NAPLÓK: A tükör és más prózák Legutóbbi olvasó: 2024-04-20 00:58 Összes olvasás: 3523| 10. | [tulajdonos]: a vacsoravendég/vége | 2019-06-17 22:02 | P. Jenő is szerette a mamát. Állandó vacsoravendégünk volt emberemlékezet óta. P. Jenő, az unokatestvér, magányos alak volt egész életében. Sokat ugratták a papát, hogy nem féltékeny-e, mert rendben, hogy Jenőnek mindig is voltak alkalmi kapcsolatai, de csak gyanús az, ha valaki évtizedeken keresztül egyetlen asszony főztjét eszi, aki se az anyja, se a felesége. A papa állítólag nem volt féltékeny, bár ki tudja, sosem beszéltem vele erről, ez mégsem az a téma, amit apa és lánya egy vasárnap délután megvitat; de szó, ami szó, Jenő nem pocakosodott meg, mint a papa, a mama pedig a legjobb szakács volt a megyében. Néha ennyi is elég, hogy fellángoljanak az érzelmek.
Hogy vita volt-e? Soha egy hangos szó. Bár... eszembe jutott egy régi emlék: kisiskolás voltam, akkoriban a konyhában aludtam egy kis díványon. Papa és mama azon a hangon beszéltek, amikor az ember üvölteni szeretne, de mégis óvatosan teszi, nehogy felébredjen a gyerek, szóval beszélgettek, és nem is figyeltem volna, nagyon álmos voltam, de akkor hirtelen meghallottam, hogy Jenőről beszélnek, na, akkor rögtön odafigyeltem, mert akkoriban, mint afféle kis fityfiritty, szerelmes voltam a Jenőbe.
Anyám valami pénzt emlegetett, meg hogy mégis, hogy képzeli ezt a Jenő, aki fiatal házas koruk óta minden áldott este beállít vacsorázni, mintha hívták volna valaha is; de hát mégis, hogyan lehet az, hogy ne tegyenek még egy terítéket az asztalra, amikor csak ül, és nem akaródzik neki elmenni. És mi az, hogy evés közben egy szót se szól, belapátolja az ételt, és mint az önkiszolgálóban, feláll és elmegy. Jenőt mindig is elkényeztették - hallottam apa hangját - . Jól ismerem ezt a részt az életéből, az osztálytársam volt. Fel sem tűnik neki, hogy nekünk évek óta plusz egy embert kell etetnünk, teljesen természetesnek veszi. Miközben mi élére állítjuk a filléreket is, nincs gyerekszoba, nincs nyaralás, s ráadásnak még itt van ő, aki annyit eszik, mint egy ló. Közben kedélyesen ütögeti a hátam, mennyit spórol is azzal, hogy nálunk vacsorázik. Ünnepnapokon, meg nagy melegben sört rendel.
És te megveszed - szólt közbe anyám.
Meg! - ordított fel apám, s pár pillanatig rémülten hallgatóztak, megmozdulok-e. - Mit tehetnék - folytatta halkabban - mégse veszhetünk össze, a rokonod.
Aztán szépen, aprólékosan megbeszélték, milyen határozottan, ámde kedvesen fel fogják hívni Jenő figyelmét, hogy itt mégis egy kis jövedelmű házaspárról van szó, és bár magától is eszébe juthatna, de talán illenék, valamiféle kosztpénzt is adnia. Jó vicc - dohogott apám magabiztosan - ingyen enni a jóféle házit. Egész biztosan fizetni fog - ásított nagyot anyám - ilyen pofátlan nem lehet. Megmondjuk, hogy nem bírjuk. Vagy nem jön többet, mert megsértődik, vagy fizet, mint a menzán - zárta le apám a beszélgetést.
Én persze alig tudtam aludni, attól való félelmemben, hogy Jenő nem jön többet. Még hajnalban is az asztali áldást mondtam, az volt az egyetlen imádság, amit tudtam, úgy kértem Istent, hogy fékezze meg szüleimet, és adjon nekik több jóságot a szívükbe, meg több pénzt a zsebükbe, és ne üldözzék el szegény Jenőt.
Másnap este anyám vérvörösen, remegő hangon szólni akart Jenőnek, de Jenő nagy gyönyörűségemre közbevágott, azaz végre megszólalt vacsora közben, és azt mondta, már majdnem sikerült Rezső bácsit rábeszélni arra, hogy eljöjjön nekünk kezesnek a konyhabútorhoz, igazán már nem sok kell, talán még egy kis krumplistészta, vágott közbe magamagának, szóval pár hét, és egész megpuhítja. Mama és Papa összenéztek, nagyot nyeltek, és nem szóltak semmit. A mama szedett még egy hegynyi krumplistésztát Jenő tányérjára. A kezességből nem lett semmi, de akkor már mindegy volt, könnyebb volt még egy terítéket felrakni, mint újra nekidurálni magukat.
Pár év múlva egy ehhez hasonló veszekedést hallottam megint Jenő miatt, egy vasárnap délután, amikor azt hitték, kint biciklizem, pedig hallgatóztam. Nincs egy nyugodt esténk. A család dolgait képtelenség megbeszélni a vacsora alatt. Még a gyereket se tudjuk leszidni a kettes miatt. - üvöltött apám - És persze, mindig neki jár a legjobb falat, mert ő a vendég. Holnap megmondjuk neki. Ide többet ne jöjjön. Ez nem egy szeretetszolgálat, ez egy család, egy család! Ne fizessen! - üvöltött fel újra apám, valószínűleg anyám javaslatára, aki halkan, hogy nem is hallottam, közbeszólhatott. Ne fizessen, takarodjon ki az életemből!
Következő este nem jött Jenő. Több estén át nem jött. Apám munkából hazajövet sört hozott, nekem tortaszeletet, anyámnak virágot. Úgy ünnepeltünk, mintha karácsony lett volna. De nem tartott sokáig az idill. Jenő két hét múlva beállított sírva. Úgy sírt, még apám is megrémült. Valami Tecáról beszélt, aki megcsalta, és hogy most már csak mi vagyunk, akiben bízik, és hogy mi vagyunk a családja. Anyám szó nélkül tette fel a plusz terítéket, de olyan szorosan fogta a tányért, hogy elfehéredtek az ujjai.
Több vita nem volt Jenő miatt, legalábbis nem hallottam semmit. Szerintem belenyugodtak abba, hogy Jenő a családjának választott minket, már maga apám tette a májat meg a mellet Jenő tányérjára.
Papa pár éve meghalt. Ekkor még inkább fellángoltak a pletykák, hogy mama meg Jenő. Meg hogy az is lehet, hogy szegény papát ők intézték el. Méghogy szívinfarktus. De persze ebből semmi sem volt igaz, pedig még a gimis társaim is célozgattak nekem, hogy Sissi meg Ferenc József is első unokatestvérek voltak, és nincs abban semmi. Meg hogy unokatestvérrel összeszerelmesedni milyen arisztokratikus. Anyám persze özvegy maradt, Jenő meg agglegény. Jenőt nem is érdekelte más, mint a rezgő velő meg a pacal, amit anyám már kifejezetten csak neki csinált, mert mindketten utáltuk. Mama a sírt rendezgette minden délután, aztán szaladt haza, hogy vacsorát készítsen Jenőnek, aki egyre fáradtabban, és egyre éhesebben tért be hozzánk a munkából. Mint mindig, szótlanul evett, böfögött, és elment. Soha nem köszönte meg a vacsorát. Olyan természetesnek vette, mintha az anyjától kapta volna, vagy mintha ő tett volna szívességet.
Én képtelenségnek tartom ezt a vádat, nyomozó úr, még akkor is, ha anyám beismerte. Azért ismerte be, mert már az ő életének is vége. Jenő meghalt, hát ő is halálra ítélte magát, vagy hosszú börtönévekre, mindegy. Én biztos vagyok benne, kedves uram, hogy anyámat apám halála után Jenő vacsoráztatása tartotta életben. Talán nonszensznek tartja, de én irtó hálás voltam Jenőnek. | |
| 9. | [tulajdonos]: a vacsoravendég2. | 2019-06-17 22:01 | | K.-né harminc éves lánya és annak férje váltig bizonygatták, hogy a kedves mama nem tenne ilyet, hiszen kimondottan szerette unokatestvérét, valószínűleg a sokk miatt vállal magára ekkora szörnyűséget, azt sem tudja, mit beszél. P. Jenő emberemlékezet óta járt hozzájuk a mama főztje miatt, ami felsőtokodszerte legendás, olvasta-e a nyomozó úr a Torkig Vagyok magazin 2006/4-es számának olvasói rovatát, ahol is a mamának két receptje is megjelent, fotóval. Egész Felsőtokod büszke volt, P. Jenő is, meg is hívta két haverját azon nyomban ebédre a mamához, aki csak egy szemöldökrángatással reagált, és már pakolt is fel két újabb terítéket. | |
| 8. | [tulajdonos]: a vacsoravendég | 2019-06-17 21:59 | | K.-né tegnap patkánymérget kevert unokatestvére ételébe. A mérget könnyen kimutatták, nem is nyomoztak sokáig, K.-nét őrizetbe vették. Arra, hogy miért tette, nem felelt. Azzal az apró szemöldökrángással jelezte, amivel bizonytalanságát fejezte ki gyermekkora óta, hogy magyarázatot, legalább is, érthető, világos, szabatos magyarázatot nem tud adni tettére, amit viszont egy percig sem tagadott. Arra a kérdésre, hogy ő ölte-e meg P. Jenő felsőtokodi lakost, határozott igennel válaszolt. | |
| 7. | [tulajdonos]: A tükör/ vége | 2018-09-11 19:59 | Gyorsan le akart vetkőzni, hogy minél előbb bebújhasson a hűvös érintésű paplan alá, de valamilyen erő, aminek nem tudott nem engedelmeskedni, a tükör elé húzta. Sorra vette le a ruhadarabokat, sorra tűnt elő megereszkedett bőre, melle, visszértágulatos lába. A hajdani homokóra alkatot amorf tömeg váltotta fel. Erős fájdalmat érzett tükörképe láttán, ami egy pillanatra enyhítette a még erősebb belső sajgást. Pamacsot, sminklemosót hozott, és durva mozdulatokkal nekiállt az arcának. Mikor végzett, még egyszer megnézte magát pőrén, bólintott, maga sem tudta, miért, aztán felvette a hálóingét, bebújt a paplan alá, és lekapcsolta a villanyt.
- Szia Anya!
- Szia.
- Na, milyen volt a találkozó?
- Milyen találkozó?
- Hát a barátnőddel.
- Nem volt találkozó.
- És ettél rendesen? Jól aludtál?
- Rendesen ettem, és jól aludtam.
- Miért nem volt találkozó?
- Nem az jött el, akit vártam.
- Miért, ki jött el? Anya, mi ez a hülyeség már megint?
- És veletek mi van?
- Mi lenne, dolgozunk, a kicsi meg az oviban.
- Ne dolgozz annyit.
- Anya, leteszem, Anna hív.
- Nem szereti, ha nekem telefonálsz.
- Minden hülyeséget beképzelsz, anyukám. És egyél rendesen, és aludj jól.
- Neked mondhatok bármit.
- Szia, anya, leteszem.
| |
| 6. | [tulajdonos]: A tükör V. | 2018-09-11 19:14 | - Nem válaszolt arra, hogyan talált rám.
- A nevét tudtam - kezdte újra Szabóné. - A nevét már régen tudom. Semmiféle nagy kutatás nem kellett hozzá, csak egy kis hiszti Vámosnál, a tanszéken, Tibor kollégájánál. Félt, hogy balhét csinálok ott, az egyetemen, inkább megmondta. Aztán a névvel nem kezdtem semmit, nagyon sokáig. Pedig mennyire gyűlöltem magát, arról álmodtam, hogy megölöm.
- Már nem gyűlöl?
Az asszony vállat vont. Ürességet érzett, meg groteszk mód, hogy éhes. Mégsem akarta, hogy ennyiben maradjon. Olyan volt neki ez a találkozás, mint az idős színésznek a jutalomjáték.
- De igen – felelte - azért vagyok itt.
- Hogy a kérdésére is válaszoljak: nem tudom, miért szerettem Mokányit – Tekla nem akarta azt mondani, hogy a férjét, sem azt, hogy Tibort, mert úgy a másik szólította. - De szerettük egymást. Nem a szokványos giccs volt, ahogy az előbb mondta, minden volt, csak nem giccs. - A hangja a végén már olyan halk lett, hogy alig lehetett hallani.
Az asszony alig kapott levegőt az izgatottságtól, míg a fiatalabb nőt hallgatta, de kis szünet után, erőt véve magán folytatta, mintha nem is lett volna fontos a számára, amit a másik mond, csak az, amit annyi év hallgatás után meg akart mondani férje szeretőjének:
- Szóval a nevét Vámositól kaptam, de hosszú ideig csak őrizgettem. Aztán, mikor a Mokányi kiállítást megnyitották, s megtudtam, hogy szégyenszemre maga lett a kurátora, végképp elveszítettem a bátorságom, hogy számon kérjek magán bármit is. Úgy gondoltam, ezzel a gesztussal a világ már rehabilitálta magát, rehabilitálta a szerelmüket, mit tehetnék én a panaszommal?
- Az úgynevezett világ semmit sem tudott a szerelmünkről.
- Minden hitvány házasságtörő ezt képzeli.
- Kérem, asszonyom, ne beszéljen így.
- Miért érdemelne kíméletet? Maga sem kímélt engem. – Az asszonyt egyre jobban elborította a düh, amit eddig hiányolt magában, azt gondolta, az elmúlt évtizedek összes fájdalma hiábavaló szenvedés volt, ha most nem érzi át teljes valójában a kínt, amit eddig hordozott.
- Azt gondolom, ennek a beszélgetésnek már nincs értelme – Tekla felállt, és indulni készült.
- Ülj vissza! -Rántotta vissza az asszony a székre. -Nem menekülsz ilyen könnyen.
- Asszonyom, ez már méltatlan Önhöz. Hadd menjek. Ne adja oda a képet sem, ez a kép egyedül Önt illeti.
Csendesen beszélt, szinte gyengéden, Szabónét ez még jobban kihozta a sodrából, érezte, hogy halk hangjával, kedvességével Tekla ismét fölényben van.
- Azt, hogy kit illet ez a kép, én döntöm el- jelentette ki Szabóné, de érezte, ennek a mondatnak semmi értelme nincs.
Hirtelen nagy fáradtság tört rá. Szeretett volna már otthon lenni, lefeküdni, órákat, napokat aludni. Azt tervezte, nem adja oda a képet, hanem földhöz vágja még ott, a másik előtt, és rátapos. Széttapossa a sarkával, hogy semmi ne maradjon belőle, csak pár szín, és a tönkretett vászon. De most mást gondolt. Nagyon szelíden Tekla elé tolta a képet:
- Azt mondta, hiányzik a gyűjteményéből. Itt van, a magáé. Az én testemet festette oda, a tükör elé, de már akkor magát tartotta a karjában, akkor is, ha még nem is ismerte. Magát illeti, nem engem.
Felállt, és fáradtsága, a végtagjaira nehezedő láthatatlan súly ellenére határozottan és gyorsan távozott. | |
| 5. | [tulajdonos]: A tükör IV. | 2018-09-09 09:01 | - Ki maga? - kérdezte Tekla, s hirtelen gyanút fogott.- Valóban el akarja adni a képet, vagy mit akar tőlem?
-Magának adom a képet, ha minden kérdésemre válaszol. Nem kell a pénze se. Annyit sem jelent már nekem ez a festmény, mint ez a csésze kávé.
- Maga a felesége - mondta Tekla nyugodtan. Nem ijedt meg, nem pirult el, higgadtan fürkészte a vele szemben ülőt.
- Igen. Engem ölel ezen a festményen, az én alakom látszik a tükörben. Kevésbé szokványos történet volt a miénk, mint a maguké, ami szokványos, már-már giccses - ezzel bántani akart, de Tekla arcizmai meg sem rándultak, semmi indulat nem volt az arcán - A Képzőművészeti jeles tanára, az elismert festőművész, meg a szárnyait bontogató alig húsz éves egyetemista. Giccses, de biztos költőibb, mint otthon porszívózni vagy kikérdezni a gyereket. Tudta, hogy van családja? Tízéves gyereke, felesége, lakáshitele? Nem érzett szégyent?
Megint mindenki odanézett, az utolsó mondat megint túl hangos volt. A kávéházban kellemes zene szólt, az emberek halkan beszélgettek, volt aki magányosan könyvet olvasott, és kávéját vagy teáját kortyolgatta. Szabónéné nem szerette a „műsort”, sem szolgáltatni, sem hallgatni, de most alig tudott uralkodni magán. A legvérforralóbb mégis az volt, hogy Teklán semmiféle indulat nem látszott. Semmi, amit hosszú magányos évek alatt elképzelt, mi lenne, ha találkoznának, s ő mindent a szemébe mondhatna. Volt, hogy a képzeletbeli párbeszéd pofonnal végződött, volt, hogy kiengesztelődéssel, s a húsz éves lány (férje szeretője az évek múlásával gondolatban megmaradt húszévesnek) bocsánatért könyörögve lábai előtt zokogott. Persze, ő megbocsátott, s gondolatban mindent elmondott neki, a magányos évtizedeket, hogy soha többé nem tudott férfiban megbízni, fia elhidegülését, elköltözését, házasságát, neki ki merte mondani, amit még magának sem mert, mert szégyellte magát érte: hálátlannak tartotta Pétert a nősülésért, csalásnak érezte az ő elköltözését is, hiszen ő is elhagyta, jött megint egy huszonéves, és elvette a fiát is. Férje szeretőjével együtt lehetett sírni gondolatban, vagy épp ellenkezőleg, az erkölcs magasából, a legnagyobb hidegséggel, már-már közönnyel a fejére olvasni mindent. A valóság azonban más volt. Tekla halkan azt kérdezte: hogy talált rám?
- A nevét tudtam. Nem Tibortól, ő nem mondott semmit. Amikor a kis románcuknak vége lett, a férjem már nem mert hazajönni, beadta a válópert. Kiment külföldre, ott is halt meg nemsokára, talán gyógyíttatni akarta magát, mert már rákos volt. Erről persze mi mit se tudtunk. Miért is kellett volna tudni, hiszen csak a felesége voltam. Maga tudott róla?
Tekla bólintott.
- Azért ment külföldre, azért szakított velem, hogy ne büntessen minket a halálával. Se Önöket, se engem - így mondta. - A válókeresetet is azért adta be, mert nem akarta özveggyé tenni magát.
- Ó a nemes lélek! A megcsalt nő szerepét azért rám osztotta. - Szabóné hiába próbált érzelemmentesen beszélni, hangja elcsuklott. | |
| 4. | [tulajdonos]: A tükör III. | 2018-09-05 22:52 |
Azt a tizenöt-húsz év előnyt, amivel a másik bír, behozza ő könnyedén a kifinomultságával. Most még jobban örült annak, hogy a kék szatént másik ruhára cserélte. Ez a szürke kimondottan elegáns. Még egyszer megnézte magát a kávéház kirakatüvegében. Szörnyű érzés volt, hogy nem látta magát. Átsiklott a tekintete a vonásain, csak a szemüvegkeret, meg a szoknya vonala tűnt elébe. Olyan nagyon dobogott a szíve, hogy attól félt, rosszul lesz. Az kell, más semmi. Egy szívinfarktus ennek a nőszemélynek a lábai előtt. Tökéletes befejezés. Mire felocsúdott gondolataiból, már bent is volt az ajtón belül. Otthon mindig félhomályt képzelt el, hogy majd hunyorognia kell, és nehezen veszi ki a vendégek vonásait, hosszan böngészi az arcokat, mire rájön, kihez is érkezett. Ehelyett vakító világosság volt, kedves beszélgető párok az asztalok mellett, barátságos, színes teremben.
- Kertész Tekla vagyok. Gondolom ön Szabóné.
Az asszonyt mintha megütötték vagy éppen ellenkezőleg, valamilyen bizalmas közeledéssel üdvözölték volna, riadt meglepetéssel bámult a hang irányába.
Alacsony, karcsú nő, negyvenes, rövid, világosbarna hajú, kellemes, gyengéd vonásokkal. Értelmiségi, kiegyensúlyozott, gyermektelen, elégedett az élettel. Talán zongoraművész vagy egyetemi tanár.
A gyors jellemzés, melyet az első pillantás indikált, pillanatok alatt megfogalmazódott az asszony fejében. Annyira élményszerűen, hogy megijedt a gondolatra, hogy talán ki is mondta azokat. Kis várakozás után nyújtotta a kezét Kertész Teklának. Mivel annak arca kissé egykedvű maradt, megnyugodott, hogy nem hangzottak el hangosan is a gondolatai.
- Ezt az asztalt választottam, megfelel Önnek?
- Természetesen - s mivel a természetesent túlságosan kedvesnek érezte, hozzátette még blazírt hangon: - mindegy hová ülünk.
- Igaz - egyezett bele a fiatalabb, s letelepedtek az asztalukhoz.
- Nem ilyennek képzeltem - szólalt meg Szabóné, akinek fogalma sem volt arról, miért pont szabónéként mutatkozott be tegnapelőtt a telefonba.
- Nem ilyennek? Hát elképzelt?
- Furcsállja?
- Igen, furcsállom. Már egy kicsit a kérést is, hogy találkozzunk, és kissé ismerkedjünk meg, mielőtt eladja nekem a képet.
- Mielőtt eladom.
- Vettem már pár képet, más értéktárgyat is életem során, mégsem akart még senki előtte megismerni.
- Elmondtam az okát. Különösen szívemhez nőtt ez a festmény. És ismertem a festőjét is - tette hozzá kis tétovázás után.
- Valóban? - kérdezte a fiatal nő kedvesen, de különösebb érdeklődés nélkül.
Az asszony erőteljesebb hatást várt erre a bejelentésre, megdöbbenést, felvont szemöldököt, bármit. Nem volt olyan bátor, mint szerette volna, nem azt mondta: Mokányi szerelmes volt belém, mikor egyetemisták voltunk, hanem azt:
- Mokányiba szerelmes voltam egyetemista koromban.
- Valóban? - kérdezte újra a nő, és egyáltalán nem tűnt megdöbbentnek.
Az asszony várt egy darabig, hátha a másik oldalról is elhangzik egy közlés, de nem. A csendet is csak ő érezte kínosnak, ezért még hozzátette:
- Már akkor festett. Az első, már jelentős képeit akkoriban festette. A velencei tükör című képe is ebből a korszakból való. Ezért válok meg tőle nehezen.
A nyelvén volt, hogy feltegye a kérdést, ön ismerte a festőt? De itt minden mondat sokkal nehezebb volt, mint a tükör előtti készülődésben.
Közben kihozták a két kávét, amit előzőleg kértek, de az asszony nem nyúlt hozzá. A fiatalabb lassan kavargatni kezdte a jó illatú italt, majd belekortyolt.
„Ez aztán nincs zavarban – gondolta Szabóné- miért is lenne? Letudja a kissé unalmas, és talán megmosolyogtató ismerkedést velem, aztán odébbáll a képpel.”
- Vannak még más képei is Mokányitól? - kérdezte aztán Tekla oldottan.
Rámosolygott. Nem behízelgően, nem üres udvariassággal. „Ez a nő minden, csak nem közönséges -gondolta Szabóné- nem rikító, nem alpári. Öltözködése, mozdulatai, arcvonásai is szépek, mérsékeltek, arányosak.” Egy pillanatra belepillantott a kávéház belső oszlopán levő tükörbe. Olyan öregnek és olyan kipirultnak látta magát, mintha a saját anyja lenne 180-as vérnyomással. „A vérnyomásom lehet is 180 – gondolta - vagy 200.”
Végre belekortyolt a kávéjába.
„ A legjobban a nevetségessé válástól félek - jött elé a jó húsz évvel ezelőtti hang, a sajátja, amikor öngyilkossági kísérlete után a pszichiáter kérdésére ezt a maga számára is meglepő feleletet adta. - Szóval a nevetségessé válástól félek? - tette fel most saját magának a kérdést - mert ez mindjárt bekövetkezhet. A legjobb volna most felállni, odadobni neki a képet, és kisétálni az ajtón.
Apropó, a kép. Elővette retiküljéből a férfitenyértől alig nagyobb alkotást, és kicsomagolta a védőborítóból. Tekla elé tette, ő maga meg se nézte, mint aki tisztában van az árujával.
A fiatalabb nő lassan kezébe vette a képet, és elmerülten szemlélte.
- Ez a darab már nagyon hiányzott a gyűjteményemből. Régóta a kedvencem, s eddig csak reprodukcióban volt meg. A velencei tükör. Tudja, hogy ez a nő - mutatott a meztelen férfi karjában fekvő meztelen alakra - a festő felesége? Mokányi őt öleli a képen. Csodálatos, ahogy összeolvadó testüket megmutatja a tükör. A szobából semmit sem látunk, csak a tükröt. A tükörben pedig mindent.
- Honnan tudja, hogy a festő van a képen?-kérdezte Szabónéné. - Hiszen a férfialaknak csak a hátát lehet látni a tükörben.
- Ismertem Mokányit. Nagyon régen. Ő maga mondta nekem, hogy a képen ő található, meg a felesége.
- Mit mondott még? - kérdezte az asszony mohón.
- Semmi mást - kapta fel a fejét Tekla. Meglepte az asszony szinte választ követelő hanghordozása - csak még annyit, hogy nagyon fiatalok voltak. De ez látszik is a képen. Ezt mondani sem kell -tette hozzá mosolyogva.
- Én is ismertem Mokányit - nézett Tekla szemébe Szabóné.
- Tudom, hiszem már említette az előbb. Szerelmesek voltak egymásba egyetemista korukban.
-Ő volt szerelmes belém - javította ki Teklát az asszony, mert már nem emlékezett, mit mondott az előbb.
„Mit gondolhat ez rólam? Egy szenilis vénasszony, a hatásosnak szánt mondataival. Aki még azt is elfelejti, amit öt perce mondott. Ennél már csak az lenne szánalmasabb, ha elkezdeném bizonygatni, hogy azelőtt milyen szép voltam. Ha tudná. Ha látott volna akkor, kedves. Azelőtt minden öregasszony a legszebb volt. A legirigyeltebb. Majdnem felnevetett arra a gondolatra, hogy vajon létezett-e valaha olyan hervadt nő, aki azelőtt is csúnya volt. S mi az a bűvös vonal, az azelőtt? A ráncok, a puffadtság, a visszerek előtt? Vagy az azelőtt soha nem létezett, mert már ifjúkorban is csak olyan nosztalgia vonta körül, mint az emlékeket? Fiatalkorában az „azelőtt” a jövőben volt. Jó pár évtizede pedig már a múltban van. Nem a saját múltjában, hanem emlékei emlékezetében.
- Nos - nézett rá Tekla, s felrázta szentimentális elmélkedéséből - mit szeretne tudni?
- Hogyhogy mit szeretnék tudni?
- A telefonban azt mondta, meg szeretné ismerni azt, akinek eladja a festményt. Itt vagyunk, s talán ne is húzzuk túlságosan ezt a találkozót. Azért is kérdeztem, hogy mire kíváncsi.
-Miért szereti Mokányit?
Tekla parányit elmosolyodott, s minden sietség nélkül, készségesen felelt:
- Mert a képei olyan álomszerűek. Olyan az ő valósága, mintha nem is itt élt volna, hanem egy másik világban. Mintha az álmaimat festette volna meg.
- Őt miért szereti? - kérdezte nyomatékosabban az asszony -mert hogy szereti, még most is, a halála után majdnem húsz évvel, az biztos. Úgy fogta a kezébe ezt a festményt, mintha Tibor kezét fogta volna meg. Miért szereti? Mit szeretett rajta?
Az utolsó két mondat olyan hangosan hangzott el, hogy többen odanéztek rájuk. Szabóné idegességében levette a szemüvegét, úgy érezte a lencse már piszkos, ujjnyomos, nem lát egész világosan, pedig semmit nem akart szem elől téveszteni, egy rezdülést se, se az alig észrevehető pirulást, semmit. Ha hazudik, tetten akarom érni. -gondolta. Nem törődött sem a szemüveg tappancskái által az orrán hagyott nyomattal, sem a sötétbarna szemceruza esetleges elkenődésével. E pillanatban jobban félt attól, hogy nem kap választ, mint attól, hogy nevetségessé válik. | |
| 3. | [tulajdonos]: A tükör II. | 2018-09-05 22:27 | - Szia, Anya!
- Szervusz, mondd!
- Mondjam? Azért hívlak, hogy te mondd! Mi van veled? Tudtál aludni az éjjel, ettél rendesen, ilyesmi.
- Ma találkozom valakivel.
- Valakivel? Mi ez a titokzatosság?
- Nem tudtam aludni az éjjel, és nem ettem rendesen.
- Kivel találkozol, anya?
- Amikor hajdanában ezt kérdeztem tőled, megsértődtél. Talán már tudod, mi az, aggódni?
- Én nem aggódom, anya, érdeklődöm.
- Ne sértődj meg.
- Nem sértődöm.
- De igen, a hangod mindig ilyen, ha megsértődsz.
- Anya, leteszem.
- Egy barátnőmmel találkozom.
- És ezért kellett titokzatoskodni?
- Te sem számolsz be az útjaidról.
- Miféle útjaimról?
- Anna jól van?
- Jól, és a gyerek is. Az unokád, tudod?
- Nem mertem felvenni a kék szatént. Nehogy ripacsnak tűnjek.
- Milyen kék szatént?
- Álltam a tükör előtt, és éreztem, hogy megszégyenít a kék szatén.
- Anya, ne gyere hülyeségekkel. Rossz napom volt. A cégben... na, mindegy! Anna hív, hogy menjek vacsorázni.
- Nem szereti, hogy nekem telefonálsz.
- Anya!
- Mikor jössz? Az ő szüleihez hányszor mentek?
- Szia, anya, leteszem. | |
| 2. | [tulajdonos]: A tükör I. | 2018-09-05 22:22 |
Az asszony hosszan szemlélte magát a tükörben. Rég készülődött már ilyen gonddal. A ruhát, amit végül felvett, azt a királykék szatént, nem is érezte egészen alkalomhoz illőnek. Túlöltözött leszek-gondolta, de hatásos akart lenni, a megjelenésével is sugallni akarta a találkozás rendkívüliségét. Halvány, natúr sminkkel enyhítette a ruha feltűnőségét, festett, mézszín haját is egyszerű kontyba fésülte. A szeme alatti bőr duzzadt volt az előző éjszakai virrasztástól. Szerette volna, ha ez a találkozás harminc évvel ezelőtt történik, kevesebb ránccal, feszesebb derékkal, de nem volt mit tenni. Végül mégis levette a királykéket, és felvett egy elegáns vonalvezetésű acélszürke kosztümöt. Az arca ettől még beesettebbnek tűnt, a külsején nem sokat javított ez az újabb ruha, mégis jobban érezte magát ebben. Kevésbé nevetséges, kevésbé erőszakosan fiatal, de mennyire jelentéktelen-állapította meg kis sóhaj kíséretében.
A tükör, ami előtt állt, régi családi darab. Ma már nem fogja el az a szent borzadály, ami régen, fiatalabb éveiben elfogta, ha ránézett erre az ereklyére, ami túlélt két világháborút, bombázásokat, családi viszályokat, repülő tányérokat és pajkos gyerekek csúzlijait. Régi tükör volt, kopott ezüstszegéllyel, üveglapján itt-ott vakfoltokkal. Öreg barát- gondolta a hölgy némi melankóliával. Dédanyja jutott eszébe, az a valószínűtlenül idős és vékony asszony, aki olyan hatásosan tudta előadni, hogy omlott össze az otthonuk, a falak sehol sem voltak, a szabad ég tátongott a fejük felett, a romok alatt pedig ott feküdt csodamód sértetlenül az egyetlen épen maradt tárgy, a tükör, mely még a háború előtt, a régi lakás ebédlőjében, két családi őst ábrázoló középszerű festmény között lógott. Egyszer egy kisvároson átutazóban látott ilyet: egy kristálypoharat vitrinben, amit a lebombázott pályaudvar romjai között találtak, aztán vagy hatvan év múlva kiállítottak, mint háborús túlélőt.
Hirtelen mozdulattal letörölte ajkairól a szájfényt, és kifestette száját egy diszkrét, de a szájfénynél markánsabb rúzzsal. Gondosan megnézte szájszéleit, fogait, de minden rendben volt, a festék ott volt, ahol kellett, úgy, ahogy kellett, s hirtelen öröm fogta el, mert a rúzs hatásos volt, szinte megélénkült tőle az arca, még a szemeit is csillogóbbnak látta. Mióta betöltötte a hatvanat, még nagyobb gonddal sminkelt, mint korábban, botránkozva gondolva egykori idősödő tanítónőjére, akit mindig rúzsos fogakkal látott, és szánalmasan tupírozott gyér frizurával. Én nem leszek ilyen nevetséges, gondolta mindahányszor, ha kifestette magát, s szorongva gondolt arra, szemsarkában nem kenődik-e el a szemhéjpúder gyakori könnyezése miatt. Ez utóbbit a kor hozta magával, nem a meghatottság pillanatai.
Megint gondolt egyet, és vízálló spirállal bekente pilláit. Ez megint jó választás volt, tekintete még élénkebb lett, annyira, hogy a szíve nagyot dobbant, hirtelen minden hibájával együtt szépnek látta magát. Nem volt vallásos, de most szívesen köszönetet mondott volna valakinek. Egészen közel hajolt a tükörhöz, úgy szemlélte magát. De aztán fel kellett venni a szemüveget. A keret csinos volt, fiatalos, de még ízlésesen korához illő, a szeme hatását viszont tompította, a tekintet megbújt mögötte, mintegy visszahullva a jelentéktelenségbe. A szíve elszorult. „Majd néha leveszem a szemüveget beszélgetés közben – gondolta -, mintegy természetes egyszerűséggel. Semmi mesterkéltség! - rémült el a gondolatra. - Nem akarok nevetséges lenni, pont előtte. Kávét iszunk majd, az ő arcán zavarodottság lesz, talán bűnbánat, de egészen biztosan, legalábbis a szíve mélyén csodálja majd összeszedettségemet, ahogy szenvtelenül, néha kis cinizmussal beszélek a legnagyobb fájdalmakról. Ebbe a helyzetbe belefér, hogy levegyem a szemüvegem, a márványasztalra tegyem, s mintegy fedezék nélkül nézhessünk egymás szemébe.”
Egy gondolat újra megbénította. Eszébe jutott, hogy a szemüveg tappancskái nyomokat hagynak az orrán, ha hosszas viselés után leveszi, s ennél illúziórombolóbbat el sem tudott képzelni. „A szemüveg marad – gondolta -, nem fogom beszélgetés közben levenni.”
„Ennyi,már csak a parfüm van hátra.” Kritikus szemmel vizsgálta magát. Smink, ruha, haj, szemüveg. Ez minden. „Semmivel nem vagyok különb, mint házi ruhában. Fiatalon bármit vettem fel, csinos voltam. Ma bármit veszek fel, öreg vagyok. Felesleges hercehurca a ruhák körül.”
Ekkor hirtelen a másikra gondolt. Olyan erővel, hogy a tükörben szinte őt látta. Pontosabban, nem őt látta, hiszen soha nem találkoztak még, valakit látott, akit vele azonosíthat. Egészen biztos, hogy ő is ki akar tenni magáért, már ami a látványt illeti. Gonddal készülődik, aprólékosan, egy másik tükör előtt, persze, ő nem visszafogott, erős színeket használ, feltűnő ruhát, semmi, ami elegancia, kifinomultság, kulturáltság nem jellemző rá. Harsány, pökhendi, cigarettázik, trágár, nyilvánosan böfög. Az utóbbit rögtön visszavonta, az már annyira abszurd volt, annyira elképzelhetetlen, de mégis, kéjes érzés volt arra gondolni. A másik bizonyosan közönséges. Talán az élet fegyelmezte már, és visszavett mindent birtokolni vágyó természetéből, talán meg is tört, valami őszi melankólia ül arcvonásain, eltemette gyermekét, vagy épp ellenkezőleg, soha nem lehetett gyereke, s ez látszik rajta, örökké, legvidámabb óráiban is, ez a szárnyaszegettség.
Most először gondolt arra, hogy megbocsát neki. Túlontúl szép volt a jelenet, félt végiggondolni, félt attól, hogy a könnycseppek egymás után végiggördülnek az arcán, mint a filmek alatt, melyekben a főszereplő meghal, vagy ha életben is marad, valakinek meg kell halnia a közvetlen környezetében a nézettség kedvéért. Szinte megijedt, mikor a tükörben észrevette az arcán legördülő első cseppeket. Azonmód felitatta őket egy zsebkendővel, majd púderpamaccsal eltüntette a barázdákat.
Szóval még az is lehet, hogy megbékélnek. „Soha - jött a következő gondolat - szembeköpném az elmúlt éveket, szembeköpném a... - itt valami nagy szó kellett volna, ami méltó ahhoz a felháborodáshoz, amit ez a gondolat kiváltott belőle, de nem jutott eszébe semmi. - Egyedül maradtam a csonka mondataimmal - mondta ki félhangosan, és mélyen a saját szemébe nézett. Most meg azt vette észre rémülten, hogy ez a mondat semmit nem jelent számára, nem is indítja meg. Egyáltalán, annyi év múlva, minek ez a találkozás? Egyszer régen, valaki láthatatlanul, azaz ismeretlenül keresztezte az élete útját, akaratlanul előhívta a csontvázakat a szekrényből, akaratlanul,hiszen tőle semmit sem akart, de mégis mindent megváltoztatott. Nem csak a külső körülményeket, hanem mindent. Még a világnézetét is. | |
| 1. | [tulajdonos]: prológus helyett | 2018-09-05 22:21 | | Misinszki Hanna vagyok. Szeretnék végre befejezni is valamit, nemcsak elkezdeni. Mondjuk A tükör című írásomat. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
