahogy neked is ment eddig …- sóhajt fel nyögve.
-    Csak már nagyon unom, hogy minden arról szól, hogy becsapnak, kihasználnak, rászednek - én meg védekezzek, vegyem körbe magam szögesdróttal minden tekintetben. Unom, hogy mindenki tökéletesnek akarja tettetni magát, és meg is tesz mindent azért, hogy annak látsszon. Unom a mindenki más akaratának előtérbe helyezését, és a folytonos alkalmazkodást. És a legrosszabb, hogy ha a mindennapi életben nyújtott akár fizikai vagy mentális téren is régóta állandósult segítségnyújtásoktól besokallsz, és úgy döntesz, elég, volt, leállsz vele - az érintettek csak néznek, hogy most mi történt, miért nem folytatod? Miért hagytad abba? Miért nem számíthatunk már rád, mint eddig? Ha pedig végleg befejezed még meg is sértődnek, s talán el is átkoznak.
-    Hát,…már ne várj túl sokat az emberiségtől…- mondja, és csak nyámnyogja tovább a soron következő fahéjas muffint, majd így szól:
-    Gyere csak, mutatok valamit. El kell lazulnod kicsit. A koksz befeszített.
Azt hiszem, igaza van, szóval követem. A szemeim már égnek a fáradtságtól, és a kialvatlanságtól. A kokain már nem tolja annyira az agyamat, de még érzem, hogy órákig tudnék túlélőmódban lenni a hatására. Csak már érzem, hogy az ülőidegeim megduzzadtak, égnek. De megyek az öreggel, lassan átbotorkálva egy szúk folyosón, amelynek falán végig régi, megsárgult és lepergett szélű filmes poszterek posztolnak: Cronenberg Cosmopolis-a, A Kutyafog, az Oldboy meg a legklasszikusabb Jodorowksy remekek. Komoly kis gyűjtemény. Serafin észreveszi, hogy leakadok néhány poszter előtt, és elégedetten vigyorog.
-    Látom, te is szereted a művészfilmeket….
-    Csak túl öreg vagyok már… – felelem legyintve, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt még hallja, hiszen már kanyarodik is befelé jobbra, én meg még nem tartok ott. - Na gyere, itt vagyunk mindjárt – hallom rekedt hangját, és amikor befordulok, látom, hogy egy liftcellába lép fel, amelynek oldalai jóformán üresek, csupán négy acélrúd szolgál kapaszkodóként. Ahogy követem, és megindulunk felfelé, megértem, hogy miért nem szükséges komoly liftszerkezetre gondolnom: csupán pár méterrel feljebb egy nagyobb, kupola alakú szobába jutunk, amelynek szintén nincs ablaka, azonban szemmel láthatóan ez szándékolt - egy tekintélyes beépített csillagvizsgáló berendezés foglalja el a középső falat, amely egyben xenon-üvegen tükrözi a városra vetülő kilátást. A kivetítő-üveg mellett a falon képek a múltból: az egészen fiatal Serafin a Golden Gate hídon San Francisco-ban egy másik rasztával, nagyjából az ezredfordulón. Csak az arcvonásai alapján lehet felismerni őt, egyébként még sehol a hosszú haj, és a plusz húsz kiló testsúly. Egy másik képen a Picadilly Circus-nál Londonban, ez már később. Serafin fején apró, vékony göndörtüskék a kép közepén szelfizve - mögötte vigyorgó zenészek, s ha jól veszem ki, az ott LTJ Bukem meg Goldie. Idilli kép, szívem meghasad.
-    Jó kis búvóhely – közlöm, és közelebb megyek az üveghez, hogy lenézzek a városra. Az égen cirkáló helyőrségi chopterek bíborlila jelzőfényei lassú rajzásban lüktetnek a fagyos ködben. Serafin közben elővesz két üveg italt a sarokban lévő kishűtőből. Azok színe fekete. Pont passzol a kedvemhez.
-    Itt szoktam elmélkedni, miközben zenét hallgatok, vagy jegyzetelek. – nyújtja át az üveget.
-    Mintha nem hallanád eleget odalent…
-    Az más. Itt azt hallgatom, amit akarok.
-    Vagyis?
-    Általában tradicionális jamaikai reggae-t, meg raggát.
-    És persze dub-ot…
-    És persze dub-ot…- mosolyodik el. Arckifejezése olykor tragikus benyomást kelt, kifinomult arcjátékán ott ül az eltelt idő minden egyes viharpöttye. Kinézek a horizonton már apró foltokban megjelenő nap felé.
-    Elbaszott egy helyen élünk. – mondom.
-    Az…- feleli – amióta betiltották a lifegő CD-ket a kocsikban…azóta minden szarul alakult. Rajtad is látszik. Jól kivagy, mi?. De remélem nem egy nő tett oda ennyire.
-    Á,…annak már vége.
-    Mindig ezt mondjuk – sóhajt – Mikor váltál el?
-    Nem emlékszem pontosan. Nagyjából hét éve lehetett. A memóriám már nem a régi. Gyakran szelektál...
-    Na, igen.…, szóval én is voltam házas. De csak pár évig. Egy idő után diszfunkcionális család lettünk. Sárba ragadt szekér. Kétfelé rángattuk. Nem mozdult. Belefáradtam. Viszont gyorsan tanulok…hehe
-    Nekem lassabban ment – szuszogom - Túl jószívű voltam. Túlságosan segítőkész. Mindig ezzel volt a baj. Szándékosan soha nem bántottam volna senkit. És ezt egy idő után mindenki kiszimatolta. Márpedig egy ilyen világban, mint ez, ki vagyunk éhezve a jóra. El se hisszük, ha ott terem.
-    Az emberek mindig is kihasználták egymást. Tudjuk jól. A nőkre meg még inkább igaz. Hiába is szépítjük. A túlnépesedés, az egyre szaporodó problémák…az egyre nehezebb megélhetés… szóval nem csodálkozhatunk, hogy átalakul az az érdekrendszer, ami annak idején a nőket a férfiakhoz kötötte, érted. Aztán megszűntek ezek a korlátok is.
-    Rengeteg „barátomat” veszítettem el így – mutatok két kezemmel idézőjelet közben.
-    Ezzel nem vagy egyedül. – feleli, miközben komótosan nekiáll tekerni egy újabb jointot. – Szerintem már régóta súlyos torzulások vannak a társadalmi berendezkedésekben és a szerepekben is. Nagyon sok nőnek nem volt más választása már húsz éve sem, mint rátapadni valami felsőbb osztálybeli köcsögre, akit leszipolyozhat. De aztán a középrétegre is átterjedt ez a mentalitás, mert ez lett a normális. Csúnya sztorikat tudnák mesélni. De ma sincs másként, csak már nem olyan élesen rajzolódik ez ki. Már nem számít, hogy nő vagy férfi. Mind megpusztulunk. Csak a gazdag éli túl, meg néhány mutáns. Aztán mi lesz itt? Egymásra vagyunk utalva, és akinek van egy csöpp esze még, az nem kételkedik ebben.
-    Emlékszem - a fesztiválok, amikre a csajok úgy szereztek jegyet, hogy leszoptak valakit. Egy kidobót, vagy egy jegyüzért. Vagy bárkit, aki tudott szerezni bármit.
-    Nosztalgiázz csak. Nekem is jólesik olykor. De a természet igazodik az élethez, haver. Láthatatlan energiák működnek, mint valami globalizált tudatalattiság. És egyszerre olyanná váltak a nők kint az utcán, mint az álmainkban. Genetikailag tökéletesedtek. A másik fele meg satnya és ronda maradt. Az energiák mindig kiegyenlítődnek, ha valamit a természet elvesz innen, amott visszaadja.
-    Egyetértek. De nem számít, mert mi épp rossz szakaszban voltunk.
-    Nem hiszem, hogy lennének jó szakaszok.
-    Felszálló ívek.
-    Talán.
-    Ugyan, mire negyven lettem, már nem a BMW vagy Mercedes kulcs volt a pina-mágnes.
-    Hanem?
-    Hanem a traktorkulcs. Ha apádnak egészen véletlenül volt egy John Deer telepe, az mindent vitt.
-    Értem már. – húzódik szélesre a szája. – Tanulságos, de sablonos. Perszehogy.
-    Ahogy a szakadék egyre nőtt a szegények és a gazdagok között, ahogy a középen lévők szükségszerűen lezuhantak vagy feltörtek, egyre mocskosabbak lettünk. Egyre ádázabban hajtottunk a túlélésért. És a csajok mindig is tudták mit kell tenniük.
-    Jól bevált ősi módszerek.
-    Egyre kevésbé volt más lehetőségük.
-    És ez a könnyebbik út is egyben.
-    Ha úgy vesszük. Már, akinek.
-    Nem volt ezzel gond sosem – legyint rá.
Rendesen kattogunk még mind a ketten, mintha előre megírt válaszaink volnának, pedig csak egy hullámhosszra kerültünk, ami nem volt nehéz a köztünk lévő, egyre nyilvánvalóbbá váló hasonlóságok miatt. A joint meg közben már ég is.
-    Nem azzal volt gond sosem, hogy a férfi ösztönlény. A felvilágosultabbak már akkor is felfogták, hogy egy férfinak nem elég egy asszony. Férfi – nő barátság? Egyesek szerint nem létezik hátsó gondolatok nélkül. Saját tapasztalatomból tudom, hogy ez nem igaz, de ettől még nem zavar, hogy a túlélésről szól minden, és a nők alkalmazkodtak. Nekem azzal volt bajom, amikor a nők úgy tettek, mintha nekik ezen felül nem számítana a szex. Ugyanúgy ki voltak éhezve a faszra mind. A megjátszós ribancok, akik azt hiszik, a testük minden. Soha nem tudtam meg, hogy azok a nők, akiknek a jelek alapján gyaníthatóan tetszettem, vagy szimpatikusnak találtak- vajon lefeküdtek volna-e velem akkor, vagy más alkalommal, ha tehetik. Vajon mi lett volna a közös sorsunk e tekintetben? Mire a nőkkel való, teljes mértékben felszabadult kapcsolatteremtés metódusa kialakult bennem, már nem voltam szabad. Mire rájöttem, hogyan kell kezelni a különböző nőtípusokat, megtanultam belátni szavaik és viselkedésmintáik mögé, és céljaimtól függően tudatosan, könnyűszerrel közeledhettem volna bármelyikhez, már késő volt. Évtizedeket „pazarolunk” el magunk vagy a velünk egy kapcsolatban lévők megismerése, gyakran behazudva magunknak azt, ami nincs is, vagy nem akartuk látni, ami van. Aztán ha rádöbbenünk, mit csinálhattunk volna másként, már késő volt. Kezdhetnénk elölről, amihez meg vagy van erőnk vagy nincs. Nekem már nincs. Volt ideje bőven leszívni az energiáimat az életnek, a házasságnak a gyerekek koordinálásának, az anyagi és fizikai megmérettetéseknek éveken keresztül. Az elmém lángjának melege nagyrészt ezeknek a folyamatoknak a felemésztésére ment el.
-    Ez már szerintem fizikailag is kivetül. – morfondírozik tovább és átveszi a cigit - Ahhoz képest nem is vagy akkora roncs, már ne vedd magadra.
-    Hát, nem tudom. De nekem annyira kiégett a szívem ettől, érted? Tudtam, hogy reménytelenül el vagyunk veszve, és semmi esélyünk arra, hogy újból normális, élhető világot építsünk.
-    Talán, csak ha majdnem elpusztulunk. Nemde?
-    De éreztem, hogy az lassú lesz és kínkeserves. Ahhoz képes, nem is rossz, hogy még mindig itt vagyok.
-    De sajnos bejött. – mondja, aztán kifújja a vaskos füstoszlopot maga elé. Füstölt sajtra emlékeztető illata van némi citrusos beütéssel. Kiváló.
-    Mindig ez van. – mondom, és miután slukkolok egyet, tovább folytatom - Előbb utóbb beigazolódnak a feltevések, amelyet rajtam kívül kevesen vesznek komolyan. Bejött ez is. De, tudod ez olyan, hogy amikor benne vagy a folyamatban, akkor nem vagy képes foglalkozni azzal, hogy mi lesz, vagy, hogy minek csinálod. Csak megteszed, és kész. Mert ember vagy. Mert néhányan még élünk olyanok, akiket tisztább értékek mentén neveltek.
-    Ugyan… ettől még nem volt könnyebb egyikünknek sem, és mára vén pacákok lettünk, akik már nem képesek semmit tenni.
-     Én mindig úgy éreztem, hogy csak rakódnak a terhek, és amit cserébe kapok, annak vajmi kevés köze van annak, amire az igazi énemnek szüksége volna. Nem mintha a család, a szeretet vagy a viszonylagos jólét kevesebbet érne az önzésnél. Csak hát az éned egyik része folyton éhezik, míg a másik mindent felfal. Irigység. Önzés. A Maslow-i hierarchia sekélyes vonzása. És közben azt érzed, te csak egy robot vagy, de legjobb esetben is egy rendeltetésszerűen működtetett húsgép. Mégis kinek az élete ez? Jórészt nem az enyém, hanem azoké, akik birtokba vették az időm darabjait.
-    Ez bizony így van – feleli - birtokba vagyunk véve. De már ezer meg ezer éve…na nézz csak bele – int a távcső felé. Odalépek a gyönyörűen kimunkált eszközhöz, ő meg állítgatni kezdi a látószöget, és közben beszél:
-    Tudod, a férfiak 30 felett kezdenek beérni. én 40 lettem mire azt mondhattam, hogy most már értek mindent, amit értenem kell. Az életet, a nőket. De a nők mindent túlbonyolítanak. Ezt kaptuk a feminizmustól. Szerelem? Á….az egész csak egy elcseszett kémiai reakció eredménye. Természet-anya humorosnak szánt megoldása. A férfi csak baszni akar, persze - de ha ez a fajfenntartási ösztönfunkció továbbmegy az egyszeri aktuson, és egyéb, kedvező körülményeknek is fenn állnak, az agy által termelt „Illúzió-enzimek” meg sem adják a tiszta, logikus gondolkodás lehetőségét, különösen, ha ez a másik részről is adott. Szóval jön a szerelem és borul minden, pár év együtt élés után meg a házasság, és amikor minden idegi gyógyír elfogy a szervezetből, amellyel megpróbáljuk megmagyarázni, hogy ez a normális.
-    Komolyan mondom, te aztán tényleg úgy beszélsz, mintha te is házas lettél volna. Honnan szívtad ezt? Ennyire jól szűröd a valóságot, vagy csak ráhibázol?
-    Ez is, az is. Többnyire– summázza, és elnyomja a cigi-csonkot. Rendes kis szatíva volt ez, nem vitás, talán még az is lehet, hogy Jack Herrer vagy valami olyasmi. A nyakszirtemen felfutó masszív bizsergési hullám legalább is ezt sugallja.
-    Többnyire – felelem és felismerem a Pegazus csillagképet a távcső belsejében. Keringek a föld körül, ahogy Serafin keze vezeti a beállításokat, nézőpontokat, lassan, álomszerűen, és hallom, ahogy megnyugtató bölcsességgel tovább mondja:
-    Ahogy idősödünk, egyre ösztönösebben van jelen bennünk az illem, ugyanakkor ez egyre kevésbé is érdekel is minket. Amikor igazán ki kell mondanunk a véleményünket. Nem baj, ha ezt teszed, nem baj, ha mérges vagy, és ez kijön belőled. Ettől érzed, hogy még ember vagy.
-    Baszki, évekig nem éreztem, hogy ember vagyok. És hosszú időbe telt az is, mire erre rájöttem.
-    Hogyan történt?
-    Ez nem meghatározható. Az ember éli az életét, és ha nincs nyilvánvaló probléma, akkor azt hiszi, minden rendben van. Pedig a köztünk lévő kapcsolatokban mindig dolgozik valami a mélyben, legalul, s ha eljön az ideje felszínre is tör. Szerintem ezek a folyamatok sorsszerűek és emiatt irányíthatatlanok.
-    Persze azért megpróbálhatjuk befolyásolni őket.
-    Megpróbálhatjuk, de aminek meg kell történnie, az meg is történik.
-    Na, látod. Ebből a szempontból viszont nem érdemes valakinek lennünk. Az élet arra való, hogy lássuk és megértsük. Nem kell senkivé sem válnunk közben.
-    A feleségem nem ezt mondaná – mondom savanyúan az Orion környékén.
-    Milyen volt a feleséged? – kérdezi őszinte, nem tettetett kíváncsisággal.
-    Soha nem az a kérdés, hogy egy kapcsolatban milyen a férfi vagy a nő. – mondom - Hanem, hogy milyenné válik a házasságban eltöltött évek alatt. Hogy hogyan történt? Egyszerűen elkezdtem látni, hogy mennyit követel tőlem az akkori életem, és mennyit ad cserébe. Nem nagy ügy. A poharak szükségszerűen betelnek egyszer, ha már nem fér beléjük több. Minden pohár. Utána már csak az a kérdés, hányszor vagy képes még újratölteni magad anélkül, hogy bele nem fáradnál? Hazajössz a melóból, a konyha tele mosatlan edényekkel tegnap estéről, a lakásban szanaszét hevernek a játékok, a megszáradt ételmaradványokkal csókolózó plüssfigurák, összegyűrt zoknikon erjedő banánhéjak, papír-zsebkendővel bélelt építőkocka-hasak, és amikor benyitsz a dolgozószobádba, az asszony nyomja a Majong-ot a gépeden…
-    Á…az megvan…
-    De amúgy csak a szokásos cigijét szívja, hogy el tudjon menni WC-re. Aztán lelép edzeni, a maradék meg a tiéd. Szex? Ahha…úgy fél havonta – ha szerencséd van. De persze mindent te fizetsz. A gyerekek tesznek mindenre és ölik egymást. Tipikus kép: a ház legeldugottabb sarkában gubbasztok a laptopommal, füldugóval a fülemben, és még így sem vagyok képes az írásra koncentrálni a körülöttem apránként széthulló élettérben. Hogy milyen volt a feleségem, mikor megismertem? Azt mondanám: lelkes. De amíg nem kezdesz el együtt élni egy nővel, nem tudod, milyen az igazi arca.
-    Úgy van. És milyen lett tíz év múlva?
-    Nos, addigra épp csak annyira távolodtunk el egymástól, hogy még ne kelljen elválnunk. Ő lusta lett és kényelmes, szétszórt, rendetlen, és mint nő, olykor önmagával szemben is igénytelen. Energiáit idővel szinte csak gyermekeink tanulmányi előmeneteleibe, életük koordinálására korlátozta, ami nagyon fontos, mélységesen elszomorított, amit ehhez képest tőlem természetesnek vélt elvárni. Messzemenő aránytalanságok alakultak ki az életünkben. Eleinte duzzogtam, érted, később meg lázadtam, aztán néhány havonta kibukott belőlem az elégedetlenség. Ilyenkor egy hétig nem beszéltünk, hacsak nem az általánosságban szükséges közléseket. Ezek után jórészt nekem kellett megenyhülnöm, ha azt akartam, hogy a családi kör fennmaradjon, hisz gyermekeink sorsa mindkettőnket motivált, s tizenöt év után szinte ez maradt az egyetlen, amiben egyetértettünk. Nekem kellett békejobbot nyújtanom, s ő okosan kivárta ezeket a napokat, gőggel vagy nemtörődömséggel mutatván bizonyosságát hitében, s emígy megegyezésünk küszöbén még az is tovább erősítette elmebéli eltévelyedését, hogy én kezdeményezem a kiegyezést. Így éltünk évekig, én tűrtem, és elfogadtam, hajnalban dolgozni indultam, napközben elintéztem azokat a dolgokat, amelyekre megkért, hazaérvén vacsorát főztem, takarítottam és rámoltam, rámoltam, rámoltam, folyton csak rámoltam utánuk a levetett ruhadarabokat, az eldobott csokis-papírokat, a ceruzahéj-forgácsokat, a szőnyegbe ragadt gyurmát és mindent túlélő játékokat, melyeket maguk után hagytak. (Az a kurva Optimus még ma is biztos ott rohad a tenger alján kb. épségben.) Napi háromszor mosogattam, levittem a szemetet, és hetente kétszer feltöltöttem a hűtőt vízzel meg élelmiszerrel. Ezen felül persze jótálltam pénzügyi tekintetben is: befizettem a gyerek menzáját, lefoglalóztam a fél év múlva esedékes kirándulást, nyaralást, meg kiírtam az osztályfőnök részére a farsangi gyerekműsort. Egyszerűen nem volt olyan terület, amelyben nem vettem volna részt meghatározóan, míg ő csaknem egész délutánokat töltött a kanapén való heveréssel és tablet izgatásával. A triviális hétköznapiság elszívta az intelligenciáját, az életét. Rengeteget veszített és még csak nem is tudta. Én meg? Úgy tűnt a lelkem üres, pedig dehogy: fel volt puffadva. Dühös voltam és kielégítetlen, tudatában annak, milyen rosszul használom ki az életemet, milyen gyorsan múlik, és milyen keveset csinálok. Nem volt meghatározható az a pillanat, amikor életünk párhuzamos pályája elgörbült egymástól, de nyilvánvalóan a gyerekszülés utáni időszakban kezdődött. Ilyenkor a női túlélési ösztön jócskán lanyhul, s főként több gyermek után, akár el is apadhat, vagy rávetül az utódokra. Számtalanszor lebeszéltem magam a válásról a gyerekek érdekében, pedig akkor már évek óta egy olyan nő mellett kényszerültem élnem, aki messzemenőkig felhasznált, mint problémamegoldó segédeszközt. Számára én voltam Problémamegoldó Wolf, csak nekem nem volt olyan menő vörös sportkocsim, hiszen már akkor is a feketére esküdtem. De legalább lett volna normális szexuális életünk, nem csak egymásra fekvés. Ennyi erővel majdnem egy próbababával is csinálhattam volna. Egy újkori, programozható luxusrobottal való szex több élvezeti értékkel bír, mint a feleségemmel bármikor. Valahogy nekem mindig is cefetül kellett küzdenem és megalkudnom, hogy gyönyörhöz jussak. Az sosem ment könnyen.
-    Csúnyán sablonos ez, öregem. De most már nyugodj le. – érezteti, hogy jól belemélyedtem, de én nem bírok csak úgy leállni. Beváltom a beszéld ki magad kártyámat, és merülök tovább a beütő fű könnyed hullámai között:
-    Pedig amikor benne, vagy nem így érzed. Azt gondolod, ura vagy a helyzetnek. De évek alatt csak gyűlnek az újabb és újabb terhek, a hülye szokások és az elviselni való macerák. Nincs időd önmagad lenni. Az otthonod háborús övezet. A másik három rettentő nemtörődömséggel terrorizál, a velük való harc minden erődet felemészti. Elszívják az alkotó energiádat is, amely rettentő kétségbeeséssel tör utat a hétköznapi csaták mezején. Már mindent bevetettél, állod a csapásokat, de már nem tudod, hogy mi értelme? Ha már nem a saját életedet éled, hanem valakiét, akit csak úgy hívnak, mint téged, de ő csak egy – mondjuk úgy: fontos mellékszereplő. Egy nap arra ébredsz, hogy a társad mérhetetlenül elkényelmesedett, már nem érdekli a nemiség, hangtalanul kihasznál, és már nem tudod eldönteni, hogy ösztönösen vagy tudatosan teszi-e ezt.

Olvasói hozzászólások nélkül
3. KMara: olvas, ír, beszél... tud2018-01-01 14:14
Nekem tetszik, ez jutott eszembe róla.. .vagyis megihlettél :) bocs, ha kicsit gyengus lett, de szerintem kezdetnek nem rossz :)
várom a folytatást,
üdv, m.


Mikor felébredt akkora volt a csend, megijedt, lehet az éjjel süketre itta magát. Előfordult máskor is. Még jó, hogy hazatalált, vagyis ebbe a lepukkant retró - zugba.
Igaz ,minden szolgáltatást kikapcsolt a Védelem, azt mondták a lakók érdekében, mert itt-ott szivárogtak az elavult szűrők.
Hát igen, most is egy reklám folyt be az ablak kémpor hiányos burkán.
Ismerős volt, újabban mindenhol ezt nyomják, bánta is hogy nem vett magának belőle, szomjas volt. Praktikus cuccnak tűnik, aránylag olcsó, magzatvíz - elegy újfajta, kiszerelésben, génfilteres, ha elfogy friss vizelettel újratölthető..., :)

Olvasói hozzászólások nélkül
2. akva: szia 2017-12-31 22:56
Jó, hogy itt vagy annyi év után, gördülékenyen írsz, jól. 2018. Boldogot. De miért ide jöttél írni?
ezer kérdésem lesz, ha válaszolsz rá.

1. [tulajdonos]: 1.nap2017-12-31 21:34
Repülési magasság

„Én is teli vagyok, de üregekkel. Valami rág belül. Az üregek egyre tágulnak, már feneketlenek. Szédülök, ahogy tátongó szakadékaim fölé hajolok, a végét járom.”
Eugene Ionesco: A király halódik

KEDD. Mint akkor. A forró víz átgördül a hátamon és beleváj a derekamba. A gerinc melletti izmok hálásan ellazulnak, majd lefelé továbbgördülve ellazítják a kismedencét, mire megindul a bőséges vizeletsugár. Végre hugyozok egy normálisat. Ha már szabadság nincs, vagy függetlenség, azért legalább még mindig jut néhány perc a kikapcsolásra. Egy kis megnyugvás, pillanatnyi tehermentesítés. Ezek a pillanatok löknek tovább, semmisség az egész, de mégis nagyon fontos áthidalás. Vagy amikor meghallok egy olyan zenét, amit szeretek. Feldob, lendületet ad. Azt üzeni: még mindig érdemes. Utána indul újra minden, a rendszer reboot-ol, a terheket tovább kell vinni. Terheinket a hátunkon visszük – szólt a néphiedelem egykor, és ami azt illeti, ilyen tekintetben jól állok: a hátam jó formában van - volt is min edződnie, bírja a pompázatosabbnál pompázatosabb fájdalmakat. De a terhek azért csak húznak lefelé, így tolva előre az izmokat a nyúzott herék, a merev sérvhálók, az aranyérforgácsok és izom-torzulások felé. Mi lehet odalent? Már nem is igen foglalkozom vele. Időnként még eszembe jut, de már nem izgat. Ötven éves vagyok, kész csoda, hogy élek. Az a töménytelen mennyiségű drog, a sok kialvatlanság, meg az a harminc évnyi intenzív edzés, és a mellé szedett táplálék kiegészítők már rég megalapozhatták volna a velük párhuzamban szorgosan tevékenykedő légszennyezés, a műkaják és a darabokra hulló jövő lassan gyilkoló mechanikáját. Már kint kéne feküdnöm a falakon túli tömegsírok valamelyikében, sejtfüzéreim digitális lenyomatát az utókorra hagyván. De, hogy nem úszom meg ilyen könnyen, azzal rég tisztában vagyok. Nekem radikális szenvedés a jussom. Mindig is az volt. Húzom magammal, mint valami rossz óment: itt voltam már mikor az új világrend papjai elkezdték Európa módszeres felszámolását és megmérgezését, láttam, hogyan rojtolódnak szét a határok, ahogy a multikulturalizmus meg a liberalizmus nevében idegen népek lepik el egymás országait, mint a sáskák. A gazdasági érdekek mindig, minden körülmények között felülírnak: a politika álszent, az emberi jellem valaha volt legsötétebb mocsara, mely megölel és megfojt. Végigtudósítottam a helyi polgárháborút, dolgoztam a svédek fegyvergyáraiban, felraktam a magam részét a védfalba, és ezidáig túléltem a napkitöréseket is. Volt, hogy húszra lapot húztam, és vesztettem. Ahogy az emberiség is. És a java még csak most jön. A természet még csak most veszi kezébe igazán az irányítást, az embereknek lassan nem is kell ölniük egymást, bár a kiadó helyek csaknem elfogytak.
Mennyi minden történt ez alatt az idő alatt, most meg nemigen akad semmi, amit célkitűzésként fogalmazhatnák meg. Egyszerűen kikapcsolom magam. Kiadok magamból minden mocskot, és mikor végre kissé megtisztulva érzek, ráébredek, hogy annak sincs semmi értelme, így aztán kezdem elölről. De azért csak pakolom tovább. Leginkább írok. Mostanában szinte csak az írásra koncentrálok. Lezuhanyozom, bekapcsolom az architekturális, érintő képernyős tükör szárító funkcióját, és már megyek is. A testemen kevésbé tudok uralkodni, mint az elmémen. Minden porcikám sajog, az inak csökönyösen nyúlnak, a véredények lassan telnek, és sokáig duzzadtak maradnak. Érzem, hogy elhasználódtam, éreztem már tíz éve is, és nem hittem, hogy idáig húzom. De a legnagyobb fájdalmak hozzák elő a legihletettebb pillanatokat. Csak mindig fel kell írni mindent azon nyomban, máskülönben elvész a semmibe, és minél inkább vissza akarod idézni, annál távolabb kerülsz tőle, ha pedig mégis sikerül, akkor is csak töredékét, és nem ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazzal az ihletettséggel. A hatás elvész, ha nem jegyzem fel, nem úgy, mint fiatalabb koromban, amikor mindent képes voltam fejben tartani. Az évek során elfelejtett, fel nem írt és elvesztegetett ötletekből ma Ulyssess-nyi kötetet írhatnék. Kár értük.
De azt is érzem, hogy ezek a fel nem használt gondolatok tovább keringenek bennem, hogy hetek, hónapok múlva újra feltörjenek valahol. Közben az élet időnként odadob nekem egy darab megrágott, kiszáradt boldogságkoncot, de nyilvánvalóan azt is csak azért, hogy ne mondhassam: nem kaptam semmit. A testem felfal, viszont az elmém még itt van. Jobban, mint bármikor. Mintha az a sokévnyi tapasztalatmozaik végre képpé állt volna össze. Odafent átvettem az irányítást.
Néhány héttel ezelőtt kattantam el, nem is tudom pontosan, már mi volt az utolsó szikra. Az új Coelho antológia digibook ajánlását kellet volna megírnom a kiadónak, pedig a főszerkesztő nagyon jól tudta, hogy mit gondolok az irodalmi legendává avatott fazon írásairól. Előre látható volt, hogy baj lesz, mert már tavaly megvettük a kiadási jogokat és azon is összevesztünk. Azóta sem értem, miért kellett a nagyjából korrekt kis szerzőink renoméját felturbóznunk ezzel a baromsággal. De a főszerkesztő benyelte az aranyhal-csalit miután a kiadási jogok piacra kerültek, és azt hangoztatva, hogy örüljünk, hogy valaki még egyátalán olvas. Ebben mondjuk igaza volt, és büdös nagy kaszálást várt az új szezon végére. Tántoríthatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy megbarátkozzak a helyzettel, kezdésnek máris megírhatom az ajánlót vagy egy képes összefoglalót a bel-ívre. Szerintem az utolsó kiadó voltunk, akik a digitális mellett még papír alapú platformon is forgalmazott, de a részleg már évek óta veszteséges volt. Most meg toljuk ki még ezt is, hogy másra se legyen jó, mint WC-papírnak? Baromság. Ha már könyvet adunk ki, legyen fontos darab. Elismerem, ez nagyon is szubjektív, de legalább ilyen dolgokban, a hagyományok és mély értékek mentén legyünk következetesen módszeresek. Hónapokig lobbiztam Cortazar, Styron vagy Coetzee újrakiadása érdekében (a feketepiacon több tízezer kredit egy-egy, még meglévő, eredeti könyv) mindhiába. Oké, ne az én agyonhajtott olvasói szellemem legyen a mérvadó, na, de, hogy még majmoljam is ezt a nagystílű csalót? Ha már írnom kell a könyvéről, akkor a kritikámat inkább a blogomon tenném közzé, ami viszont szintén szúrná a főszerkesztő szemét, és előbb-utóbb kicsinálna.
De úgy éreztem, már ez sem érdekel, mint ahogy évről évre egyre csökken azoknak a dolgoknak a száma, ami miatt érdemes folytatni. Ahhoz viszont meg már túl sokat láttam, hogy csak úgy lelépjek, és ha azt vesszük, hogy az utóbbi években mekkora a halandósági ráta, abszolút szerencsésnek mondhatom magam. Pedig m milyen jól járnának a halálommal. Eggyel kevesebb éhes száj, eggyel több négyzetméter, és egy kicsivel több remény az ökoszisztémának. Hiába a globális születésszabályozási rendszer, - az egyetlen dolog, amiben a hatalmak meg tudtak egyezni – hiába a föld öntisztulása – még mindig sokan vagyunk.
Változás kell. A természettel párhuzamosan, nekem is.
Most.
Eddig mindig bejött, amikor évek hosszú sorát végigszenvedve hajlandó voltam valami teljesen radikális döntést hozni az életemmel kapcsolatban. Volt néhány ilyen döntésem a munkahelyeim miatt, vagy amikor végleg betelt a pohár a feleségemmel, és úgy éreztem, nem lehet már rosszabb, szóval miért ne?
    Így hát egy, a maihoz hasonló holdfényes kedd reggelen felmondtam, és miután a kollegák értetlenséget sugárzó arckifejezéseinek mentén összepakoltam a cuccaimat az irodában, a sajtóasztal közepére helyeztem az előző este számukra sütött pisztáciás sütiket egy műanyagtálcán. A marketinges csaj teljesen meghatódott, ami pillanatok alatt átterjedt a többiekre is, akik az erkölcsileg elvárható módon máris szimpátia-hullámokban gyűrűztek felém. Mindenki úgy tett, mintha sajnálná, de legtöbbjük egy hét múlva már el is felejti majd, ki voltam. Fogalmuk sem lehetett a sütemény alapkrémének vajába olvasztott két és fél gramm kiváló minőségű jávai hasisról, amely az elfogyasztását követő másfél óra múlva fejti ki maximális hatását, lefolyása pedig a szervezet fizikai állapotától függően két, három órán keresztül tart.
    Addigra én már bőven itt ültem a Dark Buddhában, és kértem ki a következő acél-vodkámat. Rohadjon meg a mindent átható hiénarendszer mindenestül. Ez az én fedezeti profitom.
Látom magam előtt, ahogy Olivia, a titkárnő, bevisz a főnöknek pár szeletet a süteményemből valami ízléses kistányéron a délutáni kávéjához. A pacák nagyjából most kap agybajt attól, ami a fejében megy, és valószínűleg már haza is vágott néhány kópiát vagy minimum elcseszte a nyomdai anyagot a gépén, amit nem tud majd visszaállítani. A többiek kint szakadnak a közösségi portálok mémjein a hétvégi zavargások kapcsán, és a youtube-ról játszanak kívánságműsorosdit. Anyátok picsáját.
És most megint egy kicsivel szabadabb vagyok.
De ez így sohasem lehet igaz. Az életemhez fűződő kötelékeket születésemtől fogva a rendszerhez való alkalmazkodás szabta meg. A gyerekkor, a szülők és az iskolák - amikor még hittem abban, hogy az út, akármilyen akadályokkal is van kirakva, azért csak elvezet valahova. Csakhogy a legfontosabb dolgok úgy történnek meg velünk, hogy észre sem vesszük, csak utóbb eszmélünk rá, akár évtizedekkel később.
De mára csak a pusztaság maradt. Ahogy a földön egyre fogynak az élhető területek, úgy szárad tovább a lelkem is ebben a sehova már világban. Azt hiszem, a végjátéknál tartunk, szóval mindegy, hogy mihez kezdek most magammal. Itt járkál bennem az az ürességhez hasonló érzés, hogy lebegek a semmiben, és nem érdekel már, hogy mi történik. De azért tudom, hogy nem ártana valamibe fognom, hogy legalább lefoglaljam magam. Az egyetlen, amihez értek az íráson meg az irodalmon kívül, az a zene meg a filmek. Na, igen. Anyám folytan azt szajkózta: a művészetből nem lehet megélni. Hát ez azért nem is olyan egyszerű. Ha eladod magad, simán megy. Ha azt adod nekik, amit divattá tesznek, akkor isten vagy. Isteneket teremtünk. Hősöket, akik mi nem lehetünk. Több millió font egy hétre egy futballjátékosnak? Vagy csak negyedennyi, de egy estére egy Dj-nek? Elmentek ti a francba!
Valamihez azért kezdek, annak ellenére, hogy kétséges, van-e értelme, de az időt csak ki kell tölteni, ha már maradok. Dolgozhatnék valamelyik kaptárban az áramtermelőknél, de az tíz órás fizikai munka. Csak szeretném hinni, hogy megvan hozzá a formám, hogy több hónapot is kibírjak, nem tudom. A monotonitás mindig felőröl. De hát a blogomból végül is csak csurran-cseppen, viszont kell valami olyan is, ami keretek közé is szorít, rendszerhez köt, mert a rendszerben mindig találni kapaszkodót, anélkül pedig tapasztalataim szerint megőrülnénk. Szóval akkor megpróbáljak józan maradni, vagy folyamodjam a szokásos régi módszerhez, és sodródjak az idővel? Nevetségesen hangzik, de túl sokat voltam józan az elmúlt ötven évben. És azt hiszem, a Dark Buddha tökéletes kiindulópontja lehet az újra-átváltozásnak, vagy mondjuk úgy: a végső énemhez való tétlen igazodáshoz. Eddig ugyanis mindig beigazolódott, hogy az idő megoldja a problémákat, és mivel vesztenivalóm már amúgy sem nagyon akad, akár ezt is tehetném. A létem nem egy állandósult állapot, hanem egy folyamat. Régóta tisztában vagyok vele, hogy ha nem vagyok képes változni, akár bel is belepusztulhatok. Sok mindent hagytam bekövetkezni, hogy ez megtörténjen. De a kaotikus pulzálásban eddig mindig sikerült rátalálnom az előre vivő hullámra. Lehet, hogy ez rendeltetésszerű. Úgyhogy lesz, ami lesz. Így most is az ismeretlent választom. Talán az elbaszott ösztöneim teszik. Megtanultam engedelmeskedni nekik.
És a jel hamarabb megérkezik, mint gondolnám. Így megy ez – csak koncentrálni kell, mantrázni magában, amit el akarsz érni, ami foglalkoztat, bevonzza a valóságot. Bizonyos dolgokat túl hamar bevonzok, ellenben másokért évekig harcolok. Ez most túl gyorsan ment, és így semmi jót nem ígér.
Ülök a Buddhában, és a bárpulthoz dülöngélő alakban felismerem egykori hobbizenekarom gitárosát, akinél köztudottan mindig van spuri. Mondjuk, most pont nem úgy tűnik, mint aki fitten van, de amikor csatlakozik hozzá két rommá tetovált fekete hajú alteros csaj, akkor láthatóan összekapja magát és hódító üzemmódba vált. Innen látom a boxokból, hogy pereg a nyelve, mint a géppuska, mintha egy adrenalin injekciót kapott volna az imént. Na, megvagyunk.
Végre felém néz én meg intek neki. Lekapja a bárpultról a söröskorsóját és a két csajszival karöltve megindul felém. A lányok elég jól néznének ki, ha nem csúfítanák el az arcukat hófehér sminkjükkel és koromfekete szemhéjfestékekkel. De szakadt és kopott szerelésükön még így is átütnek feszes idomaik, úgy tippelem, olyan huszonhat-hét évesek lehetnek. A környékre tévedt tökéletes prédák.
A három alak barbár méltósággal közelít felém, középen a hórihorgas Gitárossal.
-    Apám, itt nyomod az ebédszünetben? – harsan fel eszelősen, mintha nem tudná, hogy vagy három kerülettel arrébb dolgozom. Dolgoztam. De persze megbocsájtom neki, hogy nem úgy forog most az agya, ahogy kellene.
-    Kiléptem – közlöm közönyösen és odatartom elé az időközben kiürült poharam. A lányok szeme csillog, parfümjük átható, édes illata felbirizgálja az érzékeimet. Teljesen csövön van az egész brigád, így hát lesz némi esélyem, hogy értelmesen tárgyaljak velük, máskülönben tiszta állapotban még a szavakat is alig tudnák előkotorni odabentről. Ismerem ezt a típust. Mégis vonzódom hozzájuk. Nincs velük semmi baj, csak már nincs erőm rajtuk segíteni. Azt hiszem, nem is várják ezt. Nem az igazán vonzó bennük, hogy lelkesek, üdék, vagy, hogy fogékonyak, hanem inkább a fejükben nyíló szellemi frissesség meg a boldog tudatlanság különös keveréke üt meg jobban. Lehet, hogy nem túl tapasztaltak még, de pont ettől boldogok. Mintha nem zavarná őket, hogy elromlott a világ. Mintha non-stop kilépési engedélyük lenne minden szektorba és egy ipari víztelep mellett laknának.
Váltunk pár szót a közelgő pankrációgáláról, miközben leülnek velem szemben a boxba és töltögetni kezdjük a vodkát. Kisvártatva azt is megtudom, hogy ha jó spurira fáj a fogam, akkor a szomszéd teremben megtalálom a számításomat. Hátranézek a vállam fölött és látom, hogy a hátsó táncrész felé vezető folyosó szájában két nyakigláb néger vitatkozik valamin. A folyosóról kiszűrődő techno mély basszushangja szaggatott ritmusban darabolja a levegőt. A két nyurga néger az öltözéküktől eltekintve módfelett hasonlít egymásra, lerí, hogy ikrek. Visszafordulok újdonsült vendégeim felé, és látom, hogy a két csaj már teljesen be van gerjedve. Vajon mióta lehetnek fent? Ez már a túlburjánzott endorfin fázis, amikor annyira érzékeny a bőröd, hogy már az jól esik, ha valaki hozzád ér? Porszemcse nagyságú érintési felületeket érzel nanoszekundum gyorsággal felnagyítva. Az agy zsibbadása már nem annyira erőteljes, hogy elnyomja a folyamatosan feltörő ösztönös vágyakat, de a kognitív irányítás redukálódik, és a teljes testet átjárja a melegség. Ilyenkor jön a feltartóztathatatlan szexuális kényszer. Gitáros folyton ilyen nőket szed össze, azt mondja az illegális rave-ek után vannak a legkomolyabb menetek. Nem sokkal fiatalabb nálam, de még sohasem volt házas. A háború, és az azt követő rendszerváltozás nem jött neki jókor. Nem sokkal ezután ismertem meg: teljesen véletlenül találkoztunk Ibizán, és miután kiderült, hogy ugyanonnan érkeztünk, máris roppant erőkkel kényszerítettük egymást a teljes szétcsúszásra. Azon a hétvégén zárt be a Space és egy legenda ért véget. Ott álltunk a tömegben a klub előtt és vártuk Carl Cox-ot, hogy megérkezzen az öreggel, aki az egészet még a nyolcvanas évek végén megálmodta. Carl elég röhejesen festett abban a vajszínű Mini Morris-ban, amiben végül begurultak, de legalább az öltönye passzolt hozzá. Az öreg bement, és lezúzták az utolsó fiesztát, amely már napokkal előbb elkezdődött, és az emberek számára igazán csak napokkal később ért véget. Azon a reggelen a nagydarab néger techno legenda felrakta az utolsó dalt a klub történetében, Jim Morrison elalélt szavaitól hullámzott végig a termen a „The End”, és hangos taps követte az örömkönnyekbe torkolló záró hangjait.
-    Na és most miből fogod finanszírozni a dolgaidat? – kérdezi az egymásba gabalyodott lányok alól Gitáros, és rágyújt egy Styvesant-ra, amiből elmondása szerint felvásárolt egy raklappal, mikor még gyártották. Miután kitaláltuk, hogy csinálunk egy techno-trash bandát, még kellett találnunk egy megbízható dobost, aki az elektronikus padokkal is nyomul. Egy ideig a mostohabátyja állt be játszani, de őt sajnos bedarálták az első Mutánsok Próbáján, így hát más kellett keresnünk. A jelenlegi dobos egy magának való ateista pszichopata, de legalább jobbára érti a matekot. Kár, hogy manapság az emberek nem igazán járnak koncertekre, éppen ezért mi sem nagyon működünk már igazán, bár, ha nagyon akarnánk, itt a Buddhában még összehozhatnánk valamit. De nem nagyon akarjuk.
-    Azt hiszem, írni fogok! – felelem, és most komolyan is gondolom. Évek óta írom a blogomat, és bármit megjelentetek rajta, amiből pénzt lehet csinálni. Most viszont olyas valamivel kell rákapcsolnom, ami tényleg odabasz. Csak kell egy politikamentes, ütős ötlet, ami mindenkit érdekel. A politika már nem számít. Mind megdöglünk hamarosan, szóval legalább érezzük jól magunkat addig.
-    Nem nagyon jött be eddig se! – röhögi el magát Gitáros.
-    Tudod, hogy mindig is csak félvállról vettem. Nem volt rá igazán soha elég időm a biztosan fizető meló, előtte meg a család mellett. Csak amolyan önkontrollnak szántam. Kellett a kredit. De most valami mást akarok.
-    Meddig van Kilépésid a vörös zónákba?
-    Nem érdekel. Már semmi nem érdekel.
-    Hát akkor meg olyan „semmit nem veszíthetek” szerű őszinteség kell. Azt falják a népek! Érted, az író végül is nem tesz mást, mint rámutat a hazugságokra, amelyekkel az emberek áltatják magukat.
-    Nem tudom, én csak írok. Mindig csak írok. Muszáj. Gyerekkoromban kezdődött az egész, és hiába is akarom, úgy sem tudok felhagyni vele.
-    Az embernek nem szabad megtagadnia saját belső énjét. Engedni kell kibontakozni.
Meg kell hagyni, vág az esze az amfetamintól, a végén még engem is fel lelkesít, pedig az nem egyszerű. Magukra hagyva őket a boxban, el is indulok a táncterem felé, hogy megkeressem a fazont, akiről beszéltek. Kell valami, ami mélyebb tudatállapotba lök. A ciklikus alváskihagyás fog majd igazán rátenni a drogra, és ennek a kettőse hozza az aktív elmélyülést a másnapos szakaszban, tehát holnap dél körül.
Odabent már tombolnak a zombik. Egy kibaszott nagy régi klasszikus Human Machine tétel sámánének-szerű felhúzása zajlik épp: a kezek a magasban, a stroboszkóp begyorsul a gyorsuló pörgésre, a féderek szanaszét kaszabolják a kiállás végét, aztán ahogy berobban minden egyszerre, a testek egy emberként ugranak rá a hanghullámokra. A techno-ban a szétcsúszós részeknél szándékosan üresebben hagyják a producerek a zenét, hogy élőben rá lehessen effektelni, így alakul át a hatás. Ilyen közegben nem könnyű megtalálnom a figurát, ráadásul úgy érzem, mindenki engem néz, pedig dehogy. Nagyon jól tudom, hogy vannak köztük, akik ugyanezt érzik, csak ők már be vannak állva - szóval hogy van ez? Az ötvenes fószer, mi a faszt keres már a techno buliban? De egyébként meg pont mindenki leszarja, és csak magával törődik. Bíbor-lilába pingált tündérarcú kislányok, apuci kedvencei, Mutánsok Próbáján VIP páholyos csürhe, akiknek mégis az igazán mély, koszos külvárosi gyárzene kell, meg a klasszikusok, amilyeneket ma már nem készítenek. Főleg nem a belvárosi puccos helyeken, ahol viselkedni kell, meg DNS szűrő van a kapukban. Jobb helyeken élnek, mégis bekeverednek az elfajzottak, a gyári telepesek meg a migránsok közé, ha jóféle áruról van szó. Ezek a kultúrsznobok, akik passzióból játsszák az underground majmokat, és úgy hiszik, mindent tudnak már. Vagy csak öregszem?
Szerencsére, közben meglelem a fazont az elülső hangfalak tövében. A lábszáraimon érzem a basszus lüktetését, meglebegteti a nadrágomat is szinte, ahogy nézek az eszelős tekintetű vén ázsiai szemébe. Castornak hívja magát, nem tűnik túl barátságosnak, de hát ki az itt errefelé? Ocsmány pofája van az biztos, arca tele vágások hegeivel, mégsem látni rajta önelégültséget vagy neheztelést. Körülötte eldobált sörös dobozok, kicsavart pakettek hevernek, meg műanyagpoharak - azokat rugdossa lábaival ütemre. Megpróbálok beleüvölteni az fülébe, hogy értse mire volna szükségem, és figyelem elrévült arcát, hogy mit reagál. Szúrósan néz egy darabig, de aztán meggyőzheti magát, hogy rendben vagyok, mert visszaüvölt, hogy mennyit kóstál a két gramm. Bólintok a megrángó arcnak, majd odatartom a csuklómat az övéhez / rövid tompazöld villanás, és a kreditek máris átvándorolnak az ő számlájára. Aztán már érkeznek is a gumók - átlátszó köntösben azúrkék porkristály - már a gondolattól fel is megy az adrenalin-szintem.
Bevonulok a mosdókhoz szippantani, de persze már a folyosón iszonyat sor áll, bassza meg, na meg az is holt biztos, hogy senki nem brunyál. Én viszont nem fogom kivárni, míg ezek meglesznek. A legtöbben - csak úgy, mint én - még mindig a hagyományos úton szeretik: egyenest az orrba, onnan meg a mehet is gyorsan a véráramba. Csakhogy most nincs időm pepecselni. Muszáj kiütnöm magam, hogy lemenjek mélyebb gondolkodás-módba.
Irwine Welsh Rentonja vagyok, aki időről időre megpróbál felülkerekedni önpusztítási vágyán, de mindhiába.
Fogom az egyik kapszulát és visszaindulván a boxokhoz, benyelem, úgy ahogy van mindenestől. Kurva nagy felelőtlenség, még tőlem is. De hát az ösztön.
Viszont tapasztalataim szerint, csak úgy tudod újraépíteni magadat, ha először mindent lenullázol. Mindenről le kell mondanod, ami szokásoddá vált. Nem hagyhatsz kivételt, mert az könnyedén visszaránt. Változtasd meg az egész struktúrát.
Kedd délután, nagyjából fél négy. Fél óra múlva beüt a blokk, és ha minden jól megy, meg is kell még kefélnem az egyik feketét ma. Addig talán megyek velük, bármerre is mennek. Sodródom. Kell egy kis idő, míg a szervezetemet teljességében átjárja az anyag, míg a hatás több órás lefolyásának csak az utolsó szakasza lesz az elmélyülés. Amikor a test már lassacskán elfárad és elhasználódik. De az agy majd akkor is termel tovább.
Egy darabig még beszélgetünk a boxban, közben felhívom az egyik haveromat, Mortecai-t, aki mindenféle afrodiziákumokat ismer, melyek jól jöhetnek hajnalban, és megbeszélem vele, hogy megvárom itt. A spuri amúgy is ütni kezd, méghozzá irtózatos sebességgel, mire lerakom a telefont, már érzem, hogy remegek. Komoly ez a cucc, és már rég csináltam, szóval remek ötlet volt tőlem berágni egy egész pakkot, de hát ez a változás lényege. Hagyod, hogy az addigi életed ésszerű elveinek ellentmondó dolgokat tegyél, vagy gondolj, és ösztönösen tedd, ami jól esik. A megszállás alatt odaveszett egy jó kis könyvem hasonló témával. Luke Rheinhart Kockavetőjében a főszereplő fazon állandóan kockát vet, mielőtt megtenne valamit, és az eredménytől teszi függővé a következő lépését, amit rendeltetésszerűen meg is tesz. Élete egyszerre válik kaotikussá és szabaddá.
Ahogy vérereim megtelnek a vegyülettel, elkezd vonzani a zene, testem ösztönösen megmozdul, hallásom kiélesedik, átkapcsolt állapotom innentől fél napig: Statue of High.
Egyszerűen muszáj visszanéznem a táncterembe, ahol közben valami teljesen más kezdődik: sűrű szárazjég-tejfölbe burkolódzik a Dj pult előtti táncrész, az emberek ködös sziluettjei között gomolyog a diszkó-füst. Gitáros és a lányok alig találnak utat utánam, de még látom őket vonaglani a fehér fátyolködben. Torz, egymásba hajló éteri hang-kavalkád mordul fel, egyre hangosodó basszusfutamokkal, a torkomban érzem a rezgést, az arcomat tépázza a szétpanorámázott visszhang. Aztán másfél percig csak egy tomboló szinusz-csík a jobb fülemen behatolva, a balon távozva - majd újra egy félelmetes űrorkán.
Így megy ez egy darabig, én meg besokallok, mert nincs egy félperces ütem sem, nemhogy komplex zeneszám, ezért inkább kivonulok az Aima névre hallgató feketével, aki újfent frissnek tűnik, és energikusnak, csak már a szemei vannak nagyon oda, és keményen izzad. Le is törölöm az arcát egy popsi-törlővel, amiből szerencsére mindig bőven ki van helyezve az ilyen bulikon. A csaj máris jobban néz ki. Leültetem egy boxba, és végre befut Mortecai is, akitől veszek fél tucat tíz millis tadalafilt, és az egyiket azzal a lendülettel rögtön benyelem. Mortecai jó kedvében van, meg amúgy is kedvel engem, mert anno együtt táncoltuk végig a breakbeat korszakot sihederkorunkban. Most is megdob még egy kis bónusszal, kezembe nyomva egy lila üvegcsét, tele feromonos oldattal. A párzási hormon mély-édes dzsungelszaga nyakamra és a csuklómra tekeredik. Most már megvagyunk, egy igazán kemény, pornós baszáshoz. Nem mellesleg Mortecai, miután megtudja, hogy munkanélküli lettem, és peregnek üresben a kreditjeim, elhint egy ötletet valami kültelepi stúdióban, ahol hangmérnököt keresnek. Azt mondja, benézhetnék holnap. Talán még ő is ott lesz.
Na, tessék, az idő máris dolgozik magától.
Megköszönve a segítséget búcsút intek Mortecai-nak és kirántom magammal a lányt a krómhideg éjszakába. Lehet, hogy oltári módon szétvagyok, de a becsukódó ajtó utolsó réscsíkján át esküszöm, mintha a Irvine Welsh, Chuck Palahniuk meg Bret Easton Ellis vénséges alakjait látnám megvillanni egy boxban. A fejem lüktet, érzem, hogy a vibráló idegpályák zizegésétől kibaszottul képben vagyok, jöhet bármi, történhet bármi. Minden jól esik, még a szennyezett levegő is, és az sem érdekel, hogy a közeli sikátorokból random ránk támadhat egy fosztogató banda, vagy egy mutáns. Szarok rá, majd leverem, kurva gyors vagyok, olyan gyors, mint még soha, megcsinált ez a kék cucc nem vitás, volt benne szufla, most meg majd pupillázhatok. Mert hát az a legnagyobb hős, aki az ösztöneit is le tudja győzni. Persze szarni, meg levegőt venni muszáj, de mi van az érzelmi ösztönökkel? Ideig-óráig el lehet nyomni őket, de örökké nem. Velünk született tulajdonságaink újra és újra előrenyomulnak és meghatározzák cselekvéseinket. Néhány hétre, vagy akár több hónapra is megváltozhatunk mások kedvéért, de végül az ösztön újra fel fog bukkanni is. Elfojtani nem lehet teljesen. Elég egy gyenge pillanat, és máris felülkerekedik rajzunk, legyen az bármilyen ösztön. Én már csak tudom, voltam házas.
Na és mi van azokkal a hősökkel, akik ellenállnak?
Ugyan meddig vagy rá képes?
Egyszer nemet mondasz, és azt hiszed dicsőséges győzelmet arattál önmagad vélt gyengesége felett, aztán csak ürességet érzel. Hogy állandóan így kellene majd döntened. A tudatod elkezdi termelni a meggyőző érveket: úgyse bírod sokáig, akkor meg miért ne mindjárt most? Aztán megcsinálod még egyszer. Ismét nemet mondasz. És a problémák csak gyűlnek, és úgy érzed, ennek ellenértékeként járna már számodra egy kis jutalom. És újra megteszed. Mert végül úgyis az igazi éned nyer. Az, aki a legalsó szinten lakik.
Kint aztán baszott fagy van, ahogy kell. Feltesszük a védőmaszkokat és megindulunk a jeges szélben előre. Képtelenség megszokni ezt a szagot. Hiába adják a maszkokat, hiába a védőruha, egyes napokon, mintha semmit nem érne. Ha a száraz, fagyos levegőt felkapja a mindenkori szél, és pont útjában vagy, akkor semmit sem tehetsz. Nyeled vacsira a metánnal dúsított párát, a külterületekről beszivárgó áporodott mocsárbűzt, és imádkozol, hogy elérj a következő oxigénfülkéig, ahol meghúzódhatsz, vagy ha van elég kredited, használhasd a sétálófolyosót.
Felgyorsított filmkockaként peregnek a befagyott utcák, a kint rekedt emberkupacok, valami felgyújtott irodaépület, meg az annak melegénél a koszos jeget hordókban olvasztó nomádok tömörülése, és azt sem tudom tulajdonképpen gyalog megyek-e vagy repülök. Majdnem elüt minket egy éjszakai porkotró-kocsi, ajtók, kapuszárnyak, tartalék vízkapszula bevétele egy lépcsőaljban, a csuklómba ültetett digitális személyi lapon kétszázat levonnak az éjfél utáni kint tartózkodásért, meg a vízért, keményen lesmárolom a csajt a furfangos, halványzöld üveglapos fotogén liftben - ismeretlen szobában eszmélés.
Meleg.
Rüves fűtőcellák kopogása a falban.
Bizsereg a bőröm.
Egy önkiszolgáló hotelszoba beépített diszpécsere magyarázza a menekülési útvonalat.
-    Mi a szent szar? Tegyünk fel valami zenét! – kerregek körbe a szobában, ahová kerültünk, ki tudja, hogyan. Kattog minden porcikám, így esélyem sincs dugni, szóval el kell ütni valamivel az időt. Lehet, jobb lett volna egy kis kokain, attól rögtön felállna, viszont úgy lefárasztana, hogy aludni akarnék, nem írni.
Aima elmegy zuhanyozni, én meg elindítom a Dark Sera In Verona-t a kedvenc olasz négyesemtől. Ez kell most nekem. Ez a kisség megborult nyugalom. Tökéletes. Jönnek a puha lüktetések, az elmém kezd ráhangolódni. Mire a lány visszatér a fürdésből egy szál átlátszó pongyolában, már teljesen megvagyok.
Gyorsan lezuhanyozom azért én is, legalább felfrissülök kicsit. A forró víz átgördül a hátamon és beleváj a derekamba, erre rögtön feláll a farkam a tadalafiltól. A hőháztartásom teljesen felborult és máris egy belülről szorító eszelős filmben vagyok. Kilépek a gőzkabinból és beállok a szárító alá. Annyira kurvára jól esik a tisztaság, hogy szabályosan felvillanyozódom tőle. Egy szál alsóban nyitok be a szobába és az asztalon már két elkészült cigi vár. Ügyes ez a lány. És milyen jól néz ki smink nélkül, megfürödve. Mindig ilyennek kéne lennie. Mosolygok. Azt hiszem, ő is. A feje mellett, a holoboxból közben egy elvetemült biszex jelenet kapaszkodik fel a falra, és ez egy pillanatra kizökkent a komfortzónámból. Az állatvilágban mindig is megszokott volt a biszexualitás, az nem vitás. Az emberi kultúrák viszont a történelem folyamán (leginkább a vallás nyomására) elfojtották ezeket az ösztönöket. Meggyőződésem, hogy ha ez nem így történt volna, ma jóval kevesebb aberrált élne, és talán sosem fajulnak idáig a dolgok. Fel is vetem a gondolatot Aimának, aki készséggel ráharap. Az agyalapi túltengés szükségszerű hatása, hogy kiélesedik a társadalomkritikai érzék, az összefüggés-meglátás vagy a helyes irányvonalak kirajzolódása. Közben kivonulunk a füstkapszulába, és rágyújtunk az egyik tekerencsre. Hosszú, vékony, nőies cigit sodor ugyanis, de engem megvesz vele.
-    Stephen Hawking nem sokkal a halála előtt azt nyilatkozta, hogy maximum ezer évet ad az emberiségnek. Én már akkor túlzásnak éreztem ezt. Nem adtam volna kétszáznál se többet - most meg? Jó, ha van ötven évünk…- köhögöm és továbbpasszolom a kecses szálat.
-    Hát ha úgy vesszük… - feleli visszafelé szívott levegővel, behorpadó gégecsővel és összeszűkülő szemekkel. Szép szemei vannak, de minden más testrészére is egyre jobban rá vagyok gerjedve - naná, már kezdem érezni a pezsgést odalent, jó lesz ez. - …de én sosem gondolkodom ezen – tűnik el a maga elé fújt füstfelhőben, én meg átveszem a cigit, miközben folytatja: - És talán kihagytad a számításból a mutánsokat. Közülük néhányan, ellesznek még azután is, hogy mi kihalunk. - Hosszan tartó mosoly, krétafehér fogsor, szénfekete szem, rejtélyes arcvonások.
-    Erre még nem gondoltam – vallom be, és rájövök, hogy egyre inkább bejön a csaj. Fenébe.
-    Mondom. Na és, mi van, ha én is egy mutáns vagyok? – kérdezi.
-    Az vagy?
-    Mert akkor nem kefélsz meg?
-    Mindenképpen megkeféllek. Hacsak nincs valami genetikai extrád, amiről tudnom kéne.
-    Nem kell félned semmitől. Amúgy nem minden mutáció jelentkezik külsődleges jegyekben.
-    Aha.
-    Mi van például Xavier professzorral?
-    Az csak egy film volt.
-    Ismerek egy amerikai lányt, aki képes rá.
-    Amerikai? – kétkedem,
-    Azelőtt ott élt. A valamikori New Yorkban. A Pokol Konyháján.
-    Szívatsz.
-    Most fent lakik Nepálban a menekültekkel.
-    Na persze – nyugtázom, hogy újabb filmszerű sztorival gazdagodott tudástáram – Néhány mutáns biztos túléli. De nem hiszem, hogy sokkal jobban járnak majd. És emberek is maradnak.
-    Sok a kagyló, kevés a gyöngy – elnyomja a cigi végét, és a szemembe néz:
-    A túlélés féltett aranyszabálya, hogy merj segítséget kérni. Merd bevállalni, hogy beleragadtál valamibe és nem tudsz belőle egyedül kilépni.
Ebben a nőben több van, mint gondoltam. Kezd egyre meggyőzőbb lenni. Érzem, hogy beszív magába, hogy bekebelez. Alapjában éve nem tetszik, ha egy csajon több a tetoválás, mint a fanszőrzet, de Aimának még ezt is megbocsájtom. Nézem, ahogy apró szájain át szívja a füstöt, a szeme csillog, arca megviselt, de őszinte. Rég nem volt rám nő hatással, rég nem kívántam meg igazán senkit. Az utamba került prostituáltak egyike sem váltotta be a reményeimet, hogy valakivel hosszú távú, laza kapcsolatot létesítsek. Majd mind személytelen és rideg, a félórás élvezetek után hazatérve pedig újra ott találod magad az üres lakásodban. Noha alapjában véve nincs szükségem társaságra, mégis érzem, hogy szívesen kötődnék valakihez, akit megérinthetek. De erről már lemondtam rég. Nehezebb partnert találni, mint valaha. A kialakult helyzet azt követelné, hogy az emberek összetartsanak, együtt vegyék fel a harcot, ehelyett közönyösebbek vagyunk, mint bármikor. Ha nem lett volna elég a természet pusztítása, a kapitalizmus egykoron elvetett méregfái lombosra nőve tették meg a magukét. Minden nőből kurva lett, és minden férfiból vadász. Bármely városrészben találhatsz magadnak kihelyezett szexboxokat. Kreditért mindent. Azonnal. Az utóbbi évtizedekben sajátossá vált társadalmi viselkedésminták kiábrándítóan hatnak a kapcsolatokra. Ez a lány valahogy mégis más. Volt már ilyen.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérem, hogy borotválja le a fanszörzetemet, és ő nem mond ellent. Megkeressük a szükséges eszközöket a fürdőben, aztán nekiállunk: én fogom, ő meg beretválja alatta, torlasztja fel a pengére rétegenként a habot, olyan gyengéd mozdulatokkal, hogy még csak meg sem vág.
-    Picsába….ez jó.! – rándulok fel aztán. Őrjöngő kis dopaminbuborékok pukkannak valahol a nyakszirtem sarkán, a hullámokban kerülgető zene mélysíkjai körbeölelik a szobát, pöffetegen pulzálnak, ahogy arrébb állnak előlünk, áthatolunk és be, a basszus lüktet, nagyjából 124 BPM lehet, de lágy, mint mindig ezeknél a kurva olaszoknál, akik a legjobb techno-t gyártották Németországból - szirének tipegnek a beúszó lábdobra, mi meg egy hajtásra egymásra hajlunk.
Biztos vagyok benne, hogy az egyik legjobb érzés amit férfi átélhet, mikor tadalafillal kevert amfetamin hatása alatt rád ül egy fiatal, feszes test, vonaglik rajtad, benne van a játékban, odateszi magát, nézed, ahogy többször elélvez, ahogy kemény húsa rád tapad tökéletes körvonalai alatt.
Miközben majd egy órán keresztül mindenféle pozícióban rakom Aimát, és a harmadik ernyedését nézem végig, az jut eszembe, hogy írhatnék a női orgazmusokról. Mekkora ötlet. Még, ha már meg is írták ezerszer, a téma kifogyhatatlan. És akár le is fényképezhetném őket. Ez lehetne az új rovat a blogomon, ami kis szerencsével feldobja az értékeimet a bookself rendszerben. Már látom, a bannert kirakva: ÉLŐ ÉLVEZÉS!!!!
A szerkesztőségben eltöltött idő alatt mélyenszántó és tartalmas beszélgetéseket folytattam popsztárokkal, színészekkel, írókkal, manökenekkel, tévébemondókkal, képzőművészekkel, napilap - és magazin szerkesztőkkel, szóval lazán csinálhatnék egy többrészes tényfeltáró dokumentum sorozatot bármilyen témában. Mondjuk miért ne ebben. Na és persze kellenek a hétköznapi emberek élményei. Szereznem kell egy tucat kuncsaftot.
Nagy nehezen elélvezek a lányban hátulról, de az agyam már a téma további lehetőségeit boncolgatja. Hallom szívem drum&bass ütemét, egyben a tüdőm is ki akar szakadni, mint a híres klasszikusban a fazon hasa az űrhajón. Az erek tágak, a tudatom bőven feltunningolta magát, úgyhogy nem ártana valami fék.
-    Könyörgöm, tekerj egy cigit! – olvas a gondolataimban Aima, miközben félholt állapotban liheg a kanapén kimerült tekintettel. Nem kell kétszer kérni, hogy megtegyem, és miután pár ilyet elszívunk, megérkezik a beszédkényszer is. Egy ambient mixet teszek be a telefonomról háttérzenének, ami tökéletesen illik a hajnali beszélgetéshez.
-    Te még emlékszel a régi világra, igaz? – kérdezi sűrű, nepáli hasisfüstbe bújva. A nyilvánvaló korkülönbség ellenére, most, hogy kezd lefáradni, egészen kedvesnek és őszintének tűnik. Vagy ez már a spuri utóhatása. A kiiktathatatlan érzékennyé válás. Az emóciók felerősödése a fizikum gyengülése mentén.
-    Hány éves vagy? –kérdezem
-    Huszonhat.
-    Pfű… az egyik legjobb évjárat. Tudtam én. Ez mindig megtalál. Egész életemben. – gondolok vissza azokra az időkre, mikor még csak egy nap volt felettünk, és elmehettünk a tengerpartra nyaralni. – Fiatal voltam, amikor elkezdődött a változás. Érezni lehetett a levegőben, de csak később értettem meg. Nem egyik napról a másikra zajlott. Gyerekként nem láttam át mindent, de az új rendszer gyorsan megtanított felnőni. Szerencsés vagy, te már ebbe születtél.
-    Itt ma már senki sem szerencsés.
-    Igaz.
-    Nézd meg hogy élünk – folytatja – Mi van körülöttünk? A monopóliumok, amelyek mindent elvesznek, az önteltek, akik soha nem kérnek bocsánatot, az erőszakosak, akik megkapják, ami kell nekik, a könyörtelenek, akik megszerzik a hatalmat. Akiket nem érdekel még a kibaszott klímaváltozás sem, vagy, hogy nincs hó, és inkább gyereket sem csinálnak, csak, hogy nyugodt lelkiismerettel adózzanak a társadalomnak. Te hogy bírod ezt?
-    Azt mondják, bármilyen ideál vagy demokratikus rendszer uralkodik épp, a vezéregyéniségek mindenhol feltűnnek. Addig én megpróbálom elfoglalni magam, hogy ne kelljen tudomást venni arról, ami körülöttem folyik.
-    Leszarod az egészet? – háborodik fel
-    Az időre hagyom.
-    Folyamatosan változtatnod kell, alkalmazkodnod, hogy túlélj.
-    Részben igazad van, de amúgy meg az idő is elrendezi. Ez a régi-új elvem, csak néha elfelejtem alkalmazni. A valóság kizökkent. De ma már csak azt teszem, amit igazán akarok. Most épp egy könyvön dolgozom. Segíthetnél is…
Azzal elkezdem felvázolni a szex közben bekattant ötletemet. Be nem áll a szám. Csak reggel hat körül, egy végső, óriás rakéta után dőlünk ki önmagunkból egy az egyben. Testünk porhüvelye békésen nyúlik el az átnedvesedett textilszöveten, álmunk zaklatott, pórusaink összehúzódva rezegnek félre, és végre el tudunk aludni – vagy mi.
Néhány óra múlva az ablakon beverő nap ébreszt, és ahogy kinyitom a szemem, pont Aima vékony V-re fazonírozott punciszőrét látom. Kiváló ébredés lenne, csak megint feszül a belső combom, a beültetett kerámiaszálás csontbetétek szex után folyton bedurrannak, és eltérő mértékben feszítik az alsó garatfűző izom, a csípő-horpaszizom és a piramisizom szentháromságát. Mindenesetre beveszem a másik tablettát. A spuritól ki van tisztulva a fejem, de a szervezetem már kimerült. Ez az a fázis, amikor az érzelmi folyamatok erősödnek. Érzem, hogy elfogyok. Rezzenéstelen bénultsággal hagyom, hogy az idő hasson.
A lány is kezd magához térni, és amikor bekapcsolom a médiaboxot, hogy a hírek alatt készítsek egy oolongot a helyi boxból, ő csak szelíden másnapos arccal mosolyog. Megfogadtam, hogy többet nem leszek szerelmes, és ennek megfelelően voltak párkapcsolataim az elmúlt két évben, de néha – főleg ilyen másnaposan, mikor érzékeny vagy, mert még nem tisztult ki az anyag – elkap a csábítás. Ráveszem magam, hogy meglássam valakiben a jót, amihez aztán rászoktatom magam, mintegy pótlékként a valóság elviseléséhez. De ebben legalább tudok nemet mondani: a biokémiai ürítési funkciók nyomán oldódó stressz mentesség képessé tesz a józan ítélethozatalra néhány napon keresztül. Mert azt már sajnos megtapasztalhattam, hogy az érzelmek a legelkötelezettebb embert is óvatlanná teszik.
A falon, a beültetett fotodinamikus üveg elkezdi ontani magából az aktuális híreket:

/ Északtengely kormánya felszámolta a Muzulmánia területéről lázadó csoportok utolsó bázisát, és stratégiai fontosságú területeket szerzett a belföld irányába. Az elnök az éjszakai órákban elsöprő győzelemként értékelte az elmúlt huszonnégy óra eseményeit. További híreink: Az Egyesült Államokban ma átadták az egykori Florida állam megyehatárán épült védőgátakat, melyek az áradások visszaszorítására épültek. A kedvezőtlen körülmények miatt több éves csúszással átadott szerkezetet az utolsó pillanatban sikerült befejezni az év végi nagy esőzések előtt, melyek már Afrikában pusztítanak. Miután a Viktória-tó két évvel ezelőtti katasztrófája megtizedelte a környező országok lakosságát, az Afrikai Unió lezárta az elszakadt területeket, ahol meg nem erősített források szerint továbbra is nagyszabású mutánspróbákat tartanak.../

Hallgatom a jobbnál jobb híreket, iszom a teát és felszívok még egy kisebb adagot, biztos, ami biztos, ki kell bírnom estig, és még füstölni is fogok. Aima csak mosolyog tovább szelíden, és nem szól egy szót se. Csodálatos az az alulértékelt képesség, ha valaki tudja, mikor kell befognia a száját.
A teázás után közösen lezuhanyozunk, és Aima ragaszkodik egy közös reggeli masztihoz is, mielőtt elhagyjuk a szobát. A másnapos aznap apró lépései: szívj el egy cigit, igyál masszív antioxidáns adagot, tripla adag aszkorbinsavat, majd szexelj de legalább is maszturbálj. A szervezet lassan kiürül, folyadék és szénhidrát bevitel hiány, a fehérjebázisok elkezdik az olvadást, és a test egyre gyengébb. Enni kellene, de a garatizmok túl ernyedtek már az evéshez, védőburkukat felkarcolná a szilárd táplálék. Bébiételre van szükségem, lehetőleg zöldséges-brokkolis csirkemelles pépre, amelyben van némi ásványi anyag és vitamin. De legalább meg lehet az első orgazmus fotóm.
Mialatt Aima előveszi táskájából a masztizáshoz használni kívánt klitorisz-tojását, én keresek valami síkosítót a fürdőben, mert a bőrünk már igencsak elvesztette nedvességtartalmának egy részét.
Nekiállunk egymással szemben, ő az ágyon, én meg a kanapén, nem sok kell neki, hogy becsússzon a tojás, amit aztán orgazmusa csúcspontjaként kilök magából. Én is jól összekenem a szőnyeget, mialatt filmezem, aztán megpróbálom valamivel nagyjából összetakarítani, majd javaslom, hogy lépjünk le. Összerázzuk magunkat, lehúzom a bejárati leolvasón a kreditjeimet, és közben érzem, hogy annyival könnyebb is leszek.
A bérlőház séma folyosóin séma ajtók egymással szemben, különben az épület vélhetően jórészt üres, leszámítva a magunkfajta afterozókat, akik ilyenkor vetemednek erre. Lefelé menet a liftben végül bevallom Aimának, hogy nagyon bírom, és megbeszélünk egy találkozót a hétvégére.
Reggel nyolc körül még mindig üt a hideg odakint, de már nem annyira sűrű a levegő. A tömbök mögött az elektromos kerítés tövébe húzódunk normálisan elköszönni egymástól. Csak most veszem észre, hogy a város szélére sodródtunk. Tele van minden szintetikus növényekkel. A szemeim nem szívesen fogadják be a reggeli napfényt, hunyorogva gyújtok rá a reggeli jointra. Kilépünk a kókadt perzsa-varázsfák mögé és visszaküldjük ébredő józanságunkat a sztrádára. Az erek újra kitágulnak, felfrissül a pezsgés, szemünk kerekedik és egyre szárazabb, ahogyan torkunk is, hogy már nyelni alig, de azért még szívjad csak végig.
-    Küld el a spermád erre a címre. – Aima búcsúzóul átlök egy elektronikus névjegyet a telefonomra, és megcsókol - Ez a spiné egy mintagyűjtő. Ha tetszik neki az árud, egészen biztosan hozzájárul néhány lánnyal a projektedhez. Én meg leszervezem legközelebbre a tegnap esti barátnőmet, na, mit szólsz?
-    Egy angyal vagy! – felelem, és érzem, hogy a dolgok jó irányba fordulnak, habár erős a sejtésem, hogy ez csak a drog okozta magabiztos életérzés, ami másnapra hirtelen úgy el tud tűnni, mintha nem is ez a test birtokolta volna.

A napló folytatása
A napló jelszava:
Tartalom:
Add meg a biztonsági kódot: vy03  


Olvasói megjegyzés
Feladó:Tartalom:
Add meg a biztonsági kódot: 2x3k  


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2018-01-16 21:04 F. Orsolya
2018-01-14 09:30 Sági Ferenc Dénes
2018-01-10 20:58 paricska
2017-11-29 06:51 Gyurcsi
2017-11-02 17:58 Vezsenyi Ildikó
2017-10-29 11:27 szekszelvesztő
2017-10-22 10:13 ekszszerkesztő
2017-10-17 21:14 furim
2017-09-26 06:03 Kármin Lili
2017-09-19 08:36 Tiszai P Imre
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2018-01-17 18:14   Napló: Frady Endre
2018-01-17 18:06   Napló: Árny a fényben
2018-01-17 17:51   Napló: Volt egy pillanat
2018-01-17 17:23   új fórumbejegyzés: Bakos Fanni
2018-01-17 17:04   Napló: Frady Endre
2018-01-17 16:03   Napló: Frady Endre
2018-01-17 15:56   Napló: Frady Endre
2018-01-17 15:54   Napló: Frady Endre
2018-01-17 15:53   Napló: Frady Endre
2018-01-17 15:46   Napló: Frady Endre