DOKK

	Bajtai András
	A félelem tart életben
	Nemes Zoltán Máriónak A gyerekorról csak áttételesen, mint a rák. Idegesítően, mint a potyogó vakolat, és alattomosan, mint éjszakánként a lassan rád boruló falak. * A félelem tart életben. A rettegés, hogy elütnek, mikor szaladsz át a zebrán, vagy egyszerűen nem érsz át időben, és miattad bénul meg egy pillanatra a forgalom. Vársz a zöldre, de már hallod, ahogy dudálnak, látod, ahogy a sofőrök beintenek. Félsz. Hogy megvernek a kukásfiúk, hogy elalszol az utolsó metróban, és ki tudja, milyen alagútban talál majd a reggel. Igaz, vannak néha szerencsés éjszakáid is, amikor mozdulatlanul fekszel takaród alatt, mint egy táska, amit a csomagmegőrzőben felejtettek. * Kipakolni egy elvesztett női táskát. Hentesmunka. Jutalom nem jár érte. Olyan ez, mint felnyitni az üvegkoporsót: lejárt bankkártya, amit elnyel majd az automata, menstruációs görcsoldó, cseresznyeízű óvszer. Rúzs. A fürdőkádban ülsz, elképzeled, milyen lehetett ez a nő, akivel sohasem találkoztál. Merevedésed van, de a táska ott a kezed ügyében. Később felszeded a szőnyeg alatt a parkettát, és elrejted a furcsa hagyatékot, hátha egy nap visszatér az ismeretlen nő. * Mert megkívánok más nőket is, néha nem vagy elég nekem. Ahogyan nem elég két kéz, tíz ujj sem. Gondolatban idegen nőket vetkőztetek le, felsorolom nekik, hány különböző helyen onanizáltam már, és csak utána szeretkezem velük. Megkérem őket a dolgokra, amikre téged sosem kértelek. Hogy üljenek az arcomra, orromat hadd nyomjam a hüvelyükbe. Hogy használják a kiskanalat, és közben tapossanak a csuklómon, szorítsák el vénáimat. Mert hazudtam neked. Én már jártam a tapéták mögött. * A városok a tapéták mögött. Évek óta, azt hiszem, ezért nem csinálok semmi hasznosat. Különlegeset sem. Hajnalonta, vérző tenyérrel nem lapátolok havat, szemétkupacot nem őrzök tavaszi lomtalanításkor. Nem belezek ki hűtőgépeket, és nem teszek marcipánfigurákat olvadó torták tetejére. Sztriptíztáncosnő vagyok, az évek alatt legalább vetkőzni megtanultam. * Ébredés után türelmesen megvárom, amíg kiteszik a vak macskát az ablakba, utána megreggelizem. A legyek ellepik a rántottámat, szelet száraz kenyeremet, de mosogatni csak akkor kezdek, amikor áttolják az első babakocsit az úttesten. * A babakocsit, amibe sohasem merek belenézni. Féltékeny vagyok az első szembejövő fiúra, akinek arcára félhold van tetoválva, és félni kezdek, amikor meglátom a pénzszállító kocsit, benne a kövér gépfegyveressel. Gondolatban szétszedlek, összeraklak megint, öklendezem a metróban, a buszon: hosszú vagyok, és sötét, mint egy féknyom. Elképzelem, ahogy a részeg házmester kiégett villanykörtéket cserélget imbolyogva, és ettől megnyugszom. * Szüleimet tizennégy évvel ezelőtt felfalta a sárga busz, húgomat a vízzel teli pince nyelte el, barátaim a pokoli peepshow áldozatai lettek. Én eltévedtem az iskolaudvaron, mert nagy volt a köd, a villanyoszlopokat pedig valaki kitépkedte. Most már tényleg semmi dolgom sincs errefelé, unalmamban elfeledett, külvárosi kocsmákat rendezek be, ahol én vagyok a csapos és az utolsó törzsvendég.

Publikálva: Alföld, 2005/7