Papok akasztása




Hát zúgjanak a harangok értünk,
kik szeretni sohasem féltünk,
kimutatni elesett létünk,
visszataszító elesettségünk,
mert szerettünk igazán, szívből,
és nem féltünk ítéletétől,
elutasító nyilától,

mert szeretni e szív elég bátor,
s ha gyáva is hinni, remélni,
szerelem nélkül élni
nem akar, nem tud, csak kéri
hogy zúgjanak harangok érte,
mert szeretni gyáván, vagy félve
több, mintsem bárki értse,

hogy mit számít hű szenvedése,
ki nyomorult, átkozott, béna,
de elfelejtheti testét néha,
és angyalnak látja a lelkét,
ki befesti kékre az estét,
hogy meggyógyul majd minden holnap,
ha értünk is harangok szólnak,

hát zúgjanak harangok értünk,
zúgjanak, vagy zúzzanak össze,
mert elfogyott haragunk könnye,
hát zúgjanak, szívünkön ülve,
aztán egy hatalmas csendet
ültessetek belőlünk,
kik csak szeretni, szeretni éltünk,

és végre az egekig értünk,
s a harangtoronyban árnyék
lettünk, mert nem voltunk másért,
de most már annyit sem érünk,
hogy harangok zúgjanak értünk...

(...de én azt hallottam, a
harangkötélre
csak papokat akasztanak)

Isten, áld meg a papot,
rabbit, sámánt, pópát,
áld meg bőséggel a Föld
minden naplopóját...






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.