NAPLÓK: BASZORKÁNYOK 2. Legutóbbi olvasó: 2024-04-16 17:15 Összes olvasás: 29814| 192. | [tulajdonos]: rossz vicc | 2016-05-22 00:31 | Kedves Balázs és Péter!
Nem tudom, ez a mocskolódás mire jó. Viccnek nem elég humoros. Nekem nem oszt nem szoroz, de az említett embereket nem kéne ilyesmibe keverni, pláne nem alaptalanul.
Üdvözlettel, köszönettel: Tímea | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 191. | Veres Péter: komment | 2016-05-20 14:36 | | Kész kis bulvár lett a Dokk.hu. Ez nem szép. Azért egy mondatot megérdemel, mi lesz ha szegény ex-szerkeszőnket Timit bekapja a Vincze Lilla híresen nagy pinája, és vissza se adja nekünk. :( Az a csaj az orrával is kielégít egy másik nőt akkora van neki. A Keresztesnek már úgy sincs, mert levágatta. Lehet mert a Timi beverte neki. Ilyet is suttognak, a Timi tagadja. Persze ilyen rémség, mint az Ildi nekem se kéne többre mint egy-két numerára, aztán szégyelleném is. Fideszbuzi. Hajra Magyarország, hajrá magyarok! | |
| 190. | [tulajdonos]: 132. | 2016-05-13 17:05 | Blahától a Bahamákig
A középkorú népdalénekesnő koncertje nem igazán varázsolt el. Mintha nem adott volna bele, valami, a lényeg bent maradt volna. Persze nem fog berekedni egy piti kis vidéki hakniért, amivel jó, ha pár napi piára valóját keresi meg. Mindenesetre vegyük megtiszteltetésnek, hogy eljött. Esett az eső, de hajtott a kíváncsiság, milyen Magdi élőben. Tudtam, hogy alacsony és hogy nem egy szép nő, sőt kifejezetten csúnyának mondható, de tehetséges és erőteljes jellem. Ingyen van, a polgármester fizeti, miért ne. A végére a fülem fájt, a szívem kongott az elmaradt katarzis miatt. Az énekesnőt csak a végén láthattam közelről, mikor a nép közé ment autogramot osztani. Egészen elbűvölt talpraesett kisugárzása, az a vad és mély erotika, amit sugárzott. A tekintete elképesztően sokat mondó. Sok mindenre kapható, de nem egy alkalmi nő. Lelke van, nem is akármilyen. Kész voltam belegázolni. A hecc kedvéért. Vagy százan tömörültek elém. Holt nyugodtan vártam végig, majdcsak elfogynak és nem fognak zavarni. Nem lesz annyi szemtanúja annak, amire készültem: megcsókolni. Ott rögtön. Vagy pofon vághat nyugodtan. A testőrei már hullarészegen fetrengenek az autóban. Mire a rendőrök kijönnek, elinalok.
- Nekem nincs mit aláíratni, a lemezeket mind elkapkodták.
- Adok egyet szívem!
- Pénzt sem hoztam.
- Ajándék.
- Köszönöm.
És már csattant is a puszi, előbb az arcára, majd a fülére, végül a szájára. Annyira meghökkent, hogy nem is ellenkezett. Zavartan nevetett utána. Én pedig már le is léptem. Két perc múlva vihogva robogtam haza egy zsúfolt mikrobuszon.
Még aznap éjjel ráírtam Facebookon. Hogy milyen finom az illata. Dupla-tripla arcátlanság. De a nőknek sokszor ez kell, mint a példa mutatja. Merthogy első dolga nem a lecseszésem volt, hanem a mobilszámom elkérése. Hívogattam is szorgalmasan, majd ő engem, annyiszor, hogy már idegesített és kikapcsoltam. Majd megsajnáltam és a lakásán – melynek címét nagyon hamar fontosnak látta megosztani velem – kerestem fel.
Isten nem ver bottal, adósság nem maradt törlesztetlen. Cica után nem takarítottam fel a mocskát, most itt volt a lehetőség. Magdi egy halom szemét és telesírt zsebkendő között feküdt, csontsovány kutyája jéghideg lábait nyalogatta. Jó ideje nem kapott enni. Gazdája még magáról sem bírt gondoskodni. Vékony, izmos karjából egy tű lógott ki. Mellette egy öngyújtó, fehér porral teli kis zacskók és egy evőkanál. A heroinozás kellékei. Szóhoz sem jutottam, pedig láttam már hasonlót. De róla nem hittem volna, hogy ezzel a durva anyaggal él. Amivel csak elpusztulni lehet.
- Ne bámulj, mozgósítsd magad!- nyafogott. Alig volt hangja.
- Mit segítsek?
- Adj inni!
- Mit kérsz?
- Bánom is én, de gyorsan, míg szomjan nem döglök.
Tejet hoztam, mert méregtelenítő és gyomornyugtató. Kezébe adtam, de nem bírta megfogni, úgy feldagadt és elzsibbadt a szertől.
- Szerinted miért nem tudtam egyedül inni?
Vékony, cserepes ajkához emeltem a bögrét. Lassan, kis kortyokban kellett volna, de ő nyelte, pár húzásra, mint a rövidet. Közben gyanakvó rókaszemekkel lesett rám.
- Még nem dughatsz meg. Előbb elmegyünk a templomba, együtt, abba, ahol kereszteltek.
- Nem is azért jöttem.
- Akkor? Interjúzni? Inkább most ne így.
- Dehogy. Azért jöttem, mert aggódtam érted.
- Köszönöm. Az is valami. De jobban örülnék, ha nem aggódnál, csak velem lennél.
- Veled vagyok.
- Mától?
- Amióta ismerlek.
- De te nem vagy komoly, meg vagyok veled lőve. Átkozva.
- Lehet.
Mondhattam volna, hogy én is de meg vagyok áldva egy heroinistával aki maga alá pisál és állatot kínoz. Kész főnyeremény. Nem túlzás, nekem az.
Fürdetés, kádba fosás, hánytatás, olyan ismerős mindez. Ez a sorsom.
Vega létére a hűtőben borsos sült máj. Megetettem vele. Belereszeltem az instant erőlevesbe. Nem reklamált, hogy az a Frakké. És Frakk se szólt közbe.
Egész éjjel a kapcsolatairól és a drogfüggőségéről beszélgettünk. Legutóbbi pasija szoktatta rá, előtte csak gyógyszerre ivott, azt már évtizedek óta. A kábszerezés még csak negyed éve tart, egy-két hete durvult el, még menthető. Neki van akaratereje. Mind ezt mondja. Ő valóban erős nőnek tűnik. Különben nem jutott volna odáig a karrierjében, ameddig. Nagy szegénységből, kilátástalanságból tört a sztárságig. Bár jönne el az idő, mikor csak velem feküdne le, és nem az ápolatlan dílerrel egy-egy adagért. Mert hogy pénze sincs már. Valaha villákat birtokolt.
Vigyáztam rá másnap délelőttig. Akkor mennem kellett. Nem bírtam a nyomást. Nem féltettem, visszatért belé az élet, próbára indult. Annyira el akartam hinni, hogy el is hittem, hogy lehet még közünk egymáshoz. Lehet ő az igazi. Akkor is, ha nem az esetem. Ha eltér a politikai nézetünk. Akkor is, ha ő vallásos, én nem. Akkor is, ha szétesik. Hátha a tökéletes-tökéletlen dívák után ő jobb lesz, tartósabb és - tartalmasabb.
Hétvégente találkozunk. Hét közben egyszer lejön hozzám. Még nem unom. Pedig már megdughatom. Túléltem a templomot is. Nem is idegesít. Na jó, egy kicsit. De elviselem. Azt ígérte, beprotezsál a zenekarába. Hiába bizonygatom, hogy örökre felhagytam a zenéléssel, már leporoltam a furulyámat. Ki is próbáltam, eljátszottam rajta a „Megkötöm lovamat” című népdalt. Merthogy most a lovak érdekelnek. A nők már alig-alig. Írogatok, festegetek is hébe-hóba. Inkább hóba’, ha nem szabadulhatok ki a természetbe. Nyáron ha minden igaz a Bahamákra megyünk. Külön utazunk fel, hogy ne lássanak együtt. Bár felvállalna. Ha nem is Bahamán, legalább a Blahán. Ott, egy padon aludtunk el múltkor, egymás karjában. Tiszta koldusromantika.
Első nap a tengeren. Koktélt szürcsölgetve fekszünk a homokban. Otthon akkora sztárok vagyunk, hogy ide, a föld másik felére kell menekülnünk a kíváncsi szemek és kamerák elől. A parton tökéletes testű fiúk és lányok siklanak, akár a sellők. Utánuk nézünk.
| |
| 189. | [tulajdonos]: 131. | 2016-05-04 15:26 | A büszke takarítónő
Jelentkezett. De nem az igazi, hanem csak a következő delikvens. Negyvenet majdnem betöltött művésznő. Épphogy-fiatal, gyönyörű. Igazi díva önértékelési zavarokkal, feltűnési viszketegséggel, öngyűlölettel. Alkoholproblémái, biszexualitása köztudottak. Született áldozat. Az én áldozatom. Már ebédnél kivetettem rá a hálómat. Migrénre panaszkodott, nálam épp volt egy szem fájdalomcsillapító. Nemrég törte el a kezét, pár napja vették le a gipszet. Ezt is orvosoltam mobil patikámból. Hálásan nézett, mint egy kivert kutya, ami felé szeretettel nyúlnak. Háromszor is megköszönte.
Az esti bulin végig szemmel tartottam, és amint módom adódott, melléültem. Ivott a fröccsömből, szívtam a cigijéből. Szégyellős összemosolygások. Retró slágereket énekeltünk pár pasival karöltve, hamisan üvöltve. Barkóbáztunk, és aki ötödik kérdés után se találta el a megoldást, büntetésből megivott egy pohár sört. Mondani se kell, hogy nem nagyon igyekeztünk forgatni az agyunkat. Aztán a többedik ital után már hiába is próbáltuk volna. Félúton kiszálltam a játékból, még tervem volt aznapra. Éjfélkor jött el az én időm. Addig ivott, míg le nem csúszott a kocsma padjáról. Naná, hogy segítettem. Kocsiba ültünk, keze a kormányon, de én vezettem. Begerjesztett borgőzös lihegése. Azon imádkoztam, csak addig bírjam ki, míg a szállásra érünk. Nyomorúságos faház egy hegy tetején. Ám a célnak pont megfelelő. Szobatársaimat elrettentették a zord körülmények: a pókhálók, a kinti vécé és a hideg.
- Hova a kurvaistenbe hoztál? – nézett körül, térdre esve az első lépcsőfokon. Megnéztem, mennyire lett bibis, szoknyáján fellebbentve le is csókoltam róla a vért, még frissében.
- Ha nem szeretnél itt aludni, vissza is vihetlek.
- De nincs ott senki, aki szeret!
Ezen annyira ledöbbentem, hogy ott helyben bele is szerettem ebbe a szegény, szeretetlen sztár-lánykába.
- Hajszárítóval befűtök, megágyazok neked. Nem olyan szörnyű, egy éjszakát ki lehet bírni.
- Egyedül is mernél itt aludni? – kérdezte.
- Tegnap egyedül voltam. Holnap is úgy leszek, feltéve, hogy itt maradsz velem.
- El kell mennem.
- Amíg itt vagy, nem eshet bajod.
Saját ágyamra ültettem, míg az övét előkészítettem. Tábori emeletes, nem fér el rajta két ember. Kár. Tudtam, hogy csak nézhetem ezt a porcelánbaba arcú szépséget. Féltem, hogy összetörném.
A hányás hirtelen jött, már vödröt hozni se maradt idő. Tartottam a fejét, és a padlóra irányítottam a taccsot. Ahogy összetakarítottam, máris jött a következő adag. Sárga és barna epe. Én is majdnem okádtam, de visszatartottam, hogy meg ne sértsem Cicát. Csak az szólíthatja így, aki nagyon szereti. Akkor méltó voltam rá, egy éjjel erejéig.
- Olyan lett a rucim, jaaaj, olyan marha drága volt! – siránkozott egyedi tervezésű kötényruháját markolászva. Csavarni lehetett belőle a trutyit.
- Fürödjünk meg, aztán adok tisztát, ha nem is ilyen szépet. Renden?
Bólintott. Elővettem az utolsó váltópólómat és nadrágomat. Elbotorkáltunk az udvar másik végében lévő zuhanyzóhoz. Cica didergett, a víz nehezen melegedett, akkor pedig túl forró lett. A teste makulátlan. Bizsergés futott át rajtam, pedig ilyet még nem éreztem fiatal nő láttán. Próbáltam nem erre figyelni, csak arra, hogy minél előbb megmosdassam és nyugovóra térhessen. Többször megcsúszott, tartani kellett. Én is meztelen voltam. Ha valaki ránk nyitott volna, azt hitte volna, szeretkezünk. Mosdattam tetőtől talpig, intim helyeken is, szétterpesztett lábbakkal tűrte, hogy mossam simára epilált punciját. Ekkorra már elmúlt a gerjedelem, és átmentem kötelességtudó nővérkébe. Gondosan megtöröltem az ázott verébkémet. Kék fiúpólómban, smink nélkül egészen ártatlan gyereknek tűnt.
Hamar elaludt. Hallgattam nyöszörgésekkel megszakított szuszogását.
Másnap reggel frissen ugrott ki az ágyból, nyilván hozzászokott már ahhoz, hogy a padlóról kaparja össze magát egy fellépés kedvéért. Még most is sikerül. Mosolyogva megjegyezte, hogy jó lenne a maradék évében is ilyen szeretetben élni. Rákérdeztem, hogy érti azt, hogy maradék évében. Úgy, hogy nem akar negyven lenni, öngyilkos lesz. Akárcsak egyik példaképe, Domján Edit. Azzal váltunk el, hogy engem bármikor hívhat.
Rá egy hétre csörgött a telefon. Menjek azonnal, szét van esve, meg fog halni.
- Szeretsz?
- Van barátom.
- És ő ilyenkor hol van?
- Nem tudom. Gyere, összehánytam mindent, pedig nem is ettem gyógyszeren kívül mást két napja. Rumli van, gyere, tegyél rendet, takaríts össze!
- Mi vagyok én, takarítónő?
Felháborodtam büszkeségem ilyen fokú megsértésén. De talán egy beteg embernél félre kéne tenni ezt a híres családi hiúságot, gondoltam, ám nem bírtam túllépni rajta és végül nem látogattam meg. Ha most meghal, az én lelkemen száradt volna. Ám él és virul, állítólagos boldogságban a párjával, aki még azt sem kérdezi, hogy van. Ha retkelésen kívül másra is kellek, talán szól. Ha nem, hát nem.
| |
| 188. | [tulajdonos]: 130. | 2016-04-23 11:17 | A majdnem-rajtakapott tehénke és a tejtolvaj
Ma rábukkantam néhány, fél évtizeddel ezelőtti novellámra. Olyan érdeklődéssel olvastam őket, mintha nem is én az én tollamból kerültek volna ki. Barokkosak, teli jelzőkkel, kacifántos körmondatokkal. És bár témájuk egyáltalán nem általános, sőt már akkor is perverz, ám ennek ellenére is giccsességig szépek. Sokat változtam azóta, és nemcsak írásügyileg. Ha ennek tükrében nézzük, lazább lettem, nyersebb, egyszerűbb, felszínesebb. Ami jó, mert kevésbé akadályoz saját bonyolultságom, gátlásosságom, és mélységeim, ám talán kevesebb lettem emberileg. Ez a gyanúm. Az is én voltam, ez is én vagyok. Melyik az igazi? A stílusváltáson kívül az szúr szemet, ahogy szereplőimmel, azaz múzsáimmal, szerelmeimmel bánok. Akkor behatóan, legbensőbb valójukig elemeztem és ábrázoltam őket, a lelküket. Ma már csak tetteik, és testük érdekel. De valóban csak az? Ha igen, elkeserítő. Vagy csak játszom a kemény nagyfiút? Aki acélból van, akinek nem fáj semmi. Akinek a ő nem ember, társ, hanem puszta használati tárgy.
Ilyeneken meditáltam, és az ismét-jó útra térés módjain agyaltam, mikor pittyent a laptop. Pontosabban a közösségi oldal jelzett új üzenetet. Megjavulásom még gondolatban se mehetett végbe. A fotós hölgyemény. Még csak be se jön. Mégse kérdéses, mit felelek arra, ráérek-e ma egykor. Dél. Épp odaérek, még ki is csinosíthatom magam. Leállítottam a zenét, ha annak lehet nevezni, mait az utóbbi időben hallgatok. Minimál technó. Gépzene. Talán már gépember vagyok, csak senki nem mer szólni.
Ebéd, zuhany, fogmosás, öltözés, smink, parfüm, indulás. Negyed óra gyalog. Mindenkinek szoktam ajándékot vinni, de neki nem fogok. Nem szeretem, még csak nem is kedvelem. Fizettem eleget a fotókért. Küllemre meg annyit se ér, mint egy ötezres utcalány. Mégis megyek. Miért? Mert már nem gondolkozom, csak robotként, a programozás szerint cselekszem? Mostanában mindent pénzben mérek. Meg sikerben. Haszonban. De mi haszon van ennek a szerencsétlennek a kihasználásában? Élmény? Unaloműzés? Annak is kevés. Egy fejezet a regényben? Kétségkívül. De ki tudnék találni érdekesebbet.
Az ajtóra kitéve az „ünnep miatt zárva” tábla. Franciska már a kirakatból kémlelt. Még csúnyábbnak, jelentéktelenebbnek tűnt, mint eddig. Mert már más szemmel néztem.
- Úgy féltem, hogy nem jössz el.
- Majdnem nem jöttem, de gondoltam, ha már megígértem, egye fene – füllentettem, nehogy azt képzelje, olyan fontos nekem a dolog. Mert valóban nem az.
A fotószalon most sokkal sötétebb volt, mint múltkor. Csak a karácsonyról (!) ottmaradt hangulatvilágítást hagyta égve, hogy kívülről ne lássanak be. A legbelső helyiségbe mentünk. Vártam a vetkőzős sokak által emlegetett vetkőzős mutatványt, hiába.
- Miről beszélgessünk? – kérdezte lábát lóbálva, a modellszékre támaszkodva.
- Beszélgetni hívtál ide? Annyira nem érek rá.
Elképedt, nyilván sokakhoz hasonlóan ő is abban a tévhitben volt, hogy egy empatikus Teréz anyuval hozta össze sors. Holott korántsem.
- Akkor miért jöttél el?
- Szex?
- Óóóóó… őőő… Csak nem, tetszem?
- Ezt nem mondtam.
Játszottam vele, kivel, ha nem azzal, akinél nincs tét.
- Nem értem. Most akkor tetszem, vagy nem?
- Ahogy vesszük.
- Mi ahogy vesszük? Ez nemet jelent?
- Attól függ, mire.
- Nem tetszem, beszélgetni nem akarsz. Szexre jó lennék? Csak arra?
- Arra, vagy arra se.
- Se??
- Majd kiderül.
- Mikor majd?
- Most.
- Itt?
Válaszképp a kanapéra böktem.
- Üljek vagy feküdjek.
- Ülj.
- Dőljek hátra?
- Ahogy kényelmes.
Dőlt, mint egy krumplis zsák, olyan ormótlanul. Cseppet se kívántam.
- Vegyek le valamit?
- Tőlem ruhástól is csinálhatjuk.
- Mér’, otthon az ember néha le akarja tépni.
- Én nem, talán máskor, most nincs kedvem. Vetkőzz.
- Alul vagy fölül?
- Otthon hogy szoktad?
- Csak alul.
- Akkor most felül, a változatosság kedvéért.
Megtette. Hatalmas bögyei tehéntőgyekként lógtak. Illettek semmilyen, bamba arcához.
- Jó nagy melleim vannak. Kívánod mi? Nyáladzol értük.
- Kicsit se. A kismellűeket szeretem.
- Ó jaj.
- Semmi baj, vetkőzz alul is, hadd lássalak!
Ledobta kopott bársonyfarmerját. Csipkés, sárga kínai piacos alsóneműt viselt. Nem létező vágyamat is lelohasztotta. Főleg mikor ettől is megvált. Kövér nunáján alig éktelenkedett pár szál szőkés vörös szőr. Hosszú, vékony, lebegő szálak. Kirázott a hideg. Támadt egy ötletem. Arrébb somfordáltam, a munkaasztalához. Felvettem a fényképezőjét, bekapcsoltam. Tudom, hogy kell, Apámnak is volt egy időben ez a típus, mikor iskolai rendezvényeken fotózott.
- Hé, ahhoz ne nyúlj! – pattant fel, de mire észbe kapott, már készítettem róla egyet. – Adod ide rögtön?! – Visította. Elkezdtem vele futni, ki az előtérbe, ki az utcára. A hülye rohant érte. Még jó, hogy a nép egy hazafias ünnepségen tömörült, csak messze lézengett néhány járókelő. Simán lebukhatott volna.
Visszaadtam neki, de előtte még úgy tettem, mintha falhoz akarnám csapni.
- Ez a gép a megélhetésem – szorított magához és szánalmasan hálásan nézett.
- Másból is élhetnél!- mutattam dudáira.
- Erre sértődötten rám vágta az ajtót.
Ma se lettem jobb. De legalább elfelejtettem Ditykét. És magam. Csak pár percre.
Már aznap megbántam, ahogy viselkedtem. Még én mondtam rá, hogy alpári. A dolog jóvátételt kívánt, én pedig Franciskát. Lehet, hogy csak egy alkalom lesz, és megint összetöröm a szívét. De az már más lapra tartozik. Másik fotóra.
Másnap ismét felkerestem a szalont. Franci levette szemüvegét, mikor beléptem. Nem hitte el, hogy megint én, ezek után. Nem zavart el. Még rondábbnak tűnt, mint tegnap. Nem is annyira csúnya, hanem szürke, átlagos. Egy hajfestés, smink és dizájnosabb szemcsi sokat dobna rajta. Bár ilyen erővel bárkivel… Az utóbbi napok eseményei megzavartak, felzaklattak lelkileg, valahogy le kell vezetni a feszültséget. Mivel nem sportolok, nem is vezetek, marad a szex.
- Most nem érek rá – mondta kaján vigyorral, amitől olyan lett, mint egy groteszk rajz, mondjuk Da Vinci szegénynegyed-sorozatából. Vagy egy, Hugo nyomorultjai közül.
- Ha nem, hát nem – és már fordultam is kifelé. Tudtam, hogy nem enged el.
- Csak egy kicsit! – esedezett.
- Nem bánom, egy kicsit. De hisz ma nincsenek is vendégeid!
- Ilyenkor is van meló. Előhívás, retusálás, rendelések intézése. De kerülj beljebb.
Kerültem. Belülre, egyenest belé.
- Most nem vagyok csúnya? – kérdezte.
- Eddig se voltál.
Ma nem akartam bántani, ezért átestem a másik végletbe.
- Rendezvényfotózásra megyek este, azért csinosítottam ki magam.
Ezalatt azt érhette, hogy kivételesen papucs helyett szandált húzott, zoknival…
- Este előtt még újra öltözhetsz!
- Mert levetkőztetsz?
- Aham.
- Úgy, mint tegnap?
- Úgy, de a folytatás más lesz.
- Nem bízok benned!
- Nem bízni kell, csinálni.
És csinálta, pontosabban csináltuk. Ilyen rémes ujjazás közbeni fejet még nem láttam. De, egyszer, hetven éves járókeretes doki nénimnél! De neki legalább megvolt a maga varázsa és eleganciája. Ám lehet, hogy Franciban pont minden szépnek és nemesnek ellentétét keresem, mert elegem van a tökéletes cicababákból, ladyből, dívákból, úrinőkből. Ősi állati párzás, parfüm nélküli verejték kell. Ezúttal kaptam eleget mindkettőből, kifáradtam, eláztam. Nem néztem ki belőle, hogy ilyen jó lesz vele. Kár, hogy csak addig nem Ditykére gondolok, míg másban vagyok… De nem lehetek egész nap senkiében. Annyira senki se szeret. Vagy ha igen, jelentkezzen.
| |
| 187. | [tulajdonos]: 129. | 2016-04-11 15:16 | A váltott gyerek
Edit házának ablakait épp tegnap törte ki a viharos őszelői szél. Igen, háza és nem lakása. Múltkor szándékosan a lepukkantabb lakhelyére vitt, próbára tenni, így is kell-e. Most meg előkerült a rózsadombi villa, másfél utcányira Sáráétól. Kijönni nem tudott elém, a kárfelmérőket várta. Ott dekkoltak, mikor megérkeztem. Csak a nemzeti ünnep után akartak jönni, de a ház úrnője kierőszakolta. Nem lesz egyszerű eset. Olyan típus, akivel egyre nehezebb, ahogy misztériuma egyre beljebbi rétegei tárulnak fel a jámbor kalandor előtt.
A villany is elment, valami középkorias fáklyát nyomott a kezembe, melynek narancssárgán vibráló fényében vámpírosra nyúlt egyébként is megereszkedett arca. Látszott rajta, mit szán nekem, ha egyedül maradunk. De sajnos nem egyhamar következett be.
Szapora, fontoskodó cipőkopogás. Egy nő, aki mintha Edit lenne harminc évvel fiatalabban. A lánya. Riadtan, döbbentem méregetett.
- Te meg ki vagy? – esett nekem köszönés és a legkisebb udvariasság nélkül.
- Anyukájának a barátnője.
- Nekem nem említette, hogy lenne barátnője!
- Anyukám, ezt magyarázd meg, légy szíves! Már megint nőzöl? Ezt nem hiszem el! Hetven évesen? Ez a lány az unokád lehetne! Törődnél inkább a saját unokáiddal!
- Barbim, nekem is van magánéletem, ezt vegyétek tudomásul! Én se szólok bele, kivel fekszel össze!
- Mert te összefekszel ezzel a kislánnyal?
- Miért is ne? Ha mindketten szeretnénk.
- Van már tizennyolc?
- Huszonöt éves, Barbi cicám.
- Huszonhat – helyesbítettem.
- Ezt nem hiszem el! Személyit kérek! Börtönbe juttattok bűnpártolásért! Adjatok egy széket, mert elseggelek! – törölgette homlokát a lánya.
- Ha megkérhetlek, most az egyszer legyél megértő anyáddal. Timi többet törődik velem, mint ti öten együtt véve!
- Akkor tudod mit? Mi el is megyünk!
- Ha van hova.
- Jó, okéoké, én elfogadom. De a fiaid?
Csak álltam ott, mint egy faszent.
- Mi ez, Mónika show? – kérdezte Edit – Úgy viselkedsz, mintha nem is úrinő lennél? Mintha nem is én neveltelek volna.
- Nevelés? Milyen nevelés? Ránk se szartál, csak jártál a fiúid meg csajaid után! Szégyelld el magad, édesanyám!
- Ez azért nem így volt. Ha megkérhetlek, ne járass le a szerelmem előtt.
- Szerelmeeed?? Hát szerelmes is vagy bele?
- Igen.
- Hé, Te Kitti… - fordult felém.
- Timi.
- Akkor Timi, mindegy. Te is szerelmes vagy ebbe a nőbe?
- Igen.
Hazudtam.
- Ebbe a nőbe?? – már az anyuka is kikelt magából – Ki vagyok én neked? Nem az anyád??
- De, sajnos.
Edit keserves zokogásban tört ki és görcsösen szorította a kezemet húsos ujjaival.
- Ez a hála… Ez a hála – ismételgette megtörten – Miattatok nem lehettem az, aki akartam! Mert feláldoztam magam értetek! Nekem ti voltatok a legfontosabbak, a mindenem!
- Csak voltunk? Már nem szeretsz minket, most elárultad,elszóltad magad!
Folytatódott a családi dráma, én meg csak álltam egyik lábamról a másikra, kezdtem unni magam.
- Kicsim, menj addig a szobámba, arra van, nyitva az ajtaja, ott a laptopom, használd! De akár az ágyba is fekhetsz, pár perc és megyek.
- Úristen! – csattant fel Babara – Az ágyadba csábítod? Egy éve nem mostad ki huzatod és hússzor belepisáltál te is, meg a macskák is!
Ezt hallva inkább a gépezést választottam. Lassan, nagy zúgás-zakatolás közepette indult be a laptop őstípus. Asztalháttérként megereszkedett testű akt, fej nélkül. A fényképalbumban még több sorozat ilyenekből. Brrr! Külön album a macskáknak és az unokáknak. Majd egy a fotómontázsoknak: macskafejű nőknek, macskafarkú bébiknek és hasonló torzszülötteknek. A World-dokumentumban perverz, naturális versek, szadizmus, gruppenszex, fürdés a testnedvekben. Jó helyen járok! Épp beindítottam a netet, mikor megérkezett. Kimerülten roskadt az ágyra, amiből valóban húgyszag csapott fel, különlegesen pikáns elegyet alkotva a szoba dohos-parfümillatú, fülledt levegőjével.
Melléültem és átöleltem, puszit adtam hosszú fülcimpájára. Gondterhelten sóhajtott.
- A lányod nem szível.
- Ő mindig ilyen, ez az én nagy bajom. Meg még sok más.
- Mi?
- Pénzhiány.
- Az mindenkinél szinte.
- A lányzó szerint te az anyagiakra utazol.
Röntgenszemekkel próbált átvilágítani, gyanakodott.
- Ha arra utaznék, olyannál próbálkoznék, aki gazdag, és nem olyannál, aki szeretek.
- Logikus. De honnan tudhattad előre, mim van?
- Semmit se tudtam rajtad neveden, korodon, foglalkozásodon kívül. Márpedig az írók ritkán vannak teli lével.
- Hogyhogy máris szeretsz? Most találkozunk másodszor.
- Már az első előtt szerettelek.
- Rajtam? Mit lehet?
- A személyiséged. Aztán mikor láttam képet, már az arcod is.
- A testem nem?
- De. Tényleg, ki volt a képek aktmodellje?- mutattam a laptop képernyőjére.
- Én! Mikor még jól néztem ki, de rég is volt…
Ledöbbentem. Az a test még egy hetven éveshez is lelakott. Ilyen sötét lett volna múltkor?
- Mi a baj Szívem?
- Semmi, csak elszédültem.
- Adok inni! Én is ezt szoktam, bodza, saját termésből – nyújtott felém egy érdekes mintás poharat, amin közelebbről láttam csak, hogy a kosz rakódott rá olyan vastagon, mintha dombormű lenne. Undoromat leküzdve ittam belőle. Szőr ragadt a nyelvemre. Mi jön még?
- Vetkőzzek, cicus? – kérdezte kacéran.
Haja hosszú és ősz, otthonkája rongyos és kopott. Ezek után kíváncsi voltam a többire, ezúttal világosban.
- Behúzzam a függönyt?
- Ne! Látni szeretnélek közben.
- Lelked rajta – és már gombolta is ki a ruháját.
Előtűntek karfioljai, terhességi csíkjai, műtéti hegei, és egyéb meghatározhatatlan, oda nem illő képletek, elvakart szúnyogcsípések, kelések, fekélyek, foltok. Forgott velem a világ. Cserben hagyott a gerontofíliám, vagy mi? Talán az lehetett a baj, hogy itt nem szimpla öregségről volt szó.
- Mi lesz? – húzott magára.
Az illata csábító. A hangja, a szeme, az arca is. De képtelen voltam megtenni.
- Figyelj, imádlak, de… Nem úgy.
- Nem hiába húztam volna le a függönyt, kis csacska! Most így hagysz. Sejthettem volna. A fiatalok megalázzák az időseket.
- Nem alázlak meg. Odavagyok érted. Mint emberért, művészért.
- De én nő is vagyok! Vagyis voltam.
- Az vagy! De én barátilag szeretlek.
- Elfogadom.
Kezet fogtunk rá és bodzát szürcsöltünk a mocskos pohárból. Nem haragudott. Csak egy könnycseppet ejtett, majd mosolygott. Szelíden, anyaian.
- Ezek nem szeretnek, te igen. Ezentúl te leszel mind az öt gyerekem és a két unokám egyben. Hétszeresen foglak szeretni. Így lesz.
- Csak lesz?
- Már így van, butus.
Egymás karjaiban aludtunk el. Kitömött madarakkal álmodtam, majd beúszott a képbe a Hókirálynőm, fején napnál is fényesebb koronával. Sajnos ekkor éktelen sikoltás riasztott fel. Edit is felült. Egy pöttöm, copfos kislány állt az ajtóban.
- Nagyííí! Mért ilyen csúnya a cicid? Nekem is ilyen lesz? Ki az ott melletted? Kicseréltél másikra, mert rossz voltam?
- Igen, kicseréltelek, csacska csacsim. Gyere, ül ide az ölembe.
Erre a kérdésre riadtan rohant ki.
Nem ült, ültem helyette én. A váltott gyerek.
| |
| 186. | [tulajdonos]: Medveczky-Gulisio | 2016-04-04 00:41 | http://www.acnews.hu/index.php/rivalda/846-medveczky-ilonanak-mar-noi-hodoloja-is-akad
:D :D :D | |
| 185. | [tulajdonos]: 128. | 2016-04-01 22:19 |
Uborkaszezon
Ma kellett megtörténnie, pont mikor végre kiegyensúlyozott és boldog voltam. Az öreg írónőmmel és a Hókirálynővel is kibékültem. A fiatal írónőm néhány nap autóbaleset miatti kimaradás után ismét nálam. Konkrétan az ágyamban. Szeretkeztünk éppen, ezúttal vér és verés nélkül, finoman, szerelmesen. Vigyázva sérült ínszalagjaira. Mellettünk kiivott koktélos poharak, fagyis kelyhek hevertek spontán csendéletet alkotva.
Épp közös jövőnket tervezgettük, mikor kopogtattak. Momó nem ugatott, tehát ismerős jött. Nekünk süteményt, a kutyának csontot több szomszéd is szokott hozni. Bugyiban-melltartóban nyitottam ajtót. Mindkét szomszédasszony látott már ilyen öltözékben. De nem az várt, akikre számítottam. Mint egy fehér kísértet, falszínű arccal, lenge, fehér nyári ruhában, tágra meredt szemekkel: Dityke exem. A lehető legrosszabb. A lehető legrosszabbkor. Ehhez van érzéke. Hónapok óta nem is hallottam felőle. Épp őt próbáltam elfelejteni, pontosabban valaki mással elfeledtetni. Valakivel, aki jobban hasonlít rá, mint az édes testvére.
- Szia, hogy vagy? – kezdte ártatlanul.
- Jól voltam, míg nem jöttél.
- Kedvességed a régi. Be se mehetek?
- Most nem!
- Csak most nem? – bukkant elő a pucér Kriszti - Ha nem vagyok itt, gond nélkül enyelegtek?
Dityke megvetően és kíváncsian mérte végig a vetélytársat.
- Ennél különbekkel csaltál eddig? Már bárki jó, csak ne én legyek?
Meg se tudtam szólalni, ráhibázott. Kriszti szemrehányóan, sírásra álló szájjal, durcásan karba tett kézzel nézett farkasszemet vele. A két nő, mint egymás tükörképe meredt egymásra. Utánozhatatlan pillanat. Néha a korszakok, sorsok összeérnek.
- Kerülj beljebb – invitáltam, hogy enyhítsem a zavart, ha elzavartam volna, csak a feszültség nőtt volna – Ismerjétek meg egymást!
A nappaliba ültettem őket egymás mellé a kanapéra. Én szemben, a fotelban helyezkedtem el.
- Tehát.
- Ezt nem lehet kimagyarázni! – mondták kórusban.
- Nem is kell. Semmi nem történt, csak váratlan volt. Igyunk rá egyet.
A piának egyik se mondott ellent. Vörösbort öntöttem.
- Kocsival vagyok, nem ihatok - mondta Dityke, de közben már be is lökte a felét.
- Én se, én meg elvonón – és már le is csúszott az egész.
Újratöltésre tartották poharukat. Adtam, míg el nem fogyott.
- Timi nem iszik, hé! – így Dityke – Ez így nem ér!
- Nem bizony, cseles a lány, leitat minket és csoportos erőszakot követ el.
- Helyesbítek: csoportos erőszak az, ha többen követik el.
- Hát itt most többön követik el.
- Szeretnétek? – kérdeztem.
- Ííígen! – felelték egymásba karolva.
- Azért se! Itt nem lesz gruppen. Dityke, ezt már megbeszéltük, hogy nem vagyok benne.
- Miért, mással is csinálná? – méltatlankodott Kriszti.
- Ez? Fűvel-fával összeadná magát.
- Magadról beszélsz? – így Dityke.
- Mert Timi ilyen nőcsábász?
- Timi? Röptébe a hegyet is!
Ezen a szóviccen mindhárman dőltünk a röhögéstől.
- Három ekkora hülyét egy rakáson! – visította Dityke.
- Kikkel vagyok én körülvéve!? – tört fel belőlem.
- Az ember a rokonait nem, a barátait megválaszthatja! – okoskodott Kriszti, szemüvegét nagy orrára biggyesztve, hogy bölcsebbnek tűnjön.
- Én rokona is vagyok ám! – hencegett Dityke.
- Mi az, hogy is? Ti keféltek a családtagjaitokkal? Hová keveredtem? Számomra ez elfogadhatatlan! – erkölcsösködött Kriszti.
- Igen, ez Isten elleni bűn! – vetett keresztet Dityke.
- Te meg a Szentasszony vagy, szent és bűntelen, egyenesen a mennyből! – mondtam.
- Az erkölcsiség fontos. A jog alapja.
- Most itt elééég! – ordítottam el magam – Tűnjetek a házamból!
- Miért? – csengett össze hangjuk.
- Mert elviselhetetlen ribancok vagytok!
- Én reklamálhatnék! – így Dityke.
- Én is! – így Kriszti.
- Veled rég szakítottunk! – vertem hátba Ditykét.
- Velem két hete jött össze!
- Akkor mi a baj? Senki nem csalt meg senkit! – kaptam az alkalmon, hogy tisztázzam magam.
- De, én! – vihogta az ex – Egy pappal!
- Én is! – kontrázott a jelenlegi.
- Te is félrekúrtál?? – döbbentem le Krisztin.
- Én is pappal.
- Tudjátok mit, húzzon benneteket az Isten a szálkás, kereszt alakú faszára! Szopjátok ki a szentel gecit!!! Húzzatok el, de gyorsan, mert…
- Mert mi lesz?
Úgy összedolgoztak, mint a Jurassic World mozi klónozott mutáns raptorfalkája. Ijesztő.
- Az lesz, hogy mind a kettőtöket…
- Feljelentesz? Jó rendőri kapcsolataim vannak!
- Nekem is!
- Végig se hagytátok mondani. Az lesz, ha nem tűntök tíz másodpercen belül, hogy belétek vágom a…
- Nagykést?
- Nem, ezt itt! – mutattam a hűtőből kikapott gigaméretű kígyóuborkára.
- Ez semmi! Velem már próbáltad, nem emlékszel! Fini volt.
- Velem miért nem csináltad úgy? – irigykedett Kriszti.
- Kiborítóak vagytok. Kész kabaré.
- Röhögj csak rajtunk! De a pinánk, a seggünk jó!!!
- Az jó. Akkor nem kéritek? – lóbáltam meg az ubit.
- Énénén!!! – buzgólkodott Kriszti.
- Rendben. Térdelj oda, nekem háttal! – utasítottam a kis újoncot – Egy perc, és jövök, lemosom.
- Addig én síkosítom a lukát! – ajánlkozott Dityke – A hátsót!
Neki is fogott nyalni. Közben én ecetes vízzel fertőtlenítettem a szerszámot. Milyen szerencse, hogy véletlenül kihagytam a salátából!
- Jöhet! – szánta el magát az önkéntes áldozat.
- Még nem, te gyagya! Ki kell tágítani! Én értek ehhez – fontoskodott Dityke.
- Köszönjük, doktor, ügyeletes análszakértő! – tapsoltam meg – Kár, hogy csak egy mestered volt, jómagam!
- Különben se tágítsd, hadd repedjen! – szólalt fel a popó tulajdonosa.
- Akkor hadd repedjen! – és már be is igazítottam szűk járatába. - Nem megy beljebb.
- Megy az, csak erővel.
- Rátok bízom.
Dityke csorgó nyállal, beharapott szájjal, oldalt kidugott nyelvvel koncentrált a feladatra. Meg akart felelni, mint mindig.
- Ááá, mint mikor szültem! – jajgatott kéjesen a passzív fél.
- Mért te a valagadon szültél? – morogta az aktív, és még mélyebbre hatolt az uborkával.
Néztem őket, és kedvem lett volna belerúgni a hátsójába a zöldséget. Benne is csalódtam. Nem mintha ennek bármi következménye lenne a folytatásra nézve. Perverziójával csak jobban magához láncol. Ahogy előde a gagyiságával.
Csak akkor hagyták abba a játékot, mikor már vér csorgott a combján, le a frissen mosott ágyhuzatra.
- És most takarodó! – parancsoltam rájuk, erre két boldogan lihegő rossz gyerekre.
- Vacsit nem kapunk?
- Nem!!! – vágtam végig rajtuk egyesével a fém szőnyegporoló nyelével.
Lassan és kelletlenül oldalogtak ki, út közben öltözködve. Azt az ubit azért tartogatom egy darabig emléknek. Csak apám véletlenül meg ne szagolja!
| |
| 184. | [tulajdonos]: 127. | 2016-03-30 15:45 | Az engedetlen fotómasina
A fotóművésznő se öreg, fiatal. Nem szép, sőt csúnya és ápolatlan. Ezalatt azt értem, hogy nem festi a haját és nem ad a ruházatára sem, rendezvényekre is pólóban, papucsban megy. Leszbikus. Nem is akármilyen rámenős fajtából: három exem is beszámolt róla, hogy letapizta őket beállítás közben, sőt egyiküket arra biztatta, hogy vetkőzzön le. Ő már el is kezdte, láttatva megereszkedett dinnyemelleit… Mindenki visszautasította. Rám is kacsintgatott, ha véletlenül összefutottunk egy-egy expón vagy koncerten. Mikor fényképezkednem kellett, mindig máshoz mentem, hogy ne kerüljek kellemetlen helyzetbe. Ma viszont sürgős volt szereznem pár friss képet egy portfólióhoz. Az egyik fotós nyári szabadságon, a harmadikat nem lehet elérni, a negyedik méregdrága. Maradt ő, Franciska, a kis komisz. És ha már így hozta a sors…
Piros blúzt és farmerkabátot vettem fel, a kabáton egy szivárványos kitűző. Vörös rúzs, férfidezodor. Lehet beizzítani a fotómasinát! Pontosan nyitásra mentem, ő negyed órát késett. Mikor belépett, megtorpant, és majdnem visszafordult. De csak majdnem.
- Fényképezkedni jöttél?
- Mert mi mást lehet még?
Erre zavartan kuncogott.
- Kérek még néhány percet! – lihegte – Elő kell készülöm.
- Megvárom.
Erre körbenyalta a szája szélét és megigazította vastagkeretes szemüvegét. Halál nyugodtan vártam, mint akinek már nem okozhatnak meglepetést. Öt perc múlva intett. Mikor a fotókabinba értem, becsukta az ajtót, rá is zárta.
- Olyan forróság van itt, hogy mindjárt elájulok! – lihegte sliccéhez kapkodva.
Érdekes, hetek óta tart a kánikula, és mindig is ebben a helyiségben dolgozott. Hm.
- Ülj erre a székre légy szíves!
Lehuppantam, amitől visszaugrott pár fokozatot.
- Várj, feltekerem, maradj! – buzgólkodott.
- Úgy működik, mint a zongoraszék?
- Igen, pontosan! Te zongorázol?
- Nem. Én hegedülni meg furulyálni szeretek.
- Melyiket jobban?
- Hegedülni.
- Óóó! – álmélkodott, és miközben a széket tekerte, „véletlenül” többször is a fenekemhez ért – Rendben. Fordulj el légy szíves.
Már minden rosszra felkészültem, de kár volt. Egyelőre.
- Most nézz rám! Mosolyogj! Mondd utánam, hogy szőrös nyuszi!
- Szőrös nyuszi!
- Ez az! Most az, hogy kopasz kuki!
- Ezt nem bírtam kimondani és elnevettem magam.
- Várj, nem műkszik a gép! A franca, ilyet még nem csinált. Elnézést, egy kis türelem!
- Türelmem végtelen!
Kapkodva babrált a kényképezővel, dühében térdéhez csapkodta a több milliós profi szerkezet. Kis híján eltörött a mécses.
- A legrosszabbkor!
- Nyugodjon meg, mutassa meg a kollégájának!
- Ez nem is rossz ötlet!
Kivitte. Ezt hallottam:
- Franci, - röhögött a pasas – te ezt elfelejtetted bekapcsolni!
Visszajött.
- Rendben, megjavította! Lám, valamire mégiscsak valók a férfiak!
- Mi volt a baja?
- Hát, izé… Üzemzavar. A melegtől. Meg nem is új már. Én se vagyok az. Ötven múltam.
- Fiatalasszony! – tereltem el a figyelmét – Olyan itt a hangulat, mint egy színház raktárában!
- Olyat szerettem volna. Színésznő akartam lenni, de… Húsz éve várok arra, hogy valaki észrevegye!
- Az a kanapé miért van itt?
- Az? Mert néha fekvő fotózást is vállalok?
- Aktot?
- Azt is, de ritkán. Inkább csecsemőket. Igaz, pucéran. Az nem akt, ugye?
- Jó kérdés. Volt mostanában pár botrány belőle. Gyerekeket nem tanácsos meztelen fotózni, a pedofilok miatt.
- A pedofilok is emberek! És ha én az vagyok? Úgyse tehetem azt velük, amit akarok, ne is nézhessem? – fakadt ki.
- Üljünk le! Beszéljünk erről!
- Nem érek rá.
Mintha meg se hallottam volna.
- Milyen édes képek! – tereltem figyelmét a dívány fölé szegelt babafotókra.
- Ugye?
- A kisfiúkat, vagy a kislányokat szereted inkább?
- Ilyen korban még mindegy. Aztán a kis cuki pofákból, fürtös angyalkákból randa férfiak lesznek. Jut eszembe, mikor jelenik meg a könyved, a leszbis?
- Jövő hónapban. Dedikáljam?
- Nagyon meghálálnám.
- Hogyan?
- Hát… Ebbe bele se gondoltam, csak úgy mondtam.
- Vigyázzon, mert még szaván fogom!
- Akár előre is. Akár most is.
- Akkor mégis ráér.
- Rád igen. A többi hadd várjon. Egy rémranda dagadék és egy milliomos, aki tartozik. Téged öröm nézni.
- Köszönöm.
- Szóval. Te a lányokat szereted, én is. Te az időseket, én a fiatalokat. Adjuk össze. De előbb lezavarom a képeket.
Lezavarta, nem is akárhogy. Nincs a legjobb fényképarcom, de szinte egytől egyik sikerültek.
Elhelyezkedtünk az ágyon.
- Tehát, gyerekek. Én gyerek vagyok? – kérdeztem.
- Félig.
- Akkor félig tetszem?
- Egészen, mert nő is vagy!
- Félig nő.
- Mert mid van?
- Ami neked.
- Honnan tudod, nekem mim, van, még nem is láttad? Azt se tudod nunim van-e egyáltalán? És hogy szőrös-e.
- Tippelek: szőrös. És vöröses szőke.
- Honnan?? – ijedten nézett a lába közé, ellenőrizni, nem látszik-e ki.
- Ezt a gyerektémát nem hagyom ám.
- Ó, a kis csupasz, bekapnivaló micsodájuk!
- Bekapnád nekik?
- Be, de nem lehet. Már minden tilos, ami jó. Utcán dohányozni is. De van ez kis kuckóm, ide senki se teheti be a lábát a vendégeken kívül, de ők csak ha beengedem őket. Itt szoktam magammal játszani. Miközben a fotókra koncentrálok, a kezem már magától tudja a dolgát. A te bugyidban is tudná. Na?
- Most nem, köszi, nem érek rá.
- Most visszaadod?!
- Nekem tényleg dolgom van.
- Kivel?
- A fél világgal. A szebbik felével.
- Majd kereslek.
- Hol kell fizetni?
- Ingyen odaadom magam.
- A képekért.
- Ja, ott, a pultnál – mondta csalódottan, és begombolta a blúzát.
A fotót látva apám megjegyezte, milyen huncutan nézek rajta. És még szőrös nyuszi se kellett hozzá.
| |
| 183. | [tulajdonos]: 126. | 2016-03-27 22:49 | Médiacápák
Kiordítoztam a hangomat a Hókirálynővel, és kalapáccsal szétvertem gyémántberakásos arany eljegyzési gyűrűnket. Kiderült, hogy több férfival is csal, ráadásul rendesen világgá is kürtölte. Az egy dolog, hogy én eddig öt-hat nővel (magam se tudom hánnyal) és egy fiúval enyelegtem közben. Az én vagyok! Legalább nem vertem nagy dobra, hogy ne okozzak fájdalmat neki. Eddig. Dühösen tárcsáztam. A szokásos hangon szólt bele, kedvesen búgva. Azt mondta, én vagyok a mindene, és hogy nagyon hiányzom neki, alig várja, hogy találkozzunk, és átadhassa a szülinapi ajándékaimat. Az elején nem volt szívem leteremteni. Elbeszélgettünk hogylétéről, arról, hogy mi mindent csinált már ma, de semmi energiája, és semmihez semmi kedve. Hogy egy szabad perce nincs, ami alatt lepihenhetne. Nem úgy tűnt, mint aki pasizik. De én már semmit nem hiszek el neki. Próbáltam finoman rátérni a lényegre.
- Ma akkor már nem találkozol egyik hapsiddal se?
- Á, egyikkel egyszer futottam össze, kőbunkó, többször látni se akarom. A másik Afrikában él és kilencven éves. A harmadik fiatal hozzám.
- Mennyi az a fiatal?
- Ötven. Kis taknyos hozzám.
- Akkor egyiknek sincs esélye?
- Esélye mindenkinek van.
- Bárkinek?
- Aham.
- De most komoly?
- Dehogy Kincsem! Nincs mindenkinek esélye, csak annak a háromnak!
- Én nem is játszom nálad?
- Te így is, úgyis szeretsz.
- Velem bármit meg lehet tenni ugye?
- Jaaaj, nem kell ezt így felvenni.
- A menyasszonyom vagy.
- Igen. Semmi nem változik.
- Nyeljem le?
- Hát te tudod. Te döntésed.
- Ennyi?
- Széttörtem a gyűrűt, holnap feladom postán.
- Küldd, megpróbálom megjavíttatni, ha nem lehet, veszek újat.
- Mi???
- Jól hallottad.
- Most már végképp nem értelek.
- Ki ért engem, senki, ez a baj. Ezért vagyok egyedül.
- Nem vagy egyedül!
- Mert itt vagy?
- Lennék, ha szeretnéd.
- Könyörögni meg nem fogok.
- Elbeszélünk egymás mellett.
- Ezek szerint – mondta közönyösen.
- Mondd, Szívem, miért nem vagy őszinte?
- Én mindig az igazat mondom – mondta torokköszörülés közepette.
- Most is hazudsz.
- Élnem kell valamiből, de ezt már túltárgyaltuk.
- A testedből élsz? Megint?
- Még mindig. Mintha te nem.
- Én???
- Aham. Pornóíró vagy, fél-kurva.
- Bocs, de ne keverd össze az erotikus művészetet a pornóval.
- Értem. Ám lényegileg egy kutya.
- Én is mondhatnám a te alulöltözött artistaművészetedre, hogy nem más, mint magakelletés.
Erre elkezdett artikulálatlanul üvölteni, még a telefon is belesípolt. Felét se értettem, de valamit olyasmit emlegetett, hogy hogy jövök én ehhez, ki vagyok én, meg hogy ő csak magát adja el, én őt is.
- Na jó, elnézve, kis buta gyerek vagy még.
- Ne hidd.
- Igaz, bizonyos téren többet átéltél, mint én. Sajnálom, pedig nem biztos, hogy érdem. Én a munkámmal törődtem, nem faszokkal, pinákkal.
- Pedig az is kell.
- Kellett volna.
- Nem késő.
- Látod, ezért pasiztam be.
- De tényleg bepasiztál?
- Nem, még nem aludtam náluk, egyelőre örülök, ha luk van a seggemen, most is kijött az aranyerem, most is azt nyomom vissza a másik kezemmel. Fáj a derekam, nem bírok lehajolni, hogy kikaparjam alóla a kakát, viszket. Kellenék a francnak. Meg nekem se, hátam középre se.
- Akkor mit idegesítesz feleslegesen?
- Te idegesíted magad, semmiségeken.
- Nekem a kapcsolatunk nem semmiség!
- Szerintem is. Így még nem szeretett senki.
- Akkor miért tekintgetsz másfelé?
- Te miért? Hajt a véred? Szeretetéhség? Hánnyal csaltál meg Édesem?
- Hattal-héttel.
- Csak? – elnevette magát.
- Sacc per kábé. De csak téged szeretlek.
- Én is csak téged. Akkor mi a baj?
- Ember legyen a talpán, aki rajtad kiigazodik.
- Akkor nem is lennék érdekes. Kellenek a kihívások.
- Ebben egyetértek.
- Szóval, mikor jössz?
- Még nem tudom.
- Mikor beférek a naptárba?
- Nem, mikor lesz utazásra pénzem.
- Ne csacsiskodj! Gyere! Azt a részét én rendezem. Milyen könnyen feledésbe merülnek a dolgok. El a süllyesztőben, mint én.
- Akkor azért csinálod a cirkuszt, ha ne felejtsenek el?
Nem felelt, nyilván rátapintottam a lényegre. Átterelte a szót arra, milyen tehetséges vagyok, mennyire büszke rám, és majd küldjem át a legújabb interjúmat. Megint a média.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
