DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2792 szerző 35781 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Szakács Eszter
  Életéjek, halálnapok
Új maradandokkok

Farkas György: Transzcendencia
Petz György: Elbeszélés
Kiss Anna Mária: Szavakkal megajándékozva ( Juhász Tibor szerkesztőnek)
Standovár Ágota: láblóbázva
Standovár Ágota: lakótelepi kerengő
Bakkné Szentesi Csilla: Idejétmúlt attrakció
Vajdics Anikó: Bulimia
Wesztl Miklós: nem adom a láb
Farkas György: Csapdák (jav.)
Tiszai P Imre: Egyetlen szentség (vált)
FRISS FÓRUMOK

Francesco de Orellana 1 órája
Wesztl Miklós 4 órája
Gyurcsi - Zalán György 10 órája
M. Szabó Mihály 20 órája
Nagyító 22 órája
DOKK_FAQ 1 napja
Kiss Anna Mária 1 napja
Pálóczi Antal 1 napja
Várkonyi Miklós 2 napja
Duma György 2 napja
Berki Barbara Izabella 3 napja
Zsuzsanna Grande 3 napja
vezsenyi ildikó margit 3 napja
Mórotz Krisztina 3 napja
Tóth János Janus 3 napja
Szilasi Katalin 5 napja
Tiszai P Imre 8 napja
Tóth Gabriella 8 napja
Varga Árpád 10 napja
Bakkné Szentesi Csilla 10 napja
FRISS NAPLÓK

 Jó, ha a vége jó 41 perce
PIMP 45 perce
Conquistadores 4 órája
Játék backstage 6 órája
Sorrento 6 órája
Minimal Planet 6 órája
Seholsincs 7 órája
weinberger 7 órája
Gyakorlótér 10 órája
Szerdánként, kávé helyett 11 órája
Oswald Chesterfield Cobblepot 20 órája
Zúzmara 22 órája
leállósáv 1 napja
JÓ ÉJT! 1 napja
nélküled 2 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél
Legutóbbi olvasó: 2018-12-15 19:06 Összes olvasás: 1142

Korábbi hozzászólások:  
25. [tulajdonos]: Árnyjáték 2018-12-10 17:03
Árnyjáték
(prózai változat)

Csak állok a színfalak mögött, szürkén, csendesen, mélán.
Régen nem érdekelt a többi produkció, csak az volt a fontos, tudok-e nevetni és nevettetni.
Vagy épp ríkatni, ha az volt a cél.
De ma már nem tudok nem figyelni a többi artistára, és nem tudok nem figyelni a porondmesterre sem. Porondmesterek jönnek, mennek, és én még mindig itt bohóckodom.
Egyiket se szerettem, és egyre nehezebben viselem őket. Talán öregszem – persze ez biztos –, és ezért gyengül a képességem, hogy ne figyeljek oda rájuk.
Épp most nyitja meg az előadást, körötte két lábon egy egész pincsi sereg ugrabugrál.
Bejelenti a világ legszenzációsabb cirkuszát, egyedülálló mutatványait, utolérhetetlen teljesítményeit.
A publikum hiszi is, nem is, de, ha már itt vannak, tapsolnak.
Az első szám mindig a bűvész. Amit csinál, példátlan. Semmi felhajtás, semmi csinnadratta, áll egy szál magában a porond közepén, aztán felemeli a pálcáját, és oda se nézve rábök valakire a sorok közt. A kiválasztott először nem érti, mi történt, de aztán hamarosan ráeszmél, hogy, bár a pénztárcája megvan, de a pénz, az eltűnt belőle. Az áldozat groteszk döbbenete általában hatalmas kacagást fakaszt, a mutatvány mindig osztatlan siker.
A következő szám a késdobáló. A célpontja korosodó szépség. Számtalan forradás borítja tetőtől talpig, de, ami még szánandóbb, komplett testrészei is hiányoznak. Most is rezignáltan tűri, mikor a késhajító némelyik dobása vért fakasztva célt téveszt. A nézők egy része ilyenkor felszisszen, a többit megvadítja a vér látványa, és hujjogatni kezd.
Majd az állatszelidítő jön. Tigrisek morognak, oroszlánok bömbölnek, az idomár egyetlen vékony kis ostorral pattogtat közöttük, a szeme állandóan körbejár. Sok néző a vadaknak szurkol, vért szeretne megint látni. Csak elfelejtik, hogy a porond körül nincsen kerítés.
Az egyik leglátványosabb mutatvány a légtornászoké. Szédítő, amit ott fenn művelnek a kupolában. Flikk-flakkok, csavarok, szaltó mortálék. Pedig, kár aggódni értük, biztosítókötél, védőháló óvja őket. Aki egyszer feljutott a trapézra, nehezen zuhanhat le.
Aztán következnek az erőművészek, tűznyelők, lovas vitézek, törpék, a manézs apraja, nagyja.
Már csak az utolsó előtti szám van hátra, a céllövölde, aztán én következem.
A mesterlövész durva figura, barnamedvékkel dolgozik. A mutatvány első nézésre igen egyszerű, a tucatnyi jószág jócskán lőtávolon belül, szűk helyre van összezsúfolva. Szinte elvéteni se lehetne őket. Ami nehezíti a feladványt, hogy a puskában csak egyetlen töltény lapul, ezt tudatják is a nagyérdeművel. A vadász hát figyelmesen köröz, és csak akkor húzza meg a ravaszt, amikor egy lövéssel több állatot is eltalálhat. Most éppen egy hímet és az egyik bocsát. Az érzelgősebb nézők ilyenkor elsírják magukat, de a többség, aki úgy véli, már így is túlszaporodtak, ujjong, csak azt sajnálják, hogy nem sikerült még többet elpusztítani a kártékony fajtájából.
Végre én következem. Csetlek, botlok, de ez általában legfeljebb egy-egy mosolyhoz elegendő. Megpróbálkozom a hegedűvel is, amit a szívem fölött hordok, de előre tudom, egy-két másik bolondon kívül ez senkit nem érdekel. Amikor elkezdem kigombolni a sliccem, várakozó csend támad, aztán előveszem a fütyülőm, és akkor hirtelen mindenki figyelni kezd.
Spriccel a vér, amikor egy váratlan mozdulattal levágom, és számba véve játszani kezdem ugyanazt a melódiát, amit korábban a hegedűn. Hatalmas ováció, alig tudom a dallamot befejezni. Aztán lassan, mint aki nagy fájdalmakkal küzd, elhagyom a porondot.
És tényleg nagyon fáj, mert már elfelejtettem, mint is kell remélni, hogy holnap nem ugyanez kezdődik elölről.

24. [tulajdonos]: Holtomiglan…2018-12-06 15:12
Holtomiglan…

Sietek valahová.
Hogy miért, már rég elsüllyedt.
De sietek, mert az ügy nagyon fontos, sürgős.
Az úttesten egy gerlepár, valami kincset találtak, talán magvakat, talán egy kiflicsücsköt.
Megyek, sietek, majd csak észbe kapnak, tudhatják, nekik kell engedniük.
Már nagyon közel járok, de még mindig nem eszmélnek.
Lábam a féken, mert nem akarom elütni őket, de nem lassítok –hisz sietek-, és akkor végre felrebbennek.
Megkönnyebbülök, nem kívántam a vesztüket, sőt, csak hát sietek.
Siettetek már Ti is, tudjátok, milyen az.
De nem csak sietek éppen, hanem lusta is vagyok. A tetőcsomagtartót, ami a síboxhoz, meg a bicajokhoz kell, nem szerelgetem folyton, állandóan fenn van.
Nem is hallom, csak a bűntudatom érzékeli azt az érzékelhetetlen ütközést, az egyik gerlét elkapta a keresztléc.
Hirtelen elmúlik a siethetnékem. Lehúzódom az út szélére, kiszállok, visszamegyek.
Igen, ott fekszik az aszfalt és a por találkozásánál, próbálna lábra állni, de nincs mire.
Két kis piros háromágú villa hever nem messze a földön.
Akkor fordul meg a kés először. Jó háromszázhatvan fokot, hogy minél jobban fájjon.
Fel kéne venni, elvinni orvoshoz, vagy haza, talán tudnám etetni.
Aztán egy régesrégi emlék. Hat éves vagyok, tán nyolc, Mamával találunk gesztenyeszedés közben egy gerlefiókát. Kiesett a fészekből. Persze Mama nem képes nekem nemet mondani, visszük a fiókát haza. Anyu otthon cipősdobozt bélel vattával, és jön az etetési kísérlet. Először főtt kukoricát, de az túl nagy még neki, aztán búzadarát, de nem kéri. Majd Apu is beszáll, legyet fog, de a siker itt is elmarad. Végül, kétségbeesett kísérlet, szemcseppentőből tejet. A fióka kis híján megfullad, minden úszik a tejben, csak a begyébe nem jut belőle.
Másnap reggel még él, de már csak én hiszem, hogy megmentettük, és estére a keserű csalódás, a kihűlt, összeomlott kis tollkupac, ami fölött rögtönzött szertartást ül a család, és aztán dobozostul visszük le a térre, hogy elássuk, amikor éppen nem figyel a csősz.
Ez pereg le, amikor úgy döntök, hogy nem próbálom megmenteni, az én terhem, cipelem majd a többivel együtt.
Pont ezt a pillanatot választja ki a gerle párja, aki idáig valahol egy közeli fán ülhetett, hogy leszálljon a másik mellé. Szemmel láthatóan megbarátkozott a gondolattal, hogy az a nagykétlábú ott áll a társa mellett, de mivel nem bántja, nem nyúl hozzá, talán ő is megússza.
Mellételepszik, bökdösi a csőrével, hallani vélem, amit mond: Gyere már drágám, mennünk kell, itt rossz helyen vagy, a hangospöfögők elkapnak, és véged. A fekvő visszabökdös, megint megpróbál felkecmeregni, nem érti, mi történt, és én hiába próbálnám szívem és gondolatom minden erejével visszaragasztani rá a lábacskáit, csak a kés forog a gyomromban ismét.
Íme az én saját, különbejáratú „Vak csibé”-m.
És ott, az el-elsuhanó kerekek közvetlen közelében, ül egymás mellett a két gerle, a sérült, meg a párja, együtt, és várják az elkerülhetetlent.
Nem bírom nézni tovább, visszaszállok a kocsiba, de már nem sietek sehová…

23. [tulajdonos]: Más világ2018-11-29 13:40
Más világ

Érettségi után az osztály nagyobbik része egyetemen folytatta. Valival ugyanoda jelentkeztünk, csak persze ő nyert egy évet, nem kellett bevonulnia, s míg én a tehén aknák közt gyakoroltam a kúszva megközelítést, addigra ő már a magas tudományt szívta magába.
Barátok voltunk gimiben, már amennyire ez fiú és lány között ebben az életkorban értelmezhető. Azt gondoltam, mire kezdek, ő már otthonos lesz, és segít az indulásban.
Nem így történt, új, fontosabb barátokat talált, a négy év alatt két kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam, akkor is mindig sietett valahová.
Végzés után, édesapja révén, a BKV-nál helyezkedett el, de nem sokáig húzta a szakmában, a küzdősport ragadta magával, kerettag lett, mellette a szállodaiparban kötött ki, és évekig csak kósza híreket hallottam felőle. Férjhez ment. Az ember szintén harcos, kerettag, csak épp a +100 kilós súlycsoportban. Fiúk született. Nem élnek túl jól. Azember tiszta őrült, maffiaügyek.

Olimpiai évben érettségiztünk, így kézenfekvő volt a döntés, az érettségi találkozókat négyévente tartjuk. A szervezés nagyja többnyire rám hárult, bár Husi – télikabátostól 40 kiló – volt a közvetítő azok felé, akik elszakadtak mindennapjaikban a Csapattól. A Valiról szóló hírfoszlányok is többnyire tőle, a gimis jóbarátnőtől, származtak. Valit azonban nem csak én nem érdekeltem, az osztály többi tagja sem, így az első találkozók nélküle zajlottak. Aztán a húszévesre, nyilván nem a kereksége okán, váratlanul bejelentkezett.
A találkozóink többnaposak voltak, péntek délután még csak a Csapat gyűlt össze, 8-10 ember, akikkel sok évtizede napi barátságban vagyunk, és Főnök, a volt osztályfőnökünk, egyébként matek-fizika tanár. Aztán szombatra befutott még 8-10 ember, közös emlékek, móka, kacagás, dajdaj, végül vasárnap reggel irány a hétköznapok. Balatonszemes volt az aktuális helyszín, a Vadvirág kemping. Vali csak szombaton délután érkezett, és bár feszült volt, látszott, hogy tényleg örül nekünk. Próbált visszatalálni a régi barátok közé, feloldódni, és nem rajta múlt, hogy nem sikerült. Egy-két óra telt el az érkezésétől, a közös díszvacsora közepénél jártunk, amikor megszólalt a telefonja.
Noha csak az ő hangját hallottuk, az intonálásból, és a váltig ismételt „nem megyek, osztálytalálkozó, vadvirág, nem megyek”-ből elég világosnak tűnt a kép. Amit azonban a telefonálás után mondott, attól mindnyájunknak leesett az álla. Azembertől nem kapott engedélyt, hogy eljöjjön az osztálytalálkozóra, ezért azonnal haza kell mennie, de mivel erre nem volt hajlandó, Azember érte jön, Budapestről. Ilyet még egyikünk se pipált, de aztán hamar napirendre tértünk a dolog felett, majd ha itt lesz, meghívjuk vacsorára, koccintunk vele, nem lesz semmi fennakadás.
– Ti még nem ismeritek – szólt Vali lemondóan.
Még be sem fejeztük a vacsorát, nem telhetett el több, mint egy óra, újra csöngött Vali telefonja.
–0 Megyek – mondta rezignáltan, és letette.
– Mi történt?
– Elhagyta már Szárszót, ki kell mennem elé a bejárathoz.
– Viccelsz? Majd én lerendezem vele, elmondom, hogy itt van 20 ember, régi barátaid, akikkel négyévente egyszer találkozhatsz, legyen megértő.
– Szó se lehet róla, ha meglátja, hogy pasival vagyok, kitöri a nyakunkat.
Ezt persze senki nem vette közülünk szó szerint, de úgy határoztunk, akkor elkísérjük mindnyájan, 20 ember már csak elég lesz nyomatéknak?
Mikor kiértünk a kemping bejáratához, pont akkor állt meg a sorompó előtt egy Pajero. A sofőr, kétméteres emberhegy, kiszállt, meglátta a díszes kompániánkat, visszahajolt, a kesztyűtartóból elővett egy pisztolyt, csőre töltötte, majd az éles fegyvert a sofőrülésre téve, a nyitott ajtó mellet állva, egy hang nélkül, várakozóan nézett Valira.
A kép megmerevedett, a döbbenettől egyikünknek se jutott eszébe semmi érdemleges cselekednivaló, Vali se mozdult, csak halkan súgta – Azember.
Pár másodperc múltán az anyósülésről egy szőrmók vadbarom ugrott elő, és Valinak címezve a szavait – Kotróggy má a hejedre luvnya –, a termetétől nem várt fürgeséggel felénk lendült.
– Körtéssy Iván, – lépett hozzá kezét nyújtva Főnök – Vali, és a többiek osztályfőnöke. Önben kit tisztelhetek?
– Közöd? – böffentette a Vadbarom, és megragadva Főnök kezét, hátracsavarta, majd farba rúgta. – A Balaton a zenyééém! – bőgte még.
– Talán ezt mégse kéne… – kezdte volna Husi, de Vadbarom két lépéssel előtte termett, és kifordított lábbal hasba rúgta. Szegény lány – lány?, anyuka – röpült vagy egy métert, mielőtt hanyatt esett.
Ekkor lódult meg Vali. Kerettagság ide, vagy oda, nem sok esélyt adtunk volna neki a mázsás Vadbarom ellen, de Vali mozgását nem tudtuk szemmel követni, csak a Vadbarom nyögéseiből sejtettük, hogy egy-egy ütése betalált. Hogy mi lett volna a meccs vége, sosem derül már ki, mert mikor Azember látta, hogy a kezdeményezés kezd kicsúszni a kezükből, egyszer csak Vali mögött termett, és kinyújtott félkezével úgy emelte fel a nyakánál fogva a levegőbe, mint macska a kölykét.
– Befejezve – mondta részben Valinak, részben nekünk címezve.
És így is volt. Beszálltak a kocsiba és elhajtottak. Velük ment a móka-kacagás is, a buli és még valami sokkal fontosabb is, véget ért.
Talán ismerik néhányan önök közül azt az érzést, amikor az ember tudja, hogy valami olyannak a szemtanúja, amit nem tűrhetne tétlenül, nem lehet csupán szemlélője, hogy a tanárát, akit mellesleg nem sokkal korábban műtöttek rákkal, és a törékeny osztálytársnőjét a szeme láttára bántalmazzák, nem is beszélve a másik nőről, akit akarata ellenére elhurcolnak, szóval itt nem maradhatna az ember kívülálló, és mégse képes moccanni se. Amikor a hideg veríték hirtelen megindul a gerincoszlop mellett, a légzés szaggatottá válik, a lábak elkocsonyásodnak, és a belek úgy szorítják egymást, mint óriáskígyó az áldozatát.
Nem mentség ez, csupán következmény.

Megint eltelt pár év, néhány találkozó Vali nélkül, aztán újra csörgedezni kezdtek a hírek.
Elváltak. Vali Olaszországba költözött, munkát is talált. Azember végre dobta, új barátnője van.
A következő találkozón már pénteken beállított Vali, persze első kérdésünk az volt, – Azember, nem várható? – Nem! Szabad vagyok.
Egy rómaiparti kis szállóban tartottuk abban az évben az összejövetelt, saját medencéje is volt, másnap délelőtt annak a szélénél jött össze a Csapat. Valin is fürdőruha volt, mikor hátat fordított, döbbenten néztem az alsó és a felső rész között a gerinc mentén végighúzódó csúnya forradást.
– Baleseted volt? Nem is halottunk róla.
– Úgy is mondhatjuk – bólintott tűnődve – de nevezhetjük ajándéknak is, ezt kaptam Azembertől a válásunk örömére.
– ???
– Igen, eltörte a gerincemet. De már jól vagyok. Ússzunk!
Csak állok megint tehetetlenül, szavamat, nyelvemet vesztve. Mit reagáljak olyasmire, ami még a korábbi hihetetlenen is túltesz?
De aztán hirtelen egy új gondolat áraszt el.
Tudod, Vali, lehet, hogy a Te gerinced sérült, de ott van a helyén, míg én, az enyémet, évekkel ezelőtt elhagytam, valahol a Balaton partjánál.

22. [tulajdonos]: Lichthof2018-11-19 10:47
Lichthof

(Mindenkinek megvan a maga lichthofja)

A minap, mikor lányommal beszélgettünk az élet nagy és kevésbé nagy dolgairól, előkerült ez a címbeli szó is, amit nyelvszakos tanári végzettsége dacára nem ismert. Ha szó szerint fordítanám, fény-udvart jelentene, ami nem is áll távol a tényleges funkciójától, magyarul világítóudvarnak nevezik. A régi, sokemeletes bérházak építőmesterei ezzel a trükkel biztosítottak – ha nem is sok – természetes fényt, és szellőzési lehetőséget a nagylakások belső tereinek. A lichthof tulajdonképp egy kürtő, ami a ház teljes magasságán végigvonul, így kötve össze a földszintet is az éggel. Ha álltál már netán kútnak az alján, nos, azonos érzés, körülötted a szűk, nyirkos, salétromos falak, és fenn, az elérhetetlenségben egy falatnyi kékség.
Lányom mentségére szóljon, négyéves volt, mikor elköltöztünk a körúti nagy lakásból, a lichthofunk kis- és a nagyszobára nyíló ablakait pedig még előbb, csecsemő korában befalaztam, a fürdőszobai ablakon pedig kilincs se volt, magam is csak kétszer nyitottam ki, mikor a másik kettőt eltüntettem.
A mi lichthofunk azonban más volt, mint a többi a házban. Túl azon, hogy természetesen a miénk egén sárkány- és léghajó-felhők úsztak, és éjszaka nem távoli napok, hanem keresztes lovagok, vagy nesztelen léptű indiánok tábortüzei égtek, a kialakítása is szabálytalan volt. Hajdan ez is a földszintről indult, azonban Baranyi bácsi, a házmesterünk, ezt a csöpp, méterszer méteres területet se akarta veszendőbe hagyni, ezért szépen tetőt húzott fölibe, gyűjtőcsatornát is eszkábált hozzá, s az így kialakult terecskébe állította be a satupadját. A satupaddal való megismerkedésem részleteitől most megkímélem a nyájas olvasót, volt benne rám bízott, de elveszett kulcs, és volt benne a satupadon elkészített új kulcsért elkért 2 forint is, amiért annak idején öt darab Gól szeletet vehettem volna, de a lényeg az, hogy mélyen rögzült bennem Baranyi bácsi, és az ő falatnyi műhelye is.
A ház másik három lichthofja szabályos volt, ha nem is feltétlenül szokványos, így például Györgyi nénié is, aki szembeszomszédunk volt a negyediken. Györgyi néni zenetanárnő volt régen letűnt időkben, nappalijában akkor is ott trónolt a hatalmas Bösendorfer zongora. Nem volt neki se kutyája, se macskája, egyedül élt a hatalmas lakásban, ha nem számítanánk Weiss nénit, aki a cselédszobában lakott. A háború után, abban a fejetetejére állt világban, Weiss néni, mint vagyontalan háztartási cseléd, jogosult lett saját lakásra, míg Györgyi nénire, az ingyenélő, kétes egzisztenciára, biztos kilakoltatás várt. Így lett aztán némi kilincselés és könyörgés árán Weiss néniből főbérlő, és Györgyi néniből albérlő. Az emberek azonban nem mindig változnak együtt a világgal (talán jobb is), maradt hát mindegyikük abban a szobában, ahol addig is lakott.
Mindketten nyolcvan felett jártak már gyerekkoromban, gyakran kért meg egyikük, másikuk, hoznék ezt-azt a közértből, péktől, piacról. Egyik alkalommal, mikor véget ért már a nyár, és újra indult a suli, Györgyi néni behívott a nappaliba, ahol – hiába, no, öreg volt már nagyon -, ott terpeszkedett a zongora tetején a bilije. Mikor észrevette, mennyire rácsodálkozom a szokatlan szobadíszre, felkapta a bilit, valami lotyogott is benne, és feltehetően zavarában nem a fürdőszobába vitte, hanem az alkóv lichthof ablakához, ahol nemes egyszerűséggel kiöntötte. Gondolom, ezen már a szájam is tátva maradhatott.
– Steril az, fiacskám, mikor még én voltam gyerek, a felcser a sebünkre kenette, ha megsérültünk. Egyébként is, jó tesz a repkénynek.
Nagyon bután nézhettem, mert odahívott maga mellé, és lenézve még nagyobbra tátottam a számat. A félhomályos „kút” alja még tömött zöld volt, de ahogy kapaszkodtak a levelek egyre feljebb, sárgából vörösbe, majd onnan rózsaszínbe, végül lilába fordultak a falak. Cloaka minima. Egyszemélyes oázis.

Bármily éles is ez az emlék, mégsem emiatt fogtam elsősorban a mondókámba.
Anyuban mindig is tombolt az empátia, sose bírta tétlenül nézni, ha bárki, bármi szenved, küszködik, így aztán, ennek egyik velejárójaként a lakásunk szüntelenül tömve volt sérült madarakkal, sánta sünnel, kivert cicákkal. Apu sztoikus nyugalommal tűrte az állatseregletet, sőt időnként maga is megtetézte, hol egy pár fehéregérrel, akik egy ötliteres befőttes üvegben érkeztek ketten, de kisvártatva már többtucatnyian rohangásztak, máskor egy stigliccel, amiről azonnal kiderült, hogy tulajdonképp kettő, igaz, az egyikük olyan kicsi, hogy alig látszik. Sőt, egyszer egy denevérrel állított be, amit egyik szomszédunk karnisáról szedett le, bár ez igen eufemisztikus körülírása a denevérrel történő létráról hanyatt esésnek. A sok, nálunk átmeneti szállást nyert állat egyike egy gyönyörű szürke kiscica volt, akkoriban még csak annyi hibával, hogy a fölső elülső fogai teljesen hiányoztak. Amikor Anyu beállított, és körbecsodáltuk új szerzeményét, Apun volt a sor, mert akkoriban ő adott nevet a dolgoknak.
- Lichthof! - jelentette ki váratlan hirtelenséggel, és azonnal tudtuk, a cica immár elkereszteltetett.
Györgyi néni, és Weiss néni szinte egyszerre ment el, nyilván nem akarták bonyolítani a tanácsi ügyintézők életét, ki is volt a fő- és ki az albérlő. A helyükre egy cigány család költözött, szorgos, rendes népek. A szülők gyárban dolgoztak, a két fiúcska, Rudi és Karcsika, tőlem pár évvel fiatalabbak, szintén iskolába jártak. Délutánonként gyakran rugdostuk együtt a lasztit a folyosón, ajtótól ajtóig, azok voltak a kapuk. Lichthof hamar ráérzett a játék ízére, ha meghallotta a labda pattogását, azonnal megjelent, és ő is beszállt a labda kergetésébe. Aztán egy szerencsétlen emelést követően, a labda leröpült a korlát fölött, egyenesen a házmester udvarára. Én már tudtam, Baranyi bácsi nem az az ember, akitől egy labdázni-tilos-házban egy ölébe hullott labdát vissza lehetne kunyerálni, és meg is osztottam ebbéli tudásomat a fiúkkal. Rudi azonban, szomorkodás helyett, kérdőn rám nézett, majd finoman lábbal alányúlt Lichthofnak, és gyöngéden hozzám passzolta. A mondás igazolást nyert, ez a cica is négy lábára esett, sőt, szemmel láthatóan tetszett is neki az új játék. Ahogy érkezett, visszaküldtem én is a jószágot Rudinak, és nem is lett volna baj, ha Karcsika kicsit érettebb - nem akarok mentegetőzni, tudom, az én felelősségem -, és nem futtából, teljes erővel rúg bele szerencsétlen állatba. A félkilónyi szőrpamacs métereket röpült, mielőtt az ajtónknak puffant, és most nem volt semmiféle négylábra érkezés, csak egy szedett-vedett hullámzó csomó a küszöbön. Aztán valahogy összekászálódott, és sehová se nézve bevonszolta magát a vackába. Mire Anyu este hazajött, csupa vér volt a fészke, és látszott, alig van magánál.
- Mi történt, kisfiam, kérdezte Anyu, de én csak makogtam valami nemtudom félét, és annyira mardosott a szégyen, hogy akkor, ott, szívesebben lettem volna a cica helyében.
Lichthof aztán felépült, hisz még mindig maradt hat élete, és egy csecsemő-ökölnyi sérvvel bár, de még jó ideig velünk lakott, amíg egy kertes ismerős be nem fogadta. Velem azonban nem békélt meg többé, fújt, ha csak a közelébe mentem, és a folyosóra se tette ki eztán a lábát. Anyuéknak meglehettek az elképzeléseik a történtekről, de nem hozták szóba soha többé, bennem meg sosem volt elég erő az elmondásához.
Örülök, hogy most megtettem.


21. [tulajdonos]: Vallomás2018-11-12 15:38
Vallomás

Aligha van a megvilágosodásnak annál
rettenetesebb pillanata, mint amelyben az ember
rájön, hogy az apja ember, hús-vér ember.
Frank Herbert


December volt már, forró gesztenyés, karácsony illatú, amikor egyik éjszaka megfulladtál. Most hiányzott csak igazán az a két lebeny, amit annak idején, a háború után, a professzor kimetszett.
Egy-két évig még eléldegélhet, ha szerencséje van, mondta nagyapámnak a műtét után. Nem tévedett sokat a professzor úr, csak holmi 50 évet, meg, persze, engem.
Nagyapám Amerikából hozatott csodagyógyszert, Penicillint, még a professzor úr is épphogy ismerte. Kunyerált is belőle, másik betegeknek, nagyapám meg nagyvonalú volt, a vagyon már úgyis odavolt, hadd menjen.
Így éltél aztán emberöltőket, három lebennyel, fele tüdővel is danolászó óriásként.
Tudtam, hogy tüdőgyulladásod van, aznap mentem volna föl. Anyu kora reggel hívott, hogy éjszaka arra ébredt, nem hallja a szortyogásodat, zihálásodat, s felkelve ijedten látta, nem lélegzel. A mentő nagyon hamar megjött, cső a tüdőbe, fecskendő a szívbe, dörzsöl-kiüt, dörzsöl-kiüt. Az újraélesztés sikerült.
Csak éppen nagyon sokáig voltál távol.
Nem tudtuk, mennyi ideig, de aggasztóan sokáig. A kórházban mesterséges kómában tartottak még két napig, és nem tudhattuk, mire ébredsz, ha egyáltalán.
Aztán végre kinyílt a szemed, és azt hittem, minden rendbe jöhet, mert megismertél, és már mondtad is volna a magadét, csak a csőtől nem lehetett. Intubálás, így mondják, amikor rákapcsolnak a „vastüdőre”, és a levegőt közvetlenül a légcsőbe pumpálják. Ezzel nem lehet beszélni. Került gyorsan toll, papír, de a világ hamar összedőlt. Nem bírtad megemelni a kezedet.
Anyu már akkor tudta, és csak szelíden bólogatott, amikor az ujjaid közé szorított toll alól ez dülöngélt elő: – Miért nem hagytatok?
Azóta sincs ember, akitől megkérdezhetném, akinek el is hinném, mit kell ilyenkor tenni?
De én nem tudtam, és makacsul ragaszkodtam az életedhez, helyetted.
Ott voltam Veled minden reggel, minden este, – Javulni fog, erősödni. – hitegettek, és fogtam a kezed, simogattalak, és igyekeztem nem belenézni a kérő szemeidbe.
– Nagyon jó ember lehet a bácsi, hogy ennyire szeretik, – mondta az egyik nővér, miközben a körmödet vágtam. Mit lehet erre válaszolni?
– Az apám!
Nem tettem hozzá, hogy az én kopott kabátú, hatalmas apám! Gyermekkorom titánja, minden tudásom ős-kútfője, aki minden önzése és vad haragja dacára fölém tornyosul, és itt lebeg.
Aztán tényleg javulás kezdődött, a laborértékek jobbak lettek, megszínesedett az arcod, és noha mozogni továbbra se tudtál, kitűzték a napot, amikor kiveszik a csövet. Majdnem egy teljes napig bírtad gép nélkül. – Vissza kellet tennünk mielőtt a keringés teljesen összeomlik – mondták, – de nem baj, legközelebb már erősebb lesz, van ez így.
Nagyon rendes, jó kórház volt, tiszta, csillogó, villogó, a nővérek keményített világoskék ruhácskában, fiatalon, mosolygósan. Nem akartam hinni a fülemnek, mikor az orvos félrevont. Van egy kis probléma, az ünnepek közt sztrájkot tartunk, lezárjuk az intenzív osztályt, mondta. De semmi vész, meg van szervezve a fogadásod egy másik kórházban, rohamkocsi visz át, holnap. És nem lehetne…? Nem, sajnos nem, sztrájkolunk, és a bácsi nem lehet ellátás nélkül, szüksége van az intenzív ellátásra. Jézusom, mit kell ilyenkor mondani, tenni?
Másnap reggel megmondták, hová fognak vinni, és erősködtek, menjek csak nyugodtan dolgozni, a rohamkocsiba úgyse szállhatok be, délután keresselek az új helyen. Az osztályon már félhomály volt, egyedül Te voltál a teremben, és hiába éreztem, hogy ez így nem jó, hogy valami félrecsúszott, egyszerűbb volt hagyni magam meggyőzni.
Hidegre fordult az idő akkor már, közeledett az ezredforduló. Délután, az új kórházban, nem tudtak Rólad az intenzív osztályon. Tudják, a bácsi, akit a sztrájk miatt hoztak át reggel! Csak néztek rám. De itt kell, legyen, nincs ilyen nevű betegük? Valahol? Csak később állt össze a kép, úgy-ahogy. Az egyik elfekvő szobában találtak Rád. Nem volt semmiféle rohamkocsi, lélegeztetővel. Egy sima betegszállítóval hoztak át, délután kettő után értél ide, miután az előző kórházat tízkor lezárták. Négy óra a mínuszokban, egy szál hálóingben, és később azt kapirgáltad egy cetlire, hogy amikor nagyon hörögtél már, megvertek a mentősök.
Az új helyen semmit nem tudtak Rólad, miért, milyen problémával kerültél ide, amikor kiabáltam, hogy azonnal vigyenek az intenzívre, kioktattak, hogy azt nem én döntöm el. Mikor végre megvizsgáltak, a doktornő holtfehér arccal szaladgált, hogy azonnal tegyék Neked szabaddá az egyik intenzív ágyat, intubálás, kanül, fokozott felügyelet. Addigra már olyan volt a szemed, mint a galambnak, amelyik nem rebben el a kerék elől. Meg tudod bocsátani, hogy nem kerestem meg a mentősöket, se azt, aki az átszállításodért felelős volt? Meg tudod bocsátani, hogy nem szorítottam a nyakukat, és vertem a fejüket, amíg csak mozognak, úgy, ahogy azt képzeletben tettem? Meg lehet ezt bocsátani?
Az új hely egyszerűbb volt, de a doktornő fiatal, lelkes, nagyon kedves. Talpra állítjuk a bácsit, ígérte. Csak akarni kell. Hát Te nagyon akartál! Azokkal a hangyaszorítású ujjaiddal, azokkal a gyönyörű, hosszú, fehér művészujjaiddal kapaszkodtál az életbe, mert már Te is elhitted nekem, hogy lehet. Másnapra 40 fokos lázad volt, újabb tüdőgyulladás. Anyu vett Neked a szekrénykédre egy tíz centis kis műfenyőt, csináltam rá miniatűr díszeket, boát, pöttömnyi angyalkát a hegyére. És egy kiló szaloncukrot, mindenkinek jutott belőle. Az egyik nővér olyan, mint a Jakupcsek, körmölted, és tényleg. A nővérek is szerettek, kivéve a feketenővért. Elteltek az ünnepek, beköszöntött a 2K, és egy reggel azzal fogadtál, éjjel kint voltál pisilni. Egy pillanatra megörültem, hát lehetséges? Aztán lenéztem az ágyad alá, papucsod se volt. És a tollra még mindig nekem kellett rászorítanom az ujjaidat.
Beszéltem egy gyógytornásszal, megígérte, hogy minden nap külön egy fél órát fog Veled gyakorolni. Meg kell erősödnöd. Az első alkalommal ott ültem Veled végig, fogtam a kezed. A gyógytornász emelgette a kezeidet, lábaidat, forgatott erre-arra, és csak amikor a szemedbe néztem, akkor láttam a könnyeidből, hogy milyen erővel szorítod a kezemet. A felfekvéseidet csak jóval később láttam meg. De akkor az én könnyeim is eleredtek. A sarkadtól a válladig, gyakorlatilag összefüggő egy seb.
A feketenővér. Mindig azt képzeltem, már alig várja, hogy kinn legyél. Pedig Neked akkor már csak egy módja volt a távozásnak. Az eltelt hetek alatt megszoktam, hogy melyik műszer mit mutat, milyen ütemben csöpögnek a különféle infúziók. Egyik nap, épp a feketenővér ügyelt, semmi se állt úgy, ahogy szokott. Nővérke, nem túl alacsony a szaturáció? – kérdeztem. Ijedten nézett rám. Mindjárt beállítom, mondta. Szakmabeli? Csak figyelek, –mondtam, – csak figyelek! Látták volna a szemeit! Persze lehet, hogy csak képzelem az egészet. Addigra már a fogasban is akasztófát láttam. Közben egyre jobb lett a kedved, az újabb tüdőgyulladás is elmúlt, megint szóba került, hogy kiveszik a csövet. Pssssz-Haaaa, Pssssz-Haaaa, mintha maga Darth Vader hajtaná. Anyu egyik kedvencedet, vadast főzött, zsemlegombóccal. Kétszer is kértél belőle.
Aztán másnap délelőtt, a telefonban a doktornő zokog, nem tudtuk megmenteni, nem tudtuk megmenteni. Egyik pillanatról a másikra omlott össze, az újraélesztés se segített. Pedig olyan jókedvű volt. Reggeli után még kért a vadas maradékából, és mókás grimaszokat vágott nekem – igen, Apu szeretett grimaszolni –, de aztán el kellett mennem másik osztályra, nem értem, mi történt. És csak zokog nekem tovább. Talán az első betege, aki meghalt? Vagy érzi, hogy a sokszoros hibasorozat végén egy újabb váratlan esemény már drámává abszurdul? Persze a feketenővér volt Melletted az utolsó percekben. Ezt nem úszod meg, gondolom. Felboncolják? – kérdezem a doktornőt. Nem feltétlenül, önök mit szeretnének? Boncolják! – mondom. Ne boncolják! – kéri Anyu. Boncolják csak fel! – erősködöm. Ugyan, mire jó az már, fiam? Nézem a feketenővér sunyi mosolyát, és lehiggadok. Anyunak, mint oly sokszor, most is igaza van. Hány hete is már ennek a szörnyű kínlódásnak? Hat, vagy hét? Mióta tudom, még ha sosem is ismertem be, hogy reménytelen? Hogy van olyan verés, amiből lehetetlen a felállás? Ha tett is valamit a feketenővér, talán jól tette, lelke rajta. Anyu is mondta, és mondja azóta is, – Talán, ha nem alszom akkor olyan éberen, reggelre szépen minden elrendeződött volna.
Te mit gondolsz, most, így, utólag? Te, aki annyira szerettél élni. Hogy anyunak van igaza? Hogy aminek mennie kell, az hadd menjen? Vagy nekem? Amikor azt gondolom, nem szabad feladni? Sohasem szabad feladni? Eltelt több mint tíz év. Mikor kapok választ erre a kérdésre? Kitől?
De végre egyszer legalább elmondtam az egészet. Úgy, ahogy történt, vagy legalábbis úgy, ahogy én igaznak hiszem.
És talán végre kiengeded a kezemet a könnyeid szorításából, és megbocsátod, hogy azt hittem, én jobban tudom Nálad, hogy mi a jó Neked.
Tudnod kell, hogy nincs álmatlan éjszakám, amin ne jutnál eszembe, hogy amikor egy kérdésre nem tudom a választ, az első reakcióm mind a mai napig az: Majd megkérdezem Aput. Ez lenne a halhatatlanság? Hogy míg csak élek, élsz bennem Te is?
És szabad ezen a történeten ősz fejjel sírnom?

20. [tulajdonos]: Egerek és emberek2018-11-05 17:35
Egerek és emberek

Jó pár héttel ezelőtt volt, hogy az első sikolyok felharsantak. No, nem kell nagyon megijedni, csak egy egér okozott ily riadalmat. Már nem emlékszem, kinek az íróasztalán korzózott, de mindegy is. Másnapra kikerültek az ilyen esetekben szokásos egérméreg párnácskák, és mindenki biztosra vette, egy-két napon belül megoldódik a probléma. Valamiért azonban most nem úgy alakult a forgatókönyv, ahogy eddig. Az egérke nap mint nap ott grasszált az irodában, hol egy fiók, hol egy szekrény rejtekéből ugrott elő, s szelelt el villámsebesen.
Mivel a korábban bevált taktika csődöt mondani látszott, új harcmodorra váltottunk. A konnektorok megteltek elektromos egérriasztókkal, s reménykedve vártuk a hatást. Ez azonban elmaradt. Az egérke nem csak a mérgekre, de az ultrahangra is immunisnak bizonyult. Már épp kezdtünk beletörődni, hogy új munkatárssal kell eztán megosztanunk az életterünket, mikor az egérke váratlan cselekedetre ragadtatta magát.
Nyilván az álmennyezetben lehetett valahol a búvóhelye, így közlekedett az irodák között, hiába zártuk azok ajtajait. A kis étkezőnk délben megtelik élettel, a fiatalok együtt, egyszerre fogyasztják otthonról hozott harapnivalójukat. Már épp tetőfokára hágott a hangulat, mikor az egérke az egyik mennyezeti lámpáról pont Bandi levesének közepébe pottyant. Lett is nagy haddelhadd. Repkedtek a tányérok, eszcájgok. A lányok visítoztak, a fiúk röhögtek, és mindenki a paradicsomlébe áztatott egérkét hajkurászta, aki végül a hűtőgép alá menekült, ahonnan az istennek se lehetett kibányászni. Ekkora skandalum után nem volt mit tennem, komolyan kellett vennem a kollégák kérését, vagy az egérke, vagy ők! Mivel a hagyományos egérfogókról – és a bennük heverő kettébe vágott egértetemekről – igen rossz emlékeim voltak, a titkárnő javaslatára egy kevésbé drasztikusnak tűnő, ámde igen hatásosnak mondott módszert választottunk, a „ragacsot”. Itt egy sima papírlapra kell a speciális ragasztót ráönteni, közepébe tenni valami csalit, és már kész is a csapda.
Ez működött. De hogy!
Kiderült, hogy egérke nem is egymaga volt, hanem párban borzolták az idegeinket. Az egyikük megtette azt a szívességet, hogy műszakkezdésre megdöglött. Valószínűleg már előző este korán belegabalyodott a csirizbe, és reggelre vége volt. A másik azonban még javában szenvedett, vonaglott a papír közepén, és magas, fejhangú visításokat hallatott, bár egyre gyengülő intenzitással. Csináljak már valamit, kérleltek a kollégák, de nekem nem volt afférom az egérrel, a gondolatától is kirázott a hideg, hogy én legyek a hóhér. Végül Bandi vállalta magára a terhet. Hogy a levesért akart elégtételt venni, vagy csak a kolléganőket szerette volna megkímélni a szívet szaggató sivítások további sorától, nem derült ki, s tán jobb is homályban hagyni ezt a kérdést. Fogta az egérkét papírostól, ragasztóstól, és az udvaron egy fél téglával pontot tett az egérügy végére.
Vonhatnék le különböző tanulságokat a történetből, de ehelyett inkább elmesélek egy másik egéresetet.
A gyerekek egész kis kora óta van egy nyuszink. No, nem mindig ugyanaz, jelenleg Nyuszi Háromnál tartunk, de ez most lényegtelen. A nyuszik a mesékből közismert répán és káposztán túl nagyon szeretik a szemestakarmányt is, különösen a búzát és az árpát. Volt is mindig otthon egy nagy zacskó, felesben feltöltve e csemegékkel. A zacskó pediglen a garázsban lakozott. Történt egy hideg télen, hogy a garázsban egérpiszkot találtam, nem is keveset. Hamar kiderült, hogy az egér a takarmányos zacskóra kapott rá, de olyan fürge és szemfüles volt, sosem sikerült elcsípnem. De hát a mérnökember leleményes, egy damillal körbehurkoltam a zacskó száját, a damil másik vége pedig ment a garázsajtó kilincsére. Így amikor legközelebb benyitottam a garázsba, ezzel a mozdulattal egyben szorosra húztam a zacskó száját is. Már az első próbálkozás sikerre vezetett. A nejlon zsák kellős közepén ott trónolt egérkoma, a nagy halom búza tetején. Olyan kövér volt, mint Lusta Dick a Macskafogóban. Mivel tudtam tapasztalatból, hogy a látszat csal, és a tekintélyes potroh igencsak fürge viselőt álcáz, nem próbálkoztam a zacskóból közvetlenül történő kiemeléssel, hanem az egész hóbelevancot felvittem a fürdőszobába, és a kádba téve kezdtem neki kibontani a zacskó száját.
Közben megjelent Kata lányom is, ő is látni akarta az egérkét.
- Jaj de cuki! – kiáltotta, mikor az egér végre napvilágra került, és már nyúlt is, hogy megsimogassa. Az egér, mint ha csak erre várt volna. Vagy fél métert ugrott felfelé helyből, és máris Kata kezén rohant a kézfejtől a váll irányába. Erre Kata sem volt felkészülve, és harsány sikoltás közepette ég felé kapta a kezeit, minek következtében az egérke egy kettős csavarral kombinált triplaszaltót mutatott be, melynek végén stabil talajfogással bár, (fünf-koma-acht), de a továbbmenekülést teljesen kizáró módon, a kád fenekén landolt.
Mi legyen eztán az egér sorsa? Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kád, mint a családi higiénia legfőbb forrása nem szolgálhat egyben az egérke biztonságos, ám de csekély komfortot nyújtó lakhelyéül. A család hosszas megfontolás után – figyelembe véve a zord tél tényét is -, mégis csak a száműzetés mellett döntött. Az én feladatom volt az egérke becsalogatása egy befőttes üvegbe, ez sem volt volt egyszerű. Végül, felajánlva az egérnek a választás lehetőségét egy műanyag lavór, és az üveg között, intelligens módon a szabad kilátást biztosító opció mellett döntött. Már minden készen állt az ítélet végrehajtására, mikor új szempont merült fel. Feleségem – a gyakorló anyukák már csak ilyenek – felvetette, hogy mi van, ha az egérke nem is egyszerűen csak kövér, hanem vemhes? Lelki szemeink előtt párhuzamosan vonult el egyfelől az egércsalád boldog, és mindent elborító kolóniává növekedése, melynek végén lassan, de biztosan a lakásunk elhagyására kényszerülünk, másfelől az épp hogy megszületett csemeték csont-sovány agonizálása a fagyos, kietlen pusztaságban. Végül nehéz szívvel ugyan, de lakásunk megtartása mellett döntöttünk.
És útnak indult a család apraja, nagyja. Én vittem az egérkét a dunsztosüvegben, feleségem egy műanyagpoharat hozott, tele takarmánnyal, míg Kata puha rongyfoszlányokat cipelt, egy játék babája kinőtt ruhácskáját. A sort a fiam zárta, egy takarosan megszerkesztett kartondobozzal, melynek ajtaja, és több ablakocskája is volt. Nem kellett messze mennünk, a házunktól kétutcányira már kezdődik a kiserdő. Egy nagyobbacska fa oltalmában állítottuk fel a kartonházikót, vastagon körülsáncolva falevelekkel. Ebbe került középre az elemózsiás pohár, majd végül, de nem utolsósorban az egérke maga, az esetleges egérmagzatokkal egyetemben.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.

19. [tulajdonos]: Kísérlet2018-10-29 10:39
Kísérlet

1.    A kísérlet rövid leírása:

1/1.    Helyszín:
A helyszín egy 2,00 x 20,00 m alapterületű, téglalap alaprajzú, jól megvilágított, földalatti helyiség. A helyiség két végében egy-egy normál magasságú szék áll, úgy, hogy a rajtuk ülők a szoba közepe felé nézzenek. A szoba közepén egy 20 x 20 cm-es lapméretű, 1,10 m magasságú asztalka áll. Az asztalkán egy 10 x 10 x 10 cm-es élhosszúságú, alul nyitott kartondoboz található, melynek felső lapjára egy zsineg van erősítve. A zsineg egy, a szoba mennyezetén elhelyezkedő csiga közbeiktatásával egy irányítóhelyiségből mozgatható, meghúzása esetén a kartondoboz az asztalkáról felemelkedik, míg megeresztésével az asztalkára visszatér. Az egyik 20,00 m-es oldalfal közepén, 1,10 m-es magasságban egy külső kémlelő nyílás található, amin keresztül rálátás nyílik a szoba közepén álló asztalkára. A kémlelő nyílás csak egy nehezen járható, nyirkos alagúton át közelíthető meg, de azon keresztül is csak annyira, hogy a megfigyelő a nyíláshoz nem kerülhet 9,00 m-nél közelebb.

1/2.    Résztvevők:
A kísérletnek van két állandó résztvevője, országosan közismert személyek, továbbá a kísérleti alanyok, egyszerre mindig csak egy, valamint a kísérlet kezelőszemélyzete.

1/3.    A kísérlet célja:
Ezerfős reprezentatív minta segítségével elemezni a kísérleti alanyok bizalmi indexét a két országosan közismert személy iránt.

1/4.    A kísérlet menete:
A két közismert személyt leültetik a kísérleti szobában álló két székre, arccal a szoba közepe felé. Adott pillanatban az irányító személyzet meghúzza az alul nyitott kartondobozra erősített zsineg másik végét, így a kartondoboz felemelkedik. Az egy másodpercig felemelt állapotban tartott kartondoboz alatt így láthatóvá válik egy 5,5 cm-es élhosszúságú színezett műanyag kocka. A két közismert személynek ez alatt az egy másodperc alatt hangosan ki kell mondania, milyen színű a kocka.
A kísérleti alanyt, egyszerre mindig csak egyet, tájékoztatják az eddig leírtakról, továbbá informálják a két állandó résztvevő személyéről, és felajánlják neki a lehetőséget, hogy a nehezen járható, nyirkos alagúton keresztül személyesen is meggyőződhet a kocka tényleges színéről. Aztán felszólítják, hogy a kísérleti forduló befejezése után nyilvánítsa ki, véleménye szerint milyen színű a kocka.


2.    A kísérlet eredményei:

2/1.    Az ezer kísérleti forduló során a két országosan közismert személy minden esetben különböző színűnek látta a kockát.
2/2.    Az ezer kísérleti alanyból 927 nem volt hajlandó lemászni a nehezen járható, nyirkos alagútba. Közülük 583 fő látatlanban elfogadta valamelyik országosan közismert személy kijelentését a kocka színét illetően. További 336 fő egyik országosan közismert személy kijelentését sem fogadta el igaznak. A maradék 8 fő szerint mindkét országosan közismert személynek igaza van a kocka színét illetően.
2/3.    A 73 kísérleti személyből, aki hajlandó volt lemászni a nehezen járható, nyirkos alagútba, és onnan saját szemével is meggyőződött a kocka színéről, 73-an észleltek eltérő színt, mint amit a két országosan közismert személy bármelyike is mondott. Közülük 48-an a saját szemükkel észlelt színűnek nyilvánították a kockát, míg 17-en elfogadták valamelyik országosan közismert személy szín-meghatározását. A maradék 8 fő szerint mindkét országosan közismert személynek igaza van a kocka színét illetően.

Hozzáállás kérdése, hogy a 8-8 főt, akik mindkét országosan közismert személynek igazat adtak, kórosan hiszékenynek tekintjük-e, vagy feltételezzük róluk, hogy láttak már Rubik-kockát.

18. [tulajdonos]: Hahépec2018-10-24 16:42
Hahépec

Ebédidő van. A Thökölyn megyek befelé. A Hungária túloldalán van egy kis kínai, ahol „hahépec” az illatos omlós csirke, megéri kivárni (ahogy írom, most is összefut a nyál a számban). Már a vasúti híd alatt járok, mikor észreveszem, hogy a Bíróság mellett a járdán fekszik valaki. Dél van, mindkét irányban komoly gyalogos forgalom. A zuglói állomásról épp egy kisebbfajta csődület árad le, sietnek az 1-es villamoshoz, a földön fekvőt úgy kerülik ki, mint a kutyaszart. Eszembe jut Anyu egy régi története egy kolléganőjéről, aki fényes nappal a Köröndön lett rosszul (cukros volt), kómába esett, mire valaki kihívta a mentőket, már ki is hűlt. Így aztán (ha jobban belegondolok, nem is csak ezért) megállok, megnézem a férfit a flaszteren. Bordó kezeslábast visel, a szivarzseb hajtókáján kivehetetlen szöveg, vagy embléma. A szája szélén valami odaszáradt váladék, lehet hányadék, de akár epilepsziás hab is. Ahogy figyelem hogy lélegzik-e egyáltalán, látom, hogy a végtagjai enyhén remegnek. Amikor még közelebb hajolok, jellegzetes szag üti meg az orromat, de nem hagyom az előítéletek által befolyásoltatni magam, mert tudom, hogy az acetont könnyű összetéveszteni az alkohollal, és előbbi nem sok jót jelent. Ráadásul a járda kellős közepén fekszik, itt nem szokás csak úgy leheveredni. Pedig egyik oldalon fák, másik oldalon a Bíróság kies gyepe. Hívom a mentőket, mondom a tüneteket.
– Részeg? – hangzik a következő kérdés.
– Lehet, de lehet cukros kóma, vagy epilepsziás rohamot követő állapot is, nem vagyok orvos.
– Küldöm a rohamkocsit, meg tudja várni őket?
– Meg.
Negyedórán belül valóban ott is vannak, kiszáll az orvos is, és a sofőr is. Az orvos letérdel a férfi mellé, rutinosan megszaglássza, felhúzza a szemhéját, a sztetoszkópot már csak a rend kedvéért veszi elő.
– Részeg? – kérdi a sofőr?
– Ja.
– Detox?
– Ja.
Már rakják is a hordágyra, és be a kocsiba. Idáig egy pillantásuk se volt rám, miért volt fontos vajon megvárnom őket? (Nem, mint ha nem maradtam volna magamtól is.)
Mikor az orvos is szállna be, végre rám néz.
– Maga hívott minket?
– Én.
– Kár volt. Senkinek sem öröm ez. Nekünk csak egy felesleges kör, és neki sem lesz népünnepély a gyomormosás. Ráadásul, elvileg ki is fizettetik vele a beavatkozás árát, bár az ilyen fajtán nem hiszem, hogy lenne mit bevasalni.
Azzal beül, és elhajtanak.
Nézem az órámat, „húpec”. Ennyi ment el, a teljes ebédidőm. Én sem örülök. Megint rosszul csináltam valamit.

17. [tulajdonos]: Csi-csi és társai2018-10-15 18:54
Csi-csi és társai

Egy ikervers margójára (belső oknyomozás)


Amikor az ember a közléseinek formát keres, óhatatlanul támaszkodik egész addigi élete minden tudatos és tudatalatti információjára. Hogy úgy mondjam, belead apait, anyait.
Hogy ez mennyire találó szófordulat, arra majd menetközben fény derül.
Alapvetően nem arról szeretnék mesélni, hogy mi lenne a mondandója A tigrisek dalának, vagy Az őzek dalának. Ezt rábízom a kedves befogadóra. A születés előzményei viszont esetleg tanulsággal szolgálhatnak, netán még érdekel is valakit.
Vannak nyilvánvaló előzmények, két költőre is támaszkodtam, a maguk idejében mindegyikük maga volt „A Költő”.
Petőfi annak idején erős kontrasztot szeretett volna mutatni – legalább is az én felfogásom szerint – a vad, szabad farkasok, és a szolgalelkű, alávetett kutyák között. Én inkább a vadság és a szelídség kontrasztjára szerettem volna rámutatni, miközben József Attilával egyetértésben hiszem, mindnyájunk „szívében néha elidőz, a tigris meg a szelid őz”.
Közismertségnek örvend Sirkán is, A dzsungel könyve egyik főszereplője, a kegyetlen, vérszomjas tigris, egysíkú jellem, míg Bambi, aki hamar megtapasztalja, milyen üldözöttnek lenni, a maga szelíd őzsége mellett megölné a területére tolakodó idegen(?) őzet, sokkal összetettebb (emberibb?) „személyiség”.
Vannak azonban egyéni előzmények is, és akkor nyíljon meg az emlékezés kútja.
Mire az aljára érek, két éves vagyok. Pontosan. Az ajándékom egy szürke plüss elefánt, de nem ám négylábú, ennek két keze és két lába van, mint nekem, és az ormánya a hasa alját verdesi (mondjuk, ebben nem hasonlítunk). Nevezzük el Hátinak, mondja Apu, és én persze elfogadom, bár a név akkor még semmit sem jelent. Szerintem jó barátok lesznek majd Csi-csivel, teszi még hozzá Apu.
Csi-csit első szülinapomra kaptam, - erről persze nincs tudatos emlékem -, és aki találkozott már Lofting Doctor Dolittle történeteivel, az tudhatja, hogy Csi-csi egy majom, Dzsip, Polinézia, Tu-Tu, Dab-Dab és Göb-Göb barátja, nem is beszélve a huzivoni-ról. A Dolittle-okat egyébként Papának, apai nagyapámnak köszönhetem, Apu is tőle kapta gyerekkorában. (Állati egy család.)
Aztán elpörög egy újabb év, és az ajándék most egy plüss maci, számomra óriási, majd akkora, mint jómagam, és megint Apu a névadó, legyen Balu, javasolja. Tiltakozni nincs okom, de most már visszakérdezek, miért pont Balu? És Apu magyarázni kezd Kiplingről, meg A dzsungel könyvéről, és a szereplőiről, Maugliról a „farkaskölyökről”, a bölcs Hátiról, és a hű barát Baluról. Ez nagyon tetszik nekem, így Apu megígéri, hogy majd mesél a könyvből, és így is tesz. (A könyv most is megvan, ott ücsörög a fiam könyvespolcán, és ha mindenki úgy akarja, ott lesz majd egy unokámén is.)
Sirkánt kapom meg utoljára, már hat éves vagyok, és jobban örülnék valami autónak, vagy indiános ajándéknak, de addigra – bár még épphogy ismerem a betűket – már kívülről fújom A dzsungel könyvét, és tudom, Sirkán nélkül nem lenne teljes a gyűjtemény. Sirkán azonban sose lett kedvenc, nem is emlékszem, mi lett a sorsa, nem úgy, mint a másik háromnak. Először Csicsi adta meg magát, felhasadt a hasa, és az összes afrik kiszóródott belőle. Mama varrt neki szép kis ködmönt, körbe rá Csicsire. Aztán Háti vakult meg az egyik szemére, és Anyu ötlete volt, hogy Apu kimeríthetetlen gombkészleteiből válasszunk neki pótszemet, illetve szemeket, mert, hogy is nézne ki felemás szemekkel? Így Háti gyönyörűen ragyogó, horgonymintás vörösréz szemeket kapott. Balunak pedig a feje szakadt le – borítsa jótékony homály az előzményeket –, és megint Mama volt, aki Papa egyik régen hordott nyakkendőjéből varrt „palástot” az életmentő öltések fölé. Balut egyébként a lányom „örökölte”, évekig volt az „alvósa”. És köszönik szépen, bár már betöltötték a félszázat, mind a hárman jól vannak, itt élnek velünk.
Nyilván ilyesfajta gyökerekből ered az állatbarátságom. De nem is ez a jó kifejezés, talán jobb, ha úgy fogalmazok, emiatt vagyok hajlamos „emberszámba” venni az állatokat (vagy néha fordítva).
Aztán van még egy nagyon fontos építőkő, és ez megint Aputól származik, mint az igazán fontos dolgok közül oly sok.
Általános nyolcadik osztályában történt, hogy egy osztálytársamnak kivertem az egyik fogát.
A konkrét részletekre már nem emlékszem – szerepelt benne egy durván megütött lány –, csak annyi maradt meg bennem, hogy jogos volt részemről a dolog. Persze, mi mást is gondol az ember többnyire a cselekedeteiről. Nem lett belőle „ügy”, de a szüleim tudtak róla, és Apu vett „kezelésbe”:
Tudod fiam, van egy gyönyörű tanítás arról, hogy „aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is”. Ha minden ember így gondolkodna, akkor én is erre tanítanálak, de ez csak a tisztességes emberek ellen működik, és nem akarok neked rosszat.
Sok apa viszont arra tanítja a fiát: Te üss először! Azt gondolom, ha mindenki e szerint élne, már rég kipusztult volna az emberiség.
De van szerintem középút, ezért azt mondom, ha megütnek, lehet úgy, hogy vissza kell ütni, de Te, sose üss elsőként. Ha végiggondolod, rá fogsz jönni, mit eredményez az, ha majd egyszer SENKI nem üt elsőként.


Szóval Apu (idén lett volna 92) is köszöni szépen, ő is „jól van”, itt él velem együtt.


16. [tulajdonos]: Halhatatlan múlandóság2018-10-09 18:09
Halhatatlan múlandóság

Öcsi bácsi Mamának –apai nagyanyámnak- volt az öccse. Magas homlokú, kerek, pirospozsgás arcú ember, olyan csöndeske fajta. Enyhe sörpocakját látva, nehéz volt elhinni a családi történetet, miszerint az orosz hadifogságból hazatérvén, mikor bekopogott a lakásukba, Mama kinyitotta a bejárati ajtó kisablakát, majd egy perc türelmet kérve, egy karéj kenyérrel tért vissza, - Fogja jóember, - s már csukta is volna be az ablakot. Negyvennégy kilós volt akkor, az édes testvére sem ismert rá. Nem állíthatom, hogy túl gyakori vendég lett volna a József körúti nagy lakásban, ahol akkoriban a családunk élt. Lehet, hogy ebbe belejátszott feleségének, Manci néninek a társadalmi státusza, egyszerű piaci halaskofa volt, de lehet, hogy nem. Soha nem hallottam vele kapcsolatban rosszmájú megjegyzést a szüleimtől, nagyszüleimtől, legfeljebb a helyes kis bajuszkája, valamint az ordítóan mű parókája volt kuncogás tárgya. Ha kevésszer is jártak nálunk, az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy úgy élnek, mint két galamb, egyetlen egy emelt hangot nem hallottam soha egyikük részéről sem, ültek egymás mellett a két fotelban, és végig szorongatták egymás kezét.
Öcsi bácsi a hajdani Úttörő áruházban dolgozott, nyugdíjasként is, a lakberendezési osztályon, egy kis kereset kiegészítés céljából, mint eladó. Ha gyerekként arra vezetett az utam, szívesen néztem be hozzá, mert rendszerint elvitt a büfébe, és megvendégelt egy szörpre, vagy egy briósra. Magától értetődő volt, hogy hozzá fordultunk, ha a családnak bútorra, szőnyegre, netán a leszakadt csillár helyett új mennyezetlámpára volt szüksége. Mégis, így visszatekintve is azt látom, vele sosem volt olyan erős a család kapcsolata, mint a többi rokonsággal.
Mikor házasságra adtuk a fejünket, épp hogy elhagytuk feleségemmel az iskolapadot, anyagiak tekintetében igen csehül álltunk, s mivel a családi kupaktanács mindössze tizenhat főben maximálta az esküvői ebédünk résztvevőinek számát, bárhogy csűrtem, csavartam, Öcsi bácsiék nem fértek bele a keretbe. Mivel szerettem az öreget, és bántott is a dolog, a nászutunk után meghívtam őket egy külön díszvacsorára, amit a feleségem főzött, magam pedig egy üveg pezsgővel próbáltam emelni az esemény fényét. Ma is magam előtt látom örömtől csillogó szemét, hogy az ifjú rokonuk pezsgővel tiszteli meg őket.
Ő segített később az első bútorunk, egy elemes Garzon szekrénysor beszerzésében, majd a gyerekágyak vásárlásában is. Aztán egyszer váratlan kéréssel állt elő, látogassam meg őket. A Kecskeméti utcában laktak, egy udvarra néző, földszinti kis szobában. A bejárati ajtó közvetlenül a konyhába nyílt, melynek hátsó traktusa lett leválasztva, és az aprócska szobából nyíló fürdőszobává átalakítva. Az egész lakás nem lehetett több harminc négyzetméternél. Kezdtem sejteni, miért nem jártam én még soha se itt azelőtt. A látogatásomra pedig azért volt szükség, mert a nappaliban kiégett a mennyezeti lámpa körtéje, és Öcsi bácsi, mikor megpróbálta kicserélni, leesett a székről, Manci néni pedig nem engedélyezett neki újabb kísérletet. Nyolcvan körül jártak már akkoriban mindketten. Ha valaha is megérem, remélem, nekem is lesz majd valakit a székre szalajtanom.
Manci néni tüdőgyulladásban ment el, azt se tudtuk, hogy beteg, míg egy este Öcsi bácsi be nem állított, erősen italos állapotban, közölni, hogy mikor lesz a temetés. Nagyon úgy festett, nem szeretne minket két temetéssel terhelni, legszívesebben befeküdne élete párja mellé, aztán ágyesz-bugyesz. Persze próbáltunk lelket önteni belé, meg a temetési előkészületek nagyját is átvállaltuk, de mindnyájan éreztük, az öreget kettévágta a sors, és a megmaradt fél önmagában nem húzhatja soká.
Kis idővel a temetés után egyik szomszédja kopogott be hozzánk a hírrel, hogy hajnalban a ház udvarán találtak rá - december eleje volt -, teljesen kihűlve, a mentősök azonnal kórházba vitték. Egyedül voltam otthon, firkantottam két sort a történtekről, aztán a hűtőben talált naranccsal és üdítővel felszerelkezve irány a kórház. Út közben vettem még egy kis csoki Mikulást, hátha attól jobb kedvre derül.
– Hogy tetszik lenni, Öcsi bácsi? – tettem fel a suta kérdést.
– Jól vagyok. Most már jól, és egyre jobban – suttogta, de akkor, ott nem is fogtam fel, hogyan érti.
A narancsra, és az innivalóra rá se nézett, de a Mikulásnak láttam, hogy tényleg örül.
– Nagyon alacsonyan tetszik feküdni, kérek a nővérkétől még egy párnát, mert ilyenkor nagy a veszélye a tüdőgyulladásnak.
Ezen megint felcsillant a szeme.
– Nem, nem! Ez így pont jó!
– Akkor holnap majd jövök, és jönnek a többiek is, hozzunk valamit?
– Dehogy, nincs nekem szükségem semmire, amire meg mégis, az itt van. Csókoltatok mindenkit.
Azért elfelé menet szóltam a nővérnek, hogy próbálja az öreget kicsit felpolcolni, de mire másnap visszamentünk, nem, hogy másik párna nem volt, de már Öcsi bácsi sem. Tüdőgyulladás.
Újabb temetés, megcifrázva a tanácsi lakások velejárójával, mert az IKV (Ingatlan Kezelő Vállalat) csak kiürített állapotban volt hajlandó visszavenni a lakást. Hetekig jártunk oda Anyuval, aki semmit nem engedett kidobni, mire az utolsó lábos, keszkenő, szék és ciha is odahagyta régi lakhelyét. Volt, ami a rokonsághoz vándorolt, volt, amit a szomszédok kaptak meg, volt, amit a handlé vitt el, és volt néhány holmi, amiben Anyu látott valamiféle fantáziát.
Aztán hipp és hopp, elszaladt harminc év.
A minap Anyunál jártam – már rég odahagytuk mindahányan a régi körúti lakást, ki el-, ki felköltözött –, és arra kért, rendezném át egy kicsit a hálószobáját. A szekrényt idébb, a hintaszéket oda, a kisasztalt meg amoda. Nem nagyon értettem a mögöttes szándékot, de végül kialakult egy kétszer három lábnyi kis szabad terület, ahová Anyu egy, a szekrény mélyéről előhúzott, ütött-kopott szőnyegecskét terített. Hirtelen ráismertem, Öcsi bácsiék ágyelőkéje volt ez valaha. Váratlan időutazás.
Aztán rám szakadt Örkény örökbecsűjének igazsága is: Túlélsz, pöcök.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-10-14 07:50 Kosztolányi Mária
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
2018-08-21 09:29 Vezsenyi Ildikó
2018-08-21 09:17 vim
2018-08-17 21:42 válogatott versek
2018-08-16 18:22 kedvenceimből
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2018-12-15 18:36   Napló: PIMP
2018-12-15 17:37   új fórumbejegyzés: Francesco de Orellana
2018-12-15 17:36   új fórumbejegyzés: Francesco de Orellana
2018-12-15 15:20   új fórumbejegyzés: Wesztl Miklós
2018-12-15 14:27   Napló: Conquistadores
2018-12-15 13:52   Napló: Jó, ha a vége jó
2018-12-15 13:47   Napló: Jó, ha a vége jó
2018-12-15 13:29   Napló: Jó, ha a vége jó
2018-12-15 13:29   Napló: Jó, ha a vége jó
2018-12-15 13:08   Napló: Játék backstage