Pumukli a neve
szememben összezsugorodtál utolsó éveinkben
pumukli lettél vörös hajú kobold és örökre
megszűntem félni tőled a daganat kellett hozzá
hogy meglássunk téged aztán gyorsabban természetellenesen
nem úgy ahogyan mi azt elképzeltük ahogyan az törvényszerű
lett volna elfogyni kezdtél akkor igazából is te nem töpörödtél
valóban csecsemővé mint mások nem omlottál össze nem zavarodtál
és nem a múltba ragadtál bele ahogyan mások az enyvbe
ahogyan az lenni szokott ahogyan annak lennie kellett volna
te a lassan rádömlő áradó rákba ragadtál vagyis neked nem lett
ráncos a bőröd nem bajlódtál műfogsorral sem de nem fakadtál sírva
az órakattogástól sem ahogyan meg kellett volna történnie legfeljebb
miattunk akkor is szégyellted hogy látunk ahogyan az természetes
isten mohó fogai egyre gyorsabban haraptak beléd elropogtatott mint egy almát
nem tudtalak maradéktalanul magamévá tenni megenni nem voltál jó tananyag
ahogyan én sem voltam a te jódiákod egykor úgy te sem lehettél az enyém
a hétköznapi tragédia súlyától négykézláb most mint egy kutya statisztálok csak
ebben a sorozatban néha ostobán a falra bámulok téged nézlek egy dián
évekkel ezelőtt mit évekig évszadokig kerestem a házunkban
és nem tudtam hol vagy nem tudtam megtalálni a megoldást
pedig ott volt az orrom előtt volt hogy valahogy magamba szippantottalak
magamba szippantottam a múltad egy darabját amin úgy nézel ki mint egy francia
filmszínésznő amin csak én látlak meg a visegrádi napfény meg a nyárban nyújtózó szép öreg platánfák
most ha nem kellesz már a zsebembe visszaejtelek
órák telnek el hogy nem gondolok rád
lassan ahogyan nőnek a fák talán
elfelejtelek
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.