Mindennapi Attilánk
Édes Istenem, szeretném hinni, hogy Attilája itt mindenkinek
van. Minden magyar embernek. Egy furcsa alak, láthatatlan,
mégis bőr alatt bizsergő, kopott kabátos, elguruló kalappal.
Mindenhol jelenvaló. Ülünk a munkába vivő buszon reggel, és
meleg lesz a bal tenyerünk. Ott ül valaki a bal oldalunkon és néz
ki a koszos ablakon. Szomorúsága betölti a buszt, mint a szeretet
a szívünket, ha haldokló anyákra vagy árva kisfiúkra gondolunk.
Hangosak vagyunk egy kocsmaasztalnál, és egyszer csak valami
halkságra késztet, elhallgatunk, látszólag minden ok nélkül,
egy heves mondat közepén, befejezetlen gondolatunk függ a
levegőben, mint a szakítás szeretők között, ha gyávák vagyunk
az igazsághoz. Eltölt minket a szégyen, gombóc a torokban,
a félig ivott pohárra árnyék vetül, néma szemrehányás
félresiklott életünk miatt. Valaki nem szeretett eléggé minket,
mi voltunk képtelenek szeretni. Az árnyék Attila, az elhallgatás
Attila, a félig ivott pohár Attila. És persze az félresiklott élet is,
a bűntudat, a szégyen, a félelem, a magány. Kis emberi
tehetetlenségünk, tökéletlenségünk, szeretetlenségünk,
képtelenségünk a szeretetre, az igazságra. Foltos öreg alma,
megbarnult terítő, szirmát hullatott virág, soha nem mosott
buszablak, eltörött cigaretta, elvesztett kabátgomb, meg
nem csókolt lányok, kimondatlan bocsánatkérés, a torokszorító,
elfojtott, titkos gaztettek, hogy számtalanszor nem voltunk jók,
amikor pedig jók lehettünk volna. Attila, Attila, Attila. Ha annyi
szeretet lenne a világban, amennyi Attilának hiányzott, jó lenne
nekünk.
Attilát minden magyar embernek. Panaszkodjunk kevesebbet,
vádoljunk szenvedélyesebben, szeressünk könyörtelenebbül,
fájjunk tisztábban. Akarjuk úgy a boldogságot magunknak,
mint mindenki másnak. Tanuljuk meg nézni, látni és hallgatni
a Dunát. Némuljunk el a vonatokon. Legyünk tisztességesek,
mint a fényesre mosdatott öregemberek, akik kapálás közben
halnak meg. Ne ismerjük a megalkuvást, ha bántanak vélt
igazunkban. Legyen szép nekünk a meztelen testünk. Húzzuk
szemünkbe kalapunkat, ha gyűlik májunkban az idegen anyag,
szűkre húzott szemmel menjünk szembe a szélnek, ne együnk
három napig és nőjön szemünkben virág, mint a kutyatej az
elhagyott gyárudvarokon. Szeressük anyánkat, ha világra szült,
és szeressük, ha nem szeretett minket eléggé, mert ilyeneknek kell
lennünk, ha tudjuk, hogy nincs bocsánat. A meleg a bal tenyérben,
az árnyék a félig ivott poháron, a mindennapi káromkodás a
szájban, az isten, aki nem emel fel, a semmiből osztott kenyér, a
kihűlt vacok a szüleid között a hitvesi ágyban, ahová valaha bebújtál
közéjük vasárnap reggel. Mindennapi Attilánkat add meg nékünk.
Persze nekem is megvan az Attilám. Nem barátkozik, nem szól
semmit, teszi a dolgát. De mindenki az ő véleményére kíváncsi,
mindenki az ő barátja akar lenni. Ha nincs itt, róla beszélünk, ha itt
van, lessük minden mozdulatát, vajon mit szól hozzánk, mi a
véleménye rólunk. Az én Attilám sokat könnyezik, ok nélkül is:
ül a villamoson, néz egy öreg nénit, és folynak a könnyei. Nem
sír, nem zokog, nem ad ki hangot, csak folynak a könnyei. Sétál
a rakparton, kenyérmorzsát dob a halaknak, nézi a felhőket és
folynak a könnyei. Ül egy kőkorláton, himbálja a lábát, és néz.
Csak néz, évmilliókon keresztül. Faágon is ül, diófán, egy
iskolaudvaron, várja a gyerekeket kicsöngetés után, néz, folynak
a könnyei. A kalapját soha nem veszi le, nem szólal már meg soha
többé, hallgat, néz, nagy, bánatos szemekkel, néz őzeket, gyerekeket,
a Dunát, öreg néniket villamosokon, koszos ablakokat buszokon,
vonatokon, felhőket, csillagokat, kocsmák ajtajában áll az ajtófélfának
dőlve, árnyékát a félig ivott poharakra veti, a vonatsíneken gyalogol
éjjel, utcagyerekeket néz, ahogy fociznak, ilyenkor néha csendesen
elmosolyodik, visszarúgja a labdát, aztán ballag tovább, kalapjába
kap a szél, Attila megáll, a kalap visszagurul lábához a lejtőről, Attila
lassan felteszi, a csillagokba bámul fényes nappal is, majd elindul egy
kis hegyi utcácskán felfelé, lassan ballag, csak a hátát látjuk, de én
tudom: folynak a könnyei.
Egy képtől nem szabadulok. Jolán írja, hogy az állomásfőnök Szárszón
letépte a Nagymagyarország-térképet a falról, azzal takarta be a véres
csonkokat. És most úgy érzem, Nagymagyarországot takarja be Attila,
véres csonkjainkat, kis bűneinket, nagy fájdalmainkat, ott az árnyék
minden félig ivott poháron, mert Attilája ezen a vidéken mindenkinek
van, ahogy hulláma a Dunának, hullája a temetőknek, szerelme a
szeretőknek, szeretete az anyáknak, fájdalma a költőknek, öngyilkosa
a vonatsíneknek, anyanyelve a csecsemőknek, bocsánata az
embereknek. Hallgassanak az árnyékok, follyanak a könnyek,
guruljanak a kalapok, mindennapi Attilánkat add meg nékünk és
emelj föl a sárból.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.