NAPLÓK: Volt egy pillanat Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 18:11 Összes olvasás: 49798| 33. | [tulajdonos]: Elromlott a szerető(ké)m | 2017-05-18 21:30 |
Elromlott a szerető(ké)m.
Hogy szeressek?
Elromlott a jókedvem.
Hogy nevessek?
Gyere babám javítsd meg,
hadd élhessek!
Végső nyughelyet ne keressek,
újra szeretőd lehessek.
S csak nevessek, nevessek, nevessek!
Jó kedvemben.
Tudod, nem az számít milyen vagyok, hanem az, mit gondolsz rólam. Azon pedig, most már, csak a tettek tudnának változtatni.
A Te tetteid, még mindig hatással vannak az életemre. Hogy nekem adtad magad, mint még senki, majd megvontad magad tőlem, ahogyan még senki. A részemmé váltál, magamra találtam benned. Ezért fájt annyira az eltávolodás.
Én még mindig nyitott vagyok feléd, de már csak a gyenge pillanataidra várok, hátha, egyszer csak, nem hat rád a gravitáció.
Álom
Vizsgára készültünk. De, a fiókba maradtak a tananyagok. Leejtettem egy törött vizespoharat. Valaki szexre akart kényszeríteni. Egy csúszdán kellet lecsúszkálnom. Megléptem. Megölelt, akinek a szex munkása voltam; éreztem a szeretetét, de aztán, mégis megpróbáltam a szexet elbliccelni. Nem vette jó néven.
Arra hivatkoztam, hogy nem élvezem, s végül elfogadta.
Más
Tudod milyen az, hogy megszülsz, életben tartasz, sőt jól tartasz valakit, egy porontyot,
hogy legyen egy gyereked, mert ez az élet rendje, s megadhass neki mindent, ami neked hiányzott, de rajtad kívül, azon, amit te nyújtasz neki, nem lehet öröme, s valamiért, s te ezt nem érted, nem látod, egy cseppet sem hálás?
Mert ahová anyukám lapátolta minden erejével, amit átadni akart, nem volt hely, nem volt hiány, sem kehely, így annyit lapátolt rám, hogy betemetett, egy egész hegyet lapátolt fölém, megfojtva véle, eltemetett élve. Mert a hiány nem bennem volt, hanem Ő benne. Így vette el teremet, amit betölthettem volna, így befelé nőttem, s robbanásig. Innen a rokonság Plútó gyermekeivel, kiknek most jön el ideje, s nem sok van hátra a teljes pusztulásig.
Semmi nem marad majd, ebből a világból, mert nem lesz senki, aki rá emlékezhetne.
/Idézet a gyűrűk urából/
*
Megpróbálom, nap, mint nap,
visszaforgatni az idő kerekét.
Azt mondják, nem lehet.
Én mégis, újra és újra próbálom.
De hiába, mit keresek, nem találom,
mert nem vagy ott!
Ez így megy lassan egy éve,
életem szüntelen megakasztva.
Na!
Elég volt!
Azt sulykolom magamba,
a múlt nem létezik!
Nem a részem, nem Én vagyok!
A múlt halott!
El kell temetnem!
Hiába itatom át könnyeimmel,
hiába adok neki létezést, időt,
s dédelgetem, mint halott csecsemőt,
hiába adok neki én jogot a létezéshez,
jogfosztott marad!
Nem éled fel,
s engem így emészt el.
Halott testét hiába rázom,
hiába szólongatom hét nevén,
ki egykor volt;
Szeretet! Szerelem! Barátság! Bizalom! Ajándék!
Felismerés!
Teremtő Kreativitás!
Nem válaszol!
Halott Ő, mint álmom!
Ezért, most, ölelő karjaimból leteszem.
Fájdalomkoporsóba zárom, tetejét leszegezem.
Így fordulok én, a felé, akinek része vagy,
aki szülte, ahonnan kiszakadt,
az élő, eleven, örök,
mozgatatlan mozgató,
az önmagát megtermékenyítő, forrás,
a jelen felé.
*
Álom, álom, édes álom,
Ólom súlyú, a pillámon.
Ágyam húz már, alig várom,
Ernyedt testem letehessem,
a ruhámat levehessem.
Ringat ének,
Zsong a lélek,
Halkul hangod,
Nevetésed,
Emlékkép csak
Ölelésed.
Vadvirágos réten járok,
dudorászva elkószálok.
Könnyű karom,
Könnyű szívem,
Lábam tudja,
Merre vigyen.
Egy nagy fának a tövébe,
Árnyas lombnak hűvösébe,
puha füves kereveten,
régen vársz rám türelmesen,
hozzád bújok szerelmesen.
Percek múlnak, órák múlnak,
Bárányfelhők elvonulnak.
A nap zenitjét elhagyja,
Sugarait ránk ontja.
Simogatón, melengetőn,
Fényes paplant szövögetőn,
a testünket arany hálóba fonja.
Szemed csukva,
pillád ragad.
Szemhéj alatt,
álmod szalad.
Vigyázok rád,
engedd magad,
az ölembe.
*
Rosszul mondtam!
Nem a kapcsolatom halott,
hanem én voltam benne halott,
vagy inkább alig élő.
Napról napra, óráról órára, ha kell, percről percre tudatosítanom kell magamba,
emlékeztetnem kell magam arra, én nem a múltam,
nem az emlékeim vagyok!
Megértem, hogy nem válaszolsz, jogos önvédelemből teszed.
Olyan ez, mintha egy felállított koporsóból,
egy hulla dőlne rád, akivel előtte dugtál, s most próbálod elhárítani,
nyakadba ne dőljön.
*
Verset kéne írni,
hogy olvassátok emberek!
Könnyeket elsírni,
s kenyerem mosollyal
keresni meg!
Hová lett a bátorság,
mely szívemet tölti meg?
Hová lett szavad,
melynek valósága
lelkem sebzi meg.
Hol vagy Te kedves,
szerelmetes
gyermek szívű,
álnok ragadozó?
Ki, új prédára les.
De, jaj!
Egy szavam se higgyétek emberek!
Mit írok, csak sorok között olvasható, rejtjeles üzenet.
Ne akarjátok tudni, ki, kivel, miért, és mikor!
Az élet nem ilyen.
Szavamra, nem!
Az események mögött lelkünk rostokol.
Próbára teszem magam,
minden reggelen.
Igaz e álmom,
mint ahogy képzelem?
Van e kulcs a zárba,
mely szavakkal nyitható?
S ha szívem kitárom egyszer,
szépség is látható?
Vagy csak a rút való? | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
